A naplementének szaggatott violaszinű és rózsaszín foltjai áradtak szét
a Kensington Garden félig kopár fái fölött. Scrope azt kívánta, vajha az
ég a felhőket és hegyeket kevesebb fenséggel ajándékozná meg, de annál
többel az emberek szívét. A sötétedő fák és a viharosan lángoló ég
hátteréből egy leány közeledett feléje. Jóformán csak a körvonalait
lehetett megkülönböztetni, de mozdulataiban valami megragadta Scrope
figyelmét, emlékezetét pedig visszakalauzolta a hunstantoni fövenyre.
Mikor a leány közelebb jött, Eleanort ismerte meg.
Meglepő volt, hogy itt találkozzék vele. Scrope úgy tudta, hogy leánya
Newnhamban van.
Akárhogyan történt is, örült, hogy látja. Eleanor lényében volt valami,
a mi választ igért tépelődéseire. A leányban ösztönszerű bölcseség
lakozott. Ha valaki, úgy ő bizonyára meg tudja érteni atyja
lelkiállapotát s Scrope legott kész volt, hogy helyzetének főbb
mozzanatait teljesen feltárja előtte. Azt remélte, hogy a leány tiszta
és fiatal idealizmusa meg tudja neki adni azt a támaszt és azt a
világító sugarat, amelyre szüksége van. Talán meg tudja érteni a kérdés
mindkét részét, azt, amely Phoebére és azt, amely Istenre tartozik.
Mikor Scrope megpillantotta a leányt, az sietni látszott, de aztán
mozdulatai fokozatosan lassabbra változtak. Néhányszor visszanézett,
majd ismét előre, mintha várna valakit, de nem volna benne biztos, hogy
az illető nyugatról jön-e, vagy kelet felől. Atyját mindaddig nem vette
észre, míg csak közvetlen közelébe nem ért.
Mikor meglátta, úgy meglepődött, hogy egy pillanatig megkövülten állt.
Idegenszerű mozdulatot tett, de aztán meggondolta magát s atyjához
lépve, megállt előtte.
– Atyuskám! – mondotta.
– Nem tudtam, hogy Londonban vagy, Nórácskám, – mondta Scrope.
– Váratlanul jöttem.
– Voltál odahaza?
– Nem. Nem akartam hazamenni… legalább egyelőre nem.
Ismét körültekintett, jobbra és balra s azután tekintete megint az
atyjáéval találkozott.
– Nem ülnél le, Nórácskám?
– Nem tudom, hogy lehet-e.
Újból szétnézett s úgy látszott, hogy rászánta magát.
– Egy pillanatra leülhetek.
Helyet foglalt. Egy darabig nem szólt egyikük sem.
– Mi járatban vagy erre, Nórácskám?
A leány, mintha gondolatait rendezte volna. Azután folyékonyan beszélni
kezdett.
– Tudom, hogy helytelennek látszik, amit cselekedtem. Eljöttem, hogy egy
ismerős fiúval találkozzam, aki holnap megy Franciaországba.
– Egy ismerős fiúval?
– Igen.
– _Mi_ is ismerjük őt?
– Még nem.
Egy időre Scrope mindenestől megfeledkezett az egy igaz Isten
templomáról.
– Ki az a fiú? – kérdezte.
Eleanor szemmellátható erőlködéssel igyekezett megtalálni a természetes
hangot.
– Egy fiú, akivel a mult esztendőben a korcsolyapályán találkoztam
először. A kollégiumban az én szobám mellett volt a nővéréé.
Scrope leányára nézett és tekintetük találkozott.
– És?
– Minden oly gyorsan történt, atyuskám, – felelt Eleanor mindarra, amit
az «és?» szóból ki lehetett érezni. Szóltam volna nektek, ha az esetnek
fontosságot tulajdonítottam volna, de csak puszta barátságról volt szó.
Semmiképen sem éreztem, hogy az eset komoly lehet. Jó barátok voltunk és
mindenféléről beszélgettünk. És most egyszerre, – Eleanor hangja sebesre
változott, – neki el kell menni Franciaországba.
Egy pillanatig az olyan háziasszony kifejezésével nézett apjára, mint
aki az időről beszél. Azután egyszerre könnyek kezdtek végigperegni az
arcán.
Tekintetét a tó felé fordította és kezét ökölbe szorította. A leány
zokogott.
– Nem tudtam, hogy szeretett. Nem tudtam, hogy én is szerettem.
Scrope egy darabig várt.
– Szóval, szeretitek egymást, Nórácskám? – kérdezte.
Eleanor már nem is igyekezett visszafojtani sírását.
– Igen, szeretjük egymást. És ő holnap reggel elmegy.
Pár percig egyikük sem beszélt. Scrope teljesen megbékélt az esettel.
Nem tudta helyteleníteni leányának eljárását, de a szülői minőség
hagyománya és a feltételekhez kötött elhatározás szokása, fontolgatásra
késztette.
– Szeretném látni azt a fiút, – mondotta s azután hozzátette: – Ha ugyan
nem zavarlak benneteket.
– Drága atyuskám… drága atyuskám! – mondta Eleanor és megfogta a kezét.
– Mindjárt idejön…
– Beszélj róla, – mondta Scrope. – Ő is egyetemi hallgató?
– Igen, – mondta Eleanor és pillanatnyi szünetet tartott, hogy sorrendbe
szedje mondanivalóit. – Az idén nyert egyetemi rangfokozatot.
Cambridgeben tanult. A természettudományokat hallgatta, főleg az
állattant. Jó eredménnyel vizsgázott a filozófiából is. De hát a mi
cambridgei filozófiánk nagyon ostoba… Mc. Taggart csak
szappanbuborékokat ereget… Az apja orvos, Sir Hedley Riverton.
Miközben beszélt, szemét végigjártatta az úton.
– Jön már! – mondta egyszerre.
Habozni látszott.
– Nem haragudnál apa, ha én beszélnék vele először?
– Menj csak elébe. Menj elébe. Mondd meg neki, hogy én vagyok itt.
Eleanor felállt és viszonozta a feléjük közeledő khaki egyenruhás alak
vidám üdvözlését. A fiatalok meggyorsították lépteiket, mikor egymáshoz
közeledtek. Hirtelen üdvözölték egymást, szorosan egymás mellett
állottak és mohón kezdtek beszélni. Scrope a mozdulataikból meg tudta
ítélni, hogy miről beszélhetnek. Látta, hogy a fiatalember kiegyenesedik
és Eleanor válla felett feléje néz. Ő maga a bölcselkedő szemlélődés
pózát öltve magára, nézte és alkalmat nyujtott a fiatalembernek, hogy
arcát szemügyre vehesse… Mindaddig, míg a fiatalok közvetlen közelébe
nem értek, föl sem tekintett, de ekkor egy kellemes, kissé szeplős,
kissé nekihevült arcot pillantott meg, melyből nagyon becsületes kék
szem sugárzott feléje.
– Remélem, megbocsájt nekem, uram, hogy ebben a formában kértem meg
Eleanort, hogy jöjjön el és találkozzék velem. Pillanatnyi elhatározás
hatása alatt táviratoztam neki és ő szíves volt eleget tenni kérésemnek.
– Üljenek le, – mondta Scrope. – Önt Rivertonnak hívják?
– Igen, uram, – mondta a fiatalember. – Az alantas katonák szokásához
képest nagyon gyakran használta az «uram» megszólítást. Az
elhelyezkedésnél Scrope került középre s a fiatal tiszt balján foglalt
helyet, míg a jobb oldalon Eleanor ült figyelő helyzetben.
– Be kell vallanom, uram, hogy alig ismertük egymást. Egy egyetemi
szövetségben voltunk együtt és mindenféle dolgokról vitatkoztunk, de
bizalmasabb formában, ami azt illeti…
Egy pillanatig elhallgatott, mintha kifogyott volna a lélekzete.
Mondókájának folytatását Scrope komoly, de rokonszenves fejbólintással
segítette elő.
– Kissé nehéz az ilyen dolgokat megmagyarázni, – mentegetődzött a
fiatalember. – Azt hiszem, hogy mostanáig igazán nem értettük egymást…
Jó barátok voltunk és szívesen társalogtunk egymással. Egyéb még akkor
sem volt közöttünk, mikor bevonultam. Csak mikor megtudtam, hogy a
harctérre kell mennem… kissé korábban megyek, mint számítottam… akkor
jutott eszembe, hogy talán sohasem látom újra Cambridget… és akkor
valamit kiolvasni véltem az ő leveléből. Nagyon sokat töprengtem, uram.
Mindent átgondoltam és úgy éreztem, hogy semmit sem szabad tennem és nem
is tettem semmit, egészen ma reggelig. Ma reggel azonban rászántam
magamat, hogy táviratozom. Tudom, hogy merészség volt tőlem és túltettem
magamat a formákon, uram. Tudom. Helytelenül lehetne értelmezni, ha ő
nem volna más… Úgy értem, uram, ha ő közönséges és mindennapi leány
volna. Úgy éreztem, hogy látnom kell őt. Nem tudom, hogy meg tudja-e
érteni, uram, hogy mennyire akartam őt látni és mennyire szerettem volna
hallani…
Scropera és Eleanorra tekintett. Úgy tett, mintha mindkettőjük előtt
igazolni akarta volna magát.
Scrope lopva a leányára pillantott, aki ültében előrehajolt és gyengéd
tekintettel nézte a fiatalembert. A leány egészen meghódította, de a
viselkedésében még maradt valami bírói vonás.
– Egyszóval mindez nagyon hirtelen történt? – kérdezte Scrope.
– Úgy van. Máskülönben önnek is tudni kellett volna róla, uram, – mondta
a fiatal Riverton. – Csak a sietség idézte elő a titkolódzásnak ezt a
látszatát. Ami eddig közöttünk történt, csak két távirat volt. Az enyém
és az övé. Most kérem, engedje meg, hogy nagyon rövid ideig együtt
lehessünk. Nem követünk el semmi titkolni valót. Puszta ismerősök
módjára viselkedünk… Engedje meg. Hisz holnap este a harctérre megyünk.
– Hm, – mondta Scrope és Eleanorra tekintett. – Ezekben a bizonytalan
időkben…
– Miért ne vállalhatnék én is valami kockázatot? – kérdezte Eleanor
hevesen.
– Tudom, hogy ez is egyik oldala a dolognak, – mondta a fiatalember. –
Nem kellett volna táviratoznom…
– Hát nekem nem volna szabad kockázatot vállalni? – kiáltott fel
Eleanor. – Nem vagyok játékbaba. Nem akarok addig várni, míg az egész
világ biztos nem lesz számomra.
Scrope a fiatalember kipirult arcára tekintett.
– Ő vesz majd gondjaiba téged? – kérdezte.
– Ha nem táviratozott volna nekem… – mondta Eleanor, a fenyegetés
felcsillanásával a hangjában.
– Talán nem lett volna szabad erre gondolnom, – ismételte a fiatalember.
– De teljesen elszakítva tőle, nem bírtam volna magammal. Ha semmit sem
mondtam volna neki, valami ürességet éreztem volna.
– Saját boldogságtokat önmagatoknak kell megtalálnotok, – mondta Scrope.
– Más nem is találhatja meg, – felelte Eleanor. – Azt hiszem, hogy én
már felnőtt vagyok.
– És ha fájdalom lesz az osztályrészed?
– Az élet mindig fájdalommal jár, – mondta Eleanor. – Ő… ő…
A fiatalemberre pillantott. Mintha azt akarta volna jelezni, hogy jobb,
ha valakit tiszta késsel sebeznek meg, mintha megfojtják, megmérgezik,
vagy lassan elemésztik…
Scrope ismét a fiatalemberre nézett. Tetszett neki szájának és állának
szabása és szemöldökének ívelése s általában is megnyerte tetszését.
