1912 junius.
Délután négy órakor jöttem befelé a városba, villamoson. Hátul álltunk a
kalauznál többen, mellettem egy idősebb, szigorú arcú úr. Az egyik
állomásnál, épen, mikor a kocsi indul, felugrik egy rongyos kis gyerek,
Estet árulni. «Nem méc», – mondja a kalauz – «most ugrasz fel, amikor
már megy a kocsi?» És le akarja lökni. Egyszerűen és kedvesen, lelökni,
a pótkocsi alá. «Ejnye» – mondja mellettem az idősebb úr – «nem hagyja
békében azt a gyereket?» De nem volt tanácsos a kalauznak most szólni,
mert az öreg úrnak villogott a szeme és egy kicsit reszketett a hangja.
«Nézze meg az ember» – mondja aztán kissé csöndesebben az öreg. – «Gyere
ide, fiacskám. Adj egy Estet. Nesze, itt van három krajcár. Egy krajcár
a tied.» – «Kezeit csókolom» – mondja a gyerek. – «Csak hagyd _édesem_»,
mondja az öreg úr. Édesem. Erre a szóra mindenki az öreg úrra néz. Ilyet
nem szoktak rikkancsnak mondani. A gyerek már nem volt sehol, leugrott,
talán már egy másik villamosról akarta lelökni a kalauz, de ez a szó, ez
az «édesem», ez ott maradt a kocsin, beszállt a nyitott ajtón, amelyen
át kinéztek a bennülők az öreg úrra, némelyek mosolyogtak, egy kövér
asszony iszonyú komolyan nézte az urat és robogtunk, csöngettünk,
vágtattunk, visítottunk a kanyarodóknál, de valami melegség volt a
kocsin ettől az édesemtől, amelyen most éreztem először, hogy milyen
szép és milyen magyar szó, mennyire lefordíthatatlan, nem lehet azt
mondani, _mein Süsser_, azt se, hogy _mon doux_, sem azt, hogy _my
sveet_, ezt csak édesemnek lehet mondani, ebben a kicsit elkopott és
íme, mégis oly aranyos melegségben fénylő magyar értelmében. Most megint
megszólalt az öreg úr. Szelíd hangon mondta a kalauznak: «mit akar attól
a szegény gyerektől, fiam? Annak is kell élni. Legyen egy kis szíve,
fiam. Emberek vagyunk és szeressük egymást.» A kalauz nem felelt egy
szót sem, zavarban volt, magában igazat adott az öreg úrnak, érezte is a
közhangulatot, jól is esett neki a szelíd és emberséges hang, amellyel
az öreg mintegy visszavonta az iménti ridegebb rendreutasítást. Aztán
megint robogtunk, csöngettünk, búgtunk, kanyarodtunk. Egyszerre csak
felszáll egy állomáson egy úr és köszön a mi öregünknek. Azt mondja: «jó
napot, doktor úr.» «Adjon isten» – felel az öreg. Kérdi a jövevény:
«Hová tetszik, doktor úr?» Feleli az öreg: «Megyek haza, temetésről
jövök. Szegény Albertet temettük… négy gyerek maradt utána… borzasztó
volt.» Aztán nem beszéltek semmit, én leszálltam. És most már értettem
az «édesem»-et. Aztán lassan megértettem a kalauznak mondottakat: legyen
szíve, fiam, mit akar attól a szegény gyerektől? Kezdtem megérteni azt a
sok lágyságot, emberszeretetet, külön krajcárt, szelíd hangot, amit ez
az öreg úr mind, mind a temetőből hozott ide a piszkos villamos
perronra, hogy két percre egy egészen semmi kis affért csináljon, de
ebből a kis afférből mégis valami addig érthetetlen melegséget és
jóságot leheljen az egész kocsi publikumába. Abban a temetőben bizonyára
nagyon sírtak azok a gyerekek. A pap bizonyára szépen beszélt és már itt
a nyár, virágok voltak, szép fák, zöld fű, nagy darab kék ég, sok
csöndes, szelíd tekintetű ember, énekszó, a Jézus neve, amint elszállt a
sírok közt, aztán mindaz a sok szent dolog, ami ott az embert tisztára
