1912 junius.
A margitszigeti rendőrök, nem tudom hányan vannak, tízre, tizenkettőre
becsülöm a kirendeltséget, szerény tapasztalatom szerint ennek az egész
világnak a legjobb rendőrei. Lehet, hogy külön válogatják oda őket,
lehet, hogy a szép és előkelő környezet teszi, de öröm őket hallgatni,
mikor az idegent kalauzolják, öröm látni a buzgóságukat, amellyel a
nem-rendőri szívességeket teszik a publikumnak, ahogy hölgyeken
segítenek, ahogy gyerekekre vigyáznak, – tizenöt év óta nézem őket, de
még egy se volt köztük, aki ne lett volna különb a híres londoni
rendőrnél. A minap dolgom akadt az egyikkel. A kis szállóban lakó
fürdővendég kocsiját nem eresztette tovább a hajóállomásnál. Kérdésemre
udvariasan azt felelte, hogy ez a rendelete. És tréfálni nem lehet, mert
neki is van notesze, és ha a renitens kocsist vagy soffőrt oda beírja,
akkor biztos a büntetés. Egyszer azonban látom, hogy mégis csak robog
autó a tiloson túl, benne nagy büszkén két közismert vasaltnadrágos.
Ejnye – mondom magamban – ezt nem értem. Odamegyek hozzá és megkérdezem,
miért szabad annak a kettőnek az, ami a többinek nem szabad. «Hja, uram»
– mondja a rendőr okos mosollyal – «azok az urak a galamblövészetre
mennek.» Mosolygott, mert ő is érezte az igazságtalanságot, amelynek
védelmét reá bízták. Kisült a következő. A beteg fürdővendégnek, annak
nem szabad a kocsijával a szállóig hajtatni, mert az két-háromszáz
koronát fizet a szobájáért havonta és azért lakik ott, hogy
gyógyítkozzék. Ez a vendég port ver és akadályozza a forgalmat, ez
gyalogoljon egy fél kilométert, ha haza akar menni. De gróf Uborkafa és
báró Pénzenvette és minden egyéb földi kisisten, akinek kedve szottyan
galambokat puffogtatni a sziget végében, felrobog, port ver, forgalmat
akadályoz szabadon és jogosan, és gőgös mosollyal robog el a hotel
mellett, ahova a fizető polgárnak csak gyalog szabad mennie. Mikor az
öreg főherceg derék és józan gazdatisztjei kormányozták a szigetet,
akkor víztorony még nem volt, de nem volt ilyen haszontalan és ordináré
igazságtalanság se azon a területen. Ezt a luxust nem merte volna
megengedni magának annak a nagy úrnak a hivatalnoka, mert épen a
gazdája, aki igazi nagy úr volt, azt hitte, hogy még az ilyen
kicsiségben is egyforma jogaik vannak az embereknek. Abban a
pillanatban, amikor a demokrata főváros kezd parancsolni a szigeten, már
nem szabad Kis Péternek az, ami szabad gróf Lámpavasnak és báró
Pártkasszának. Azon az egyszerű okon, hogy ez galambot megy lőni, szabad
neki az, ami nem szabad a sántának, aki a vízgyógyintézetben lakik. Ép
az a jellemző a mi kis kellemetlenségeinkre itt Pesten, hogy
felháborítóbbak, mint Lipcsében egy vasúti szerencsétlenség. Én nem
tudom, a többiek is így vannak-e vele, de én egy napig betege tudok
lenni az ilyen kis silányságnak. A rendőr, szegény, igazat ad nekem a
szemével, de mosolyog. Ő már különb dolgokat is látott. Én pedig odább
kullogok és egy kicsit szégyellem magamat: ezen boszankodom, mikor az
ország a feje tetején áll. Viszont aztán az az érzésem, hogy talán épen
ezek azok a dolgok, amikért az ország a feje tetején áll és még mindig
nem a talpán.