1. §.
Ezen az éjszakán a püspök hőmérséklete száz és fél fokra emelkedett. Az
orvos nagyfokú lelki izgatottságot állapított meg nála, melyet még
valami izgatószer hatása is fokozott. Eléggé modern és világos fejű
orvos volt ahhoz, hogy bevallja, hogy nem tudja megállapítani, miféle
izgatószer volt az, amelyet a püspök használt. Ő is és a többiek is mind
túltették magukat a püspöknek azon a kijelentésén, hogy szakított az
egyházzal, hogy nem ámíthatja tovább Istent püspöki működésével és hogy
rögtön le kell köszönnie méltóságáról.
– Ne gondoljon ezekre a dolgokra, – mondotta az orvos. – Igyekezzék
megszabadulni ezektől a gondolatoktól, amíg a hőmérséklete lejebb nem
száll. Majd ha kipihente magát, elég ideje lesz, hogy gondolkodjék
ezekről a dolgokról.
Lady Ella mindent megtett, hogy ura el ne hagyhassa a szobát és még abba
is alig egyezett bele, hogy Whippham bejöhessen. Whippham kétségbeejtően
hivataloskodó volt.
– Egyáltalán ne méltóztassék aggódni, – mondta a püspöknek. – Minden
teljesen rendben lesz. Szerencsére a húsvéton már túlestünk. Buncombe úr
Eastern Bledesiából mindenesetre eljön. Itt van Bliss kanonok úr is. A
háború folytán amúgy is csak két papjelöltünk van. Játszva elintézünk
mindent.
A püspök úgy vélte, hogy neki kellene beszélni a két papjelölttel, de a
többiek megakadályozták. Az éjszaka túlnyomó részét azzal töltötte, hogy
két képzeletbeli papjelöltnek nagy jelentőségű dolgokat beszélt.
Határozott vágyát fejezte ki Eleanor társasága iránt. Eleanor néhány
barátnőjénél tett látogatás után ismét hazatért. A többiek elhatározták,
hogy a püspököt Eleanor felügyelete alatt pihenni küldik valahová. Egy
külföldi utazás gondolatát elvetették. A püspököt Franciaország nagyon
is élénken emlékeztetné a háborúra. A püspök maga hirtelen Hunstantonra
és enyhe levegőjére gondolt, ahová a régi cambridgei napokban járt
felolvasni.
– Szennyes kis hely, – mondotta, – de olyan hatása van, mintha bor
pezsegne az ember ereiben.
Lady Ella a Zeppelinek miatt aggódott. Eddig már háromszor jelentek meg
Hunstanton fölött. A Wash öble kitűnő útjelző számukra.
– Érdekelni fogja őt, – mondta Eleanor, aki jobban ismerte az édesapját.
2. §.
Egy meleg, csendes és napos délutánon a püspök a Wash vizének
szemlélésében volt elmerülve. Ott ült, ahol egy kis agyagos fal alig egy
lábnyira emelkedett a part legmagasabb homoklerakódásai fölé s nézte a
fövenyt, a tengert és az eget. Nagyon szépnek találta.
A legválogatottabb és legfinomabb színek közepette kis, fekete kamáslis
alaknak tűnt föl. Tőle jobbra és balra az alacsony, szürkésen sós part
húzódott, míg mögötte márgás földemelkedések voltak, melyeket a finom
homoktól félig elborított szürkészöld szálas fű fedett. Fölötte az ég
tökéletes kék félgömböt alkotott, melyen távoli cumulusok úszkáltak és
foszlottak széjjel. Előtte vízszintesen bársonyos homokmező terült el,
távolabb pedig az apály alacsonyabb színvonalán, a tenger látszott.