Lassan mondta ki ítéletét:
– Azt hiszem, hogy ez szebb és nemesebb, mint egy nyugodt biztonságban
élő és gazdag, öregedő ember gyengéd gondoskodása. Ma arra a
meggyőződésre jutottam, Eleanor, hogy egy apa, aki gyermekei és a sors
közé áll, rossz szolgálatot tesz nekik. Tudod, hogy én nagyon szeretlek…
Nem akarok közétek állani. Találjátok meg ti magatok a saját
boldogságtokat.
Felállt.
– Én arra megyek, – mondotta, – ti azt hiszem, nem erre.
– Biztosíthatom önt, uram… – kezdte a fiatalember.
Scrope felemelte a kezét.
– Alapozzátok meg magatok az életeteket, – mondotta.
Eleanorhoz fordult:
– Beszéljetek meg mindent, teljesen szabadon.
Eleanor meghatottan ragadta meg atyja kezét, aztán a fiatalemberhez
fordult, aki kezét sapkájához emelve, tisztelgett.
– Hazajöttök vacsorára? – kérdezte Scrope, inkább megszokásból s nem is
gondolt a meghívás bonyodalmaira.
Eleanor éppen olyan gondatlanul egyezett bele a meghívásba. Az a tudat,
hogy Rivertonnal való találkozása utólag megnyerte a törvényesítést és
az atyai áldást, minden további megfontolást kizárt. A fiatalok szorosan
egymás mellett állottak.
Scrope egy pillanatra szintén felállt, azután megint visszaült helyére.
Egy ideig csak Eleanorra tudott gondolni. A fiatalok után nézett, amint
nyugati irányban elindultak. Amint haladtak, válluk és könyökük
szeretetteljesen símult egymáshoz.
10. §.
Scrope azon igyekezett, hogy gondolatainak megszakadt fonalát felvegye.
Emlékezett rá, hogy mikor Eleanor megjelent, valami rettentően fontos és
sürgős problémán töprengett. Azután az ötlött az eszébe, hogy Eleanor
megjelenése inkább megoldás volt, semmint félbeszakítás, hiszen azóta
Eleanor már elindult saját külön életének útján. Megkezdte saját életét.
Ahelyett, hogy megoldotta volna atyja életének problémáját, a magáét
oldotta meg. Isten áldása legyen e komoly és drága gyermekeken, akik
közelebb vannak a dolgok lényegéhez, mint az apák. A kelet felé kanyargó
ösvény a Victoria-állomáshoz és nem lehetetlen, hogy onnan tovább a
halálba vezet. Hiszen a fiatalember gyalogos volt és egyenesen a
lövészárkokba indult.
Szerelem, halál, Isten. A háború az egész világot az elemi és hősi
dolgokhoz vezette vissza. A vígság és kényelem évei egész Európában
véget értek, az öldöklő vasnak és sóvárgásnak kora váltotta fel őket. Ő
pedig gondolkozott… vajjon, miről is gondolkozott?
Mialatt így töprengett, agyában ismét körvonalakat kezdtek ölteni az
előbbi zavaros kérdések, de e percben még nem értette meg teljesen azt a
hatalmas új világosságot, amelyet az ő kérdéseire a fiatal szerelmesek
ragyogása vetett, akiknek szerelme búcsúzással kezdődött. Az első
pillanatra még nem értette meg, hogy ez egy átható valóság révén
mennyire a valóságba tolódtak az összes többi kérdések. Megint
visszatért ahhoz a kérdéshez, amelyet Eleanor megjelenése előtt vetett
föl magának. Vajjon hisz-e Istenben? Folytassa-e a Sunderbund-féle
kalandot, amelyben már elvesztette a hitét s tovább színészkedjék-e a
biztonság és kényelem kedvéért, bízva Isten türelmében? Vagy
visszatérjen-e családjához és föltárja előttük a küzdelem és szegénység
éveit, amelyeket lemondásával zúdított rájuk?
Lady Sunderbund temploma most nagyon távolinak és ködszerűnek tűnt fel
előtte, míg a szegénység nem látszott olyan feketének, mint az ifjúi
halál feketesége.
Vajjon, hisz-e Istenben? Ismét ez az alapvető kérdés meredt eléje.
Mozdulatlanul ült a nyugodt alkonyatban és szemét a víz acélos tükrére
szögezte. A nagy kérdés, mintha várakozóan töltötte volna be az egész
tájképet s úgy tetszett, hogy a víz, az ég és a mozdulatlan fák is erre
a feleletre vártak volna…
És ekkor észrevehetetlen fokozatokban az a meggyőződés ébredt föl
Scropeban, hogy érzi az élő Isten jelenlétét. Ezúttal sem angyalok, sem
csillagok látomása nem jelent meg előtte. Ijjhúrok sem pattantak, szíve
nem dobogott a szokottnál hevesebben, a színtér nem változott meg és a
függöny nem húzódott el varázslatos és melodramatikus módon a rejtélyek
elől. A víz és a híd, a rügyező fekete fák s egy távoli csónak, amely az
ezüstös nyugalmat fekete gyűrűzéssel törte meg, változatlanul mind
előtte voltak. De jelen volt Isten is. Mindenütt körülötte volt. Ez a
meggyőződés lebegett fölötte és körülötte. Oltalmazó kupola volt a feje
fölött. Erő az idegeiben. Béke a szívében. Túláradó szépség volt és
legteljesebb meggyőződés… Ez volt Isten eljövetele, igazi eljövetele.
Scrope első ízben érezte tökéletes bizonyossággal, hogy életének
hátralévő részében Isten többé nem hagyja el őt. Minden, ami
bonyolultnak tűnt fel, egyszerre megtisztulni látszott. A zavaró
kérdések úgy hevertek e tökéletes felismerés lábánál, mint ahogy a por
és az elszáradt levelek tömege hever a naptól megvilágított, hótól fehér
hegylánc előterében.
Szinte hihetetlennek tűnt fel előtte, hogy valaha egyáltalán kétkedett.
11. §.
Ez az állapot a határtalan szellemi tisztánlátás állapota volt. A
jelenségek egész tömege, amelyek eddig kuszáltak, ellentmondók és
összefüggéstelenek voltak lelkében, most nyilvánvalóvá, világossá,
teljessé és biztossá váltak. Mindent tisztán kezdett látni, mint ahogy
az ember a déli nap fényében a mozdulatlan, csendes víz fenekén teljesen
tisztán látja a tárgyakat. Istenben való kételyei, az Istenről való
megfeledkezés és nemtörődés időszakai, a mindennapi élet ösztöneinek,
szokásainak és vonzalmainak Isten szolgálatával való összeütközése,
elvesztették a zavaró összeférhetetlenség jellegét és szükségszerű,
érthető jelenségei lettek az életnek.
Többé nem volt rejtély, hogy az aprólékos és közvetlen ügyek nagyobb
jelentőségűeknek tetszenek, mint a nagy és végső ügyek. Az ember olyan
teremtmény, aki az állati létből tör magának utat az istenség és az
egyéni vakságból a közös cél megismerése felé. Egyéni életünk
kötelékeibe mélyen belemerülve tekintünk fel Istenre és csak az
emelkedettség pillanataiban tudjuk felérzékelni, hogy csak Isten által
tudjuk felszabadítani, irányítani és megváltoztatni egyéni életünknek az
egész világra kiterjedő rendszerét. Csak a megvilágosodottság
időszakaiban tudjuk megismerni az ember kezeügyében levő alkotó erőket.
A személyes vonzalom, a közvetlen kötelezettség, a becsvágy, az önzés
lényeges és olyannyira bensőséges jelenségei egyéni életünknek, mint az
ősi szenvedélyek és szükségletek. Isten, az igaz Isten csak későbbi
felismerés, újabb és kevésbbé természetes dolog bennünk. Még mindig
távoleső, bizonytalan és babonával kevert tudat. Még mindig olyan
megérzés, amely a félelem barbár hagyományaival, szertartásos
kuruzslásokkal, véráldozatokkal és a gondolatok legesztelenebb
barbárságaival van átszőve. Még csak a legkezdetén vagyunk annak a
felismerésnek, hogy _Isten jelen van_. Saját lelkünket illetőleg nincs
állandóan jelen, mert csak néha-néha látjuk s azután ismét vakok vagyunk
vele szemben. Isten a legvégső jelensége az emberi élet betetőződésének.
A legtöbb ember számára élete egész folyamán megfoghatatlan, a legtöbben
oly kevéssé ismerik Istent, mint ahogy a vadak nem ismerik az elektromos
hullámokat, amelyek pedig időtlen-idők óta rezegnek át a naptól
mihozzánk.
Mindez most oly tisztán és olyan szükségszerűen jelent meg Scrope előtt,
hogy szinte csodálkoznia kellett rajta, hogy e nyilvánvaló jelenségekben
valaha ellentmondást volt képes feltételezni.
Az eddig sohasem tapasztalt megvilágosodottság állapotában Scrope tiszta
és egyszerű szükségszerűség gyanánt látta, hogy Isten állandóan élő
jelenléte nem lehetséges a mi életünkben. Ez észszerűtlen kívánság
volna. Ellentétes az élet természetével. Istent épp úgy nem lehet a nap
mind a huszonnégy óráján keresztül tevőlegesen hinni és érezni, mint
ahogy nem lehet napról-napra állandóan ébren tölteni a nappalokat és
éjszakákat. Ha lehetséges volna Istent ilyen szüntelenül átérteni, az
élet vallásos rajongásban olvadna fel. Még nem volt emberi lény, aki az
érzéki élet függönyét állandóan félre tudta volna vonni és Isten
világosságát állandóan meg tudta volna őrizni. Úgy kell előre haladnunk,
hogy közben biztonságunk pillanataira emlékezzünk vissza. Még Jézus is,
aki pedig mindazok vezére volt, akik Isten országának eljövetelét
hirdették, így kiáltott föl a kereszten: «Istenem, Istenem, miért
hagytál el engem?» A földi életet és magát az életet az ilyen közvetlen
meggyőződésektől függöny választja el. Ez az élet szerkezete. Hitünk
rendes állapota, még ha mentek vagyunk is a kételkedéstől, szükségképen
nagyon távol áll a látás és hallás ösztönszerű biztosságától.
Meggyőződés, de távolról sem érzéki megismerés…
– Tudásunk nem közvetlen, – szólt Scrope önmagához, miközben olyan
kézmozdulatot tett, mintha gondolatainak sorát befejezte volna. – Nem
_látunk_. Nem láthatunk. A pillanatnyi megnyilatkozásokra kell
visszaemlékeznünk, érveinkre kell áttérnünk.
Minthogy pedig Isten egy függöny pillanatnyi félrelebbenésének
formájában nyilatkozik meg, nyilvánvaló az is, hogy miért jelenik meg
néha az egyik, néha a másik embernek, de sohasem állandóan ugyanannak.
Ezért függ Isten fölfogása a meglátók képességétől és személyiségétől.
Ezért van az, hogy az intellektuális ember előtt Isten szükségképen
formula, a cselekvő ember előtt akarat és parancs, az érzelmes ember
előtt szeretet. Ezért nem lehet hitvallás, amely minden ember számára
egyformán határozza meg őt. Ezért nem lehet rituálé, vagy különleges
istentiszteleti forma, amely egy külön papi rendet igazol.
