1912 szeptember.
Hajnali háromnegyed négy. Nem tehetek róla, szomorú, de így van: a
kávéházban ülök, hátul a sarokban, egyedül. Még sötét van, de egy félóra
mulva már egy kicsit világos lesz, az ember akkor szép csöndesen
hazamegy, a gyönyörű szürkületben, a gyöngyszínű ég alatt, a friss kis
szélben, amely még illatokat is hoz, isten tudja, hol veszi magát Pesten
hajnalban a mezei virágok szaga, de ebben a félórában még az is van.
Addig azonban még itt kell ülni, ebben a tükrökkel ragyogó, túlfényes
bazilikában, ezen a csiszolt üvegből, vert sárgarézből és
paliszanderfából összekomponált szemétdombon, egyedül. Nem baj. Egy
hölgy a pezsgősvödröket fényezi, pasztával. A pincér levest eszik fenn,
egy zugban. Csönd volna, ha az ívlámpák nem zümmögnének. De zümmögnek,
az ember ezt is figyeli egy kicsit, így zúg, zümmög évtizedek óta, ebben
is van valami érzése a végtelenségnek, más a tengerparton mereng, én
most az ívlámpa partján ülve hallgatom az örök zúgást. Az ember azonban
élvhajhászó állat. Kedvem támad egy métermázsa képes ujságban böngészni.
A kávéházban bánkódó lélek olykor megkívánja a kis fehér dűlt kereszttel
jelzett szász király arcképét a Wochéban, amint leleplez egy szobrot.
Angol miniszterelnököt sem láttam rég, íróasztala mellett. Hadihajók
után vágyódom, jó sűrű füstöt okádó hadihajók után az Illustrated London
News-ban, a jó öreg Graphic-ban. Igen, igen, képeket…
– Pincér!
– Parancsol?
– Lapokat kérek…
– Azonnal küldöm az ujságos gyereket.
És eltűnik. Csönd. Egy perc mulva ott áll előttem valaki.
– Milyen lapokat tetszik?
Ránézek.
– Ejnye… – mondom – hát te ki vagy, fiatalember?
Mosolyognom kell. A fiatalember akkora, hogy ép túlnyúlik a feje a
márványasztalon. Aranyszőke és gyermekien maszatos. Smoking van rajta,
kétszer akkora, mint ő, kis piszkos báli gallér, fekete nyakkendő. A
smoking ujjából kifityeg vékonyujjú kis gyerekkeze. Nagy, kék szeme van,
nagy kék karikákkal. Szelid, komoly kis pofa, vékony, alázatos kis hang.
Haptákban áll, komolyan vár.
– Ejnye – mondom – most már nem is kell lap. Hogy kerülsz te ide?
– Én vagyok az ujságos fiú.
– Hogy hívnak?
– Ferenc.
– Milyen Ferenc?
– Lencsés Ferenc.
Furcsa. A nevétől egészen meg vagyok hatva. Lencsés Ferenc. Akkora, mint
egy lencse, és már Ferenc.
– Nem Feri? – kérdezem.
– Nem – mondja, még mindig komolyan – Ferenc.
– Hány éves vagy?
– Tizenkettő leszek.
Hajnali négy óra. Akkora, mint egy lencse, Ferenc, tizenkettő lesz.
Hajnali négykor még itt van. Munkában. De olyan ábrándosan komoly kis
parasztgyerek-képe van, olyan nagy, vastagtalpú cipőben kopogott, mikor
idejött, akkorákat lépett, mint egy felnőtt, az egész jelenség olyan
komoly, mintha valami nagyon régi meséből került volna ide, úgy hogy
melléje képzelem a többi kis parasztgyereket, akik közt komolyan áll,
mint egy kis csuda, a bő smokingjában.
– Na, – mondom – kedves Lencsés, most te el fogod nekem mondani, hogy
honnan az ördögből kerültél ide az Andrássy-útra, mit keresel itt
éjszakának idején öreg zsidónak öltözve, mért vágsz olyan komoly pofát,
egyáltalán, mindent el fogsz mondani, amit tudni akarok rólad, mert
eddig nyugodtan ültem itt, de most már kezd valami bántani, kezd az
egész dolog nem tetszeni nekem, itt valami baj van.
Hát lassan sikerül Lencsés bizalmát megnyerni és azzal megkezdődik a
kihallgatás.
