Az utolsó oldal szélén még néhány odavetett sor volt olvasható:
«Ha döntött, – táviratot kérek. Ha nem mondhatja is: «Beleegyezem»,
legalább ezt a szót mondja: «Kedvező». Üresség vesz körül, míg nem
hallom. Agatha S.»
A levél rendkívül nagy megfontolást követelt. Lady Sunderbund aláhúzgált
sorai dacára is erősen érvelt. Eddigelé a püspök még sohasem eszmélt rá,
hogy milyen könnyű a tanítvány szolgálata a mester szolgálatához képest.
Az ajánlat sok tekintetben eltaszította és zavarba ejtette, de sok
tekintetben vonzotta is. Az érv pedig, hogy ő miért köteles elfogadni a
neki felajánlott közreműködést, hatott rá. Ez az érv kétségkívül jól
volt megválasztva. És igen, azonfelül nagyon megfelelő módon
kapcsolódott bele bizonyos más természetű, szintén zavart okozó
nehézségekbe.
4. §.
A püspök észrevette, hogy a fövenyen Eleanor közeleg feléje. Megúnta a
vízben pacskolást, felvette harisnyáját és cipőjét és megint a komoly és
felelősségteljes fiatal hölgy lett belőle, aki Princhesterből való
távozása óta atyját gondozta. A püspök zsebretette a levelet és mosolygó
arcot öltött Eleanor közeledtére. A lánynak nyilt szemöldökét és hajának
lobogását és fejének szép mozgását nézte. Öröm volt megállapítani, hogy
a sok tanulás Cambridgeben legkevésbbé sem görnyesztette meg vállát.
– Nos, öreg atyuskám, – mondta, amint közelebb ért. – A jó színedet már
visszanyerted.
– Mindent visszanyertem már. Ideje, hogy visszatérjünk Princhesterbe.
– Semmiesetre sem. Hová gondolsz? Ebben a szép időben? Maradunk még
néhány napig.
Atyja lábához ült.
– Gondolj a te agyondolgozott kis leányodra. Milyen jó itt!
– Nem maradhatunk, – mondta a püspök olyan komolysággal, hogy a leány
akaratlanul is feltekintett rá. – Vissza kell mennem.
Szeme leányának tiszta és szilárd tekintetével találkozott.
– És mi a te véleményed az egész esetről, Eleanor? – kérdezte hirtelen.
– _Te_ is őrültségnek tartod, amit a székesegyházban cselekedtem?
Eleanor összerezzent a kérdésre.
– Atyuskám, – felelte, – amit akkor délután mondottál, egész életedben a
legnemesebb dolog volt. Én is szerettem volna hallani. Gyönyörűségem
telt volna benne. Eddig még nem mondtam meg neked, de nagyon szerettem
volna… Otthon megértették, hogy nem beszélek róla és hogy nem
emlékeztetlek rá. Megigértem az orvosnak. De most, hogy kérdezed és már
jól érzed magad, megmondhatom. Kitty Kingdom elmondta nekem, hogy mit
érzett. Azt mondta, hogy mintha a fény és rend sugárzott volna be a
reménytelenül sötét zűrzavarba. Pontosan azt fejezted ki, amit mi
mindnyájan érzünk, – mi fiatalok, – és szavaid hatása alatt egyszerre
világosság gyúlt bennük.
Elhallgatott. Lélekzete egészen elakadt vallomásának izgalmában.
A püspök is hallgatott egy darabig. A beszéd eszébe juttatta
gyengeségét. Még mindig túlérzékenynek érezte magát s szinte zokogni
tudott volna leányának fiatalos lelkesedésén, ha erőt nem vett volna
magán.
– Nagyon jól esett, Nórácskám, – mondta leánya vállát megveregetve. –
Nagyon jól esett.
A leány a barnás parti homokon és a kis tócsákon át elnézett a tengerre.
– Amit mondtál, az a mi érzéseink irányát mutatta: a vallás tökéletes
egyszerűsítésének, a politika és szociális kötelességek
egyszerűsítésének irányát. Csak Isten Isten, a király.
– De vajjon, helyénvaló volt-e, hogy épen a templomban mondtam el
ezeket?
A leánynak nem voltak kétségei.
– Igen.
– Gondolj a következményekre… El kell hagynom az egyházat.
– Mint ahogy az ember küzdelem előtt leveti a kabátját.
– És téged ez nem rettent el?