– Isten, Isten, – suttogta Scrope önmagában s ez a szó úgy hangzott
most, mint a teljesen kielégítő hit felfedezése. Isten önmagának
meghatározása s más meghatározása nem lehet. Azelőtt Scrope végtelen
érvek sorával gyötörte magát, azt kérdezte, hogy személy-e Isten, hogy
vannak-e személyi vonatkozásai, hogy szeret-e és hogy véges-e? Most
tudta, hogy mindennek alig volt több észszerűsége, mintha azt kérdezte
volna, hogy Isten béka-e, fa-e, vagy szikla? Istent az ifjúság és
fiatalság alakjának képzelte el s vezéri mivoltának fényében naphoz
hasonlóan látta ragyogni. Az izgatószertől felajzott lelkének látomása
csak szimbolizálta azt, amit másként nem lehetett kifejezni. Most már
ezt teljesen tisztán látta. Nem látta a láthatatlant, csak jelét és
látható hasonlóságát. Tudta, hogy minden ilyen jelenés igaz és egyúttal
minden ilyen jelenés hamis. Isten épen annyira és épen oly kevéssé volt
a távoli csónak hullámgyűrűinek feketén és ragyogón váltakozó köreiben s
a sötéten vöröslő, alkonyodó égtől elváló fák leveleinek és gallyainak
sötét szépségében. A mélységek rejtélyei túlesnek a mindennapi élet
körén. Túlesnek a mindennapi élet szükségletein. Íme, ő maga sem egyéb
kicsiny földi parazitánál, aki tétlenül ül az alkonyatban és a kisebb
bolygók egyikén és most végtelenül kis jelentőségű hivatásának
megértését keresi. Isten, a földi élet körzetében, annak mértékeihez
alkalmazkodva nyilatkozott meg. Az ember élete a földön küzdés volt a
lelki egységért és a maga fajtájából valóknak egységéért. Isten egyetlen
megnyilatkozása, amely az emberek szempontjából lényeges volt,
országának mindent egyesítő uralma a lelkeken belül és a lelkeken kívül.
Mióta az ember emberré lett, így látta Istent. A hegygerincen csak akkor
lehet túltekinteni, ha az ember feljut reá. Ilyen Isten is, mindig ilyen
volt. Minthogy küzdünk, ő vezeti küzdelmeinket. Minthogy végesek és
halandók vagyunk, ő tűzött ki célt elénk. Az ő személyisége volt felelet
a mi személyiségünkre; de Isten, _kivéve, amennyiben bennünk is
lakozott_, átragyogva a szépségen, átragyogva a kutatáson, időnél és
térnél hatalmasabban, jó és gonosz, fájdalom és gyönyör fölött,
megközelíthetlen, megmagyarázhatlan és csodás maradt.
12. §.
Scrope lelke Isten jelenlétének megérzésével úgy el volt telve, mint
soha azelőtt. Szinte lebegett ebben a felismerésben. Nem annyira
gondolkozott, mint inkább erősen társalgott a beszélő isteni személlyel,
aki mindent betöltött, belátott agyába és megvilágosította annak minden
zugát. Feltárta gondolatait, hogy ez a jelenlevő valaki megbírálja őket.
Felsorakoztatta véleményeit és magyarázatait, hogy ez a világosság
megítélje őket.
Lelkében két előző látomásának lényegéhez tért vissza. Bizonyos
kölcsönösség nyilatkozott meg bennük, megmagyarázták egymást és az
előtte levő rejtélyt. Az első Istennek személyes és emberi voltát tárta
elé és Isten mint a seregek közös ura jelent meg előtte, aki
szolgálatára szólítja az embereket. A másik a szolgálat színpadát
mutatta be az emberi nem sorsának színjátékában. Látta az emberi lelkek
nagy sokaságát, amint számtalan helyen az isteni vezetés alatt álló faji
egység tudatára ébrednek. Látta az emberi nemzedéket Isten országának
hajnalhasadásánál.
– De ez nem oldja meg a rejtélyeket, – suttogta, miközben megmarkolta a
padot és sötéten nézett a tó vizére. – A rejtély rejtély marad… De mi
akkor a vallás lényege? És most, most hol van az én helyem? Mit kell
cselekednem? Erre a kérdésre kerestem állandóan a választ. Erre kell
megfelelni ennek a pillanatnak. Mit kell cselekednem?…
Isten az egész emberiség életébe mint a seregek ura és királya lesz
eljövendő. Az emberiség kormányainak, szövetségeinek, tartozásainak,
igényeinek és birtokainak háttérbe kell szorulniok a világköztársaság
előtt, amely Isten uralma alatt fog állani. Öt nehéz esztendőn át állott
szemtől-szemben a vallással és most látta csak meg, hogy a vallás csak
_ezt_ jelentheti. Ha mást jelent, akkor nem egyéb fetisizmusnál,
orphikus misztériumoknál, Demeter-szertartásoknál, a szellemi sötétség
emlékénél és az emberi fejlődés mesterkélt, félelemtől gyötört,
majomemberszerű szakasza öncsonkításának és babonás szertartásainak
leülepedésénél. De a vallás _ezt_ jelenti. Ezt és mindenkit, aki így
érti, ez a megértés Isten országának szolgálatára szólítja. Élni és
Isten országát szolgálni a földön, segíteni létrejöttét, hirdetni
gondolatát, megteremteni rendszerét, növekvő megvalósulásába mindent
beleilleszteni, amit ember valaha cselekedett, vagy alkotott – igen,
csakis ez lehet az az élet, melyet élni szabad annak, aki egyszer Istent
megismerte.
Scrope kezét térdére szorítva ült a helyén, mintha bele akart volna
kapaszkodni ebbe a gondolatba.
– És most, mi az én hivatásom? – suttogta összeráncolt szemöldökkel. –
Most mi az én hivatásom?
Mióta konfirmációs beszédeit megtartotta, tisztán állott előtte, hogy a
feladata, vagy legalább is a feladatának jelentékeny része abban áll,
hogy az emberi élet és emberi társadalom célja és iránya gyanánt
Istenben való hitét és szolgálatának felfogását hirdesse. De mostanáig
reménytelenül erőlködött, hogy a módszert és Isten hirdetésének
eszközeit megtalálja. Úgy érezte, hogy ezt még ki kell gondolnia. Nem
lehet végigrohanni a világon és kiáltozni: «Közeleg Istennek országa!»
Az emberek lelke még annyira tele van tömve régi teológiai képzetekkel,
hogy a legtöbben e kifejezésen az angyalok eljövetelét, tüzes szekerek
és ítéletek mondásának vizióját képzelnék, sokan pedig az igehirdető
józan eszét vonnák kétségbe és megvetően fordulnának el tőle. Istent nem
szabad úgy hirdetni, hogy megzavarja, hanem úgy, hogy meggyőzze az
emberi lelkeket. Ez és lelkészi hivatásának megszokása vonzotta őt a
szószék felé. Ott nyílt volna alkalma elmélkedésre és magyarázatra. Lady
Sunderbund dekoratív egyénisége azonban nagy és csillogó lehetetlenséggé
változtatta ezt a szándékot.
Az az érzés, hogy Isten szeme láttára nyíltan tud gondolkozni, lehetővé
tette, hogy illuzió és szégyenkezés nélkül vegye szemügyre a
Sunderbund-kalandot. Egyidejűleg becsületesnek és őszinteség nélkülinek
és két cél között megoszlottnak látta magát. Már nem kételkedett az
ösvényben, melyet követnie kell. Egy nála erősebb ember, akinek
állandóan világos céljai vannak, Lady Sunderbundot talán kínálkozó
alkalom gyanánt tudná kihasználni, talán arra tudná késztetni, hogy
felállítsa a szószéket, melyre neki szüksége van. De neki, óh, nagyon
jól tudta magáról, hogy neki sem a szükséges ereje, sem pedig
tisztánlátása nincs meg ehhez. Az asszony belefullasztaná őt a
díszítésekbe és a festőiség iránti makacs állhatatosságával fölébe
kerülne. Lehet, hogy nevetséges, ha megfut előle, de szükséges. És most
az is nyilvánvalóvá lett előtte, hogy az ő számára nem lehet szó sem
szószékről, sem bárminő állandó küldetésről. Az intellektuális
hangulatváltozásoknak volt az embere, akiben, amint felismerte, csak
néha van meg az igazság sugallata. Ilyen bizonytalan lökések és
megvillanások között kell élnie, mert ha életének ilyen «hivatást»
kölcsönözne, akkor ma lélekkel és alvó hittel, egyszerűen csak
«folytatná a mesterséget».
Erről az állandó elhatározásról gondolatai ismét általános dolgokra
siklottak át. _Van-e egyáltalán szüksége Istennek szervezett papságra?_
És vajjon az utolsó háromezer év óta nem ez-e a vallás lényegbevágó
kérdése.
Látomásai és Isten megközelítésének érzése új bátorságot kölcsönöztek a
lelkének. A megvilágosodottságnak ez állapotában a földet gondolatban
átfogható gömbnek, a történelmet pedig érthető drámának látta. Azelőtt
mindig a megértés szélén volt, de most megértette azt a két különböző és
ellentétes fonalat, mely a modern vallás sodrott zsinórjában fonódik
össze: az egyik a papság régi fonala, a véráldozat és a visszataszító
ritusok fetisisztikus eleme, a rituálénak és hagyománynak, a kultusznak,
a kasztnak, a választott törzsnek eleme, amellyel minden meglevő
vallásban majdnem elválaszthatatlanul összefonódik az új irány, a
próféták vallása, az egy igaz Istennek bálványozás nélküli egyetemes
imádata. A papi vallás antitézise a próféták vallásának. Scrope belátta,
hogy a föld összes nagy vallásalapítói ép úgy, mint ő, a vallás régi
formáiból egy újba emelkedtek föl. A különbség csak az, hogy ő gyenge,
köznapi és teremtő erő nélküli ember, míg azok rendkívüli kezdeményező
erejű, nagy emberek voltak s nem törődtek a meghatározásokkal. A héber
próféták, Jézus, akit, mikor Pilátus meg akarta menteni, a papok öltek
meg, Mohamed, Buddha megegyeztek vele abban, hogy az embereket a
templomi imáktól, a bálványimádástól, a ritusoktól és szertartásoktól, a
papok uralmától, az ünnepek és szentségek rendszerétől Isten
egyszerűségéhez való közvetlen és egyszerű viszonyba akarták kalauzolni.
A vallásos fejlődés mindig a felszabadulásban és egyszerűsítésben
jelentkezett. Az emberek rendszerező véralkata, a dogmatizáló
elmélkedésekre való hajlamuk, az öregség bölcseségének bizalmatlankodása
a fiatalok meglátásával szemben, a fegyelmezetlenségtől való félelem,
mely a hadviselésben teljesen jogos, de borzasztóan ostoba a nevelésben,
az áldozati hagyomány rettenetes ereje, minden új evangéliumot mindig
megragadott és megnyomorított, mielőtt néhány esztendőt megért volna.
Jézus például nem adott az emberiségnek sem teológiát, sem egyházi
szervezetet. Szentsége a megemlékezés ártatlan ünnepe volt, de a félős,
korlátolt és csak utánzásra képes emberek, akikre munkájának folytatását
bízta, csakhamar visszaállították az elavult vallás három borzalmát, a
teológiát, a papi szervezetet és az áldozatot. Az pedig, hogy Jézust az
aratási ünnep áldozatával azonosították s az egyszerű tanítómestert a
test és vér vételének tárgyává tették, a véletlen iróniájának legfelső
foka…
– Különös, hogy miként sodródom vissza Jézushoz, – mondotta Scrope. –
Amíg el nem távolodtam az egyháztól, sohasem láttam, hogy mennyi igazság
és jóság van tanításában és nem láttam őt tisztán… Azt hiszem, ha tovább
úgy haladok, ahogy megkezdtem, mint nazarénus fogom végezni…
Tovább gondolkozott. Úgy tetszett neki, hogy Isten megfontolt bátorságot
adott neki mindahhoz, amit azelőtt vakmerőségnek tartott.