Eleanor egy megfeneklett halászbárka fekete bordáit ment megvizsgálni,
mely egy sekély tócsa szélén feküdt. Rózsaszín lábú, ragyogó és szinte
áttetsző alaknak látszott. Ismét szégyenkezés nélküli gyermek lett
belőle. Harisnyáit a parti sás közé rejtette el és úgy futkározott
fel-alá a szárazon maradt tengeri csillagoktól a kagylóhéjakhoz, a
kagylóktól a tengeri pókokhoz. Közvetlen közelben a kavics sárgás és
violaszínű volt, de nyugatra, Hunstaton felé, a homok barnás lilába
játszott át s vízi növényekkel benőtt hordalék-kövek alacsony gátjaitól
és áthatóan kék kis tavacskáktól volt megszaggatva. A tenger zefirkék
szegélyt alkotott, mely nyugaton ezüstösre változott s az ezüstfehéren
csillogó homoktól még vakítóbban fehér habszegély alatt vált el. Messze
nyugat felé, feketén és a délutáni égtől tisztán elválva, egy parányi
kocsit lehetett látni. Körülötte egész sor kagylószedő volt. Kissé
közelebb, a ragyogóan nedves fövényen sirályok tömege tevékenykedett
rejtelmes módon. Ez a két mozgolódó csoport s Eleanor lebegésszerű,
áttetsző mozdulatai csak még áthatóbbá tették és fokozták a végtelen és
jóleső csendességet.
A püspök sokáig, mozdulatlanul ülve szívta be magába e gyógyító hatású
szépséget s lassan-lassan kezdtek a gondolatok agyában gyülekezni. Két
levél jutott eszébe, melyeket magával hozott. Kissé vontatottan vette ki
őket zsebéből s miután a borítékok felett hosszú ideig tépelődött,
olvasni kezdte őket.
Először Likeman levelét olvasta.
Likeman nem tudott megbocsájtani neki.
«Kedves Scrope, – hangzott a levél, – az ön magyarázata semmit sem
magyaráz meg. Az anyaegyházzal szemben követett hűtlenség szenzációs
bejelentése, melyet ön a legkárhoztatandóbb és legsajnálatosabb
körülmények között, a gondozására bízott ifjú és érzékeny lelkek
jelenlétében követett el, amikor a konfirmációs szertartás tiszteletet
követelő kötelességét kigúnyolta, igazolja azokat a súlyos aggodalmakat,
melyeket az ön jellemének gyengeségével szemben tápláltam.
Vérmérsékletében mindig éreztem a színészkedésre való hajlandóságot, a
látszólagos elmélyedés és látszólagos egyszerűség utáni törtetést és a
személyes feltűnés utáni sóvárgást. Ön sohasem elégedett meg vele, hogy
másodkézből fogadja el Isten hitét. Személy szerint akart megismerkedni
vele. Néhány önhöz intézett intelmet beszámítva, e kételyeimről soha
senkinek sem tettem említést, mert azt hittem, hogy az évekkel beálló
érettség és a tapasztalás, növekvő erőt kölcsönöz önnek az érzelmi
túlzások veszélyei ellen és az ön kivételes személyi fontosságáról
táplált túlzott hite ellen…»
A püspök idáig olvasta a levelet és elmélkedni kezdett.
Vajjon csakugyan igaza volt-e a levél írójának?
Semmi kétség, hogy nagyon sok gyengéje volt, de vajjon lehetett őt
önhittséggel vádolni? Nem. Ez nem igazságos megítélése az ő esetének.
Nyilvánvaló, hogy a keserűen csalódott öreg ember sebezni akart. Scrope
azt kérdezte magától, vajjon lehet-e őt okolni azért a csalódásért. Ez a
kérdés már nehezebbnek látszott.
Végül elintézte a kérdést. Összegyűrte a levelet és pár pillanatnyi
habozás után elhajította… Nagyon szomorú maradt, nem annyira saját maga,
mint inkább a Likemanra való visszaemlékezés miatt, melyet ez a levél
váltott ki belőle. Likeman iránt mindig nagy vonzódást érzett s ez most
váratlanul nyilt sebbé változott.
3. §.
A másik levél Lady Sunderbundtól érkezett s mint emberi dokumentum,
sokkal figyelemreméltóbb volt az elsőnél. Lady Sunderbund olyan papíron
írt, amely a perverz keresettséget nyilvánvalóan elárulta, de levele
sokkal összefüggőbbnek mutatkozott, mint beszéde s hiányzott belőle az
«r» betűnek a furcsa elhagyogatása, mely még legkomolyabb
megjegyzéseinek is a furcsaságnak talán igaztalan árnyalatát
kölcsönözte. Hajszálvékony tollal írt és fiús módon gömbölyűre formálta
betűit. Egyes kifejezéseinek aláhúzással adott nyomatékot.
