Igen, az is bűnöm, hogy nem öltem férfit a háború idejében. Talán még
valaki is van még itt a világon, aki éppen így nem tud ölni s mégis ölt:
ő nem repülhetett fel a tett elől. Az a másik férfi, aki ilyen mint én,
az én helyettem ölt. Mit szenved az az ember most! Az, hogy én nem
öltem, az nem tisztaság, hanem kényelem. Önzés. Milyen könnyű nekem.
Volt-e jogom kiszabadulni, szabad volt-e nekem kivételnek lenni olyan
borzasztóság alól, amit az én gyermekkori játszótársaim s még millió s
millió fiatal férfi, akik egy kort élnek velem, kénytelenek voltak
elkövetni? Tolsztoj Leó gróf azt meséli, hogy szerencsésen megmenekült a
gyilkosság végrehajtása alól, mert az ő ütege végig kimaradt a
tűzharcból Sebastopol ostroma alatt. Avval nem számol el Tolsztoj, hogy
mit érzett volna maga felől azután, hogyha mégis vezetnie kellett volna
azt a tüzelést. Az a másik, az, aki olyan mint én, aki helyettem a
gyilkosságot kóstolta, az most, ha egyedül lefekszik éjjel, együtt hál
ágyában egy gyilkossal. Bizonyosan nem tud altató nélkül elaludni. A
szíve fel van fordulva mellében, homloka fekete, tekintete sánta,
szemfejérje beteg, mint azé, akinek sárgasága van, ínyén a baracknak
halottas íze van, lélekzete kloroform, az alkonyat vérözöne mind az ő
hajára zuhog, az őszi szél szövege elől borzadva fogja be a két fülét,
szerelmi vallomásából halálhörgés tör elő, az erdő egybegyűlt fái
őellene esküsznek össze, nem mer egy liliomot megérinteni az ujjával,
májusban a pillangót nem ismeri meg, nem emlékszik a gyermekkor énekére
s kis fiát nem tudja megcsókolni. Csontjain egy poshadt hullát cipel
mikor jár, azét a másik emberét, akit ő megölt. Félek, hogy egyszer
találkozom vele s számon kéri tőlem, hogy mért nem én vagyok a gyilkos,
miért ő a gyilkos? Helyettem szenvedi a gyilkosságot. Mit szenvedek én
őhelyette? Öt földrésznek és a tengereknek örökkévaló sorsát. De megéri
ez az én szenvedésem az övét?