Az átszellemültség hangulatában majdnem ugyanazt mondta el konfirmációs
beszédében, mint amire most elmélkedése folyamán jutott, sőt
tulajdonképen most értette meg csak teljesen, hogy mi volt az, amit
akkor mondott. Az egy igaz Istennek nem lehetnek papjai és hivatásszerű
szolgái, mert kell, hogy tehetségének mértékéhez képest minden ember
Isten papja és szolgája legyen. Vannak dolgok, melyeket szakembereknek
kell ellátni. Ilyen például a gyógykezelés, a közigazgatás és kémia, de
saját bölcseleti rendszerét és saját vallását minden ember maga tartozik
kigondolni. Hitét egyik ember közölheti a másikkal, de rá nem
kényszerítheti. Valakinek szüksége lehet villamos szerelőre, kertészre,
vagy valamely mesteremberre, de Isten színe előtt mindenkinek
személyesen kell megjelenni. Ott sem pap, sem király nem
helyettesítheti. Minden más egyéb esetleges, de az ember, mint olyan,
Isten és Istennek országa számára van rendelve.
– Ez az igazság, – mondotta Scrope, megszakítva elmélkedéseit. –
Hirdetnem kell Istent, de nem pap vagy lelkipásztor módjára. Írnom és
beszélnem kell felőle, ahogy lehet. Még meg is élhetek az írásból és
beszédeimből, ha ez egyébként nem gátolja a hivatásomat, de emelvényre
nincs szükségem, nincs szükségem szervezett gyülekezetre. Kezdem látni
az utat, melyet követnem kell…
Az est sötétedni és hűvösödni kezdett. Az ég peremén, ahol eltűnt a nap,
sötétkék és violaszín sávok húzódtak végig. A fák sötétek és komorak
voltak, de Scrope végleg felismerte saját helyzetét és kötelességét.
– Kötelességem az, hogy tanuságot tegyek Isten országa mellett és
szolgáljam őt. Ez annyira világos, hogy még feleségem és gyermekeim
kényelmének és biztonságának szükségessége kedvéért sem téríttetem el
magamat tőle. _Isten az első_… Ők sem állhatnak közém és Isten közé… De
még több is van ebben…
A hosszú köríven át, mely a lelki megismeréshez vezetett, ismét az
alapvető problémához tért vissza. Komoran ült a helyen és önmagával
küzködött.
– Velük szemben sem játszhatom a papot, vagy a gondviselést, – mondotta
végül. – Én sem állhatok közéjük és Isten közé.
Most már látta, hogy mit kell cselekednie. Látta, hogy családját hitének
hiányossága miatt nem merte Istenre bízni. Látta, hogy ez a
bizalmatlanság nem volt egyéb, mint összes eddigi vallásos rendszerek
hitének hiányossága…
13. §.
Ama különös lelki utazás folyamán, amely most vége felé közeledett és
amelyben Scrope az otthoni paplak zavaros és elemzés nélkül elfogadott
formuláitól, feltevéseitől és bonyodalmaitól Isten mostani erős és
egyszerű megismeréséhez jutott, időről-időre személyének nagyon jelentős
azonosításaira nyílt alkalma. Természeténél fogva nagyon hajlandó volt
az analógiákra. Lelkében a gondolatok minden áramlata párhuzamos
áramlásokat váltott ki. Isten angyalával folytatott második képzeletbeli
találkozásában például majd az anglikán egyházzal, majd pedig az egész
kereszténységgel hasonlította össze magát, míg most az emberiségnek még
sokkal nagyobb közületével társította saját személyét. Az emberiség
multjában, majdnem mindazoknál kimutatható a nagymérvű lelki aggodalom,
akiknek Isten látomása megjelent. Az a nagymérvű aggodalom, hogy másokat
saját megpróbáltatásaiktól és szorongattatásaiktól megmentsenek és hogy
a nekik jutott megnyilatkozást változatlan formájában másokra is
rákényszerítsék, volt eredete a másokat megnyomorító tévelygéseknek,
lelki zsarnokságoknak, dogmatizmusoknak, egyenetlenségeknek és
hiábavalóságoknak. Ez a mondás: «Engedjétek hozzám jönni a kisdedeket»,
a mélységes igazság érzésével ötlött Scrope eszébe. Valahányszor a
nálunk fiatalabb és gyengébb lelkekre gondolunk, mindig a szülő szokott
felébredni bennünk. Elrejtjük előlük a nehézségeket, meg akarjuk óvni
őket a lángoktól, amelyek a szellemet hevítik és óvjuk az igazság
éleitől és szögleteitől, melyek a lelket formálják. A keresztény lélek
mindig azt szeretné, ha családja számára fogatot küldenének a mennyei
városból. Azt szoktuk kérdezni, hogy miért bolyongjanak a mieink
veszedelmek közepette azokban az ingoványokban, amelyekből mi
kimenekültünk, vagy hogy miért kóboroljanak ők is azokban az
erdőségekben, melyekben mi eltévedtünk. Ezért akarjuk megkaparintani és
megmenteni és a mennyekbe vezérelni a fiatal lelkeket, mielőtt még
létüknek tudomására ébredtek volna. Olyan katekizmussal oltjuk be őket,
amelyet sohasem érthetnek meg és a nyugalomba akarjuk beleringatni őket.
Az ösztön ugyanolyan hamis játékot űz itt velünk, mint a vad törzsek
anyáival, akik lázas gyermeküket kiragadják az orvos kezéből. A hit
utolsó cselekedete, hogy bízzuk Istenre azokat, akiket szeretünk.
Scrope eddig úgy ítélte meg a teológiai túlzások és dogmák hálóját,
amely az emberiséget Istentől elválasztja, mintha az csak az emberben
működő ördögi ösztönnek, a hivalkodásnak, a túlkapásnak, a mások lelkén
és agyán való hatalmaskodásnak és uralkodni vágyásnak következése lett
volna. Csak most látta, hogy Isten országától való húzódozásban mekkora
szerepe van az idősebbek részéről jelentkező szeretetnek a szülői
vonzalomnak, a derék férfiak és nők aggodalmaskodásának és lármás
aggódásának. Ő maga a hitetlenség vadonjában, a kétely és töprengés
veszélyes helyein bolyongott, de feleségét és gyermekeit épen és
védetten hagyta vissza az orthodoxia lelket kielégítő nyugalmában.
Eleanort kivéve, egész családjából senkivel sem beszélt őszintén és
szabadon a vallásos igazság felismeréséről és még Eleanorral is csak a
leány kezdeményezésére tette. Most azonban Scrope úgy érezte, mintha e
hallgatásban valami becstelenség és árulás lett volna. Különösen a
válság ideje alatt működött erősen lelkében az a hajlandóság, hogy a
tőle függőknek kényelmet és földi jólétet biztosítson, ha kell, még
saját lelki sértetlensége árán is. Egyáltalán nem beszélte meg velük e
kérdéseket… Mialatt mindannyian családunk kicsinyes jólétéért sürgölődve
teszünk-veszünk, hogy gyermekeinket fölneveljük, ruhájukat megszerezzük,
szórakozásukat biztosítsuk és mialatt belenyugszunk ebbe az
igazságtalanságba és alkalmazkodunk ahhoz a tisztességtelen szokáshoz,
amely rövidlátóan jóindulatúvá, az alapvető kérdésekben azonban álnokká
tesz bennünket, felhalmozódott ostobaságunk a katasztrófát idézi elő.
Nem annyira az emberi gonoszság, mint inkább az emberi gyarlóság volt
az, amely a vérnek, sárnak és tűznek poklát teremtette meg az ifjú
nemzedékek számára. Az igazi biztonságnak, a gyermekek és emberek igazi
jólétének egyetlen útja csak az, amely Isten országa felé vezet…
Ami történt, nem volt becsületes a gyermekekkel szemben. Hogy mennyire
nem volt becsületes, azt csak most, abban a felvillanásban látta
tisztán, amely először 1914. augusztusában világított rá az európai
életre, mikor a fegyveres béke hosszú időszaka véget ért. Mindaddig
szokásban volt elrejteni a halált az ifjúságtól és távoltartani tőle a
szegénységet és szükséget. Most azonban már nem tudjuk óvni
fiatalságunkat. Akárhogy vigyáztunk rájuk, bármily gyöngéden
gondoskodtunk róla, rája tört a halál… Scrope szeme keletnek fordult,
ahol a félhomály elnyelte leánya és választottja alakját.
Az alkonyat közben lezuhanni látszó ég, a kék színek összezsugorodása, a
hideg lámpafények fellángolása, a háború nagy zűrzavarának képét idézte
fel lelkében. Egész fiatalságunknak el kellett merülni e rettenetes és
romboló zűrzavarban, a királyok, egyházak és nacionalizmusok miatt,
amelyeket keményebb lelkű emberek félretoltak volna.
Minden élesen és tisztán állott Scrope lelki szemei előtt s
végeredményben Eleanor volt az, aki a megoldást meghozta neki.
Egy darabig még ülve maradt a padon, azután felállt és északnak fordult,
Notting Hill felé.
Az őrök bezárták a Kensington Garden kapuit. Meg kellett kerülni a
parkot a Victoria Gate felé, hogy a Bayswater Roadon át jusson haza.
14. §.
Menetközben agyában újból rendezgetni kezdte azt az előre megtervezett
védőbeszédet, melyet családja előtt akart elmondani. Senki sem volt, aki
félbeszakította és semmi sem, ami zavarta volna. Így aztán mindent
nagyon világosan és meggyőző módon ki tudott gondolni. Volt ugyan benne
némi hajlandóság, hogy másodrendű magyarázatokra is alaposan kitérjen,
mint például a szentségek kérdése s azon kapta rajta magát, hogy
Frazernek a Chasters eset kapcsán olvasott «Aranygally» című könyvét
kezdi magában kivonatolni. Eközben azt magyarázgatta, hogy a megváltás
folyamatában mennyire jelentőség nélküli dolog a halhatatlanság. A
valóságban magyarázatai nagyon eltértek mindattól, amit előzetes
tépelődéseiben kigondolt.
Mire hazaért, a család már túl volt a teán s már le is hordták az
edényeket s az ebédlőben mindenki neki látott különböző esti
foglalkozásának. Phoebe az asztalnál ült és valami számtani feladványon
dolgozott, Clementina állát tenyerébe támasztva és homlokát
összeráncolva olvasott, Lady Ella, Miriam és Daphne a sebesültek számára
kötéseket készítettek. Ezt a megbízást Lady Ella kapta a Vöröskeresztnek
a Burlington Houseban székelő központjától. Az egész család a
földszinten volt az ebédlőben, mert az est hűvös volt és nem fűtöttek
sem az emeleten, sem pedig a nappali szobában. Scrope belépett és
üdvözölte Lady Ellát. Azután egy ideig megállt s a gyermekeket nézte.
Feltűnt neki, hogy Phoebe arca kissé ki van pirulva. A leány örömmel
végezte munkáját. Ő hasonlított legjobban Eleanorhoz. Miriam nagy
ügyességgel kötött. Clementina arca szintén figyelmet árult el. Scrope
most a mellékasztalon heverő durva kötések egyikét felemelve, azt
kérdezte, hogy mennyit lehet készíteni egy óra alatt, majd nyilvánvalóan
fölösleges módon az iránt kérdezősködött, hogy be van-e fűtve az emeleti
szobákban. Clementina akaratlan mozdulatot tett, mert a kérdezősködés
zavarta az olvasásban. Scrope még egy pillanatig tétovázott. Szerette
volna, ha felesége tekintete találkozott volna az övével és ha vele
beszélhetett volna először. Az asszony feltekintett, de mielőtt férje
jelezhette volna, hogy négyszemközt szeretne vele beszélni, rámosolygott
és ismét munkája fölé hajolt.
