1. §.
Egy októberi délután, több, mint négy hónappal az előbbi beszélgetés
után, az inas Edward Scrope _úr_ névjegyét vitte be Brighton-Pomfrey
doktorhoz. A név nem ébresztett különösebb emlékeket az orvosban. Mikor
belépett, az orvos egy oly szokatlanul hétköznapi ruhába öltözött férfit
látott maga előtt, hogy egy pillanatra az a kellemetlen érzése volt,
mintha detektívvel állana szemben. Csak azután ébredt tudatára, hogy a
világi ruha régi barátjának, Princhester néhai püspökének alakját
takarja. Scrope halvány volt és kissé elhanyagolt. Már ráragadt valami
abból a különös, fakó külsőből, amely az olyan egyetemi embereken
szokott meglátszani, akik Hampsteadbe kerültek, progressziv gondolkozók
közé pottyantak és belekeveredtek a Fabian Societybe. Aggodalmat eláruló
tekintete és alázatos modora visszatartotta az orvost, hogy ezt a
megfigyelését kifejezésre juttassa.
Brighton-Pomfreyben meg volt az ügyes gyakorló orvosoknak az emberekkel
való bánni tudása. Büszke volt rá, hogy minden emberrel szemben
megtalálja a megfelelő hangot, de most egy pillanatig zavarban volt,
hogy milyen eljárást kövessen. Azt a jóindulatú és barátságos, de nem
túlzottan meghitt hangot használta tehát, amely olyan emberekkel szemben
ajánlatos, akik társadalmilag erősen háttérbe szorultak, a nélkül, hogy
komolyan el lehetne őket érte ítélni.
Brighton-Pomfrey dr. alacsony termetű, kerek arcú, erősen rövidlátó
ember volt, akinek orra sehogysem volt alkalmas a szemüveghez, amelyet
viselt. Ezenkívül – Isten tudja, miért, – óriási oldalszakállal
büszkélkedett.
– Nos, hát hogy vagyunk? – kérdezte, miközben nyakát hátrahúzva,
kiegyensúlyozta az orrán ingadozó szemüveget. – Miben lehetek
szolgálatára? Külsőleg semmit sem tudok felfedezni. Kissé halvány ugyan
és le van soványodva, de egyébként úgy látszik, hogy minden teljesen
rendben van.
– Igen, – mondta a néhai püspök, – minden rendben van…
– Csak…? – kérdezte az orvos s mosolygás közben megvillantotta a fogát.
Modorában volt valami az öreg fürdős asszonyéból, aki a kis gyereket
arra biztatja, hogy ugorjék a vízbe.
– Ki vagyok merülve és nagyon fáradt vagyok.
– Akkor foglaljunk helyet, – mondta a híres orvos mesterségszerű hangon
és jobban szemügyre vette vendégét. A székre mutatott s megfogta a szék
karfáját.
Az ex-püspök leült, az orvos pedig úgy foglalt helyet, hogy vendége és a
világosság közé kerüljön.
– A püspökségemről való lemondás és a többi vele összefüggő dolgok
nagyon igénybe vették idegeimet, – kezdte Scrope. – Azt hiszem, hogy
bajomnak ez a lényege. Ha az ember így mindent elvág… mindenféle szálak
megszakadnak… Nehézségek támadnak az új helyzet megteremtése körül…
– Természetesen, természetesen, – mondta az orvos, miközben arcizmai
megrándultak és szemüvege rezegni kezdett az orrán. – Kimerültség. Nem
érzi szükségét valami erősítő szernek, vagy változásnak?
– Igen. Csakugyan egy bizonyos erősítő szert óhajtanék öntől.
Brighton-Pomfreynek kerekre nyílt a szeme és szája, mint aki kérdezni
akar valamit.
– Mialatt ön a tavasszal nem volt idehaza…
– El kellett mennem, – mondta az orvos. – Nem térhettem ki a megbízatás
elől. Gázmérgezések, bizonyos kutatások… A fiatal kutatók nagyon jók a
maguk módja szerint, de mi öregebb tekintélyek… Több a tapasztalatunk.
Megfontoltabb az ítéletünk. Nem boldogultak nélkülünk.
– Szóval, mikor tavasszal önt fel akartam keresni, egy asszisztenst vagy
kisegítőt, – azt hiszem, önök így szokták nevezni? – találtam az ön
rendelőjében… Hogy is hívták?… D…?
– Dale!
Mikor ezt a nevet kiejtette, az orvos arca szokatlan harag kifejezését
öltötte magára. Kerek, kék szeme szikrázni látszott és ártatlan kis
izmocskái ráncokat vetettek homlokára. Arcszíne haragos vörösre
változott.
– Az őrült! – kiáltotta. – Veszedelmes őrült! Remélem, önnél semmit sem…
semmi rosszat sem követett el?
Látszott, hogy a dolog nagyon kellemetlen emlékeket ébresztett benne.
– Azt az embert a legjobb bizonyítványokkal küldték hozzám Cambridgeből.
A legjobb bizonyítványokkal. Nekem csak huszonnégy óra időm volt.
Gázmérgezéseket kellett vizsgálnom. Nem tehettem egyebet, minthogy
rábíztam ügyeimet.
Brighton-Pomfrey úgy tárta szét rövid és kövér ujjas kezét, mintha a
felelősséget akarná elhárítani magától.
– Semmi különös kárt nem tett bennem, – mondta Scrope.
– Akkor ön az első ember, akit megkímélt, – állapította meg
Brighton-Pomfrey.
– Miért?… Ügyetlen volt?
– Ügyetlen? Nem, ez nem jó kifejezés.
– A módszere volt különleges?
A kis orvos felugrott és fel-alá kezdett járni a szobában.
