– Már engedjen meg, _tisztelt_ uram…
– Tudom, hogy ön nem akar velem vallási kérdésekről vitatkozni. Épen
azért engedje meg, hogy csak a magam szempontjából jegyezzek meg annyit,
hogy az a nagy megvilágosodás, amelyhez részben Dale dr. orvossága
segített, nagy megkönnyebbülése volt életemnek. Valósággal
kristálytisztává tette agyamat. Elsöpörte a zavaró, köznapi
jelenségeket. Egy időre tisztán láttam az igazságot s most újból így
szeretnék látni.
– Miért?
– Megint válság előtt állok… mellékes, hogy milyen dolgok miatt. Nem
látom tisztán az utat, melyet követnem kell.
Brighton-Pomfrey a szőnyegre szegzett tekintettel gondolkozott, miközben
szája hevesen rángatódzott. Szemüvegét úgy lóbálta a zsinórján, mintha
inga volna.
– Mondja el mindenekelőtt, – mondta, sanda tekintetet vetve Scrope felé,
– hogy melyek voltak ennek az orvosszernek a hatásai? Azt hiszem
tudniillik, hogy többféle lehetett. Hogyan segítette önt az igazság
látomásához, amely – mint mondja, – lemondásához vezetett?
Scrope hirtelen elszégyelte magát, de annyira sóvárgott Dale orvossága
után, hogy a legtökéletesebben igyekezett leírni tapasztalatait.
– Aranyszínű áttetsző folyadék volt, – mondta a száraz ténymegállapítás
hangján. – Nagyon aranyos folyadék, akárcsak a tiszta és szép Chablis
bor. Ha e folyadékhoz vizet öntöttek, gyöngyözve emelkedett fel a
vízben, opalizált s mintha élet rezgett volna benne.
– Helyes. És mikor beszedte?
– Érzéseim hirtelen megtisztultak. Az agyam… emelkedettség és biztonság
érzetét tapasztaltam.
– Szóval agyműködése úgy viszonylott a régebbihez, – segített
Brighton-Pomfrey a magyarázatban, – mint huszonkilenc a tizenkettőhöz.
– Erősebbnek és tisztultabbnak éreztem magamat, – mondta Scrope, előbbi
megállapításait folytatva.
– A környező dolgok pedig másformáknak tetszettek, mint rendesen? –
kérdezte az orvos, ismét előrenyujtva kerek arcát.
– Nem, – felete Scrope és az orvosra nézett, mintha azt kémlelte volna,
hogy tapasztalataiból mennyit szabad elárulnia egy ilyenfajta embernek.
– Szóval különböztek? – kérdezte az orvos, kissé engedékenyebben.
– Igen… Hogy világosan fejezem ki magamat… közvetlenül éreztem Isten
jelenlétét. A világ olyan volt, mintha áttetsző függöny lett volna és
Isten… nyilvánvaló lett előttem. Szükséges ez az orvosság
megállapításához?
– Isten nyilvánvaló lett ön előtt? – ismételte az orvos a kifejezést s
bizonyos rosszalás volt hangjában. A fejét csóválta s aztán élesen
fürkésző hangon tette hozzá: – Szóval ön azt hiszi, hogy látomása volt?
Vagy tényleg látta őt?
– Látomás formájában történt.
Scrope nagyon kellemetlenül kezdte érezni magát.
Az orvos ajka hangtalanul ismételte ezeket a szavakat. Tekintetéről a
megvetés kifejezését lehetett leolvasni.
– Bizonyára valamit adott önnek… Azt hiszem, valami morfiumféle
lehetett. De aranyszínű… opalizáló? És ön e látomás hatása alatt lepett
meg bennünket lemondásával?
– Lemondásom hosszabb lelki átalakulásnak volt részlete, – felelte
Scrope türelmesen. – Már hosszabb idő óta abba az irányba sodródtam,
hogy az anglikán álláspontot teljesen elvetem. Az orvosság mindössze
megvilágította azt, ami már készen volt lelkemben. Alakot adott neki.
Úgy hatott, mint az előhívó a fényképezésnél.
Az orvos hirtelen a vidámság ellenkező végletébe csapott át.
– Ilyesmire még nem volt eset… Hogy egy orvos a Mount Streeten Isten
látomásáról konzultáljon a betegével!… Ön pedig tudja és tudatosan el
szeretné hitetni, hogy ez a látomás valóságos volt. Önnek tudnia kell,
hogy ezt akarja…
Mindezideig Scrope nem akarta önmaga előtt bevallani, hogy a kísérlete
hiábavaló volt, de most utat engedett a kétségbeesésnek, amely
szembeszállt Brighton-Pomfrey véleményével.
– Azt hiszem, – mondotta, – hogy az az orvosság valahogyan megfoghatóvá
tette számomra Istent. Azt hiszem, hogy láttam Istent.
Brighton-Pomfrey úgy csóválta a fejét, hogy Scropenak kedve lett volna
őt megütni.
– Igen, azt hiszem, hogy láttam Istent, – ismételte szilárdabb hangon. –
Hirtelen megéreztem, hogy ő mily hatalmas, hogy az élet mily hatalmas és
hogy milyen félénk, alsórendű és szennyes a mi hivatásszerű, előkelő
életünk. Hatalmába ejtett és egyideig teljesen uralkodott rajtam a
szenvedély, hogy igazán és semmi egyébbel sem törődve, csak őt
szolgáljam s hogy véget vessek a kényelemmel, önszeretettel és
másodrangú dolgokkal kötött kompromisszumoknak. Ezt éreztem és most
ehhez akarom tartani magamat, ezt akarom visszaidézni, mert újból
elfáradtam és elernyedtem. Vérmérsékletem szerint könnyelmű ember
vagyok, de fel akarok egyenesedni, magasabb hivatásomnak akarok élni,
pedig fáradtnak, kábultnak és gúzsbakötöttnek érzem magamat… Az az
orvosság jó hatású volt. Nekem legalább jót tett. Megint a szükségét
érzem, hogy segítsen rajtam.
– De én nem tudom, hogy mi lehetett.
– Hát nincs valami más orvosság, amelynek hasonló a hatása?… Ha például
morfiumot próbálnék meg valamilyen formában?
– Esetleg hallucinálna tőle, de nem volnának isteni látomásai. Ha nagyon
óvatosan és kis mennyiségeket szedne, ideiglenesen ugyan élénkséget
idézne elő, de minden ilyen állandó orvosság szedésének hatása az
erkölcsi leromlás, a gyors erkölcsi leromlás. Az ilyen orvosságok
rendszeres szedésének mindig az eredménye, hogy az ember pontatlan,
kíméletlenül önző lesz és elveszti az őszinteség és igazság iránti
érzékét. Közismert dolgok ezek…
– Pedig azt gondoltam és úgy reméltem…
– Önnek épen elég leküzdeni valója lesz enélkül is, – mondta az orvos.
Ne vegye magára még ezt a tehertételt is.
– Egyszóval, ön nem akar rajtam segíteni?
Az orvos fel-alá lépkedett a szőnyegen, azután kezét kinyujtva és ujjait
rezegtetve mondta:
– Ha tudnék, sem tehetném. Nem tenném meg az ön érdekében. De ha akarnám
is, nem tehetném, mert nem ismerem azt az orvosságot, amely
kétségtelenül valami pokoli kotyvaléka volt annak az őrültnek. Valami
esetlegesen ható szer, amely hála Istennek, már nincs meg… az ön
érdekében…
2. §.
Scrope odakint megállt az orvos házának stukkaturos portáléja előtt.
Habozott, hogy merre forduljon: nyugatnak-e vagy keletnek.
Ez az ajtó bezárult mögöttem, – mondotta. – Ezen az úton nincs
visszatérés…
Egy darabig így állt ez előkert rácsánál, aztán Park Lane és a Hyde Park
felé fordult. Gondolataiba mélyedve, figyelmetlenül haladt a Notting
Hillen Pembury Roadon levő új lakása felé.
3. §.
Életének ez új szakasza kezdetén, amely a komfirmációs szertartás
válságát követte, minden nagyon világosnak tetszett Scrope előtt.