A leány fejét rázta. Bizakodóan mosolygott az égre és a tengerre.
– Milyen jól esik, hogy velem vagy, – mondta a püspök. – Néha azt
hiszem, hogy nincs önbizalmam.
– Csakhamar veled lesz az egész világ, – mondta Eleanor a szilárd
meggyőződés hangján.
– Talán még várni kell egy ideig, Nórácskám. Addig pedig…
A leány ismét feléje fordult.
– Addig pedig nagyon sok mindenről kell gondolkoznunk. Azt szokták
mondani, hogy a fiatalok sohasem gondoskodnak a szállító eszközökről,
melyek a csatanyeréshez szükségesek. Tisztában vagyok vele, hogy el kell
hagynom az egyházat. De a piacra még sem mehetek prédikálni… Látom,
amint a családi bútorainkat kihordják a püspöki palotából és
bútorszállító kocsikba rakják. Valahova mennünk kell…
– Azt hiszem, Londonba akarsz menni.
– Lehetséges, sőt majdnem bizonyos. Van valami tervem, vagy legalább is
kínálkozik valami alkalom… De nem ez az, amire legtöbbet gondolok.
Ilyesmi nem történhetik meg nagy érzelmi megrázkódtatás és tömérdek
személyes összeköttetés megszakítása nélkül. Nem hiszem… nem
képzelhetem, hogy anyád ugyanígy látná a dolgokat, mint mi.
– Ha megérti, ugyanígy fogja látni, – volt a fiatalos lelkesedés
válasza.
– Szeretném, ha igazad volna. De vele szemben nem volt szerencsém a
magyarázataimmal. Meg kell értened azt is, hogy mindez kockázat… s hogy
talán szegénységet, sok mindenről, utazásról, szórakozásról, kellemes
dolgok bírásáról való lemondást jelent mindnyájunk számára. Mindezek a
dolgok – egyik kamáslis lábát felemelte, – megszűnnek. Lesznek emberek,
akik kellemetlenkedni fognak nekünk…
– Mindez, atyuskám, – mondta Eleanor mosolyogva, – nem olyan rossz, mint
a keresztrefeszítés, az oroszlánok, vagy az égő szurok. Az igazság veled
van.
– Ami engemet illet, teljesen tisztában vagyok magammal. Mintha minden
megvilágosodott volna előttem.
Szerette volna elmondani látomását, de a szégyenérzet visszatartotta.
– Hirtelen megértettem, hogy az egész világ zűrzavarba merült, mert az
emberek ezer meg ezer közvetlen célt hajszolnak, holott nagyon könnyű
belátni, hogy majdnem minden ember csak egyetlen célban találhatná meg a
teljes megelégedését és boldogságát, abban a célban, mely egységes
rendet teremt az egész világon s amely cél Isten országát teremti meg az
egyes emberek szívében és az egész világon. Láttam, hogy az egész világ,
néhány aljas és szörnyeteg lelket leszámítva, rettenetesen szenved ettől
háborútól, mert a háború telve van őrültséggel, pusztulással, társadalmi
igazságtalansággal és bizalmatlansággal s mindezzel csak azért, mert az
emberek nem érzékelték fel Isten országát. Pedig ez olyan egyszerű.
Isten lényege az egyszerűség. A háború vétke pedig legjobban a hozzám
hasonló emberekre nehezedik, akiknek az a rendeltetésük, hogy Istent
hirdessék az embereknek.
– Hát a királyok? – vetette közbe Eleanor. – A diplomaták és
pénzemberek?
– Helyes, de ezek az emberek csak azért tudtak ilyen szerencsétlenséget
zúdítani a világra, mert a papok és oktatók megengedték. Minden emberi
ügy végeredményben a papokon és oktatókon fordul meg, akik különbségeket
állapítanak meg, kötnek és feloldanak és bonyolulttá teszik az ügyeket.
Ha a papok nem volnának gyengék és gyarlók, mindenki ismerné és értené
Istent. Mindenki, aki elég szerény ahhoz, hogy ne keressen különleges
tudást. Az emberek vitatkoznak, hogy Isten véges-e vagy végtelen, hogy
megjelenési formája egyes vagy hármas-e. Pedig honnan tudhatnák ezt?