Scrope két kézre fogva, térdén pihentette a levelet és olyan
kifejezéssel nézte, mely mozgásba hozta szemöldökeit, míg össze nem
értek és ráncot vetett szája szögletére.
«Kedves püspököm,» – kezdődött a levél.
«Gondolkozom, gondolkozom és _gondolkozom_ a csodás istentiszteleten és
a csodás alkalmon, melyet mondanivalói számára kiválasztott, mikor egy
sereg fiatal élet állott életének nagy és komoly _ügye_ elé. A
legszebben cselekedett. Kedves püspököm és mesterem, a kezdet
mindenesetre nagyszerű volt. És most mindnyájan hitelezők módjára állunk
önnel szemben, mert ön oly sokat nyujtott, hogy most még többel tartozik
nekünk. Útnak indított bennünket s most velünk kell jönnie. Ön szétzúzta
a régi egyház burkát és most szanaszét rohanunk, a nélkül, hogy tudnánk,
merre tartsunk. Önnek egy oltalmazó új egyházat kell építeni számunkra,
mely ment a tévedésektől és egyenesen Istenre tekint. Az emberi nemzedék
királya! – mily csodás, _csodás_ kifejezés. Mindent kifejez. Mondjon
róla többet, minél többet. Fogadjon engemet elsőnek, – _nem
kiváltságosnak_, csak az elsők közül valóknak tanítványai sorába. Azt
mondják, hogy ön leköszön az egyházban viselt tisztéről. Valószínűleg
igaz. Ön eldobja magától, – hogy is mondotta? – a _kicsorbult régi
serleget_, melybe ön öntötte az élet vizét. Tegnap meglátogattam Lady
Ellát. Sokat nem mondott. Úgy látom, hogy nagyon tartózkodó és
méltóságteljes hölgy. Csak annyit közölt velem, hogy ön Londonban
szándékozik megtelepedni, ahol remélem, felállítja az _isteni király
első oltárát. Ebben a munkájában én is segíteni akarok Önnek._
Kedves püspököm és mesterem! _Borzasztóan_ szeretnék segíteni. Egész
szívemmel és lelkemmel. Szeretném, ha dolgozhatnék önért. (Az «önért»
három vagy négy erős tollvonással át volt húzva és ez volt helyébe írva:
«a mi királyunkért»). Szeretném, ha az volna a kiváltságom, hogy
segíthetek felépíteni az Isten uralma alatt Egyesült Világ Első
Templomát. Borzalmas dolog, ilyesmit még mondani is, de ön tudja, hogy
én nagyon gazdag vagyok. Ez a borzalmas háború, még sokkal gazdagabbá
tett. _Acél_ és _hajózás_ és más egyebek… Vagyonkezelőim jól
gazdálkodtak. Szégyenlem, hogy ilyen gazdag vagyok. Adni akarok és elő
akarom segíteni az ön kezdeményezését. Szeretnék segíteni a _világi_
részben. Meg akarom könnyíteni, hogy ön helyt tudjon állani és megfelelő
környezetben és _komor következmények nélkül tudja betölteni hivatását
azon áldozatok miatt, melyeket hozott_. Kérem, ne dobja félre
ajánlatomat. Életemben sohasem vágytam úgy valami után, mint ahogy most
ez után vágyódom. Ha nem tehetem meg, úgy érzem, hogy _számomra nincsen
megváltás!_ Részvényeim és kötvényeim tömegével és egész vagyonommal
kívül maradok a _tű fokán_. Óh, bár templomot építhetnék Istennek és
valahol a közelében élhetnék, mint a szegény asszony, aki a kápolnát
söpri és aztán meghalhatnék, hogy a kápolna kövei alatt temessenek el!
Ne nevessen rajtam. _Amit mondok, azt szóról-szóra hiszem._ Már évek óta
gondolok erre, különösen amióta a Certosa di Paviát láttam. Hiszen ön
ismeri szépségét és azt a két pihenő alabástrom-alakot! De eddig nem
láttam e szolgálat útját. Most látom. Lázban égek, hogy megtegyem.
Segítsen rajtam! Feleljen nekem! Engedje meg, hogy ön mögött álljak és
_lehetővé_ tegyem hivatását. Érzem, hogy itt van az én hivatásom…
Háromszor megírtam ezt a levelet és mindegyiket széttéptem.