mossa: az árvaság, egy ittmaradt nő, aki szerette az eltávozottat, a
búcsúzás, szeretet, szerelem, a mi kicsinységünk és romlandóságunk, a
szép kétezer éves vigasztalás: idegenek és zsellérek vagyunk a földön, a
nagy és szent izgalom, ami elfogja az embert, amikor a másikat a földbe
teszik, az a kis visszafojtott orkán, ami végigvágtat az
idegrendszerünkön, mikor az első darab föld zuhan a deszkára és
mindehhez még egyszer: virágok, kék ég, szomorú ének, az arcokon fénylő
szeretet és megbocsátás… innen jött az öreg úr. Persze, hogy neki az
napon «édesem» volt a rikkancs és «fiam» a durva kalauz. Ilyen közelről
nem mindennap látja az ember az elmélyedésnek hatását az emberre. Ilyen
közelről még nem láttam soha azt, hogy mint váltódik aprópénzre a nagy
és forró gondolatok hatása. És ha valaha elvesztettem volna – mint ahogy
nem vesztettem el soha – a hitemet abban, hogy az élet elviselhetetlen
volna amaz alkalmak nélkül, amelyek a lelket gondolkodásra, érzésre
serkentik, akkor ez a kis eset elég volna ahhoz, hogy ettől datálva
megint higyjek minden elmélyedés, minden művészet, minden jó könyv,
minden szép vers, szép zene, szép kép hallatlan fontosságában és örökre
letárgyaljam belül, ott, ahol mindenki gyerek marad haláláig, azokat az
embereket, akik ezt az életet e dolgok nélkül el tudják képzelni.
Ki a gavallér?
1912 augusztus.
A szigeti kis lóvasút zörgős kocsiján két úr ül előttem. Hűvös van már
most minden este, a fákról kis sárga szakaszjegyek röpködnek, vége a
nyárnak, – az urak is csöndesen szemlélik az őszies estét és gubbasztva
szivaroznak a sötétben. Azt mondja az egyik:
– Háromszor jött, egyszer se adtam.
– Én mindig adtam, – mondja a másik.
– Látja, így rontják őket! A pesti publikum maga alatt vágja a fát.
Arról volt szó, hogy a cigány tányérozott a vendéglőben. A cigány,
szegény, jól tette. Az ő két hangszere: a hegedű meg a tányér. Azt
mondják, hogy a bandák már nem is a jó hegedűst keresik, hanem a jó
tányérost. Mert hegedülni nem nagy kunszt, ellenben a tányéron játszani,
ehhez tehetség kell. Megállani a vacsorázó ember mellett. Nem szólni, a
világért sem, mert ezt nem szabad. Csak állni, szerényen, de mégis
szigorúan, mereven, mint aki nem egykönnyen megy el, még sem tolakodóan.
Megvárni, míg a pasas észreveszi. Megvárni, míg leteszi a kést, villát,
lenyeli a falatot, megtörli a kezét, benyúl a zsebébe, kiveszi az
erszényt, fölteszi a cvikkerét, kikapar egy koronát, előhívja a
főpincért, felváltja nála az ezüstöt öt nikkelre, hogy az egyik nikkelt
bedobhassa a tányérba. Ezalatt a tányérosnak úgy kell állania, mintha
márványból volna. Az arcán ne lássék meg sem a kevés, sem a sok. A
krajcárt hamar dugja a szalvéta alá, mert egy krajcár százat csinál. Az
emberek rá találnak szokni. Tányéros csak az lehet, aki olyan
emberismerő, mint Balzac, olyan következetes, mint Bismarck és olyan
hideg, mint az angol semmítőszék elnöke. Kis, szerény, alázatos ember
rossz tányéros. Nem kap semmit. Nagy, zord, dühös, kövér cigány rossz
tányéros. Tízfilléreseket kap. A jó tányéros legyen kövér, lassú,
komoly, csöndes és a szenvedélyt ne ismerje. A jó tányéros ugyanaz az
embertípus, mint a jó adófelügyelő. Ez a pálya ilyen embereket követel.