Szilárdan hitte, hogy Isten megjelent neki, hogy ő maga tapasztalta
Isten jelenlétét és hogy hivó szózat parancsolta neki, hogy Istent
hirdesse a világnak. Érezte Istent és mindenkinek, aki Istent érezte,
kötelessége, hogy az egész emberiséget ehhez a megérzéshez segítse. Lady
Sunderbund ajánlata egybevágott ezzel a gondolattal. Scrope a küzdelem
és az ijesztő szegénység kilátásaira igyekezett megacélozni magát, de az
asszonynak rögtöni áldozatkészsége végtelen megkönnyebbülést jelentett
feleségért és családjáért való aggódásában. Mikor Eleanorral a
hunstantoni fövenyen beszélt, úgy tetszett neki, hogy ez az irány
teljesen világos s ha kissé nehéz is, de nem lehetetlen. Együtt ültek a
napfényben s fellelkesülve a nemes vállalkozás érzésétől, a sikerben
bizakodva néztek a jövő elé, a nagy és közeli jövő elé, melyben Isten
eszméje fogja elárasztani és újjá teremteni a világot. Ez a kezdetben
tapasztalt tisztánlátás azonban lassankint ködbe borult és
elhomályosodott. Lady Ella rokonszenvét nem volt oly könnyű megnyerni a
lemondás számára, mint ahogy azt Eleanor feltételezte. Komor és fagyos
élettárs lett belőle, aki ugyan nem beszélt férje lemondásáról, de
nyilvánvaló volt, hogy azt nem tudta neki megbocsájtani. Ez a viselkedés
Scropet titokban nagyon bántotta és megzavarta tetteiben. Ugyanaz az
inkább ösztönszerű, mint megfontolásból eredő habozás, amely egykor
megakadályozta abban, hogy régebbi kételyeit nyíltan közölje
feleségével, most attól tartotta vissza, hogy számot adjon neki Lady
Sunderbund jövendőbeli szerepéről lelkipásztorságának körében.
Saját lelkében e kérdés dolgában teljesen biztosnak érezte magát, de
hogy a felesége iránt tartozó őszinteség dolgában önmaga előtt igazolja
késlekedését, elhitette önmagával, hogy Lady Sunderbund terveiről nem
döntött véglegesen. Így aztán olyan alapon rendezte be londoni
háztartását, amely jövedelmeinek teljes megszűnésével volt egyértelmű.
– Egyelőre tulajdonképen nem tudjuk, hogy hogyan állunk, – mondotta Lady
Ellának. – Ideiglenesen nem annyira lakni, mint inkább táborozni fogunk.
A város valamely olcsó negyedében kisebb és szerényebb házat kell
bérelnünk. Ha lehetséges, csak egy évre akarom a házat kibérelni, amíg
tisztábban látjuk, hogy mi lesz velünk.
Végigment gondolatban London kerületein.
Lady Ella a legkeserűbb megjegyzést kockáztatta meg:
– Nem mindegy-e, hogy hol rejtjük el ábrázatunkat?
Scrope haragosan válaszolt:
– Nekünk _nem_ kell elrejtenünk ábrázatunkat.
Az asszony nyomban megbánta, amit mondott.
– Bocsáss meg Ted, – mondotta. – Csak kisiklott a számból…
Scrope táborozásnak nevezte életüket, de a ház, amelyet a Notting Hillen
Pembury Roadon találtak, sötétebb volt és főleg levegőtlenebb volt
minden tábornál. Neki és feleségének minden tapasztalata hiányzott a
középosztály lakáskeresése és lakásai dolgában. Életük három
legvigasztalanabb napját ez olcsó és szerény fedél keresésével töltötték
el. Eddigi életük abból állt, hogy egyik kényelmes otthonból a másikba
mentek és legrosszabb élményünknek a princhesteri palota modern
díszítéseit tekintették. Valóságos felfedezés volt számukra, mikor a
rossz világítású és rossz beosztású házakat látták, a piszkos festést, a
szakadt tapétákat, a földalatti konyhákat, a fürdőszobátlan vagy csak
utólag hevenyészett fürdőszobás lakásokat, amilyenek London
tiszteletreméltó középosztálya számára hajlékul szolgálnak.
A házügynökök, akik fellépésükből rögtön felismerték az ilyen ügyekben
való járatlanságukat, a «megrohanás» módszerét alkalmazták velük
szemben, ami szokatlan az olyan embereknek, akik eladdig a püspöki
méltóság sugárzó fénykörében éltek.
– Vagy megtartják, vagy nem, – mondták ezek az urak. – Vannak, elegen
vannak, akik lakást keresnek.
Az ex-püspök kezdett rájönni, hogy a föld- és háztulajdon rendszere
Angolországban alapjában véve nagyon siralmas. Egy olyan sűrűn lakott
országban, mint Anglia, a föld- és háztulajdonos osztály helyzete több,
mint királyi. A közérdek szolgálatának kötelezettsége rá nézve nem áll
fenn, pedig a lakosság többi részének is meg kell valahol telepednie,
hiszen a nem háztulajdonosok sem folytathatják mesterségüket és nem
tarthatják családjukat a levegőben. Anglia nyomorúsága a
telektulajdonosok búsás alkalma…
Scrope általánosítani kezdte ezeket a tapasztalatokat és gondolataiban a
szocializmusnak új és őszintébb árnyalatát kezdte kifejezésre juttatni.
– Az egyház nagyon sokat elhanyagol, – mondotta, mikor Lady Ellával már
a huszonhetedik komor, lakásszerű alkalmatosság földszinti «reggeliző
szobáját» tekintették meg.
– A multban nyomatékosabban kellett volna utalnom a telektulajdonos
felelősségére. Nem volna szabad megengedni, hogy ilyen házat, ilyen áron
kínáljanak tisztességes embereknek. Becstelenség.
A házügynöktől hideg, átható és az uralkodó osztályhoz illő hangon
kérdezte meg a vétkes tulajdonos nevét.
– A vasút tulsó oldalán az összes házak az Egyházi Javak Kezelőségének
tulajdonában vannak, – mondta az ügynök, miközben valami tűvel vájkált a
fogában. – Hanyag társaság. Rettenetes nehéz kierőszakolni belőlük
valamit. A legrosszabb londoni lakások az övék.
Lady Ella más szemüvegen át látta a dolgokat.
– Ha az egyházban maradtál volna, – mondotta, – segíthettél volna ezeken
a dolgokon.
Scrope nem válaszolt erre a megjegyzésre.
– Ha az egyházban maradtam volna, – mondta – mikor a földalattin szerény
bloomsburyi szállodájukba utaztak vissza, – sohasem ismertem volna meg
ezeket az állapotokat.
4. §.
Nem volna igazságos, ha Lady Ellának csupán két sajnálkozó kijelentésére
utalnánk és nem emlékeznénk meg egyúttal arról a nekigyürköző
bátorságról is, amellyel nekilátott, hogy a maga és súlyosan sujtott
családja új elhelyezkedését megoldja. Az a lelki változás, amely férje
lelkében minden előjel nélkül egy rettenetes napon beállott, úgy érte
őt, mint a derűs égből lecsapó villám.
A méreg használatának, az eretnekségnek, Isten káromlásának, az idegen
női befolyásnak, a teljes erkölcsi és anyagi leromlásnak felismerése
egyetlen napon érte s úgy hatott rá, mint valami robajszerű ütés. És
mindez akörül a férfi körül történt, aki egész életének központja volt.
Soha nőnek egész világa ily hirtelen és tökéletesen nem omlott össze.
Életének összes eddigi bajai szinte parányi kicsinynek tetszettek e
sötét összeomlás mellett. Abban a gondolatban akart megnyugvást keresni,
hogy az ura beteg és valami «nincs rendben nála». Azzal biztatta magát,
hogy egészségesen és igazhitűen fog visszatérni Hunstantonból és
visszavonja a lemondására vonatkozó összes kijelentéseit. Bízott benne,
hogy a férfinek, akit szeretett s akiben megbízott, így kell
cselekednie, hogy sikereket fog aratni a világban és mindig az ő
erkölcsi felfogásának megfelelő helyes úton fog járni. Csak a legnagyobb
ellenkezéssel vette tudomásul, hogy a püspök nyugodtan, de határozottan
ragaszkodott az egyházzal való szakításhoz, még akkor is, mikor az
izgató szer hatása eloszlott és az ideges kimerültség jelei megszűntek.
Az asszony érvelni akart, de úgy vette észre, hogy nincsenek érvei.
Számára az egyház kristályos gömb volt, amely egész életét foglalta
magában és lelkileg még annyira sem tudott kívül állni rajta, hogy egy
ellentétes felfogást akárcsak mérlegelni is tudott volna.
Mialatt férje Hunstantonban tartózkodott, naponta egy órát, olykor
többet is imádkozott a székesegyházban. Olyan kemény imazsámolyra
térdelt, hogy a térde megfájdult tőle. Még könyörgéseiben sem tudott
érveket felhozni és a kifejezéseket sem tudta megváltoztatni, csak
százszor meg százszor ismételte:
– Hozd vissza őt, Uram! Hozd vissza!
