1913 február.
Egy viccet mesélnek most mindenfelé Pesten, egy emberről, aki elment
vacsorálni a Ritz-szálló éttermébe és régi polgári szokás szerint a
nyakába kötötte a szalvétát. A pincér a vicc szerint odament ehhez az
emberhez és ezt mondta neki:
– Kérem, itt nem lehet borotválkozni.
Eddig van. Lehet, hogy igaz történet, lehet, hogy azok közül való,
amelyekről azt szokták mondani, hogy _ben trovato_. Ahol csak hallottam,
mindenütt kitünően mulattak rajta, az emberek így közvetve kinevették a
szegény oktondit, aki a nyakába kötötte a szalvétát és hallgatagon is
ünnepelték a gyorseszű és élesnyelvű pincért, aki őt ilyen jól lefőzte.
Eszembe jutott erről az adomáról az a valóságos kultusz, amit Pesten
nyolc-tíz év előtt kezdtek az emberek űzni azzal a tilalommal, hogy a
halat nem szabad késsel enni. Ez a kérdés soha sehol a világon nem volt
illem-viták anyaga, csak Pesten. Valaki fölvetette akkor ezt a kérdést,
s aztán éveken át tartó nyargalás következett ezen a témán, mindenütt
lehetett ilyeneket hallani: «hiszen az az úr késsel eszi a halat» –
vagy: «na hallja, ez olyan dolog, mintha valaki késsel enné a halat», –
bizonyára lesznek még aggastyánok, akik erre a campagnera emlékezni
fognak, ez igen sokáig tartó divat volt Pesten, csak egy-két éve, hogy
meg szűnt. Csak addig tartott, amíg kisült, hogy a halat tényleg késsel
kell enni, csakhogy ezüstpengéjű késsel. Sőt tovább megyek: addig
tartott, amíg kisült, hogy közönséges acélpengéjű késsel is szabad enni
a halat, mert ennek az egész kérdésnek semmi köze az illendőséghez, a
modorhoz vagy a jólneveltséghez. Azok a pesti illemmagántanárok, akik
most olyan fölényesen nevetnek a nyakbakötött szalvétán s akik gúnyos
hajszát indítottak azok ellen a szegény hivatalnokok ellen, akik a főnök
úr bankettjén késsel mertek a halhoz nyúlni, nem tudták, milyen
viszonyban van a hal a késsel. A hal a késsel olyan viszonyban van, hogy
megfeketíti, különösen akkor, ha a hal a tengerből való, a kés pedig
acélból van. A tengervíz, mint tudjuk, a són kívül igen sok más olyan
maró anyagot tartalmaz, amely a vasat megtámadja, s a halak, amelyek
ezekben a maró anyagokban élnek, s amelyek ezenkívül bővelkednek
foszfortartalmú vegyületekben, mikor a tányéron találkoznak a fényes
acélpengével, megtámadják, azonnal jelentkező fekete rozsdát marnak reá.
Így tehát az angolok és a franciák, akiktől a budapesti smokk enni
tanult, s akiknél a «hal» fogalma majdnem egyértelmű a tengeri hal
fogalmával, nem eszik acélkéssel a halat, hanem ha úgy van elkészítve,
hogy nem puha, akkor ezüstkéssel nyúlnak hozzá, mert az ezüstöt nem
rozsdásítja meg a hal. Mi sem természetesebb, minthogy a pesti smokk
ebből a vegytani kérdésből illemkérdést csinált, kinevette azokat, akik
késsel ették a jó dunai vagy balatoni halat, de ugyanez a pesti smokk az
almát acélkéssel hámozta meg, holott az alma nedve is rút fekete rozsdát
mar a késre és ugyanez a pesti smokk ezüstvillát és ezüstkanalat tett a
salátába, holott az is bizonyos, hogy a saláta leve megmarja, sőt
mérgessé teszi a rézzel kevert «ezüst» evőeszközt. Mindegy, divat volt
nevetni és most is divat sajnálkozni azon, aki a roston ropogósra sült
fogashoz késsel mer nyúlni, miután egy félóráig hiába turkálta a
villával.