De hagyjuk ezt. Lássuk mi volt a baj a szigeten.
Azt mondja az egyik úr:
– Tíz korona gyógy- és zenedíjat fizetek a közmunkatanácsnak. Nekem se
gyógy, se zene nem kell, de egye fene, rajta volt a számlán, kifizettem.
A szigeti szállókban már eddig hétszáz lakó fordult meg, szezon végéig
lesz ezer. Ezer ember, tíz koronájával számítva, tízezer korona. A
cigány a vendéglőben játszik, tehát föltételezem, hogy a vendéglős is
hozzájárul ugyanennyivel: ez húszezer korona. Na hát, kérem, ebből
tarthat cigányt anélkül, hogy még ráadásul a nyakamra küldje tányérozni.
– Na hallja… az az egy-két hatos!
– Az az egy-két hatos a negyedik tiszteletdíj, amit a cigánynak adok. Az
első a huszonöt fillérben van, amit belépődíj címen fizetek a hídon, a
sziget gyönyöreiért, köztük a cigányért. A második benne van a magas
vendéglői árakban. A harmadik a gyógy- és zenedíjban. A tányér
negyedszer vág mellbe egy és ugyanazon kéj-élvezetért.
– Na hallja… az az egy-két hatos! Gavallér-ember nem számolgatja ezt
így.
Ez az.
Itt álljunk meg, ide akartunk érkezni, a gavallérságnak ehhez a
speciálisan pesti értelmezéséhez, amely valamikor általános divat volt,
amelyet sehol máshol nem ismertek, nem ismernek, mindenütt kinevetnek s
amely már nem annyira, mint azelőtt, de mégis üldözi a józan embert.
Ennek a különleges pesti-magyar gavallérságnak a kódexe körülbelül a
következőkbe foglalható össze:
1. Velem szemben ezen a világon senki sem gavallér, de én legyek
gavallér mindenkivel szemben.
2. Ne számítsam utána a főpincér összeadását, mikor egy társaság kétszáz
koronás számláját fizetem, mert azzal, hogy a számlát én fizetem, még
nem vagyok gavallér, de ha fölfedezem a számlában, hogy egy üveg francia
pezsgővel többet számított, fogjam be a számat és vágjak hozzá némán
húsz koronát, amivel nem tartozom, mert ha utána számolok, akkor ő
gúnyosan mosolyog, ugyanezt teszi a társaság is és én abban a
pillanatban smucig kutyává változtam, mert az emberek nem a lényeget
tekintik, nem azt, hogy én voltam a bőkezű házigazda, hanem a formát,
ami úgy szép, ha tűröm a csalást.
3. A papirpénzből visszakapott összeget nem szabad megolvasni, mert az
emberek összemosolyognak, ez nem gavallér dolog. Úriembernek mindegy,
hogy a boltban vagy a kávéházban mennyivel tévednek, a visszakapott
pénzt sülyessze a zsebébe olvasatlanul, mert így szebb.
4. Meleg nyári éjszaka. Elmegyek egy barátommal a kerti mulatóba, munka
után, azzal, hogy megiszunk ketten egy üveg pezsgőt. Meg is isszuk és
amikor a pincér az utolsó pohárral is kitöltötte, már ott az újabb üveg,
ami nem kell, mert nem berúgni mentünk oda, nem búfelejteni vagy a
helységben feltünni, hanem eldiskurálni egy pohár pezsgő mellett. De az
új üveg már ott van, a pincér már nyitja. A barátom nem meri neki azt
mondani, hogy nem kell, mert fél, hogy smuciánnak fog látszani. Ugyanígy
cselekszem én is. Ő pedig vígan felbontja az üveget, tölt a pohárba, ami
aztán ott is marad. De nem szólt senki, mert ez nem gavallér dolog. Mert
azt nem mi határozzuk meg egymásról, hogy gavallérok vagyunk-e, hanem a
pincérek. És Pesten száz ember közül kilencvenkilenc engedi magát
terrorizálni a pincértől, mert fél, hogy félrehúzza a száját és a pesti
ember elvégre még is csak a pincért tartja bírónak abban a kérdésben,
hogy ki a gavallér.