– Hány órától vagy szolgálatban?
– Este hatkor kell bejönnöm a kávéházba és reggel hétkor mehetek haza.
– Szép. (Tizenkét éves és tizenhárom órát dolgozik) Hol lakol?
– Kispesten.
– Mi? Onnan jársz be ide?
– Onnan.
– Elmondod nekem, hogy hogyan jársz be ide Kispestről, de pontosan.
– Elindulok délután félnégykor hazulról és akkor megyek gyalog egy és
fél órát egészen addig, amíg a villamoshoz nem érek. Akkor felszállok a
villamosra és bejövök vele egészen idáig. Akkor már van hat óra. Reggel
hét órakor pedig elmegyek innen, felszállok a villamosra, egy óra alatt
künn vagyok Kispesten, az Erzsébet-téren, onnan megint gyalogolok másfél
órát hazáig, fél tízkor otthon vagyok és akkor lefekszek aludni.
– Fekszem.
– Lefekszek.
– Lefekszem – úgy mondd.
– Lefekszem.
Nem mosolyog, úgy mondja, mint a leckét. Tizenkét éves, tizenhárom órát
dolgozik, két órát utazik, három órát gyalogol. Hat órát alszik.
Tulajdonképen tizenhat órát gyalogol, mert a kávéházban nem ül,
szaladgál a lapokkal. Smokingban. És tizenkét éves. Az is csak lesz.
– Ejnye – mondom – ejnye Lencsés, nem sok neked ez a strapa?
– Nem.
– Mi az apád?
– Nincs.
– Anyád?
– Főz… egy hentesnél.
– És tűri, hogy te egész éjjel dolgozzál?
– Hazaviszem a pénzt neki. De nem mindig vagyok itt éjjel. Másik
hónapban nappal vagyok. Akkor reggel fél négykor indulok el hazulról,
mert reggel háromkor kelek fel. És reggel hattól aztán itt vagyok este
hétig. Akkor hazamegyek és otthon vagyok este fél tízkor.
– Télen?
– Igen.
– Akkor is gyalog mégy másfél órát?
– Igen. Csak télen rossz, mert nincs lámpa. És a hidegbe gyalogolok a
sötétbe. És ha nagyon összefázok, akkor bemegyek a csőszkunyhóba, mert
ott a péteri határnál van csőszkunyhó és addig várok, amíg fölmelegszek,
és ha nagyon esik az eső, akkor is ide megyek a kunyhóba, amíg eláll.
– És ha nem áll el?
– Eláll. Hát várok, amíg eláll.
– Szép. (Ne felejtsük el, ha hideg van és esik, akkor vagy megy az
esőben másfél órát a sötétben, vagy vár, amíg eláll, didereg a
csőszkunyhóban és akkor csak négy órát alszik. Ne felejtsük el,
tizenkettő lesz. Reggel háromkor már föl kell kelnie.)
Hozzáteszi, kiegészítésül:
– A péteri határnál van egy lámpa is. Azt már messziről látom, arról
tudom, hogy merre kell menni. De ha a szél eloltja a lámpát, akkor el
szoktam tévedni.
Szünet. Vár, hogy még mire kell felelni.
– Na – mondom – Lencsés, hát most aztán halljuk, mi fizetésed van.
– Tíz forint.
– Lencsés, – mondom – mi kell neked villamosra minden nap?
– Tizenöt krajcár ki és tizenöt krajcár be. Összesen harminc.
– Tyű – mondom – Lencsés Ferenc, akkor mi most számítsuk ki, mennyi
marad neked a fizetésedből. Gyere. Egy hónapban van harminc nap.
Harmincszor harminc krajcár, az kilenc forint, maradna tehát a jó
hónapokban neked egy forint. Ellenben van az évnek hét olyan hónapja,
amikor a tíz forint gázsiból kilenc forint harminc krajcár megy el
villamosra, akkor neked az egész havi munkádért, napi két óra utazásért,
napi három óra gyaloglásért, napi tizenhárom óra futkosásért,
cipelésért, munkáért, ázásért, fázásért, sötétért, hidegért összesen
hetven krajcárod marad, amit az édesanyádnak hazaviszel. Ha ez így van,
Lencsés, akkor ez már kezd egy kicsit undorító lenni és… és…
– Kapok borravalót is – vigasztal.
Ő engem.