Még néhány ilyen félreértett szabállyal terrorizálják a pesti
középosztályt az illemtanárok. Aki frakkhoz nem visel úgynevezett
_escarpin_-t, mélyen kivágott gombnélküli, vékony lakkcipőcskét, az
konfliskocsis. Az olyan, mintha késsel enné a halat és a nyakába kötné a
szalvétát. És a szegény, megijesztett középrangú frakkos férfiú hideg
télben, éjszaka ilyen cipőben kutyagol haza a körúton az estélyről vagy
bálból és egészen biztosan beszerzi a náthát vagy a tüdőgyulladást. Az
illemsmokk ugyanis nem tudja, hogy ezt a viseletet azok az igen nagy
urak találták ki, akik attól a pillanattól kezdve, hogy frakkban a kapun
kitették a lábukat, nem járnak gyalog az utcán, csak a kaputól a
kocsijukig és a kocsitól a kapuig. A pesti smokk nem tudja, hogy itt
száz frakkos ember közül nyolcvan gyalog megy haza a téli éjszakában,
tehát egészen bizonyosan ostobaságot követ el, ha félcipőt húz az illem
kedvéért. Ő csak azt tudja, hogy az angol gentleman lábán ilyen van, hát
a magyar frakkos lábán is ilyennek kell lenni.
Divat volt ezenkívül kinevetni azt a jámbor embert is, aki az ebéd végén
felszolgált szájmosó vizet megitta. Tudja isten, sohse tudtam nevetni
rajta, mert mindig jobban tetszett csekélységemnek a jámbor ember ama
logikája, hogy ebédlőasztalnál a pohárban levő víz arra való, hogy
megigyák, mint az a most már szerencsére pusztulófélben levő szokás,
hogy az asztalnál egyszerre tíz ember kezdjen el a szájában vizet
szotyogtatni és egymás szemeláttára köpdösni. Még ha százszor bevett
szokás is ez az udvari ebédeken. De nálunk ezen nevetni kell, mert ha az
ember nem nevet rajta, akkor konfliskocsis. Azt mondták a smokkok: az
embert még gyerekkorában megtaníthatták otthon a szülei arra, hogy az
ilyen víz mire való és aki nem tanulta meg, azt nem nevelték jól. A
smokk e ponton viszont az felejtette el, hogy ebben a most feltörekvő
országban csak igen kevés férfiúnak volt olyan gazdag családja, amelynek
tellett ilyen mosdókészletre, s hogy itt száz közül nyolcvan férfiú a
nyomorból küzdötte fel magát a bankettig és az előkelő helyen való
vacsorázásig és hogy ugyane nyolcvan férfiú küzdelmes ifjúkorában este
papirosról legelte a szalonnát és a parizert vacsora helyett, s ezért
nem volt alkalma megtanulni, hogy a művelt gentlemannek úri kötelessége
ebéd végén a vizet a pohárból átköpni a tányérba. Én ezen nem tudok
nevetni, még ha pávatollal csiklandoznak, akkor sem, valaminthogy nem
tudok nevetni a magas cipőn és a késsel vágott halon sem. Nevessen rajta
lord Derby vagy herceg Talleyrand-Périgord, neki szabad.