– Különleges! – kiáltotta. – Gazság volt, hogy őt küldték hozzám.
Gazság!
Vendége felé fordult s az arcát alkotó kerek halmok haragtól égtek.
Oldalszakálla úgy mozgott, mint a repülni készülő madár szárnya. Arcát a
karosszékben ülő vendége felé tolta.
– Megkönnyebbültem, mikor hallottam, hogy megölték. Elesett. _Odaát_.
Módfeletti izgatottságában szemüvegje leesett az orráról. Úgy
előrecsapódott a zsinórján, mintha meg akarna szökni, mialatt gazdája
szabad folyást enged érzései áradatának.
– Az őrült! – hörögte a doktor, sokat jelző kézmozdulatok kiséretében. –
Veszedelmes őrült! Az volt a rögeszméje, hogy mindenkit tönkretesz.
Mérgekkel dolgozott! A legveszedelmesebb mérgekkel. Hazajövök s
hölgyeket találok a rendelőmben. Magas társadalmi állású hölgyeket.
Morfinisták! Másokat… Megfontolás nélkül használta a legveszedelmesebb
szereket. Kokaint egyáltalán nem, csak idegizgatókat, a legerősebb
izgatószereket. A legmagasabb körökben is. Rettenetes! Fenségek. Az
uralkodóházhoz tartozók! A háború okozta náluk és… inkognitóban akartak
maradni. Borzalmas! Rettenetes befolyást gyakorolt betegeire. Az volt a
rögeszméje, hogy feldúlja a testet és lelket egyaránt. A sarkukból
emelte ki a lelkeket… Tönkretette az összeköttetéseimet. Elpusztította
esztendők munkáját. Micsoda károkat okozott! Micsoda károkat!
Úgy nézett maga elé, mintha haragjában szét akarna robbanni, de azután
lecsillapodott. Reszkető kézzel igyekezett visszahelyezni orrára
szemüvegét, kabátjának hátsó zsebéből terjedelmes selyem zsebkendőt
húzott elő és megtörülte az üvegeket, aztán orrára helyezte csíptetőjét,
gallérjában ide-oda forgatta a fejét és kezével a nyaka körül babrálva,
ide-oda rángatta a nyakkendőjét.
– Bocsásson meg ezért a kitörésért, – mondotta. – De Dale dr. annyi bajt
csinált…
Scrope felkelt. Lassan az ablakhoz lépett, miközben kezét a hátán
összekulcsolta, majd ismét megfordult. Modorában még sokat megőrzött
néhai püspöki méltóságából.
– Sajnálom, hogy így történt, de talán meg tudja állapítani a naplóból,
hogy mit adott nekem Dale. Valami erősítőszer volt, ami nagyon jó
hatással volt rám. Úgy érzem, hogy ismét nagy szükségem volna rá.
Brighton-Pomfrey úgy felelt, mintha bizonyos rosszakarat működnék benne.
– Egyáltalában nem vezetett naplót, – mondotta. – Egyáltalán nem.
– De…
– Ha vezetett volna is, – mondta Brighton-Pomfrey a tenyerét ide-oda
lóbálva, – nem folytathatnám az ő kezelését.
Szavainak azzal adott nyomatékot, hogy még gyorsabban kezdte mozgatni a
kezét.
– Nem folytatnám az ő kezelését. Semmi körülmények között sem tenném…
– Természetesen, – mondta Scrope, – ha az eredmény olyan volt, mint
ahogy ön állítja. De az én esetemben nem volt szó kezelésről. Álmatlan
voltam, zavartnak, nyomorúságosnak és tönkrementnek éreztem magamat.
Idejöttem tehát és ő azt a szert adta nekem. Az a szer megtisztítja az
ember fejét és gondolkozását. Olyan, mintha az ember kiszabadulna a
dolgok ködéből és eljutna a lényeghez és a dolgok alapjához. Engem
teljesen talpraállított… Bizonyára ön is ismer valami ilyen szert,
amelynek szükségét most, amikor a lemondásomból kifolyólag egész sereg
problémával állok szemben, még fokozottabban érzem. Meg kell kapnom. Sok
dologban kell határoznom és nem tudok határozni, mert bizonytalannak
érzem magamat és óráról-órára változom. Nem azt kívánom öntől, hogy a
Dale módszerét kövesse, de szükségem van arra az orvosságra.
Mikor Scrope beszélni kezdett, Brighton-Pomfreynek keze lankadtan
hullott csípője mellé, de aztán magatartása fokról-fokra határozottabbá
lett. Fejét kissé féloldalt fordította és a szemüvegével kezdett
játszani. Végül kettőt köhécselt és a kezében tartott szemüveggel
látszott nyomatékot adni annak, amit mondott.
– Mondja, kérem, – kérdezte, – mondja, volt-e annak az orvosságnak,
amely agyát így megtisztította, volt-e valami köze az ön lemondásához?
Szemüvegét az orrára illesztette és miközben a feleletet várta, nyaka
közé húzta a fejét.
– Mindenesetre. Elősegítette a helyzet tisztázását.
– Értem, – mondotta Brighton Pomfrey olyan hangon, amely könyörtelenül
és félreérthetetlenül juttatta kifejezésre meggyőződését. – Értem, –
ismételte és tenyerét tiltakozólag tartotta maga elé…
– Kedves uram, – kérdezte azután némi szünet után, – hogy kívánhatja
tőlem, hogy egy ilyen szerencsétlen hatású méreg megszerzésében
segítségére legyek? Még ha tudnám is, hogy mi volt az a méreg, akkor
sem!…
– De rám nézve nem volt szerencsétlen hatású, – mondta Scrope.
– És az ön különös lemondása és e lemondásnak még különösebb
bejelentése!