Hiszen elég annyit tudnunk, hogy ő mindig felénk fordítja tekintetét. A
borzalmas tételekre és megkülönböztetésekre semmi szükség, mert ezek nem
lényegesek. Nem lényeges, hogy Krisztusnak nevezzük-e, vagy Istennek,
Allahnak, vagy Mennynek, elég, ha azt tudjuk, hogy ő a segítőnk és hogy
legjobb barátunk módjára közelít hozzánk. Lehet ugyan ezen túl is
töprengeni rajta, de ez már nem vallás. Hiszen vitatkoznak arról, hogy
Isten túlteheti-e magát a természet törvényein, de az ilyesmi babona.
Vagy ura a természetnek és tudja, hogy az bölcsen és jól van elrendezve,
vagy része a természetnek, akkor pedig benne él a természet
törvényeiben. Az ilyen érvelések szőrszálhasogató metafizikusok számára
valók s mindegy, hogy a föltett kérdésre mi a válasz, mert minden válasz
ugyanazt jelenti számukra. Az is teljesen mindegy, hogy milyen úton
jutunk el ahhoz a hithez, hogy Isten személyesen nem változtatja meg a
dolgok menetét. Mert bizonyos, hogy ezt nem teszi. Amit neki
köszönhetünk, az az, hogy bátorságot önt szívünkbe és megszabadít az
önzéstől, mely a legkeservesebb pokol számunkra. Mindenki tudja, hogy
mire kell és mire nem szabad törekednünk. A jó pedig, ha világosan
látjuk, egy az igazsággal, Isten országának szolgálatával, amely egy az
emberiséggel, az emberi szükségletek szolgálatával s az emberi hatalom
és tudás növelésével. Mindez teljesen világos és mindenki könnyen
megértheti, akit a papok és oktatók nem vezettek félre, akit el nem
kábítottak, meg nem rémítettek és meg nem mérgeztek.
– És ezt akarod ezentúl hirdetni, atyuskám?
– Igen, ha lehet. Ha szabad leszek, mert tudod, hogy le kell köszönnöm,
hogy szabad legyek. Ezt akarom hivatásomnak tekinteni.
– És Isten így lesz eljövendő.
– Isten így lesz eljövendő és az emberek megismerik őt végtelen
egyszerűségében… Ha egyszerűnek ismerjük meg, Isten és Istennek országa
lesz hatalmas ezen a világon.
Eleanor a síma és néma tengert nézte egy darabig. Azután az atyjához
fordult.
– És hiszed-e, hogy Istennek ez az országa rövidesen eljövendő lesz…
talán még a mi életünkben? Hiszed-e, hogy mindezek a nevetséges és bűnös
kis királyok és császárok, mindezek a politikai pártok, politikai
bonyodalmak és összeesküvések, a lármás nacionalizmus és mű-hazafiság,
haszonhajhászás és aljasság, mindezek a dolgok, melyek borzalmassá és
undorítóvá teszik bennünk a fiatalság és a tehetetlenség érzését,
megsemmisülnek eljövetelére?
A püspök összegezte hitét.
– Bizonyos vagyok benne, hogy megsemmisülnek… de hogy egy emberöltő,
száz emberöltő, vagy ezer emberöltő kell-e hozzá, Nórácskám…
Nem fejezte be mondatát. Elmosolyodott s a leány visszamosolygott reá,
jelezve, hogy megértette.
A püspök folytatta vallomását, mert nem akarta, hogy tisztán
szentimentálisan reménykedőnek lássék.
– Mikor a székesegyházban voltam, Nórácskám, közvetlenül a szertartás
előtt, úgy tetszett nekem, hogy isten országa közelebb van, mint hisszük
s hogy csak kevesek hitére és bátorságára van szükség, hogy még
életünkben meglássuk hajnalhasadását, sőt – ki tudja? – talán még a
napfölkeltét is. Annyira eltölt a hit és reménykedés, hogy félek együtt
reménykedni veled. De akár közel van, akár távol…
– Dolgoznunk kell érte, – mondta Eleanor.
Eleanor szemét maga elé szögezve, egy darabig gondolkozott, azután
felemelte tekintetét.
– Oly csodás érzés, ha ilyen dolgokról beszélhetünk, atyuskám. Régebben
nem is gondoltam volna rá… Míg Newnhamba nem kerültem. Félreismertelek.
Azt hittem… Különben mellékes, hogy mit hittem. Ostoba voltam. De most
büszke vagyok rád. Boldog vagyok, hogy hazamehetek veled atyuskám,
miután megtudtam, hogy a te vallásod az, mely után vágyódtam…