A püspök mindig nagyon jó és szivélyes férj volt, ha néha, főleg
álmatlanságának időszakában kis dolgokban olykor ingerlékenynek
mutatkozott is. Most megváltozva tért vissza, mintha modorában
megkomolyodott és megöregedett volna. Nagyon figyelmes lett, még
szivélyesebb és készségesebb, mint azelőtt, sőt néha szinte bocsánatkérő
volt feleségével szemben, de szigorúan ragaszkodott ahhoz az
elhatározásához, hogy az egyházat elhagyja.
– Tudom, – mondta, – hogy ebben nem értesz egyet velem, de arra kérlek,
légy elnéző irántam. Küzködtem lelkiismeretemmel… Tudom, hogy amit
cselekszem, egyelőre megpróbáltatást és szegénységet jelent, de ha
megbízol bennem, azt hiszem, átlábolunk rajta. Majd csak kínálkozik mód,
hogy munkámat elvégezzem s talán nem leszünk túlságos hosszú ideig ehhez
a házhoz láncolva…
– Én nem a szegénységtől félek, – mondta Lady Ella.
Csakugyan úgy is volt. Ha kissé szomorúan is, de nagy bátorsággal és
gyakorlati eréllyel nézett szembe a helyzettel. Az egyik barátságtalan
házat a másik után nézte meg és tervezgette, miként tehetné
elviselhetővé a kényelmetlenséget, míg Scrope egyre csak tehetetlenül
dühöngött a landlordizmus és az egyház ellen, amely e gazdasági
nyomorúságért felelelős. Mikor Scrope teljesen kimerülve már nem volt
egyébre képes, mint általánosításokra, Lady Ella erélyesen vette kezébe
a döntést és a Pembury Roadon levő házat választotta ki londoni
otthonuknak. Férjét néhány napra ismét Hunstantonba küldte s ezalatt
Miriammal, aki a család gyakorlati szelleme volt, elvégezték a
hurcolkodást és elfogadhatóvá tették az új lakást. Mert ez a lakás a
legjobb esetben is csak elfogadható volt. Nagyon sok hátránya legott
kitűnt, mint például az, hogy a leányoknak a princhesteri kedves kis
egyéni szobácskák helyett, közös hálószobával kellett megelégedniök.
«Atyus» számára csak nagynehezen lehetett egy kis helyiséget dolgozó
szobának kiszorítani s még ez sem volt tulajdonképen külön helyiség,
mert az ebédlőtől csak egy tolóajtó választotta el, amely átengedte az
érzékeny idegzetű ember számára kellemetlen ételszagot. Ablaka egy
jelentéktelen és megfeketedett kis kertre és egy népes és zajos
vegytisztító telep világító udvaraira nyilt, amely a Restharrow Street
egyik házának megfelelő kertjére volt építve. Lady Ella ezt a szobát
nyitott könyvállványokkal bútorozta be és a Newnhamban levő Eleanora
távollétében Clementina ott rendezte el atyja könyveinek egy részét.
Lélektani érdekesség gyanánt meg lehet jegyezni, hogy e kellemetlen,
rossz világítású kis szoba Lady Ellának több bánkódást okozott, mint új
lakásuknak összes többi kellemetlenségei együttvéve. A püspök íróasztala
teljesen elfoglalta a szoba egyik oldalát. Lady Ella mindenben
takarékosságra törekedett, de mégsem tudott ellenállni annak az
ösztönzésnek, hogy legalább egy mutatós asztali lámpát ne vegyen férje
számára.
Scrope új munkájának gondolataitól eltelve tért vissza Londonba s az
volt az érzése, hogy nézeteiről írnia kell valamit. Valóságos hálát és
meglepetést érzett felesége iránt, amiért a kellemetlen lakást így át
tudta alakítani és nem győzte hangoztatni, hogy mihelyt csak lehet,
tágasabb lakásba fognak költözni. Lady Ella valami fizetéses
foglalkozást akart keresni, legalább Clementina és Miriam számára, de
Scrope hallani sem akart róla.
– Neveltetnünk kell őket, – mondotta, – még ha a dohányzásról is le kell
mondanom, ámbár azt remélem, hogy anélkül is sikerülni fog a dolog.
Úgy látszott, Eleanornak jó kilátásai voltak, hogy megkapja a londoni
közgazdasági főiskola ösztöndíját, ami nagyjából elégséges lett volna,
hogy megéljen belőle. Cambridge ugyan most már lehetetlenné vált
Clementina számára, de némi takarékoskodás árán a londoni egyetemre is
beiratkozhatott, míg Miriamnak a Londonba való költözés nagyon
megkönnyítette jó zenei kiképzését. Phoebe és Daphne, – vélekedett
tovább Lady Ella, – kedvezményes helyet kaphatnak a notting hilli
felsőbb leányiskolában.
Scrope nem igen tudta elképzelni, hogy mi mehetett végbe ifjabb
leányainak lelkében. Egyikük sem árult el olyan rokonszenvet iránta,
mint Eleanor. Az volt az érzése, mintha a felesége oktatta volna ki a
leányokat, hogy ne tegyenek említést a viszonyaikban történt
változásról, de gyakran hallotta, amint a fürdőszoba miatt civódtak,
ahol sohasem volt elég meleg víz a második fürdő számára. Úgy látszott,
hogy a nappali szobában elhelyezett rövid kis zongora Miriamnak nem
okozott olyan gyönyörűséget, mint a nagy zongora Princhesterben, melyről
most le kellett mondania. Mindazonáltal mindig készségesen eljátszotta,
amit atyja kívánt tőle; Scrope pedig mindig tudta, hogy az Op. 111-nek
adagiója az, amit hallani kíván.
Lady Ella azt tapasztalta, hogy Londonban sokkal nehezebb cselédet
fogadni, mint Mindszentek napján St. John’s Woodban. A felsőbb papság
háztartásai nagyon keresettek a komoly és hivatását értő
szolgaszemélyzet körében, de egy talár nélküli pap háztartása nem valami
vonzó. Az első próbálkozók fiatal és ügyetlen nőszemélyek voltak. Az
első szakácsnő kelletlen és szemtelen volt és még mielőtt a hónapja
letelt volna, otthagyta őket. A második gondatlan. Megégette a
burgonyát, szenesre égette a szeleteket, vagy túlfőzte, vagy nem főzte
meg eléggé a tojást s mindenütt ételnyomok maradtak utána. A füstös kávé
és a keserű tea így megszokott dologgá vált annál az egyénnél, akinek
püspöki méltósága megszűnt. A hálószobában gyakran küzködnie kellett
idegeivel, hogy jókedvet mutatva jelenjék meg a lunchnél, ahol azonban
azt kellett tapasztalnia, hogy a kényeskedő Phoebe érintetlenül tolja
félre tányérját, Lady Ella pedig vésztjósló hallgatással ül az asztal
végén és olyan kifejezéseken töri a fejét, amelyekkel úgy fejezheti ki
haragját az alsóbb régiókkal szemben, hogy ne vezethessen feleselésre,
miközben azzal biztatgatja magát, hogy ha kitennék magukat a
kockázatnak, egy harmadik szakácsné talán megfelelne a követelményeknek.
A nappali szoba komorszínű papírral volt tapétázva. A háziúr, minthogy
Scrope optimizmusával legfeljebb egy évre volt csak hajlandó kivenni a
lakást, nem akarta megújíttatni a tapétákat s így mintájuk nagyon
sötétzöld leveleket és szürke gótikus íveket ábrázolt. A helyiséget csak
egy lámpa világította meg s fényköre csak a szoba középső részére
terjedt ki, míg a falak tájára már csak erőtlen fényfoltok jutottak.
Lady Ellának nagyon sokszor közbe kellett lépnie, hogy a világosságnak
ezt a kis körét Phoebe és Daphne ne monopolizálják teljesen otthoni
munkájuk számára. A világítás kérdését különben is nagyon nehéz volt
rendezni, mert ennyi világítás elégtelen volt a szoba számára. Milyen
más volt a princhesteri szalonban, ahol a kedves kis villamos lámpák
egész sora ragyogott. Az ebédlő méretei lehetetlenné tették a
vendéglátást, miután a dolgozószobát levágták belőle. Ha a család
egyedül volt is csak benne, a felszolgáló szobaleány alig tudott
átfurakodni a székek és a szekrények között.