Scrope a hátsó kis dolgozószobába ment és meggyujtotta a gázkandallót.
Máskor a gáz mindig nagyot robbant, ezúttal azonban Scrope vigyázott és
a gyufát már előre meggyujtotta, még mielőtt a gázt felcsavarta volna.
Így csak gyenge sistergés volt hallható. Meggyujtotta az íróasztalán
lévő lámpáját és miután egy darabig szemben a megvilágított vegytisztító
telepet nézegette, lebocsátotta a függönyöket. Utána elgondolkozva ült
le a tűz elé s várta, hogy bejöjjön a felesége, hogy beszélhessen vele.
Jó darabig várt így, miközben tétován és összefüggéstelenül
gondolkozott, azután türelmetlenkedni kezdett s azt gondolta, vajjon
beszólítsa-e a feleségét?
Azt szerette volna, ha beszélgetésük magától indult volna meg. Nem akart
fontoskodni, hogy «beszélni óhajt» és nem akarta behívni feleségét. E
közben Clementina felment az emeletre s a könyv, amelyet olvasott,
becsukva a pohárszéken maradt. Scrope megnézte. Chasters egyik könyve
volt «Az igazi kereszténység lényegé»-ről. Ok nélkül ütközött meg azon a
gondolaton, hogy Clementina ezt a könyvet olvassa. A rettentő változás
dacára, amely benne végbement, még mindig nem módosította azt a
felfogását, hogy a vitatkozó Chasters káros befolyást gyakorol vallási
szempontból. Azzal az ürüggyel, hogy a ceruzáját elvesztette, a kandalló
mellé hívta feleségét. Ezalatt Clementina ismét lejött s valami tépésnek
való vásznat hozott magával, melyet darabokra vagdosott. Scrope úgy
nézett egy darabig feleségére, mintha annak meg _kellett volna_ érteni,
hogy beszélni óhajt vele. Azután megint Chasters könyvét vette a kezébe.
– Kell most valakinek ez a könyv? – kérdezte.
– Nem, ha később visszakaphatom, – egyezett bele Clementina.
Scrope magával vitte a könyvet és a jól ismert polemikus lapokat kezdte
olvasni. Majdnem egy óra hosszat lapozgatott benne, mindaddig, míg a gáz
nagyon nem kezdte melegíteni a lábát. Mily különös tárgy volt! Hogy
érvelt és vitatkozott! Vajjon vallásos ember volt-e ez a Chasters? Miért
írta ezeket a könyveket? Vajjon csakugyan az igazság szenvedélye
dolgozott-e benne, vagy csak a gyengelelkű emberek Swift-szerű
gyűlölete? Alapjában véve egyik könyvének tárgya sem volt helytelen,
föltéve, hogy vallásos lélek sugalmazta. Egyik-másik valósággal
destruktiv módon volt felvilágosító hatással olvasójára s szinte
világosságot árasztott mindenfelé. Minél tovább olvasta valaki ezt a
könyvet, annál igazabbnak tűntek fel maró sorai… És mégis, valami
gyűlöletes volt ennek az embernek a hangjában.
Scrope letette a könyvet és elgondolkozott. Chasterst két-három ízben
láthatta. Olyanfajta arca, olyan hangja és olyan modora volt, hogy el
lehetett róla képzelni, hogy egyszerre nyersen és örvendezve megszólal:
«Ön még nagyobb bolond!» Mindazonáltal Scrope most mintha azt fedezte
volna föl, hogy a benne kialakult új hit vezető gondolatait Chasterstől
kapta. Ez volt az anyag, amelyből gondolatai kialakultak s már
elfelejtette, hogy mennyit vett át belőle. A gyötrelmes hónapok alatt,
melyek alatt rettegve a Chasters ellen megindítandó eljárástól, könyveit
tanulmányozta, lelkében szinte tudattalanul elsajátította Chasters
elméletének minden elsajátítható elemét. Vagy elsajátította és saját
lelki alchemiájának megfelelően alakította át, vagy pedig épen
ellenkezőleg reagálva igyekezett kitölteni Chasters hézagait és
hiányosságait. Mintha Chasters lett volna, aki utat tört a szentek
szentélyébe és mégis félt, hogy belépjen. Mégis, minden nyersesége, az
aljasság és rosszindulat különös légköre mellett is, az igazság szelleme
beszélt Chastersből. Igen, Isten a bárdolatlan szolgákat is tudja
használni. Egyik emberben Isten a szívet világosítja meg, a másikban az
ész válik emésztő tűzzé. Isten mindenütt megtalálja, ami az övé. Nem
szorítkozik csupán a finom emberekre. A bizonyítás és érvelés terén
Chasters megvetette a kellemeteskedő, erkölcstelen megalkuvásokat s úgy
szolgálta Istent, ahogy Scrope nem remélhette, hogy valaha is szolgálni
fogja. Scrope új hite is talán teljesen lehetetlen lett volna, ha agyán
nem szánt végig a Chasters ügy.
Egy ideig Scrope ezen a fontos felismerésen tépelődött, azután tovább
lapozva, tekintete egy modortalanul és kegyetlenül szarkasztikus
kitételen akadt meg, mely főként az öreg Likeman ellen irányult!…
Miféle véleményt alkothatott magának, mindebből egy olyan leány, mint
Clementina? Honnan kaphatta ezt a könyvet? Talán Eleanortól? Eleanornak
ez a könyv nem volt ártalmára, ő ki tudta választani Chasters
tanításából a jót és el tudta dobni belőle mindazt, ami szellemében
káros volt…
Scrope Eleanorra gondolt, aki bátran dolgozott saját boldogságán. A
világ gyorsan haladt a nagy szabadság korszaka felé, a – fiatalok és
bátrak számára… Scropenak tetszett a fiú…
Gondolatai arra tértek vissza, hogy beszélni kellene feleségével. Az est
már elsiklóban volt s neki még rendkívül fontos közlendői voltak.
Felkelt és hevesen nyitotta ki az ajtót.
– Ella! – mondotta.
– Kívánsz valamit?
– Azonnal szeretném…
Az asszony liberális módon értelmezte az «azonnal» kifejezést, úgy, hogy
Scrope, miután véleménye szerint már hosszú időköz telt el, újra hívta:
– Ella!
– Azonnal, egy pillanat… – felelt az asszony.
15. §.
Lady Ella úgyszólván féllábbal a másik szobában, belépett urához.
– Légy szíves, csukd be az ajtót, – mondta Scrope, de érezte, hogy ámbár
el akarja kerülni, hangjából mégis kiérzik a fontoskodás.
– Mi történt? – kérdezte Lady Ella.
– Különböző dolgokról szerettem volna beszélni veled. Ma valami nagyon
komoly dolog történt velem s fontos elhatározásra jutottam.
Az asszony arca aggódást árult el.
– Miről van szó? – kérdezte.
– Sohasem hittem, – kezdte Scrope a kandalló párkányára támaszkodva és
belebámulva a gázlángba, – hogy mindnyájatoknak sokáig kell élni ebben a
túlzsúfolt lakásban.
– Mindnyájunknak! – kiáltott fel az asszony, olyan hangon, hogy Scrope
hirtelen ránézett. – Csak nem akarsz elmenni, Ted?
– Óh nem, de azt hittem, hogy rövidesen mindnyájan elköltözünk innét.
Nem így történt.
– Sohasem értettem, hogy miért remélted ezt?
– Megvolt rá az okom.
– Hogyan?
– Azt hittem, hogy akad valami, ami jobb életmódot tesz lehetővé
számunkra. Megvolt a tervem.
– Miféle terv?
– Már meghiúsult.
– De miféle terv volt?
– Azt hittem, hogy egy nagyobbfajta kápolnát építhetek. Igéretem volt
rá.
Az asszony méltatlankodó hangon kérdezte:
– És _ő_ megcsalt?
– Nem, – felelte a püspök. – Én csaltam meg őt.
Lady Ella arcán vegyes érzések tükröződtek. Scrope összeráncolta
homlokát.
– Nem mehetek bele abba a kápolna-ügybe, – mondotta. – Mindnyájatokat
cserben kellett hagynom. Nem segíthettem. Ez nem az én utam. Semmi közöm
sem lehet Lady Sunderbundhoz és kápolnájához.
– De? – kérdezte Lady Ella még mindig zavartan.
– Túlságosan nagy áldozatot kellett volna hoznom.
– A mi részünkről?
– Nem, a magam részéről. Nem foglalhatom el az ő szószékét és nem
tehetem azt, amit ő akar, ha meg akarom őrizni lelkiismeretemet.
Borzalmas dilemma volt számomra. Azt jelenti ugyan, hogy kellemes élet
helyett mindnyájatokat szegénységbe taszítalak, mégsem dolgozhatom vele
együtt, Ella. Lehetetlen nő.
– Azt akarod mondani, hogy szakítottál Lady Sunderbunddal?
– Meg kell tennem.
– De hát akkor Teddy, – kereste az asszony elviselhetetlen rejtélyek
között a világosságot, – akkor miért hagytad el az egyházat?
– Mert megszűntem hinni…
– És Lady Sunderbundnak semmi köze sem volt lemondásodhoz?
Scrope csodálkozva nézett a feleségére.
– Eszerint csak arról van szó, hogy szakítasz azzal az asszonnyal… –
mondta Lady Ella.
– Azt akarod-e mondani, – kérdezte ezúttal Scrope, mintha első ízben
értette volna meg a feleségét, – hogy nem törődsz a szegénységgel?
– A szegénységgel? – kiáltotta az asszony. – Semmivel sem törődtem, csak
a szégyennel.
– A szégyennel?
– Ne haragudj, Ted! Ha nem úgy történt, ha csak képzelődtem…
Ahelyett, hogy egy szomorú asszonyt látott volna maga előtt, aki most
életfogytiglan szegénységre van ítélve, Lady Ella arca úgy ragyogott
föl, mintha kitűnő híreket mondott volna neki valaki.
E pillanatban valaki zörgetett a ház ajtaján. Az egyik leány kinyitotta
az ajtót, az előszobában egy pillanatig zaj hallatszott, azután a
tolóajtón valaki bekiáltotta:
– Eleanor!
– Eleanor jött haza, – mondta Scrope, akinek csak most jutott eszébe,
hogy feleségének még nem is szólt a Hyde Parkban történt találkozásról.
Eleanor csengő hangja behallatszott a szobába.
– Hol van anyus? Vagy atyus?… Most nem maradhatok. Hol van anyus, vagy
atyus?
– Elfeledtem megmondani, – szólalt meg Scrope hirtelen, – hogy a parkban
Eleanorral találkoztam. Véletlenül. Egészen váratlanul jött oda. Egy
fiúval akart találkozni, aki most megy a frontra. Nagyon kedves fiú.
Riverton doktor fia. A távozás előtt megértették egymást. Teljesen
rendjén van, Ella. Kissé szokatlan, de az életemmel mernék kezeskedni a
fiúért. Nagyon boldognak látszik.
Eleanor most megjelent az ajtóban. Egyenesen a tárgyra tért.
– Megigértem neked, hogy hazajövök vacsorára, atyus, – mondotta. – De
még sem akarnék itthon vacsorázni. Kint akarnám tölteni az estét.
Látta, hogy anyja megdöbbenve néz rá.
– Hát nem szólt neked atyus?
– Hol van a fiatal Riverton?
– Odakint vár.
Eleanor észrevette a széles nyílást a tolóajtón, amely az ebédlőt
auditoriummá változtatta a társalgásuk számára. Hirtelen becsukta az
ajtót.
– Megmondtam anyádnak, – magyarázta Scrope. – Hozd el őt vacsorára.
Szeretnénk őt látni.
Eleanor habozott. Nővéreire mutatott, akik a másik szobában voltak.
