1912 junius.
Még egy kis eset az állatkertből. Megyek, nézek, bámulok, egyszerre csak
látom, hogy egy szürkeruhás ember, aki addig nyugodtan állt mellettem,
és akinek addig semmi baja sem volt, felkapja a sétapálcáját, arcához
illeszti, ahogy a puskát szokás és lelövi vele az oroszlánt. Az oroszlán
nyugodtan aludt tovább, a szürkeruhás pedig újra célbavette a bottal,
hosszan célzott reá, aztán csöndesen, szinte csupán a maga
mulattatására, azt mondta, hogy pppu. Majd hirtelen utána megint: pppu.
Duplacsövű puskának képzelte a botot. Kettőt lőtt belőle. Aztán
megkezdődött a mulatság. Az ember ment egyik állattól a másikhoz. Utána
négy-öt idegen. A szürkeruhás lelőtte a zsiráfot, a disznószarvast, a
bölényt, a gnut, az elefántot, majd a vizilóhoz indult, kétségkívül
azzal a szándékkal, hogy azt is lelövi. Akkor már hajtói is voltak, két
másik úr kiflit dobált a pocsolyába Jónásnak, mire ez kidugta a fejét a
vízből. A ravasz vadász természetesen rögtön főbelőtte, kétszer, aztán
ment tovább. A társasággal a kengurunál találkoztam ismét, akkor már
százötvenen lehettek. Elől ment a vadász, utána a hajtók a kiflikkel,
majd a közönség, boldogan. Szegény kenguru nem is sejtette, mi vár rá,
bámult egy ideig a népre, aztán elugrott. Rettenetes pillanat volt. A
vadász célbavette és halkan, hogy az állat meg ne hallja, megjegyezte:
«ezt nehéz, mert nagyon ugrál.» «Mindegy, mindegy», – biztatták a
többiek – «maga olyan ügyes ember, hogy ezt is eltalálja.» A vadász
ismét célzott. Halotti csönd volt. Aztán halkan hangzott: pppú. Rögtön
utána a második: pppú. Egy hang azt mondta a tömegből: «nem volt meg.» A
vadász hátrafordult, piros, dühös arccal és izgatottan szólt: «ki
mondta, hogy nem volt meg?» Senki se felelt, a közbeszóló gyáva volt,
nem mert jelentkezni. De már tizen ordítottak hátra: «Igenis megvolt.» A
kenguru vígan ugrált és ha jól láttam, kavicsot evett ezalatt, a tömeg
pedig majdnem hajbakapott azon, hogy megvolt-e, vagy nem volt meg. A
vadász és pártja már dühös volt. «Hallatlan. Hiszen itt álltak
mellettem, hát nem a két szeme közt volt meg?» «Persze, hogy megvolt!»
Elindultak. «Menjünk a fókához» – mondta valaki, – «az a legnehezebb.»
«Kérem» – mondta a vadász, – «tessék akármit elém adni, hogy nem
találom-e el.» És mentek, porfelhőt verve, izgatottan, akkor már
kétszázan is lehettek, fókát lőni. Elől a vadász. A sétabottal.
Nem tudom, mi mindenre lehetne ezt hamarjában alkalmazni. Mert annyi
mindenre lehet gondolni, ha eszembe jut ez a szegény pesti
oroszlánvadász. Bálványokra, amiket az emberek maguknak csinálnak, hogy
aztán higyjenek bennük, magyar közéleti karriérekre, olyan férfiakra,
akik a közéletben vadásztak így évekig, amíg végre egy párt tömörült
mögéjük és minden lövésükre vakon megvoltot kiáltott, államférfiakra,
akik folyton lelőtték az oroszlánt, mindig csak sétabottal, mialatt az
oroszlán aludt és nem is tudta, hogy ő már megvolt, írókra, művészekre,
akik egy életen keresztül lőttek sétabottal, a szélhámosokra, akik
sétabotból tüzelnek a börzén… Nem is kell, ne is állapodjunk meg
egyikben sem. Konstatáljuk csak, hogy ennek a bolond kis heccnek
átkozottul pesti íze volt.