A ház a szomszédos földalatti vasút robajától szüntelenül rezgett. A
közvetlen szomszédságban egy magányos hölgy lakott, aki azonban
hallatlan vakmerőséggel és olyan mély alt hangon végezte
énekgyakorlatait, hogy minden ember boldogan szabadult volna tőle. A
Restharrow Street végén garázs volt, ahol a soffőrök az autók
töffögtetésével hanggyakorlatokat végeztek. Mindezeket a hangokat
áthatóan hallotta az, aki a kertre nyíló kis szobában az íróasztalhoz
ült, hogy az egész világ kormányzatának megváltozatásáról «írjon
valamit». Igaz, hogy mindezek a kellemetlenségek csak aprólékos
kellemetlenségek voltak, de mégis alkalmasak arra, hogy elkeserítsenek
egy túlérzékeny lelket, amely arra is kénytelen volt rájönni, hogy a
rendelkezésre álló jövedelem mellett, még ez az életmód is kétszázötven,
vagy még ennél is több font hiányt jelent.
5. §.
Bármily lényegteleneknek látszanak is e háztartási részletek egy
intellektuális történet szempontjából, mégis ki kellett rájuk térnünk,
mert megmagyarázzák azt a mohóságot, amelyet Scrope saját külön
kápolnáját illetőleg tanusított, amiről Lady Sunderbunddal folytatott
tárgyalásokat. A menekvés útját London szennyének tengeréből, amely
elmerüléssel fenyegette családját, csakis ebben az irányban látta s úgy
érezte, hogy ez volt kötelességének iránya is. Ez volt «hivatása».
Legalább is eleinte így érezte. Később azonban az ügyek megint
bonyolódni kezdtek…
A levél óta, melyet a hunstantoni fövenyen olvasott, nagyon messzire
fejlődtek a dolgok közte és Lady Sunderbund között. Attól a naptól
kezdve, amelyen az első kocsirakomány a renegát püspök magántulajdonával
elhagyta a palotát, a rikítóan kék ajtajú ház ablakredőnyei le voltak
bocsátva. A lelkes hölgy visszatért a Hyde Parkra néző élénk díszítésű
lakásba. Azóta a püspök ismételten s azzal a világos tudattal látogatta
meg, hogy ez az asszony fog gondoskodni számára kápolnáról és
szószékről, ahol London népe előtt Isten egyetemességének és
egyszerűségének evangéliumát hirdetheti. Hivatva volt, hogy prófétája
legyen egy új alapokra fektetett hitnek, amely az egész világot megmenti
a vallásoktól és szektáktól, az önzésektől és üres loyalitásoktól, a
fajok és szokások előítéleteitől és Istennek, az egész emberiség
királyának imádására és szolgálatára szólítja. Ez volt lelkének döntő
elhatározása. Ez volt az az elhatározás, amely viszonyát nemcsak Lady
Sunderbundhoz, hanem feleségéhez és családjához, barátjaihoz,
ellenségeihez és szövetségeseihez is megszabta. Ezen az úton kell neki
haladni, menten a kételyektől és túltéve magát feleségének és ifjabb
leányainak nyilvánvaló rosszalásán. Lady Sunderbund lelkesedése
példátlanul nagy volt és ez támogatta őt…
Lady Sunderbund elhatározása azonban lassankint meggyengült. Eleinte
jóformán észre sem lehetett venni a változást, de csakhamar úgy meg
lehetett figyelni, mint ahogy az ember szeme szögletéből megfigyeli a
háttérben lévő dolgokat.
Első képzeteiben, melyeket a kápolnáról alkotott, kicsiny, de ékesen
szóló alaknak látta magát a püspök, amint valami szembetűnő helyről az
elveszett és tévútra vezetett világot Istenhez szólítja vissza. Úgy
képzelte, hogy a templomról, amely sűrűn tele lesz rakva székekkel, Lady
Sunderbund gondoskodik és hogy ugyancsak ő fogja biztosítani azokat a
csekély anyagi eszközöket is, amelyek felmentik őt a családjáért való
gyötrő gondok alól. Felületes becslés alapján évi nyolcszáz fontra
becsülte ezt az összeget s arra számított, hogy egy része aláírások
révén meg fog térülni.
– Eleinte, amíg a nagy tömegek nem jelentkeznek, én leszek a legfőbb
aláíhó, – mondta Lady Sunderbund.
A püspök annyira meg volt elégedve, olyannyira adottnak tekintette a
dolgot, hogy nem is gondolkozott tovább róla s ügyet sem vetett azokra a
nagyarányú dekorativ törekvésekre, amelyek Lady Sunderbundot egyszerre
rabul ejtették. Noha e törekvések jelentékeny része egy ideig gondosan
rejtve maradt előtte, bizonyára észrevehette volna őket, ha meglett
volna benne a megfigyelésükhöz szükséges hajlamosság.
Ott volt például a csodás nyakkendőjű fiatal építész, akivel a püspök
egyszer vagy kétszer a lunchnél találkozott a Hyde Parkra néző lakásban.
Ez a fiatalember, Lady Sunderbund támogatásával ismételten az «ideális
templom» felé igyekezett terelni a társalgást. Az volt a becsvágya, hogy
ő építse meg «a minden hagyománytól független» ideális templomot.
Végül Scrope is belesodródott a vitába. Kifejtette, hogy eddigelé minden
templom és istentiszteleti célokra szolgáló helyiség az egyes egyházak
különleges szempontjai szerint épült. Vagy nyugat felé, vagy – mint az
egyiptomi templomokat, – valamely meghatározott csillag irányában
építették. Ebben az áldozatok játszották a főszerepet, mert az volt a
törekvés, hogy mindent a fényesen megvilágított áldozati oltár körül
központosítsanak s más szempontok szerint épült templomot elképzelni sem
lehetett. Az építésznek azonban lehet annyi szabadsága…
– Az építész teljesen szabad, – szakította félbe a fiatalember. – Ha úgy
tetszik, akár csillagalakú templomot is építhet.
– Vagy valami hemek ékszehes dobozhoz hasonlót, – mondta Lady
Sunderbund.
A társaságban egy bozontos hajú zenész is volt, aki heves mozdulatokkal
kapkodta be a sózott mandulákat és az egyházi zenéről akarta hallani a
püspök véleményét.
Scrope azt a nézetet kockáztatta meg, hogy az ének bizonyos vallásos
hajlandóságot tételez fel. Elismerte, hogy Musszorgszkiban finom
vallásosság van ugyan, de véleménye szerint ezen a téren mégis Beethoven
szonátája, az Op. 111. s főleg annak befejező adagiója, a _molto
semplice e cantabile_, a legkiválóbb. Isteni hangulat érzik ki belőle.
A zenész, aki észrevehető türelmetlenséget árult el, Beethoven nevének
hallatára és sózott mandulával teli szájjal jelentette ki, hogy _azon_
ma már túl vagyunk.
– Emberfelettieknek kell lennünk, ha különbek akarunk lenni Purcellnél
vagy Beethovennél, – mondta Scrope.
Scrope nem tulajdonított kellő fontosságot Lady Sunderbund azon
törekvésének sem, hogy a kiváló pozitívistákat, a testvériség egyházának
tagjait, a keresztény tudomány művelőinek vezetőit, Charles Voysey
főtisztelendőnek régi követőit, a swedenborgiánusokat, mohamedán
megtérteket, hindu teozófusokat, lelki fenoméneket és más hasonlókat is
meg kellene hívni. Scropenek mindez nem látszott fontosnak, de érezni
kezdte, hogy az új vállalkozást nem tudja olyan tökéletesen irányítani,
mint ahogy eleinte feltételezte. Ő is, Lady Sunderbund is, egyaránt az
egyetemlegességet vallották ugyan, de míg az ő egyetemlegessége a hitnek
a puszta alapokig való egyszerűsítésében állott addig Lady Sunderbundé a
gyüjtőnek egyetemlegessége volt. Scrope felfogásában a hit olyasvalami
volt, ami a lelket, Lady Sunderbund felfogásában pedig, ami a kis
imakönyvet ragyogja be. Hosszú időn keresztül mindegyik a maga külön
hajlandóságait követte, anélkül, hogy az eltérésről tudomást vettek
volna, de végül is Scrope öntudatának ködében a jövőt illetőleg valami
bizonytalan kétkedés és elégedetlenség kezdett támadni.
Eleinte egyáltalán nem, vagy csak nagyon kevéssé kételkedett a saját
hitében. Még mindig teljesen meg volt győződve, hogy élethivatása Isten
vallása és hirdetése. Biztos volt benne, hogy Isten szükségképen ura és
megváltója az emberiségnek és az ember életének és biztos volt a
binomiális tantétel igazságában, de lassankint kétkedni kezdett abban,
hogy csakugyan az ő hivatása-e, hogy az egész világnak ő hirdesse az
igaz Istent. A legbarátságosabb hangon tárgyalt Lady Sunderbunddal, de
mikor hazafelé haladt Notting Hillre, Isten tudja, hogyan, kihívó módon
merült fel a kérdés lelkében: «Még egy próféta?» Hiszen ha sikerül is ez
a missziós vállalkozás, vajjon lehet-e belőle egyéb, mint egy kisebb
jelentőségű westendi Mohamed? Nem lehetetlen, hogy esetleg új szektának
lesz az alapítója, pedig a cél nem ez, hanem épen az volna, hogy
valamennyi szektának véget vessünk, ámde hogy lehessen véget vetni
nekik, ha még mindig vannak templomok és kápolnák, – gazdagon díszített
templomok és kápolnák, – gyülekezetek és Istennek fizetett specialistái?
