Senki se látja, mikor itthon tükörbe nézek. Aki tükörbe néz, azt mondja
magának: te mindenem! Én is akkor mindig azt mondom magamnak, hiába
tagadom. Ami a tengerfenék alatt van a pincében és ami a csillagok
felett van a padláson, és ami a legmélyebb magasság és a legmagasabb
mélység közt van, az mind végtelenül érdekel engem, de minden
végtelenségnél milliomszor és annál milliomszor milliomnyival jobban
érdekel a saját képem. Csodálatosabb csodálkozással nézem meg mindennap
a saját cifferblattomat, mint a napfogyatkozást, pedig azt milyen ritkán
látni! Se Potocka grófnénak, se Michel-Angelo márvány Éjszakájának,
egyiknek az arca sem olyan lebilincselő s olyan imádni való, mint az én
arcom. Az egyetlenegy arc az én arcom. Mikor a tükörben a szemem elé
kerülök, abban a pillanatban meghalt az emberiség és a természet. Arcom
hold, fölkel a néma semmiből.
Mindenkit cserbenhagytam, mikor a tükörbe nézek. Nem vagyok testvéreim
testvére, nem vagyok barátaim barátja, mikor a tükörbe fordulok. Csak én
vagyok itt; én ember se vagyok a tükör előtt, csak én, én, én! Akiben
csalódtam, akit elhagytam, akit feloszlattam és szétkergettem, akit
üldözök, akit kiirtottam és fölégettem és elfelejtettem, aki nem is volt
igaz soha, az az én vagyok a tükörben. Mint a kísértet, úgy jelenek meg
magamnak. Semmisültség és őrület csapnak pofon kétfelől, de e két pofon
közt az én egyetlen hiú arcom nézi magát a tükörben.
Szégyellem magam előtt, hogy tükörbe nézek, irtózom a tükörtől, utálom
és menekülök előle, mégis mindig oda állok elébe s feléje hajlok, mintha
úrnőm előtt bókolnék. Ügyész és vádlott állanak egymással szembe, mikor
szemben állok magammal a tükör előtt. Mostohafivérem és egyetlen
ellenségem és holttestem néz rám a tükörből. Rám bámul a reménytelen
remény, a hamis küzdelem, a tehetetlenség, a lehetetlenség, a
boldogtalanság, a hazugság. Az elejtett gyermekkor, a szelekbe szórt
ifjúság, a szökevény élet, zűrzavar és öngyilkosság les a szemembe a
tükörből.
Szíven kellene lőnöm a tükröt, hogy szétrepedjen; kormot kéne rá kennem,
falnak kéne fordítanom, ki kéne tétetnem. Nem volna szabad magam
megnéznem. Míg a saját arcomra kíváncsi vagyok, addig embernek nem tudom
magam elterjeszteni. De ha nem volna üvegtükröm, akkor is minden folyó s
minden pocsolya megmutat magamnak. Tőröm pengéje s minden új bádog és
minden ragyogó ébenzongora, minden kaucsuk- és celluloid-lap elcsábít és
lesből elárulja nekem arcomat. Nem tudok szabadulni. Megszoktam, hogy a
hajamat tükörből fésülöm s tükörből kell a nyakkendőm is persze
megkötni! El akarom a szemem kerülni, de nem állom meg, hogy a szemembe
ne pillantsak. És aztán farkasszemet nézek a magam szemeivel és a két
tekintet összefogózik és nem akar válni. A szédülésig és az
eszméletlenségig néztem már a saját szemeimbe s végre elfáradva
lehúnytam a tükör előtt a szemeimet. Az uccán az optikusok kirakatában
azok előtt a kis vastag kerek nagyító tükrök előtt magányos
csavargásomban sokszor megállottam és sokáig elcsodálkoztam
tehénszemeimen, hízott orromon, pöfeteg ajkaimon, óriás fogaimon és
foltos lyukas bőrömön. Ha tudnák, milyen csunya vagyok! Feketével és
aranynyal aláfestett üvegtáblákban a boltok és a bankházak falán
hányszor megnéztem árnyék arcomat, mert kíváncsi voltam rá. Akik ott
elmentek, azt gondolhatták, hogy valami fontos megfigyelést teszek és
igen szükséges személyiség vagyok. Ha tudnák, milyen hiú vagyok én! Ha
láttak volna itthon, ahányszor a tükör előtt édes szemeket és
fényképészpofákat próbáltam magam előtt, ábrándosnak, bánatosnak,
előkelőnek, kéjesnek, szellemesnek, ellenállhatatlannak, a
legeslegszebbnek játszottam, terveztem és álmodoztam magam. Ha meglestek
volna, mikor a számat kitátottam, a fogaim csattogtattam, a szemem
meresztettem, az orrom és az ajkaim össze-vissza rángattam mint a bohóc
vagy mint a bolond, és a magas c-t nyávogtam magam előtt, mint egy
Caruso, szónokoltam mint Apponyi s morogtam mint a bika magamra s
fölnyerítettem mint a csikó, s csicseregtem mint a kanári. Ha tudnák,
milyen majom vagyok! Ha tudnák, milyen haszontalan portéka vagyok, ha
tudnák, milyen hazug, milyen szegény, milyen nyomorult, milyen
nevetséges vagyok, hát senki se köszönne vissza nekem.