– Valamennyien csak bennünket bámulnának anyus, – mondotta. –
Kellemetlen volna. Azonkívül…
– De egyedül nem mehetsz vacsorázni vele!
– De anyuskám! Az egyetlen alkalom…
– A szokások megváltoznak, – mondta Scrope.
– Hát megtehetik? – kérdezte Lady Ella.
– Miért ne tehetnék?
Lady Ella még kétkedett ugyan, de ma esti hangulata nem engedte, hogy
férjével ellenkezzék.
– Egészen kivételes eset, – mondta Scrope.
Eleanor tudta, hogy nyert ügye van. Arca felragyogott.
– Szóval mehetek? – kérdezte.
Scrope szó nélkül nyujtotta át neki a kapukulcsot.
– Óh, milyen drágák vagytok, – mondta Eleanor és az ajtó felé indult, de
aztán visszatért és megcsókolta atyját. Utána az édesanyját.
– Nagyon köszönöm nektek, – mondta és távozott.
Szülei a kérdezősködések ostromát hallgatták az ebédlőből.
– Három hónap előtt még megrémített volna, – mondta Lady Ella.
– Te nem ismered a fiút, – mondta Scrope.
– De a látszat!
– Hát nem szakítottunk-e már a látszatokkal? – kérdezte Scrope.
– Holnap elmegy… és talán elesik, – tette azután hozzá. – Még majdnem
iskolás fiú. Fiatal jószág… Azért, mert mi papok és oktatók eltűrtük,
hogy a politikai őrültség foglalja el Isten országának helyét és mert
megengedtük, hogy Európa hite hazugsággá változzék, mert senkisem
beszélt Isten országáról. Mondom neked, ha látom őket, kettejüket, a két
huszonegy éves gyereket, akiket egy rettenetes tragédia kerget szét…
akik búcsúzással kezdik… Mintha késsel hasítanák szét a látszatokat és
takargatásokat. Gondolj arra, mikor _mi_ ketten megszerettük egymást.
A külső ajtó becsapódott.
Scrope arra gondolt, hogy a félbeszakadt beszélgetést folytassa, de
szórakozott volt.
– Már negyed nyolc, – mondta magyarázó hangon.
– A vacsora után kell néznem, – felelte Lady Ella.
16. §.
A vacsora ideje alatt feszült hangulat uralkodott. Mintha az egész
család érezte volna, hogy nagyjelentőségű dolgok vannak függőben. Phoebe
győzedelmesen került ki a matematikával vívott küzdelméből és jobb
étvággyal evett, mint ahogy az utóbbi időben szokott. Hideg húsféle volt
vacsorára, mert Lady Ella képtelen volt fenntartani a frissen főzött
esti ebéd szokását és csak kedd maradt meg az egyetlen napnak, mikor a
Scrope-család tagjai, társadalmi tradíciókhoz híven, átöltöztek és forma
szerint ebédeltek. A hét többi napjain csak vacsoráztak. Lady Ella a
vacsoránál alig szokott beszélni s ez az est sem volt kivétel.
Clementina a londoni egyetemről és a Bedford-kollégiumról beszélt, ahol
vizsgázott, Daphne új iskolájának tanítónőit jellemezte. Az az érzés,
hogy mindenki vár valamit, erősen hatott Scrope idegeire. Tompa és
idegenszerű hangon s csak keveset beszélt és minduntalan elgondolkozó
hallgatásba merült. Mikor a vacsora maradványait eltakarították,
visszament dolgozószobájába, de aztán ismét bejött az ebédlőbe és
megállt a kandalló mellett. Családja tagjai ismét különböző
foglalkozások után láttak.
Könnyed és csevegő hangon akart beszélni.
– Szeretnék valamit elmondani nektek, ami ma történt.
Várakozott. Phoebe új lapon kezdte írni a számokat, Miriam jobban a
munkája fölé hajolt, mintha sejtette volna, hogy mi következik. Daphne
és Clementina egymásra néztek; szemükből ki lehetett olvasni a szót:
«Eleanor!»
Scrope sokkal jobban el volt foglalva gondolataival, semhogy észrevette
volna e tekinteteket. Csak a felesége nézte őt figyelmesen.
– Olyan ügyről akarok beszélni veletek, amely mindnyájunkat közelről
érdekel, – mondotta.
Phoebére tekintett. Látta, hogy Lady Ella keze megmozdul és gyengéden
megérinti a leány kezét, mintha azt akarná mondani, hogy hagyja abba a
munkát. Phoebe alig észrevehetően sóhajtott és engedelmeskedett.
– Azt akartam mondani nektek, hogy ma olyan jövedelmet utasítottam
vissza, amely évenként legalább ezerötszáz fontot jelentett volna.
Clementina feltekintett. Nem ezt várta. Kifejezése megdöbbenő
érdeklődést árult el.
– Azt akarom, hogy mindnyájan megértsétek, miért cselekedtem így. Meg
akarom magyarázni, hogy miért vagyunk ebben a helyzetben és mi vár
reánk. Akarom, hogy megtudjátok, mi ment végbe a lelkemben.
A szőnyegre nézett és elméjéből igyekezett kiüldözni a princhesteri
gyári lányoknak tartott előadások emlékét, amely most egyszerre reá
nehezedett. Iparkodott közvetlenebb hangon beszélni. Kezét nadrágzsebébe
mélyesztette.
– Tudjátok, hogy az egyházzal szakítottam. Egész egyszerűen azért, mert
egyáltalán nem hittem az orthodox egyházi tanításban. Érzem azonban,
hogy ezt sohasem magyaráztam meg nektek kellően és világosan. Most meg
akarom magyarázni. Tudom, hogy furcsa dolog, amit mondok, de azt akarom,
hogy tudjátok meg: én vallásos ember vagyok. Azt hiszem, hogy Isten
nagyobb jelentőségű a gazdagságnál, a kényelemnél, a társadalmi
helyzetnél és az emberek megbecsülésénél. Nagyobb jelentőségű még a _ti_
kényelmeteknél és jóléteteknél is. Ne higyjétek, hogy mindezek a
változások csak utólag következtek be és hogy én nem láttam előre a
szegénységet, a viszonylagos szegénységet, amelybe kerültünk.
Princhesteri lakásunkkal összehasonlítva, ez a lakás sötét, zsúfolt és
szegényes. A zsúfoltságot azelőtt sohasem éreztem, de ebben a lakásban
valamennyien borzalmasan össze vagytok zsúfolva. A ház majdnem olyan,
mintha csakis apró kényelmetlenségek számára találták volna ki. Kívül a
szűk bejáró, a szüntelen fel- és lejárás a lépcsőkön és sok más egyéb…
Londoni vasárnapjaink üressége… Minek tagadnám? Vigasztalanul üres
vasárnapok… Lehetetlen jó cselédeket kapnunk ebbe az oduszerű
konyhánkba. Ne higyjétek, hogy e kellemetlen viszonyokkal szemben vak
vagyok. Szó sincs róla, de mindez közömbös nekem, mert az elsőnek Isten
szolgálatát tartom. Erre az eredményre jutottam. Úgy éreztem, hogy mint
a magas egyház püspöke, nem szolgálhatom Istent, mert nem hittem, hogy a
magas egyház Istent szolgálja. Küzdöttem e meggyőződésem ellen.
Küzdöttem ellene, főleg a ti jóvoltotokért. De hiábavaló volt. Engednem
kellett meggyőződésemnek.
… Ezekről a dolgokról soha sem beszéltem veletek olyan kimerítően, mint
ahogy kellett volna, de ez részben azért történt, mert saját lelkem
állandóan átalakult, újból meg újból átgondolta ezeket a dolgokat, hol
előrehaladt felismerésünkben, hol visszatért s ebben a bizonytalan
állapotban nem látszott helyesnek, hogy olyan dolgokról beszéljek
veletek, melyeket aztán megint helyteleneknek találtam volna. Most
azonban érzem, hogy gondolataim elég megállapodottak és gondolkodásom
eredménye elég végleges ahhoz, hogy veletek is közöljem.
Szünetet tartott, azután folytatta:
– A körülmények egész sorozata járult hozzá, ama meggyőződések
megváltoztatásához, melyekben én is, ti is nevelkedtetek. Princhesterben
különböző bajok voltak. Nem említettem őket előttetek, de voltak.
Princhester légköre rideg és kegyetlen volt. Ott láttam először, – s a
leckét még ma sem tanultam meg teljesen, – hogy a gazdagok és munkaadók
milyen kíméletlenek és kapzsiak tudnak lenni a szegényekkel és
dolgozókkal szemben s hogy egyházunk tehetetlen ezekkel az állapotokkal
szemben. Ez hatott rám először, aztán voltak vallásos viták is az
egyházkerületben. Azok is hatottak rám. Azt hittem, hogy hitem sziklán
épült, pedig csak homokra volt építve. Már a háború előtt lejtőre
kerültem, de az utolsó lökést a háború adta meg nekem. A háború előtt a
dolgok egész sora csak vígjátéknak, bohózatnak vagy pedig tűrt rossz
tréfának tetszett Angliában és Európában. Az emberek csak a maguk kis
körének civilizált életét akarták megőrizni és félig tudatosan, félig
akaratlanul tudomást sem vettek arról, ami történik. A háború lerombolta
az elszigeteltségnek minden érzését és a valóság elől való mindenféle
kitérést. A világ Isten igazi országa, de mi ügyeinek intézését
királyoknak, császároknak és más hasonló csalóknak, papoknak,
nyereség-hajhászóknak és kapzsi embereknek engedtük át. Előkelően
elnézők voltunk. A háború véget vetett ennek. Benyomult egész életünkbe.
Közvetlen közelünkbe hozta a halált. Tudjátok, hogy két héttel ezelőtt,
egy mérföldnyire tőlünk, huszonhét embert öltek meg a Zeppelin-bombák…
Mindenki fájlalta valakinek elvesztét… és mindez csak azért van így,
mert én és a hozzám hasonlók papi álarcainkban jártunk, lealjasodtunk a
királyokhoz és politikusokhoz, ahelyett, hogy fennhangon kiáltottuk
volna: «Nem! Nem! nincs becsület a világon és nincs másutt becsületes
kormányzat, csak Istennek országában».
Megpihent beszédében és hallgatóira nézett. Mindnyájan figyeltek
szavaira, de őt még mindig az az aggodalom üldözte, hogy tulajdonképpen
prédikációt mond családjában. Igyekezett tehát visszatérni a
társalgásszerű hanghoz.
– Látjátok, hogy mi volt a lelkemben. Ebből kellett kiszabadulnom, hogy
Isten országát hirdethessem. Ez volt a gondolatom. Nem akartam rátok
erőszakolni, de szeretném, ha megértenétek, hogy miért cselekedtem úgy,
amint cselekedtem. Mikor megérett bennem az a végleges elhatározás, hogy
az egyházat elhagyom, nem gondoltam, hogy ez egyértelmű lesz azzal az
állandó szegénységgel, melyben most élünk… Azt hittem, hogy csak
ideiglenesen kerülünk ebbe a nyomorúságba. Volt egy tervem, amely annak
idején teljesen helyes és észszerű tervnek tetszett, hogy kápolnát,
tiszta egyszerű és felekezethez nem tartozó kápolnát emeltetek Londonban
s ott egyszerű szavakkal fogom hirdetni Istennek az egész világra
terjedő országát. Volt valaki, aki hajlandónak látszott, hogy egy ilyen
kápolnához minden szükséges összeget rendelkezésemre bocsát.
– Lady Sunderbund? – kérdezte Clementina.
Scrope egyszerre megállt.
– Igen, ő, – felelte azután. – Eleinte kecsegtető tervnek tetszett.