Kétségbeesetten szeretnék megmondani mindent, de olyan nehéz megmondani.
Félek, hogy megvet érte. Tudom, hogy valami _rikító szín_ vesz körül
engem. Szenvedélyesen szeretem a ragyogást. Különc vagyok. De belül
lélek van bennem, _valóságos, élő, lüktető lélek_. Ez a lélek pedig
önhöz kiált: «Engedd, hogy segítsek! Engedd, hogy segítsek!» Mindenre
kész vagyok. Mindent hajlandó vagyok eltűrni, csak megőrizhessem azt a
_fényes látomást_, melyet ön a székesegyházban elém tárt. Éjjel-nappal
előttem van a szent hely képe, melyet önnek emelni akarok és ahol _önt
prédikálni_ hallom! Kezem vágyik a munka után. Tegnapelőtt így szóltam
magamhoz: «Méltatlan vagyok, világi nő vagyok, gazdag, divatos, cicomás
nő vagyok. Sohasem lesz hajlandó úgy elfogadni, aminő vagyok». Letettem
összes ékszereimet. Valamennyit. Szemügyre vettem ruháimat és
elhatároztam, hogy nagyon egyszerű és sima szürke ruhát csináltatok
magamnak. Nagyon egyszerűt, szürkét és simát. Ön talán azt hiszi, hogy
nálam ez is különcködés vagy túlzott önhittség? Nem mondanám, ha nem
akarnám, hogy ön is megértse, hogy mennyire _elevenek_ bennem még a
_külső képtelenségek_ is és hogy mennyire hajlandó vagyok bármire is,
csakhogy _szolgálhassak_. Ne törődjék az én hóbortos _énemmel_. Engedje
meg, hogy elmondjam, milyennek látom én az új templomot.
Azt hiszem, hogy önnek valami jó fekvésű helyre van szüksége, London
központja körül. Nem nagyon _nyugatra_, mert akkor munkája _divatos_
színezetet ölthetne. Nem is nagyon _keletre_, mert akkor a tisztán
emberbaráti munka köthetné le. Valahol a kettő között kellene lenni e
templomnak. Bizonyára akadnak üres telkek a Kingsway körül, melyeket meg
lehet szerezni. Ott kell felépíteni a _tabernaculumot_. Egy nagyon
tiszta, nagyon egyszerű, nagyon _szépen proporcionált_ épületet kellene
emelni, melyben ön hivatását teljesíthetné. Ismerek egy fiatal embert,
egy igazán arravaló fiatal embert, aki valami ilyesfélét tudna alkotni.
Valamit, ami teljesen új, teljesen modern és mégis ünnepélyes és komoly.
Lady Ella, úgy látszik, arra gondol, hogy ön valahol London északnyugati
részében akar megtelepedni, – de erről csak nagyon keveset mondott
nekem. Én azonban nem oda, nem a Westend-külvárosok közé képzeltem önt,
hanem központba, aminő az ön lelke, valami papi lakás félébe, mely az
épülethez tartozik. Valahogyan így képzelem álmaimban. Mindezt különben
később is elintézhetjük. Képzeletem és vágyam előrerohan velem. Még nem
jött el _az időelőtti tervek_ ideje s nincs célja, hogy éjjel-nappal
tervezgessek. Ez a levél egyszerű felajánlkozás. Fel akarom ajánlani,
amim van. Itt vagyok minden földi javammal. Fogadja el, kérem. Nemcsak
önt kérem. Kérem, fogadja el Istenünk, királyunk nevében. Jogom van
arra, hogy _igénybe vegyenek_. Önnek pedig nincs joga, hogy
visszautasítson. Önnek teljesíteni kell hivatását. Önnek kötelessége,
hogy elfogadjon engem, mert Önnek minden lépcsőfokra rá kell lépnie,
amely Isten szolgálatához vezető útjába esik… Várom tehát. Várom…
tövisek között. Tudom, hogy önnek időre van szüksége, hogy gondolkozzék,
de ne tartson sokáig. Gondolja meg, hogy várok.
Az ön szolgáló leánya, legalázatosabb segítője Istenben (az _ön_
Istenében)