5. Gavallér ember nem veszekszik a fiakkeressel a fizetésnél. Mi
következik ebből Pesten? Egyetlen egy dolog, de az aztán mindig. S ez
az, hogy a kocsis, bármennyit kap, még kér. Mert a kocsis tudja, hogy a
gavallérnak nem szabad vitázni. Hogy inkább fizet. Már most, aki ez
ellen tiltakozik, az smucián. Az «veszekszik a szegény kocsissal». Annak
azt mondják: «ülnél csak te egész nap a bakon, szélben, hóban, esőben».
És soha, senkinek nem jut eszébe azt mondani: «ülne csak ő egész nap
helyettem a rendelő-szobában és bujna ő be oda három forintért, ahova
nekem orvosi esküm alapján be kell bujnom». Nem. Ez nem gavallér-beszéd,
mert ez a komoly, kenyérkereső ember józan beszéde. Ez smucig kutyaság
Pesten. Az ilyen ember járjon villamoson. Az ilyen ne élvezhessen soha
egy puhapárnás, gummikerekű kocsit. Mert a kocsistól függ, hogy ki a
gavallér. Hát persze, hogy a sikkasztó a gavallér, hát persze, hogy a
bakkarat-kullancs, a mások szerencsétlenségéből pénzelő klub-szemét a
gavallér, hát persze, hogy a lóverseny kvóta-eltalálója a gavallér. Aki
szórja, dobja a pénzt, mert más tekintélye ebben az életben nem lehet, a
kocsisnak az a gavallér. A pesti ember pedig meg van félemlítve és nem
Batthyány Elemértől vagy Szemere Miklóstól tanulja meg, hogy mi a
gavallér-tempó, hanem a fiakeres kocsistól. Mert Szemere Miklóst nem
ismeri, a kocsiba ellenben minden héten beleül. A vége az, hogy
megzsarolják és kinevetik. A pénzéért még gavallér se volt.
6. Minden munkakerülő pumpfráter bírája Pesten a gavallérságnak. A
cigány, a pincér, a kocsis legalább dolgozik ezért a magas méltóságért.
De a professzionátus pénzkérő, az elegáns zsaroló, az ötkoronás
«mellbevágótól» föl egészen az ötven koronás soha meg nem adóig, mind
ingyen viseli az _arbiter gavallériarum_ címet. «Kérlek öregem… húsz
korona…» Ha rögtön, boldogan, kéjjel, szerényen nem nyúlsz a zsebedbe és
oda nem adod neki azt a húsz koronát, amit egy órával azelőtt a keserves
munkádért kaptál, amiért periratot írtál, gyereket tanítottál, cikket
izzadtál ki, vagy amit váltóra fölvettél, akkor smucig kutya vagy. «Nem
kérné, ha nem szorulna rá.» Ezt mondják. Vagy: «ugyan, mi az neked, húsz
korona!» De ha elgondolom, hogy mindennap olvashatok az ujságban egy
emberről, aki öt forintért leütötte a másikat, egy asszonyról, aki a két
forint szobabérét nem tudta megfizetni és ezért elvágta a gyereke
nyakát, ha eszembe jut, hogy minden nap találkozom szegény és szemérmes
emberekkel, akik tisztességből szalonnát vacsoráznak, mert nem akarnak
pumpolni, ha eszembe jut, hogy egy borbély egy negyedóráig dolgozik
huszonöt krajcárért és ebből családot tart, házbért fizet, tükröt,
borotvát, szappant vásárol, ha elgondolom, hogy a rendőr beviszi azt a
tépett öreg kéregetőt, aki már olyan nyomorulttá penészedett, hogy a
kalapját a fejétől nem tudom megkülönböztetni: akkor hallatlan
felháborodás zúdul föl bennem a fehérkamáslis pumpfráter ellen, aki a
gavallérság nevében leterrorizál, elveszi tőlem az ajándékot és a szó