Ez a gondolat nagyon megzavarta és különösen éjszakánkint működött benne
igen erősen. Scrope azon igyekezett, hogy mindentől ridegen
elvonatkoztatva vizsgálja a kérdést és ne törekedjék sem azzal a
körülménnyel, hogy magánjövedelme nem éri el évente a háromszáz fontot,
sem azzal, hogy irodalmi kísérletei máris nagy mértékben tegyék
valószínűtlenné, hogy a legserényebb irodalmi munkával is meg lehet
kétszerezni ezt a nagyon is elégtelen összeget. Ha e kellemetlen, bántó
és bosszantó körülményeket igyekezett is elmellőzni, azok alaktalan
formában mégis mindig megjelentek és leülepedtek lelkének hátsó
szögletében, – ahonnét, hogy úgy fejezzük ki magunkat, kifelé
nézegetett, habár töprengéseinek központjában állandóan az a kérdés
állott, vajjon lehet-e próféta gyanánt fellépnie.
6. §.
A válság egy októberi délutánon egészen váratlanul tört ki.
Scrope, Lady Sunderbund lakására ment, hogy megtekintse az új templom
terveit és rajzait, amelyben neki kell majd az igét hirdetnie. A tervek
megtekintése után rájött Lady Sunderbund teljesen lehetetlen voltára.
Nyomban igyekezett megmagyarázni, hogy milyen nagy eltérés van kettőjük
közt és e magyarázattal a beszámíthatatlan zavaros érzések viharát
idézte fel…
Lady Sunderbund mintegy tíz percig várakoztatta, mielőtt a terveket
behozta volna. Scrope a kis szobában várakozott, amelynek falán Wyndham
Lewis festménye fügött és a rikító vörös kockákkal kifestett balkonra
nyílt. Az ablak mellett egy kis aranyozott asztalkán néhány újonnan
vásárolt könyv hevert. A püspök az asztalhoz lépett s egymásután vette a
kezébe a könyveket. Az első «Huntingdon grófnő és köre» volt, annak a
hölgynek a története, aki szívesen barátkozott könnyű gondolkodású
érsekekkel és borzalmas vendéglátója volt a wesleyanus káplánoknak.
Scrope néhány pillanatig ez átszellemült hölgy sötét képét
tanulmányozta, amint egyik lábával tüntetően tiporja grófi koronáját,
azután a másik könyvet vette a kezébe. Ez Szent Teréziának, a spanyol
apáca-kolostorok energikus szervezőjének élettörténete volt. A
harmadiknak Madame Guyon volt a főszereplője. Nem volt nehéz kitalálni,
hogy Lady Sunderbund mi végből olvassa ezeket a könyveket…
Lady Sunderbund belépett.
Hosszú, egyszerű, vakítóan fehér ruhát viselt, nagyon magas nyakkal.
Kezén zöld nefrit karperec, derekán zöld selyemöv volt, haját pedig
nagyon merev és zöld műborostyán koszorú szorította le. Hóna alatt egész
tömeg rajz- és másolópapírtekercset hozott.
– Végtelenül öhvendek, – mondotta. – Véghe készen vagyunk és
megmutathatom önnek a tehveket.
Az egész papírrakományt nagy zajjal egy fekete és fehér faberakástól
tarkálló asztalkára dobta, úgy, hogy Scrope egy-két tekercset és egy ív
másolópapírt a padlóról volt kénytelen felszedni.
– A templom, – lihegte Lady Sunderbund jelentőségteljesen, – az egy igaz
Isten temploma!
A rajzok között kutatott és egy furcsa szögletes épület rajzát magasra
emelve, odatartotta Scrope meglepődött szeme elé.
– Ugyebáh, kifogástalan? – kérdezte.
Srcope átvette a rajzot. A rajz egy épületet, nyilvánvalóan rendkívül
nagy épületet ábrázolt, amely főrészeiben két nagy, erősen sávozott
toronyból és ezek között hosszú lépcsőfeljárattal ellátott boltívekből
állt. A két torony között emelkedett a dóm. A terv olyan volt, mintha az
Aja Sophia mecsetjének és a wellsi katedrálisnak a messallianceából
született volna meg. Rengeteg nagyságát azokból a parányi automobilokból
lehetett megítélni, amelyek az előtérben gördültek fel-alá.
– Itt van az alaphajz is, – mondta Lady Sunderbund s egy másik
papírlapot terített ki a püspök elé, mielőtt még az a rajzzal teljesen
tisztába jött volna. – A nagy csahnok teljesen kehek, nincs száhnya,
nincs benne oltáh s zafihkék betűkkel olvasható benne a felihat: «Isten
mindenütt jelenvaló».
Bizonyos ünnepélyességgel tette hozzá:
– Háhomezeh embeh számáha lesz benne ülőhely.
– De… – mondta Scrope.
– Van benne bizonyos nagyság és méltóság, – mondta Lady Sunderbund. – A
fiatal Venable műve. Az első nagy álkalom számáha.
– De hát elfér-e ez azon a kis aldwychi telken?
– Venable azt mondja, hogy nem, – magyarázta Lady Sunderbund. – Golden
Gheenben akahná elhelyezni.
– De ha már ez lett abból az egyszerű kis kápolnából, amelyet mi
terveztünk, akkor legalább központi fekvésűnek kellene lenni.
– De ha ott nem lehet elhelyezni, – mondta Lady Sunderbund érvelő
hangon.
– Azonkívül ez nagyon drága, túlságosan drága, sokkal drágább…
– Az teljesen mellékes. A vagyonom bohzasztóan megszapohodott. A fele
hajózási papihokban van, a mahadéknak nagy hésze pedig lőszehgyáhi
hészvényekben. Gazdagabb vagyok, mint báhmikoh azelőtt… Hát nem
nagyszehű ez a tehv?
A püspök letette a távlati rajzot s az alaprajzot vette a kezébe. Úgy
tett, mintha tanulmányozná, de tulajdonképen csak a helyzeten
elmélkedett.
– Lady Sunderbund, – mondotta végül, némi erőlködéssel, – attól félek,
hogy ez nem fog megfelelni.
– Nem felel meg?!
– Nem. Nem felel meg az én szándékom szellemének. Én úgy képzelem, hogy
nem egy ilyenfajta nagy épületben… ilyen cifra és hivalkodó épületben
kell hirdetni Isten országának egyszerű evangéliumát.
– Ilyen nagy hivatáshoz nem felelne meg jobban ilyen nagy szószék?
Mintha meg akarta volna akadályozni, hogy Scrope újabb ellenvetéseket
tegyen, Lady Sunderbund kapkodva kutatott tovább a rajzok között.
– Nézze meg ezt a tehvet, – mondotta. – Minden benne van! Nemcsak
phédikáló hely; gondoskodás töhtént benne mindenhől.
A felizgatott gyermek heves mozdulataival kezdte bizonyítgatni a
püspöknek a nagy terv kiváló tulajdonságait és érdemeit. A prédikációs
csarnok csak a szíve az egésznek. Lesz még benne könyvtár, refektórium,
tanácskozótermek, tantermek, kiadóvállalat és egy nagy földalatti
nyomdahelyiség.
– Manapság minden nagy vállalatnak szüksége van nyomdáha, – magyarázta
Lady Sunderbund.
Gondoskodás történt a zenéről is, egy, de nagy láthatatlan orgonával,
amely architektonikus részletek között lesz elhelyezve és hangjaival el
fogja árasztani a dómot.
Lady Sunderbundnak csillogott a szeme, mikor a nagy dómot körüljáró
körmenetek lehetőségét említette és megmagyarázta, hogy a nagy dóm nem
lesz a lelki elmélkedések egyszerű visszhangzó felülete, hanem széles és
nyílt folyosók veszik majd körül s ezekbe kápolnák nyílnak.
– De mire való mindez? – kérdezte Scrope, egy pillanatra megállítva az
áradatot. – Mi szükség van a kápolnákra? Csak nem akar oltárokat és
szentképeket?