Így fogja el az embert lassan valami demokratikus düh, amikor
végigtapasztalja, hogy milyen jól mulat a balparti Budapest a Ritz-beli
emberen. Meg azon a többi emberen, akit e nagyvilági helyen a pincérek
francia beszéddel főztek le. Egész legendakör kezdődik most a neveletlen
magyarról és a mindentudó illempincérről és a közönség mindig a
neveletlen magyaron mulat. Már azt kell hinnünk, hogy innen fog
kiindulni az az áldásos illemvihar, amely el fog söpörni Pesten minden
csunyaságot és ha a derék grófi hotel még sokáig szíveskedik a felnőttek
oktatásával foglalkozni és móresre tanítani ezt a szegény pesti
középosztályt, akkor idővel minden ház, minden lakás egy kis
Ritz-hotellé fog válni, ahol jól nevelt emberek térdükre teszik a
szalvétát, villával vágják a halat, tányéron köpik egymást és úgy halnak
meg éhen a nyomorúságtól. Igazán, ennél a mi pesti közönségünknél
naivabb, türelmesebb és gyermekibb lelkű nép nincs sehol a világon. Ez
az egyetlen közönség, amellyel még azt is meg lehet csinálni, hogy a
drága pénzéért pincérekkel taníttatják enni. Viszont ez az a közönség,
amely megérdemli, hogy értelmetlen pozőrök üljenek a nyakára a nyilvános
illem kérdéseiben, mert ez az a közönség, amelynek nincs elég erkölcsi
bátorsága úgy élni, ahogy az isten teremtette, ennek az országnak, ennek
a fajnak, ennek a városnak a természeti és társadalmi viszonyai szerint,
a pénze, a gusztusa, a természetadta józan illemtudása szerint. A
villamos megállóhelyein úgy lökdösik egymást, mint a sülyedő hajó utasai
a mentőcsónakoknál, a kávéházban idegenek oly pillantásokat lövellnek
egymásra, mint a harctéren az előretolt előőrsök, a vendéglőben olyan
hangosan beszélnek, mint a jó népszónokok, ötven pék egy hét alatt nem
tud annyi sóskiflit sütni, mint amennyit egy nyári estén a Városligetben
letagadnak, a nőket megszólítják az utcán, a villamoson beleolvasnak a
szomszédjuk ujságjába, a pletykát úgy imádják, mint az amerikaiak a
csillagos lobogót, – de azért roppant elszégyellik magukat, ha a
csirkecsontot véletlenül a kezükbe vették és roppant mulatnak, mert egy
őszinte, egyszerű és becsületes magyar a nyaka köré kötötte a
szalvétáját a Ritzben.
Bizonyos demokratikus düh fogja el az embert, ha arra gondol, hogy az
erős és természetes angol nép a maga tradicionális és már-már
dogmaerősségű neveletlenségét olyan büszkén és olyan kérlelhetetlen
következetességgel utaztatja végig a világon, mintha nemzeti intézmény
volna, s hogy annak elnézi a legritzebb pincér magában az igazi, a
londoni Ritzben, hogy mindenüvé felrakja a lábát, ahová nem szabad, s
ezzel szemben a parvenüillemtan bennünket rokokóra tanít, mikor bizonyos
az, hogy nem a parvenű határozza meg az illemet, hanem az élet. A lábat
a székre felrakni angol nemzeti jog, ezen joga van a franciának nevetni,
de Londonban ezen nem nevet senki. És a szalvétát a nyak köré kötni, ami
egyébként látványnak kedves, mulatságos, családias, tiszta, joviális,
észszerű és semmiféle finomabb érzését a józan embernek nem sérti,
magyar nemzeti, vagy ha úgy tetszik: régimódi pesti polgári szokás, amit
tanuljon meg Ritz, ha még nem ismerte és tartsa kutyakötelességének
megszokni, sőt respektálni. Bolond volna a pesti publikum, ha ilyen
ügyekben terrorizálni engedné magát saját smokkjaitól.
Ez a szalvéta egyébként nem olyan tragikus, hogy ekkora tanulmányt lett
volna érdemes róla szerkeszteni, de szimbolum, s mint ilyen, még
hosszabb elmélkedést is megérdemel. Szimbóluma annak, hogy az igazi
illemet, azt, amely szorosan összefügg az ember erkölcsi életével s
amelynek minden legkisebb törvényében kimutatható egy morális
gondolatnak egy paránya – azt nem nagyon kultiválják itt Pesten, de azt
a szamár ál-illemet, amit smokkok, pincérek és parvenűk állapítanak meg,
szentnek tartjuk. Ennek a szimbóluma ez a szalvéta, ez az egyszerű
szalvéta, amely lobogója lehetne egy most fejlődő, most települő, most
ismerkedő és csak majd ötven év mulva egységes városi társadalomnak,
amelynek most még nincs meg a bátorsága ahhoz, hogy őszintén élje a maga
életét, amely most még minden parvenűtől megijed, mert érzi, hogy
valahol baj van a viselkedése körül. De ez se tragédia, ötven év alatt
majd rájön, hogy hol a hiba. De a fentebb ecsetelt nevelési módszert
kérje ki magának és ne álljon a nevelők pártjára azzal, hogy kineveti a
szalvétás embert.