szoros értelmében megkárosítja azt a húsz szegény elgázoltját az
életnek, akinek egy-egy jó percet szerezhettem volna egy-egy koronával s
akinek így aztán nem jut, mert akármilyen jól kereső fogorvos,
hivatalnok, ügyvéd vagy író vagyok, még sem én vagyok a Pesti Hazai Első
Takarékpénztár. A kisebb polgári klubokban, a nagy kávéházakban pedig ez
a fajzat terjeszti az emberekről azt, hogy gavallérok-e vagy nem
gavallérok. A munkanélküli vagy megszorult kabátos ember, a pénztelen
művész, a könnyelmű cimbora, aki ráfanyalodik a pumpra, az hallgat,
szegény. De ez az elegáns, professzionátus gavallérpróbáratevő, ez a
zsaroló álkoldus, ez aztán ordít: «Sófalvy egy posvány, Sófalvy egy
fösvény, Sófalvy egy kutya, attól éhen halhat bárki!» – És viszont ordít
reklámot is: «Tófalvy egy angyal, Tófalvy egy magyar mágnás, Tófalvy egy
gavallér». Akinek ez a reklám kell, aki ettől a kritikától fél, annak
úgy kell.
Röviden: ki a gavallér Pesten? Aki könnyen hagyja magát megzsarolni.
Érzem, hogy abban a gavallérvilágban, ahol a föntebb említett elem
osztogatja a címeket, az se gavalléros dolog, hogy ilyesmi ellen kikel
az ember. De ha már egyszer eszébe jut az embernek ilyesmi, nem szabad
álszenteskedni. Ennél félrecsúszottabb, félremagyarázottabb valami, mint
ez a pesti nyilvános gavallérság, kevés van még nálunk is. És furcsa,
hogy ép ebben a városban, ahol az emberek oly nyomorultul, oly nehezen
keresik meg a kenyerüket, ahol annyit kínlódnak minden krajcárért, ép
ebben a városban akad a legtöbb balek, aki ennek a bepiszkolt szép
fogalomnak ebben a formájában felül. Egy német ember fölényes gőggel
nevet azon, hogy mit tart róla a Vurcni Mulató főpincére. Neki az a
fontos, hogy a többi gépészmérnök jó szakembernek tartja-e, vagy nem. A
kocsistól sem fél, mert az ő ambíciója az, hogy jó mérnök, jó ember, jó
hazafi, jó férj, jó apa legyen, nem pedig, hogy jó pasas legyen. Pesten
mindenki jó pasas akar lenni. Pesten az a boldog és büszke, aki jó
balek. Azt hiszik, hogy aki balek, az már gavallér is. Pedig ez a két
fogalom egymás közt való viszonylatában könnyen tisztázható: balek az,
aki fizet és nem tudja, hogy gavallér volt; gavallér az, aki fizet és
nem tudja, hogy balek volt. Pesten azt a közvéleményt csinálták a
bérkocsisok, a portások, a cigányok, a pincérek, hogy a német smucig
nép, a francia még smucigabb, az angol pedig túltesz mind a kettőn. A
maguk szempontjából igazuk is van. A portás lenézi a francia vendéget,
mert az nem hajlandó neki pusztán a köszönéséért két forintot adni. De a
francia viszont fütyül a portás, a fiakeres és a főpincér kritikáira. Az
angol még csak nem is fütyül rá. A munkát, amit igénybe vesz,
tisztességgel megfizeti, a szegény embert ildomos és szerény formában
segíti. Ez az ő gavallérsága és ez a gavallérsága annak az igazi magyar
úrnak is, akinek a gavallérság vérében van s aki a veleszületett jó
érzékétől kérdezi meg, hogy mi a gavallérság, nem pedig azoktól, akik
egy szaftos pesti szövetkezeti sikkasztóért odaadják az egész francia
nemzet gavallérságát.