– Nem, – felelte Lady Sunderbund, – de szükség lesz különböző
hendeltetésű kápolnákha: a tudomány kápolnája, az egészségügy kápolnája,
a kohmányzat kápolnája. Helyek, ahol az embehek leülhetnek és
elmélkedhetnek e dolgok felett… Megfelelő képekkel és szimbolumokkal.
– Értem az ön gondolatát, – tétovázott Scrope. – Értem.
– Egy nagy, sötétkék és kehek kápolna is lesz a csillagok, az atomok és
az anyag hejtelmei számáha.
Hangja ünnepélyes színezetet öltött.
– Minden csendes, mélységes és magas, akáhcsak a khistály a sötétben.
Ebbe a kápolnába lépcsőkön kell lemenni. Sötét és kehek boltívek alatt,
amelyek matematikai szimbolumokkal, egyenletekkel és tudományos
műszehekkel vannak díszítve… Közvetlen mellette, egészen mellette, lesz
egy másik kis, világos színekben tahtott kápolna a madahak és vihágok
számáha.
– Igen, – mondta Scrope, – mindez nagyon szép és kifejezésteljes. Amint
látom, az egész épület szimbolikus és nagy művészi lehetőségek rejlenek
benne, de ez a hely nem az én számomra lesz teremtve. Az én mondanivalóm
nagyon egyszerű; az, hogy Isten ura az egész világnak, ura a félpennys
újságoknak, az omnibuszoknak és a mindennapi aprólékos dolgoknak, hogy
az embereknek imádni és szolgálni kell őt életüknek minden pillanatában.
_Ez_ nem az, amit én akarok. _Ez_ a régi vallások visszatérése. _Ez_ az
eltávolodás Istentől. _Ez_ nem egyéb, minthogy egy új frigyládába
akarják zárni a régi helyett. Nekem az egész… nem tetszik.
– Nem tetszik?! – kiáltotta Lady Sunderbund s megdöbbenéssel és
csodálkozással kapta vissza a fejét.
– Ebben az épületben nem tudom végezni az én munkámat.
– De… hát nem ez az ön gondolata?
– Nem. Egyáltalán nem az enyém. Én az egy Istenről akarok beszélni, aki
egyedül egyesítheti és mentheti meg a világot… ön pedig ilyen különcködő
játékot csinál.
Scrope érezte, hogy az utolsó szóval megsebezte az asszonyt.
– _Játékot!_ – visszhangozta Lady Sunderbund. – Ön ezt játéknak nevezi?
Hangjának egy árnyalata kifejezésre juttatta, hogy még két ember van
nagyon erősen érdekelve ebben a dologban.
– Kedves Lady Sunderbund, – mondta Scrope hirtelen megváltozott hangon,
– nekem saját lelkem meglátását kell követnem. Előttem megjelent Isten
látomása. Nagy vezérnek láttam őt, aki hihetetlenül magasra emelkedik az
emberek kicsiny élete fölé. Maga számára követeli az emberek életét. Meg
akarja nekik mutatni az utat az emberi nem üdvössége, a gyötrelemnek és
a halálnak legyőzése felé. Láttam őt az emberi ügyek Istenének, a
politika Istenének, az olyan komor és véres háborúk Istenének, mint a
mostani, a gazdasági élet Istenének, a vasúti gócpontok, klinikák,
gyárak és esti iskolák Istenének, egyszóval és valóban az emberek
Istenének. _Ez_ az Isten, akit pedig ön akar imádni, a művészek és
költők, az elegáns költők Istene, a ritkaságok Istene, a válogatott
célzások Istene. Ebben is lehet nagyszerűség. Egyáltalán nem akarom azt
mondani, hogy amit ön cselekszik, az nem lehet szintén finom és
megfelelő az _ön_ számára. De ez nem az, amit _én_ akarok… Én nem
mehetek bele ebbe a tervbe és nem haladhatok ebben az irányban.
Scrope nekihevülten és fáradtan hagyta abba beszédét. Lady Sunderbund
végighallgatta. Ragyogó arca kipirult és könnyek csillogtak szemében.
Úgy érezte, hogy e könnyek a legdrágább és legértékesebb fajtából valók.
Bájos ajka eltorzult a rémülettől és megdöbbenéstől s arckifejezése az
olyan gyermek félig hitetlen kifejezése volt, akit hirtelen és kegyetlen
csalódás ért.
– Ön tehát nem akah belemenni ebbe a tehvbe?
– Nem, – felelte Scrope. – Kedves Lady Sunderbund…
– Ne emlegesse Lady Sundehbundot! – kiáltotta az asszony egészen újszerű
hevességgel. – Nem látja, hogy mindezt önéht tettem?
Scrope összerezzent és valami nyers érzés fogta el. Lady Sunderbund soha
úgy nem tetszett és annyira visszataszító nem volt neki, mint e
pillanatban, de nem tudott szavakat találni számára.
– Hogy tudjak mindehhől egyszehhe lemondani?
Scrope még mindig nem találta meg a feleletet s az asszony ki akarta
használni pillanatnyi előnyét.
– Hát mondja meg, mit tegyek? – kiáltotta.
Szenvedélyesen fordult Scrope felé.
– Éhtse meg, hogy mit tett velem ön!
Feltartott újjain egyenként számlálta a pontokat és furcsa módon egy
haragos piaci lány képét idézte fel.
– Mióta megismehkedtünk, – mondta, – tiszteltem önt. Kész voltam önt
követni báhhová… Attól az estétől fogva, mikoh ön oly nyugodtan és
méltóságteljesen ült, a többiek pedig gyötöhték és sebezték önt, –
mindent kész voltam megtenni önéht. Mikoh a többiek olyan hiábavalók és
túlokosak voltak, ön pedig csak Istenhe és a vallásha gondolt és saját
magával nem töhődött… Igen, mindaddig… óh! Ühes volt az egész életem…
A könnyek szakadatlanul peregtek le arcán.
– Talán megint ezt az ühes életet kell élnem…
Úgy tett, mintha bánatát kezével akarná eltaszítani magától, melynek
gyűrűiben bogárnagyságú kövek csillogtak.
– Így szóltam magamhoz: Ez az embeh tud valamit, amit én nem tudok. Ő az
öhök élet magvetője. Elhatáhoztam, hogy követem önt, segítem önt és
megteszek mindent, amit csak lehet. Azóta állandóan önéht éltem. És most
mikoh terveim megéhtek, ön…! Hettenetes!
Ökölbe szorított és felemelt kezével különös mozdulatot tett. Tekintete
a berakott asztalon heverő tervekre és rajzokra meredt.
– Tehveztem és tehveztem. Azt mondtam, hogy templomot építek neki.
Templomi szolgáló leánya leszek… Szolgáló leánya…
Nem tudta folytatni.
– De épen ezek a templomok zavarták meg az emberiséget, – mondta Scrope.
– De nem az _én_ templomom, – mondta Lady Sunderbund, aki most már a
visszautasított rajzok fölött nyílt zokogásban tört ki. – Ön
megmagyaházhatta volna…
Harag villant fel szemében és úgy lökte el magától a terveket, hogy
egymásután a földre hullottak. Hosszúnak tetsző pillanatokig nem
lehetett más hangot hallani a szobában, csak az egymásután földre hulló
rajzlapok folyton gyorsabbodó suhogását.
– Óh, mily boldogok lehettünk volna a mi Istenünk szolgálatában, –
jajveszékelt Lady Sunderbund egyre s aztán a megdöbbentő hölgy még
döbbenetesebb dolgot cselekedett. Scrope felé támolygott, megragadta
kabátjának hajtókáját, fejét vállára hajtotta, úgy, hogy fekete haja a
nyakát érte s aztán zokogni és siránkozni kezdett.
– De kedves Lady Sunderbund! – mondta Scrope szemrehányó hangon,
miközben igyekezett őt gyengéden eltolni magától.
– Engedje meg, hogy zokogjak, – követelte Lady Sunderbund, még erősebben
belekapaszkodva a kabátba és követve Scrope hátráló mozdulatait. –
Engedje meg, hogy zokogjak. Meg kell engednie.
Scrope ellenkezése megszűnt. Egyik kezével támogatta az asszonyt, a
másikkal ragyogó haját símogatta.
– Kedves _gyermekem!_ – mondotta. – Kedves _gyermekem!_ Sejtelmem se
volt róla, hogy így fogja fel…
7. §.