– Előttünk gyűlöletes volt, – mondotta Clementina és anyjára pillantott,
mintha beleegyezését várta volna. – Mindnyájunk előtt gyűlöletes volt.
– Akárhogyan is, – felelte Scrope, – már lehetetlenné vált.
– Óh, ezt egyáltalán nem bánjuk, – mondta Clementina, Daphne pedig
sietett hozzájárulni.
– Nem értem, mi szükség van arra, hogy Lady Sunderbunddal szemben ezt az
ellenséges hangot használjátok?
Felesége felé fordult s szavait egyenesen hozzá intézte:
– Lady Sunderbund különleges jellemű nő volt. Erősen lelkesedő
természetű, határozott és példátlanul áldozatkész…
Daphne megjegyzésszerű kis zörejt hallatott.
Scrope hangjában némi keserűség válaszolt rá:
– Nagyon tévedtek, ha azt hiszitek, hogy Lady Sunderbund személyiségének
sok köze van az esetemhez. Lehet, hogy egyénisége a helyzet bizonyos
oldalait élesebben domborította ki, mint ahogy az más körülmények között
történt volna. De ha e kápolnavállalkozás ötletét bármely más személy,
férfi vagy bizottság adta volna, végeredményben ugyanarra az
elhatározásra jutottam volna, mint így. Lady Sunderbundot tehát
hagyjátok ki a játékból, mert bármiféle kápolna lehetetlenné vált volna
számomra. A specializálódás, az a törekvés, hogy a vallást egy
meghatározott emberi típus üzletévé tegyék, hogy meghatározott fajtájú
épületekben, meghatározott napokon űzzék, ez a vallás legnagyobb baja.
Minden ember, minden épület s minden nap egyformán Istené. Ez az én
meggyőződésem. Azt hiszem, hogy a vallásos összejövetelek egyetlen
lehetséges fajtája csak olyasvalami lehet, mint amilyenek a quakerek
összejövetelei. Azoknál a vallásnak nincsen hivatásos embere, nincs
nyomuk a régi istenek tiszteletére hozott áldozatoknak… A hivatásos
egyházi emberek számára nincs hely…
Úgy érezte, hogy ez az utolsó érv némileg kisiklott az ajkáról.
Akaratlanul nyelt egyet, aztán hozzátette:
– Ezt akartam érthetővé tenni előttetek. Isten nem speciális jellegű. Ő
egyetemes.
Elhallgatott. Daphne is, Clementina is, láthatólag arra készült, hogy
valamit mondjon, de aztán egyikük sem szólt egy szót sem.
Helyettük Miriam szólalt meg:
– Atyus, – mondotta, – én tudom, hogy nagyon ostoba vagyok… De
keresztények vagyunk még mi?
– Azt akarom, hogy a magatok hitéről magatok gondolkodjatok.
– Úgy értem, – mondta Miriam, – hogy most mi olyasfélék vagyunk, mint a
quakerek… csak nagy általánosságban keresztények?
– Az ember az, aminek maga akarja. Ha valaki úgy érzi, hogy az egyházban
kell maradnia, maradjon az egyházban. Ha úgy érzi, hogy a keresztény hit
él benne, akkor bizonyára él is.
– De a hitelvek? – kérdezte Clementina.
Scrope a fejét csóválta.
– Ha a kereszténységet a hitelvek állapítják meg, akkor én nem vagyok
keresztény, de ha bárminemű vallásos érzésről van szó, amely tiszteli
Jézust és a kereszténységet, akkor kétségtelenül keresztény vagyok.
Ennyire az volt Mohamed is. Akarjátok-e tudni, hogy mit hiszek?… Hiszek
Istenben, hiszek Istennek minden emberi életben való jelenlétében,
hiszem, hogy életünk rendeltetése, hogy Isten országának szolgáljunk…
– Ez tulajdonképen ugyanaz, mint amit Chasters is mond «A keresztény hit
lényege» című könyvében.
– Te olvastad?
– Eleanor kölcsön adta nekem a könyvet… De Chasters megtartotta állását.
– Én nem vagyok Chasters, – mondta Scrope nyersen, de azután
engedékenyen tette hozzá: – Amit ő cselekszik, bizonyára helyes az ő
szempontjából, de én az én szempontomból nem úgy cselekszem.
Lady Ella egy ideig egy szót sem szólt.
– Szégyeltem volna magamat, – mondta aztán egyszerre nagyon nyugodtan, –
ha nem úgy cselekedtél volna, ahogy cselekedtél. Egyáltalán nem bánt,
amit tettél. A leányokat sem bántja… mindaz ami történt… jó… ha értjük
az okát, úgy, ahogy most megértettük…
Ékesszólásának ez volt a szélső határa.
– Nem bánt, miután most megértettük, atyus, – mondta Clementina és Lady
Sunderbund halvány árnyéka mintha egyszerre elhúzódott és szertefoszlott
volna.
Sajátságos kis szünet állott be. Scrope majdnem szomorúságot és zavart
érzett, mert a beszélgetés nem egészen úgy fejlődött, ahogy szerette
volna. A személyes vonatkozások irányába tolódva, megromlott. A félszeg
hallgatást Phoebe törte meg. Felugrott és atyjához szaladt:
– Drága atyuskám, – mondta és megcsókolta.
– Nem értettünk teljesen, – mondta Clementina olyan hangon, amely most
sok mindent megmagyarázott, ami eddig sohasem került szóba…
– Atyuskám, – mondta Miriam sugallatszerűen – játsszak neked valamit?
– De a tűz! – vetette közbe Lady Ella, akinek ez a gondolat jutott az
eszébe.
– Azt akarom, hogy mindnyájan megismerjétek a hitet, melyet én vallok, –
mondta Scrope.
Csak Daphne maradt ülve az asztalnál.
– És sohase megyünk többet templomba? – kérdezte olyan hangon, mely
mintha veszteséget árult volna el.
17. §.
Scrope visszatért dolgozó szobájába. Félszegnek és szégyenlősnek érezte
magát leányai előtt. Úgy érezte, hogy nehéz lesz visszatérni a
mindennapi dolgokra, legalább ezen az estén nehéz, sőt lehetetlen volna.
Holnap úgy kell majd megjelenni neki a reggelinél, mintha ez a
beszélgetés egyáltalán nem történt volna meg.
Mikor sétájáról hazatérőben azt tervezgette, hogy mit fog mondani,
sokkal erősebben kidomborodott benne az, hogy Isten uralma lesz
eljövendő a világra és hogy vége szakad a vetélkedő nemzetek és
egymással küzdő üzleti érdekek hosszú korának. Hasonló világossággal
akart beszélni az emberi élet szenvedélyes alárendeléséről Isten és az
emberiség nagy és közös céljával szemben. És íme most mindezekből alig
említett valamit szavaiban, mintha az életnek ez a nagy látóköre
elveszett volna a kis szobában, a neki oly kedves családi környezetben,
ahol a méreteket a tolóajtós szűk szoba adta meg. A tapétás fal
összeszűkítette és elnyomta Isten országát. Családi ügy lett belőle,
vacsora utáni csevegés. És elkedvetlenítette az is, hogy Lady Sunderbund
és Chasters esetét említették…
Igyekezett megvígasztalni magát szándékának ilyetén összezsugorodása
miatt. Azon elmélkedett, hogy neki öt esztendejébe került, míg Isten
valóságos jelenlétének és Isten céljai iránt való személyes
alárendeltségi érzésének felismeréséhez eljutott. Különös volna, ha most
azt kívánná ezektől a lányoktól, hogy egyszerre megértsék azokat a ködös
érzéseket és bizonytalan sejtelmeket, amelyek az ő lelkét hatalmukba
ejtették. Mint a szónok, aki szűzbeszédét tartotta, igyekezett pontosan
visszaidézni mindazt, amit megmondott és amit elfelejtett megmondani…
Ami történt, csak kezdet volt, a kezdet kezdete…
Mikor a leányok lefeküdtek, Lady Ella jött be hozzá. Arca gyengédségtől
ragyogott. Ismét oly szeretetteljes volt, mint amilyen azelőtt, amikor
az első árnyék még nem vetődött közéjük.
– Oly boldog voltam, hogy beszéltél velük, – mondotta. – Talán zavarba
ejtetted őket, de derék, jólelkű leányok.
Scrope most világosabban akarta elmondani, hogy mit érez a vallásnak
életükben való szerepéről, de az ékesszólása elhagyta.
– Értsd meg, Ella, hogy az élet mindaddig tragédia, még pedig szennyes
tragédia marad, amíg nem tudunk eljutni Isten országához… Engem nem
agyrémek üldöztek ki az egyházból.
– Tudom, hogy nem, – felelte az asszony lágyan és megnyugtatóan.
– Hogy ezek a még valóságos gyerekek menjenek a legborzasztóbb halálba a
lövészárkokban, hogy a halál, a nélkülözés és elválás dühöngjön a
világon…
– Nem maradhat így, – mondta Lady Ella.
– Én nagyon jól tudom, drágám, – folytatta Scrope, – hogy a kétkedésnek
és változásnak ez az éve borzalmas volt reád nézve.
– Ostobaság volt tőlem, de nagyon boldogtalan voltam, – mondta az
asszony. – Már elmult, de megvallom, szerencsétlen voltam… És nem volt
senki, akinek megmondhattam volna… Imádkoztam… Nem a szegénységtől
féltem, hanem a szégyentől. Most… boldog vagyok. Ismét boldog vagyok.
– De milyen messzire jöhetsz velem?
– Veled vagyok.
– De te, – mondta Scrope, – te még mindig papi asszony vagy.
– Nem tudom, – felelte az asszony. – Nem hiszem.
Scrope kutató szemmel nézte.
– Én mindig azt hittem, hogy csak az egyháztól való elválásom bánt.
– Ma mindent másként látok, – mondta az asszony.
Szíve az urához tartozandóság gyengéd érzésében olvadt fel. Lelkében a
régi történet régi szavai kezdtek kavarogni:
– Követlek minden utadban és cselekedetedben… A te néped legyen az én
népem. A te Istened az én Istenem… Az Úr rendelte, hogy csak a halál
válasszon el téged és engem.
Szóról-szóra ezeket a szavakat szerette volna Lady Ella mondani, de
ilyen ékesszólásra képtelen volt. Csak suttogni tudott:
– Követlek minden utadban. – Aztán nem tudta folytatni.
– Drágám, – mondotta tompán.
18. §.
Hajnali két órakor még ébren volt Scrope. A sistergő gázkandalló előtt
ült szobájában s egyáltalán nem gondolt arra, hogy lefeküdjék. Lelkében
sokkal erősebb érzések háborogtak, semhogy azt remélhette volna, hogy el
tud aludni. Úgy tetszett neki, hogy a tizenkét óra alatt, amióta a
parkon áthaladva, a Lady Sunderbunddal való jelentős megbeszélésre
sietett, élete túlesett döntő jelentőségű válságán s a döntéshez és
bekoronázáshoz jutott el. A lelki utazás, mely öt esztendővel ezelőtt,
teológiai lidércnyomások viharos sorozatával kezdődött, végül a
kikötőben ért véget. Immár megállapodott Isten valóságának biztos
meggyőződésében s eljövetelének tudatában, amely egyesíti az emberek
életét és megváltja az emberiséget. Ezt a meggyőződést az ingadozások és
hangulatváltozások ködös fátyola mögött lelkének valamely meg nem
figyelhető folyamata váltotta ki. A lelki mű befejeződött. A mai nap
tapasztalatai félrevonták a fátyolt és látni engedték Istent, akihez
kétség nem férhetett.
Istennek ezt az egyszerű és mindent lenyűgöző tudatát a gyakorlati élet
legfőbb jelensége gyanánt állította szembe azzal a bizonytalan és
hatékonyság nélküli személlyel, aki az ő anglikán napjainak volt Istene.