– Nem – mondom – Lencsés, ez nem megy így… ez… Mi akarsz lenni?
– Pincér – mondja. Boldogan, mintha azt mondaná: tábornok.
Most mit csináljak Lencséssel? Régen mondom, nem szabad egy példányt
kikapni a nyomorból és így megtanulmányozni, mert az ember nem tud tőle
aludni két napig. Mit csináljak vele? Adjak pénzt neki? Adtam neki
pénzt. Talán rajta segített ez valami nagyon keveset, az a pár hatos, de
rajtam már nem. És nem igaz, rajta se segített. Nem lett volna szabad
szóbaállnom vele, mert akkor nem érezném most a teljes tehetetlenségemet
minden nyomorral szemben. Nem volna ez a fojtogató, égő érzésem, ez a
vak düh, ez a dadogásra késztető valami, ez a nyugtalanító, forraló, a
mellemben fel-felzúgó harag… az ördög vigyen el, Lencsés, a szép kis
szőke hajaddal, a mesebeli kis magyar arcoddal, a vén smokingoddal és a
letaposott kis fiatalságoddal. Az ördög vigye el mind a mesekönyveket és
a gyermekjátékokat, a bájos pubi-képeket, a fehér gyermek-ágyacskákat, a
matrózgallérokat és a hadihajók arany neveit a pubik szalmakalapján. Az
ördög vigye el a francia kisasszonyokat és a gyermekbálokat és a
baby-zsúrokat és a születésnapi tortákat és a «gyermekszájból»
mondásokat. Az ördög vigye el a hintalovakat, a karikákat, a kis
huszáruniformisokat, a fűthető kis mozdonyokat és az én összes jó
megfigyeléseimet a gyermeki báj köréből. Mit érek én most mindezzel,
amikor elébem áll reggel fél ötkor Lencsés olyan komolyan, mint egy
rendőr és ideteszi az asztalomra ezt a rongyos, maszatos kis életét, ami
még csak nem is mártirium, mert ezrével van az ilyen, mint ő, ideteszi
elém az asztalra ezt az ázott-fázott kis tépett, hetvenkrajcáros
veréb-életét, mindenre felel vékony gyerekhangon, nem is tudja, hogy
panaszkodnia is lehetne, hetven krajcárt kínlódik össze egy hónapban és
még nincs tizenkét éves.
Szerencsére elhívják.
– Fizetni – mondom a főpincérnek.
Odajön.
– A gyerekkel tetszett diskurálni?
– Igen.
– Okos gyerek – mondja.
– Mondja kérem – fordulok hozzá – mennyit ér ez a kávéház?
– Tavaly ötszázezer koronát igértek érte, nem adták el.
– Mit hoz tisztán?
– Évente tisztán… százharmincezer koronát.
– Köszönöm.
A kávéháznak van vagy húsz alkalmazottja. A húsz alkalmazottal akkora
forgalmat csinál, hogy évente százharmincezer korona tiszta haszna
marad. És a húsz alkalmazottja közül az egyik Lencsés Ferenc, havi
hetven krajcár fizetéssel, Lencsés Ferenc Kispestről. Gyalog három óra,
esőben, hóban. Villamoson két óra. Szaladgálás tizenhárom óra. Életkor:
még nem tizenkettő. Smoking. A százharmincezerből őreá összesen
tizenkilenc korona nyolcvan fillér jut évente.
Gyerünk haza, már világos van. A kávésra nem haragszom, mert jó öreg
ember, a fiút megsímogatja és nem ad neki kevesebbet, mint a többi
kávés. A kávés ellen semmi kifogásom sincs. Semmi. Általában nem is
tudom, miért vagyok úgy kétségbeesve. Hisz nem történt semmi különös.
Érzem, hogy cikket fogok írni Lencsésről, mert amit itt elmondtam, az az
utolsó betűig igaz. És nem szeretem az ilyen cikkeket, szégyellem az
ilyen megható kipiszkálást a nyomornak, szégyellek dicséretet kapni a
Lencsés szenvedéseiért, utálom, hogy ő kínlódik és én ezt szépen megírom
cikknek, feltűzöm a mellemre, mint egy rendjelet és büszkélkedem vele.
Mert így van. És mégis, mégis, mégis…
Most már késő. Ott volt a hiba, amikor szóbaálltam Lencséssel.