Mindez csak kezdete volt egy jelentőségteljes megbeszélésnek. Scropenak
sikerült a boldogtalan hölgyet támogató és rokonszenves módon egy
kerevetre ültetni. Mikor néhány szaggatott szó után ismét felkelt és
megállt a püspök előtt, miközben szemét egy csipke-csodával törölgette,
a taktikai körülmények újabb mérlegelése arra késztette Scropet, hogy a
rajzok felszedésének ürügye alatt az asztal túlsó oldalára kerüljön…
Lady Sunderbund igyekezett a köztük történt megbeszélés szálait
visszamenőleg kibogozni, de ez a magyarázat nagyon ingadozó volt s
ellentmondásokkal volt telve. Olyan dolgoknál kezdte újra a
magyarázatot, amelyek már elintézetteknek tetszettek, de Lady Sunderbund
agya szokatlanul rendszertelen volt, valóságos vadon nőtt lelki bozót.
Néha úgy tett szemrehányásokat Scropenak, mintha kegyetlen Isten lett
volna, néha pedig engedetlen szolga módjára beszélt vele. Gondolataiban
a túlzó alázatosságnak és a másik fél nézetei és kívánságai teljes
megvetésének keveréke, megdöbbentette és fájdalommal töltötte el
Scropet. Tisztán lehetett látni, hogy az asszony határozott, merész és
észszerűtlen akarata egy félév óta abban a gondolatban kristályosodott
ki, hogy azt nyujtja Scropenak, amit ő szeretne, hogy akarjon. E
vágyaknak kristályos gömbje most összetörve hevert lába előtt.
Megkísérlette, hogy Scrope szemei előtt ismét egésszé rakja össze.
Kijelentette, hogy hajlandó bármely irányban módosítani terveit,
csakhogy megfeleljenek Scrope kívánságának. Azt mondta, hogy mindent
megértett.
– Ha játék, – kiáltotta, – mutassa meg, hogy csináljam, hogy ne legyen
játék! Tegye a tehvet komollyá!
Scrope azt felelte, hogy magának a templomnak gondolata az, amely a
tervet lehetetlenné teszi. Mert mit jelentsen tulajdonképen ez a rajz?
Az asszony elé tartotta a vázlatot, amely egy ornátust viselő pap
alakját ábrázolta s ez a pap megdöbbentően reá hasonlított.
Lady Sunderbund kikapta Scrope kezéből a sértő rajzot és darabokra
tépte.
– Ha nem akah templomot, legyen belőle gyűléstehem. Eszehint ön
gyűléstehmet akah?
– Nekem akármelyik régi gyűlésterem elegendő, – felelte Scrope. –
Különlegességre nincs szükségem. Nincs szükségem kórusra és papi
ornátusra.
– Ha nem akah zenét, – felelte Lady Sunderbund, – hát nem lesz zenéje.
Ha Isten nem akah zenét, lehet a nélkül is. Én nem tudom ugyan
elképzelni, hogy Isten ne helyeselné a zenét, de ezt önnek kell
eldönteni. Ha ön nem akah díszítéseket, csinálhatjuk egészen egyszehüen.
Lehet nagy szühke dóm… csak szühke és fekete. Ha nem lehet szép, lehet
csúf is. Igen, csúf. Olyan csúf, – sóhajtott, – ahogy egy citybeli
templomhoz illik. Kehesünk más építészt… egy citybeli építészt. Valakit,
aki bankfiókokat és vasúti állomásokat szokott építeni. Ha ön azt hiszi,
hogy ez tetszik Istennek… Megtöhjük a fiatal Venable szívét. De méht nem
akahja megengedni, hogy _én_ tehemtsem meg a helyet az ön küldetése
számáha? Miéht ne tehemthetném meg én? Önnek _kell_ a hely. Önnek
valahol hihdetni kell az igét.
– De mint embernek, nem mint papnak.
– Akkoh hihdesse, mint embeh. Valami huhát mégis viselni kell önnek.
– Egészen közönséges ruhát.
– A hendes huhának divatosnak kell lenni. Önnek új phédikáló kabátot
kell hendelni a szabójánál, másfohma kihajtóval és két gombbal háhom
helyett…
– Nem kell törődni a divattal.
– Mindenkinek kell töhődni a divattal. Hogy változtathatna hajta? Egyes
embehek ódon divatot követelnek, ez az egész… A papi taláh ódon divat.
Egyszehűbb dolog nincs a hevehendánál.
– Kivéve azt, hogy papi divat. Én úgy akarok maradni, ahogy most vagyok.
– … Hát ha ön azt hiszi, hogy ez az öltözék hendes huha! – mondta az
asszony és Scropera nézve ismét a hamisítatlan ellágyulás könnyeiben
tört ki. – Csak a taláht legalább! – kiáltott fel azután szenvedélyesen.
– Csak egy teljesen egyszehű taláht. A tisztesség kedvéért!… Óh, ha még
_ezt_ sem akahná!
8. §.
Mikor a Brighton-Pomfreynél történt sikertelen látogatás után a park
szerpentinje felé haladt, Scrope ismét a Lady Sunderbunddal folytatott
viharos megbeszélést forgatta elméjében. A látogatás végén, csak azért,
hogy távozhasson, egyes kérdéseket függőben hagyott. Kénytelen kelletlen
belement bizonyos igéretekbe. Megigérte, hogy igyekezni fog jobban
megértetni, hogy mi az, amit ő tulajdonképen akar. Megigérte, hogy
azzal, ami történt, nem engedi befolyásoltatni «lelki bahátságukat».
Lady Sunderbund viszont kijelentette, hogy lemond terveiről és
«legeslegelejéhől» kezd újra mindent. Scrope azonban érezte már, hogy az
asszonnyal semmit sem lehet újra kezdeni. Tudta, hogy a szervezés és a
megtisztult vallás kérdésein túl, elérkezett társulásuk végének ideje.
Lady Sunderbund vállára borulva zokogott, távozásakor pedig megragadta
mindkét kezét és úgy könyörgött, hogy bocsásson meg neki. Arra
törekedett, hogy nézeteltérésük egyebekben még szorosabbá fűzze
viszonyukat. Úgy tett, mintha a lelkiismeretfurdalás vádjai egészen
ellágyítanák. Ragyogó és átszellemült személyből meleg és érzelmes
személy lett. Lágy és ragyogó fekete haja és Scrope nyakát átkulcsoló
két keze elválaszthatatlanul belekapcsolódott az ügybe. A leginkább
zavaró és legmeglepőbb körülmény az volt Scrope helyzetében, hogy a
végérvényes szakítástól mindezek dacára, még mindig visszariadt.
Bizonyára nem ő volt az első ember, aki nem tudta megállapítani, hogy
két ember közt fennálló kapcsolat mikor és hogyan változik bonyodalommá.
Szakítania kellett volna, de a rejtély épen abban volt, hogy a szakítás
gondolatára miért érez lelkifurdalást. Érzésének lényege az volt, hogy
az asszonynak csalódást okozott, holott nem kellett volna csalódást
okoznia. Soha azelőtt nem ismerte fel úgy a saját lelki tulajdonságait,
mint ezuttal és soha nem látta oly tisztán, mint most, hogy ezek a lelki
tulajdonságok hova vezetik. Ez valósággal mindent megvilágító
felfedezése gyanánt hatott reá.
Minden tekintetben társas lény volt. Ösztönszerű hajlandósággal birt
arra, hogy úgy cselekedjék, mint ahogy azt a körülötte levő emberek tőle
várják, akár észszerűek, rokonszenvesek vagy ellenszenvesek neki e
várakozások. Első ízben látta, hogy ez volt életének vezérlő motivuma s
hogy egyéniségének ez a kulcsa. Az ember nem észszerű lény, hanem
társadalmilag felelős teremtmény, aki a társadalmi körülmények dacára
igyekszik észszerűnek mutatkozni. Scrope most kezdte megérteni, hogy a
szülői ház gyermekszobájától kezdve, ahol arra törekedett, hogy
általában jó fiú legyen s csak néha volt rossz, mindaddig a pillanatig,
amíg haragvó tekintettel nem néztek rá, egész iskolai életében, az
egyetemen, a káplánkodás során, a vikariátus és a püspökség idejében,
mindmáig, a jelen percig, egyetlenegyszer sem cselekedett valóságos és
független ösztöne szerint. Ösztönszerűleg mindig más emberekkel vetett
számot és igyekezett kielégíteni őket. Az utolsó néhány év fájdalmas
összeütközéseit a nyugtalanító bírálatok növekvő felismerésének kellett
tulajdonítani, amelyek össze nem egyeztethető dolgokat kívántak tőle.
Ezek elől talált vagy legalább is keresett mindenáron menedéket
Istennél. Ellentmondás volt ugyan benne, de kétségtelen volt mégis, hogy
egyéniségével nemcsak beleolvadt Istenbe, hanem tulajdonképen ott
fedezte fel.