Valamelyik teológus egy ízben azt a kifejezést használta, hogy Isten «a
jelenségek mögötti barátunk». Az a bizonyos anglikán istenség inkább
bizonytalan és fakó valami volt az udvar és előkelő társaság, a
tekintélyi elv és a kényelmes élet mögött. Mialatt azonban ő ajkával
szolgálta ezt a tetszetős kompromisszumot, az igaz Isten jelen volt,
várta az ő alattvalói hódolatát és várta, hogy átvehesse az uralmat a
tőle elfordult és vérrel áztatott világ fölött. Istennek felfedezése nem
egyéb, mint a kötelékek lehullása az ember szeméről. Keressétek és
megtaláljátok…
Scrope alig hallhatóan suttogta a szavakat:
– Istennek országa!
Ez lett az a formula, melybe egész életének bele kellett helyeződnie. Az
ezüst gömbnek és a tízezer különböző léleknek látomása idéződött föl
előtte. Ezeknek utja is ugyanez az elhatározás: amennyire csak bírom, a
közjót akarom szolgálni. Az egész emberiség köztársaságának, a hazug
királyságok és papságok megszüntetésének és az emberi lélek örök
fejlődésének akarok élni…
Nagyon jól tudta, hogy ő is csak annak a nagy hadseregnek egyszerű
katonája, amelynek sorozása folyik köröskörül az egész világon. Tudta,
hogy nincsen egyedül. Mialatt földi királyok az uralomért harcolnak,
azalatt ezek a többiek, akikben él a hit, akik el vannak határozva, hogy
véget vetnek a dinasztiák véres krónikáinak és az emberélettel üzérkedő
világ nyomorúságainak, állandóan szaporodnak és egymásra találnak. Sokan
vannak és különböző nyelveket beszélnek. Ő pedig csak egyike azoknak,
akik a világszerte megnyilatkozó sugallatnak engedelmeskednek…
Mosolyogni tudott volna azon az ügyetlen hiúságon, amely őt régebbi
látomásainak fontosságával szemben vakká tette s azt hitette el vele,
hogy ő egyetlen felfedező, hogy új próféta s ami majdnem egy új
szektának alapításához sodorta el. Óh, az új hadseregben mindenki csak
verbuváló őrmester lehet… Senki sem lehet vezér, mert a vezér csak
Isten.
Most már Isten országának megvalósítása lesz hivatása. Mától fogva csak
ez lesz élete célja…
Egy időre ködös álmodozásokba merült Istennek földi királyságáról,
melynek ő lesz egyik alkotója. Elmosódóan fénylő városoknak, nagy
tudományos eredményeknek, egyetemes szépségnek, Isten világosságában élő
szép emberiségnek és a csillagok közé emelkedő ragyogó fejlődésnek álma
volt. Sem természetes hajlandósága, sem szellemi iskolázása nem vonzotta
a mechanikai vagy közigazgatási szakszerűség felé. Álma inkább a
belülről megnemesedett és lélekben egyesült emberek látomása volt.
Látta, hogy a történelem az észszerűség felé fejlődik, hogy az élet
láthatóan nemesedik, amint az emberiség felismeri az isteni célt. A
külső béke és rend, a nemesen felfogott anyagi lét gyönyörűsége, a
haladás ereje és a nagyobbodó cél csak külső kifejezése és igazolásai
Isten lélekben való növekedésének. Akkor majd nemesebb célok számára is
nevelhetünk gyermekeket, mint a harcterek vértől átitatott sara számára.
Akkor majd az élet nagy láng módjára fog fellobogni.
De a cél felé csak hittel haladhatunk s árat is kell fizetnünk érte. Le
kell mondanunk érte a csalóka méltóságokról, a hamis becsületről, a
leviták szerinti igaz életről és a földi királyokat cserébe kell adni
Istenért…
Scrope körültekintett a nyomorúságos, szegényes szobában. Számbavette
részleteit, berendezésének barátságtalan körülményeit és a
kényelmetlenségeknek mogorva jelenségeit. Tisztában volt vele, hogy
élete végéig ilyen szobákban kell élnie. Ilyen szobákban kell élnie
neki, aki pedig egyike volt ama kevés szerencséseknek… Igen, de mások
fedezékekben élnek, piszkos lövészárkokban derűsen halnak meg, sokkal
csekélyebb célért, mint az övé, feláldozzák tagjaikat, életüket,
szemüket, a szabad mozgás gyönyörűségét, a boldogságot és az emberi
büszkeséget.
Az emberiségnek végre van egy olyan királya és császára, akit nem kell
megvetni, akivel szemben nem kell fellázadni. Van már cél, amelynek
kedvéért lehet kovácsolni az acélt, lehet kezelni a boncolókést, lehet
írni, festeni, szántani és tanítani. E gondolat jegyében kell megalkotni
a jövő életét. Ezen az alapon kell keresnie barátokat és együttműködő
társakat. A szegénység és becsületesség napjaiban az összes nagy
vallások, a kereszténység és az izlám, mind Isten országának ezt az
eljövetelét hirdették. Ez a közös sugallat élt bennük. A vallás hivatása
akkor szűnik meg, ha lemond a milléniumnak igéretéről. Scrope azonban
felújította önmagában ezt az ősi és halhatatlan reménységet. Minden
embernek ezt kell cselekednie és akkor megkezdődik majd Isten uralma…
Scrope önmagában mormolni kezdte hitét:
– Eljön! Biztosan eljövendő lesz. Holnap én is megkezdem munkámat. Többé
semmit sem cselekszem, ami nem Isten felé vezet. Az igazságra akarok
törekedni.
19. §.
Eleanor hazatérése Scropeot visszavitte családjához. Hallotta a kulcs
csikorgását a külső ajtóban, leányának lépteit az előszobában és
mozgását a hálószobában. Nem ment ki, hogy beszéljen vele, a leány pedig
nem vette észre a fénysávot az ajtó alatt.
Csak később akart vele beszélni, mikor már saját lelke felszabadult a
túláradó érzések alól. Visszaidézte maga elé a leány távozó alakját és
járását, amint nézi fiatal választottját, amint karja hozzáér, amaz
pedig gyengéden hozzásímul…
– Isten áldja meg és tegye boldoggá őket, – suttogta.
Azután Eleanor nővéreire gondolt. Azok csak keveset feleltek az ő
fogyatékos magyarázataira. Eszébe jutott, hogy nekik még esztendőkön és
tapasztalatokon kell átmenniök, mielőtt teljesen megérthetnék az ő
mostani gondolatainak teljességét s ez némileg mérsékelte
elkedvetlenedését. Érezte, hogy mindnyájan nemeslelkűek. Ellának és a jó
szerencsének köszönhette, hogy ilyenek voltak. Látta Clementinát, gyors
vitázó készségével és Eleanorénál keményebb, de finom lelkű és még
függetlenebb egyéniségével. Miriam alapvető vonása a fáradhatatlan
gyengédség volt, Phoebe hajlandóságai inkább intellektuális jellegűek,
Daphnénak pedig veleszületett hajlama van a szolgálatkészségre. De
különös volt, hogy mindnyájan úgy fogadták az egyházzal való határozott
szakítás bejelentését, mintha parancs volna, amelynek legalább külsőleg
engedelmeskedni kell. Azt várta volna, hogy mélyebben meg lesznek
rendűlve. Azt hitte, hogy válaszolni kell majd érveikre, hogy meg kell
nyerni őket nézetei számára. E helyett különös módon mindenbe
belenyugodtak. Belenyugodtak, hogy ő gondolja ki a nagy kérdést és csak
az eredményeket közölje velük. És a felesége… A felesége szavai jutottak
eszébe: «Követlek minden utadban…»
Ezzel a feltétlen belenyugvással elégedetlen volt. Miért nem talált rá a
felesége Istenre épen úgy, mint ahogy ő rátalált? Miért kellett
Miriamnak úgy felvetni a fantasztikus kérdést, mintha eldöntése nem őt
illetné: «Keresztények vagyunk mi még?» Követve gondolatok fonalát, azt
kérdezte, hogy miért nem tudta Lady Sunderbund megteremteni a saját
vallását, a nélkül, hogy papot és prófétát keressen a világban? Undine
lakozik-e az asszonyokban, akinek lelkét halandó emberektől kell kapnia?
És ki volt, aki kisértésbe vitte a férfit, hogy pappá avassa magát? Az
asszony, a tanítvány, a szerető az utolsó, a legveszedelmesebb verem az
Istenhez vezető úton.
Scrope imádkozni kezdett s még mindig nem kelt fel ültéből, mialatt
imádkozott.
– Istenem, te, aki megnyilatkoztál előttem, – könyörgött, – ne engedd,
hogy ismét megfeledkezzem rólad. Óvj meg a feledéstől. Nyilatkozz meg
azoknak, akiket szeretek. Nyilatkozzál meg az egész emberiségnek.
Rendelkezzél velem, Istenem, rendelkezzél velem; de adj éberséget
lelkemnek. Óvj meg a feltevéstől, hogy választott szolgád vagyok, óvj
meg a tekintély hiúságától… Sugározd fényedet azokra, akik drágák nekem…
Óvd meg őket tőlem. Fogadd te az ő hűségüket…
Szünetet tartott. Egy kipirult, gyermekien meggyötört arc, mely a
csillogó könnyeken keresztül méltatlankodva tekintett rá, emelkedett fel
előtte. Elfeledkezett róla, hogy Istennel társalog.
– Hogy segíthetek rajtad, te _esztelen_ kis jószág? – kérdezte. – A
lelkemet odaadnám, ha tudnám, hogy Isten békét adott neked. Nem
cselekedhettem úgy, amint te akartad. Megsebeztelek!… Magadat sebezted
meg. Egész idő alatt engem akadályoztál és akartál kísértetbe vinni – és
magadat pusztítottad el. Lehetetlen volt… Pedig te is oly nemes vagy!
Egy más szempont merült fel előtte.
– Ella boldog volt, mert Lady Sunderbundnak fájdalmat okoztam és magára
hagytam őt… Mindketten semmiségek kedvéért élnek. Semmiségekért élnek,
csak látszólagos módja ez az életnek.
Egy ideig gondolatok nélkül bámult bele az izzó azbeszt között duruzsoló
kis kék gázlángokba.
– Értesd meg velük, – mondotta olyan hangon, mintha bizalmas hangon
beszélne valamely mellette ülő barátjával valamely kívánatos és észszerű
dologról. – Lásd, mily nehéz a sorsuk, míg nem tudják megérteni.
Mindjárt könnyű lesz, mihelyt megértik. Nagyon könnyű.
Néhány pillanatig elmélkedett.
– Mintha csak más meghatározott személyekhez való viszonyban élhetnének.
Azt szeretném, hogy ők is, mint most én, Istenhez való viszonyukban
élhetnének. Ha Istent ismernék…
Végül ismét magához beszélt.
– Amennyire Istent megismerni lehet, – mondotta.
Egy ideig ismét belemeredt a tűzbe. Azután előre hajolt, lecsavarta a
gázt és az olyan embernek a hangulatával kelt fel, aki nehéz feladaton
esett át.
– Végesek vagyunk, – mondotta. – Mindenkinek gondolatai véges
mivoltunknak korlátai közé esnek. A hit valóságos _tour de force_. A
képzelő erőnek hősi cselekedete. Erre vagyunk rendelve. Természetesen,
természetesen… Ez pedig a lényegen semmit sem változtat…
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Jelenések I. 17: «Ne félj. Én vagyok amaz első és az utolsó
és aki élek.»]
[Footnote 2: Fil. I. 6. «Ő aki elkezdette… elvégzi.»]
[Footnote 3: Ef. 5., 14. «Megvilágosítja neked.»]