Meglepte, hogy ismételten mennyit gondolt Lady Sunderbund érzéseire és
kívánságaira és milyen keveset Istenre. Szüntelen elnézést mutatott az
asszonnyal szemben. Irányítani igyekezett és három hónapon keresztül
igyekezett neki megfelelni. Miért? Részben, mert az asszony kívánta és
mert kívánságában valami olyan vonás volt, ami valami rejtett rúgót,
talán a hiuság rúgóját érintette benne és késztette rá, hogy megfeleljen
neki. De részben azért is történt, mert ámbár nem mert a valónak szemébe
nézni, – a princhesteri palotából való elköltözés óta egyre jobban
érezte, hogy családjának külső körülményeiben végzetszerű változás ment
végbe. Csak a kápolnakísérlet látszott alkalmasnak arra, hogy
megakadályozza a teljes anyagi lecsúszást és elmerülést. E változás
súlyos következményeinek egy tizedrészét sem tudta előre látni. A
notting hilli lakás nemcsak kényelmetlen volt, hanem egyenesen
nyomorúságos. Scrope úgy érezte, hogy családjának tagjai félig
szemrehányóan, félig pedig sürgetően tekintenek rá. Miért hozta őket
ide? Mit szándékozik kezdeni velük? Néha valósággal kívánta volna, hogy
ezt meg is mondják neki és ne csak szemrehányóan nézzenek rá. Phoebe
csökkenő étvágya szomorúsággal töltötte el szívét.
Scrope úgy képzelte, hogy a családjáért való aggodalom volt legfőbb
indító oka, hogy Lady Sunderbund terveihez még akkor is ragaszkodott,
mikor már belátta, hogy azok csak kevéssé segíthetik elő Isten igazi
szolgálatát. Kétségtelen ugyan, hogy a hiúságnak is volt benne valami
része és valami egyébnek is, ami talán leginkább a mesterkélten táplált
rokonszenvhez hasonlított; mindezeken felül pedig Lady Sunderbundban
volt valami nagyszerű és gyermekies vonás, ami mágnesszerűen hatott
Scrope képzelő tehetségére, de az igazi mozgató erő mégis csak a
feleségéért és gyermekeiért való aggódás és az ebből folyó törekvés
volt, hogy anyagilag jó helyzetben lássa őket. Amint az első álom,
melyben félig Mohamednek, félig pedig Remete Péternek látta magát
Istennek a világ előtt való hirdetésében, kezdte elveszteni színét és
elevenségét, mindjobban megértette azt is, hogy az anyagi jólét állapota
s azzal egyidejűleg Isten szolgálatának állapota, nem igen férnek meg
egymással. Az egy igaz Isten temploma, mely Lady Sunderbund jóvoltából
épült volna meg, szép színű csalétek módjára csábította.
Most tehát ebben az irányban akart haladni. Képzeletét és gondolkozását
az a lehetőség foglalkoztatta, hogy valami módon megfékezze, módosítsa
és elfogadható ajánlatra bírja rá Lady Sunderbundot. Miért?
Miért?
Úgy képzelte, hogy erre csak egy válasz lehetséges. Az, hogy a cselekvés
tűzpróbáján át nézve, _nem hitt igazán Istenben!_ Nem hitt annyira
Istenben, amennyire hitt családjában. Nem hitt sem az első, sem pedig a
második látomás valóságában. Ezek csak álmok voltak, önmaguktól támadt
megnyilatkozások és saját képzelő erejének túlhajtott játékai. Mindezek
a jelenségek a valósághoz különböző fokú viszonylatban állottak.
Alávetve a próbának, Istenben való hite engedett. Agyagból készült
kardnak bizonyult az acélos valósággal szemben.
És mégis hitt Istenben. Épen annyira meg volt győződve Istenről, mint
amilyen biztosan tudta, hogy a holdnak van másik oldala. Intellektuális
meggyőződése tökéletes volt. Csupán Phoebe személyének élő, lélekző és
néhanapján köhécselő valósága mellett vált néha az Isten olyan
lényegszerűtlenné, mint a binomiális tantétel…
– Tényleg, mint a binomiális tantétel, – mérlegelte Scrope önmagában a
hasonlatot…
Ekkor már Scrope a tó partján haladt és a nagy kőhidhoz közeledett,
amely pontosan ott halad át a vízen, ahol a Hyde Park végződik és a
Kensington Garden kezdődik. A vallásos hittel szemben felmerült
kételyeinek során egy még különösebb kérdéshez jutott el. Ha van is
Isten, – kérdezte, – van-e neki nagyobb szerepe az emberek mindennapi
életében, mint a szintén bizonyítható binomiális elméletnek? Nem
mindennél tisztább és világosabb-e az ő kötelessége Phoebe iránt? Az
öreg Likeman érvei új és megnövekedett erővel jutottak eszébe. Vajjon
mindent egybevetve, nem volt-e önzés tőle, mikor a körülötte lévők
iránti világos kötelességével szemben a saját üdvösségét tolta az
előtérbe? Fontos-e, ha ő hazudik, ha hamis hitet hirdet, ha hamisan
esküszik és kárhozatra ítéli önmagát, ha ezzel menekvést és kényelmet
biztosít általa övéinek?
De ez az a pont, ahol az egész gondolatmenet téves és hamis, – szólt
önmagához. – Isten több a képzeletbeli alázatosságnál és több egy
kigondolt formulánál. Isten hatalom és igény, – _kell_, hogy legyen
hatalma és igénye, – amely felülmulja Phoebe, Miriam, Daphne, Clementina
és valamannyiük igényeit…
_De ez nincs meg nekik!…_
Eddig a pontig jutott el, mikor Lady Sunderbundtól elvált és most
ugyanide tért vissza. Az Istenről való képzetének laza és valószerűtlen
volta késztette, hogy sürgősen felkeresse Brighton-Pomfreyt és
igyekezzék tőle megszerezni azt az orvosságot, amely lelkét a hivésre
késztette.
Lehetséges-e, hogy Isten családjával összehasonlítva olyan jelentéktelen
legyen, hogy ő minden vasárnap jó lelkiismerettel prédikálhasson Lady
Sunderbund templomában és viselhesse Lady Sunderbund öltözékeit?
Egy üres padot látott maga előtt. A kérdés oly rettenetes nagynak és oly
nagy jelentőségűnek tűnt fel előtte, olyan határozott választást
jelentett Isten és minden egyéb között, ami neki drága volt e földön,
hogy úgy érezte, hogy menés közben nem tud dönteni. Leült tehát s egyik
karját a padnak háta mögé lógatta és ujjaival dobolni kezdett a pad
támláján…
Ha a döntés «igen» lesz, akkor kár volt, hogy nem maradt meg az egyház
kebelében. Akkor nevetséges dolog volt elhagyni a székesegyházat csak
azért, hogy Lady Sunderbundnak dekoratív pantechnikonjában merüljön el…
Scrope most először sajnálta határozottan hitehagyását.
Sajnálkozását még egy körülmény fokozta, amely talán kicsinyesnek
tetszik az olvasó előtt. Három héttel ezelőtt meghalt Borrowdale,
howcasteri püspök és Scrope lett volna soron, hogy kövesse a püspökök
padjain. Mindig bizonyos vágyódással tekintett a lordok háza felé, abban
a hiszemben, hogy az új lehetőségeket s alkalmat nyujt neki a nyilvános
nyilatkozásra s arra, hogy a társadalmi kérdésekről behatóbban
beszéljen, mint ahogy az püspöktársainál szokásban volt. Most íme, ez a
lehetőség is elveszett…
9. §.
Most már minden megbánás hiábavaló volt. A kérdés mind tisztábban állt
előtte: Vagy el kell viselni a mártiromságot, melyet ő idézett magára és
családjára, vagy pedig vissza kell térni a képzelődő fanatizmus
kitöréséhez és azt össze kell egyeztetni azzal az ajánlattal, amelyet
Lady Sunderbund tett neki, hogy legalább feleségének és leányainak
kényelmét és társadalmi elhelyezkedését biztosíthassa. Tisztán látta
azonban, hogy tömérdek időt kell ráfordítania, nagyon sok ügyességet és
mágneses erőt kell kifejtenie Lady Sunderbund kezelésénél…
Azon vette észre magát, hogy egy ilyen természetű, nagyon őszinte és
megnyilatkozásszerű beszéden töri a fejét, amelyet Lady Sunderbundhoz
akar intézni. Olyan beszéden, amelynek le kell bilincselnie az asszony
gondolatait… Az asszony gonosz módon vonzotta. Ezen a délután legalább…
Egyuttal azonban visszataszító is volt.
Az erkölcsi elégedetlenség jótevő kitörése zaklatta fel lelkét. Keményen
rávágott a pad támlájára, mintha magát akarta volna megütni.