A legrettenetesebb kétely volt, amely valaha is gyötörte, mert
nevelésének és életének alapját rendítette meg.
Hát lehetséges volna, – gondolta, – hogy ne a mi régi német Istenünk
volna az igazi Isten? Lehetséges volna, hogy a mi régi német Istenünk
nem egyéb a törzsi bálványok utódánál és egyáltalán nem is Isten?
A püspök hosszú ideig vizsgálta a gondolatokat, melyek a fiatal attasé
agyában kavarogtak, míg végre abban az idézetben tört ki, mely valaha a
haldokló Goethe ajkáról röppent el:
– Több világosságot!
– Most hagyjuk el attasénkat, – mondta az angyal, – és hallgasd meg ezt
a két fiatal asszonyt.
Az angyal Angolország fölé emelte kezét és oda mutatott, ahol Southend a
Temze torkolatánál, egy éjszakai Zeppelin-támadás után lázban égett.
Mindenki korán reggel talpon volt már, hogy mielőtt napi munkájába
fogna, megnézze az összerombolt házakat. Két ápolónő, mesterségükben nem
valami kiválóak és mint asszonyok nem valami műveltek, az izgalmas
éjszaka után, a friss tengeri levegőt szívta a parton. Mindkettő sokkal
izgatottabb volt, semhogy aludni tudott volna. A rémes pillanatról
beszélgettek, mikor «odafent» ezeket az utálatos jószágokat
megpillantották és védtelenek voltak a lezuhanó bombákkal szemben.
Mindketten _gyűlölték_ a légi szörnyeteget.
– Nem volna szabad, hogy ilyen dolgok legyenek, – mondta az egyik.
– Nincs rájuk semmi szükség, – mondta a másik.
– Nem volna szabad, hogy az emberek ilyeneket csináljanak… háborúkat és
más gonosz dolgokat.
– Hogy lehetne megakadályozni?
– A tudománynak kell megakadályozni őket.
– A tudománynak?
– Igen, a tudománynak. Az öcsém… nagyon okos fiú, mindig ezt mondja. Azt
mondja, hogy mindezeknek a dolgoknak csak a tudomány vethet véget. A
világ állandóan okosodik, szokta mondani az öcsém. Az embereknek mindig
több lesz az eszük… ez a fejlődés. Az igazi tudomány az, hogy az emberek
testvérek. Az igazi tudomány az, hogy ne legyen több háború. A tudomány
azzal vet véget a háborúnak, hogy ilyen borzalmas dolgokat teremt,
melyektől többé senki sem érezheti magát biztonságban. Ha senki sem érzi
magát biztonságban, mondja az öcsém, mindenki a békét fogja akarni. Azt
mondja, hogy könnyen békét lehetne teremteni az egész világon, ha nem
volnának lobogók, királyok, kapitalisták és papok. Azt mondja, hogy egy
országnak kellene lenni az egész világon. Azt mondja, hogy meg kell
csinálni a világállamot.
– Isten uralma alatt, – mondta a püspök. – Isten uralma alatt.
– Az öcsém azt mondja, hogy a tudomány fog uralkodni a világon.
– Nevezd tudománynak, ha úgy tetszik, – mondta a püspök. – Isten a
bölcseség.
– Íme, – mondta az angyal, – már a gyermekek és diákok szájából is
hallod. Már az iskolás diákok is ellene vannak a nemzetek, vallások és
királyok önzésének, ostobaságának és szerencsétlenségének. Most már ezer
helyen, tízezer helyen hallhatod… Nézd, ez csillog-villog már az egész
világon; már részeg a fénytől, mely szétárad az egész emberiségre. Nézd…
már előre lángol…
– Az örök világosságtól.
– Istennek országától… Tekints ide! Nézz oda! Nézz amoda! Nézd ezt a
derék kis acélsisakos francia papot, aki most először merészel
gondolkodni az életében, nézd a méltóságteljes marokkói emirt, aki a
harctéri sírásókat nézi, nézd azt az anyát, aki a fiát vesztette el…
Látod-e, hogy mindnyájan egy irányba fordítják már tekintetüket, noha
nem is sejtik, hogy mindnyájan egy irányba, az igazság uralma felé
fordulnak, Isten uralma felé. Közösen, együttes erővel akarnak dolgozni,
mert csak úgy lehet szolgálni Istent államban, városban és gazdasági
életben egyaránt… Mindnyájan egyazon megváltás küszöbére jutottak, a
közös emberi megváltás küszöbére, egyetlen igazságnak, egyetlen isteni
akaratnak uralma alatt… Ez-e az a megváltás, melyet a te egyházad nyujt
az embereknek?…
8. §.
– Most pedig, – mondta az angyal, – miután láttad, hogy ez a hit mint
növekszik és mint árad szét az emberek szívében, miután láttad az
aratásra érett sárga mezőket, – azt akarom, hogy lásd, mit cselekszenek
a vallás hirdetői.
Az angyal mosolygott. Jelenvalósága láthatóbbá vált, a föld gömbje, a
nap és csillagok elhomályosodtak és már kevésbbé voltak felérzékelhetők.
A csend megszólalásra késztette a püspököt.
– E látomás fényében látom, hogy milyen parányi az én egyházam, –
mondotta.
Tisztába akart jönni az angyallal és önmagával.
– Az egyház, melynek püspöke vagyok, csak része a mi nyomorúságos emberi
küzködésünknek. Kicsiny és szánalmas, Isten országa eljövetelének
előestéjén, de nagy, igen nagy, régi, hatalmas és tiszteletreméltó, ha
magammal mérem össze. De legfőként emberi. Az én történetem az egyház
történelme és az egyház történelme az enyém. Szinte azt hihetném, hogy
én vagyok az egyház. A világ meglátta a világosságot, meglátták a
sötétségben tévelygő emberek is. Meglátták ugyanúgy, mint ahogy én
láttam Istent, de az egyház kezdett megfeledkezni és elmerült a
másodrendű dolgokban. Akárcsak én… Az egyház akarta kifejezni az
igazságot, de elveszett a teológia útvesztőjében. Rendet akart teremteni
a világban és eladta magát Constantinusnak. Azok az emberek, akik a
láthatatlan királyt vallották, visszariadtak szolgálatától. A legnagyobb
szerencsétlenség volt, hogy a kereszténység eladta magát a császároknak
és királyoknak. A mesternek azt az állítólagos mondást adták szájába,
hogy adjuk meg a caesarnak, ami a caesaré és Istennek, ami Istené… Ki az
a caesar, akinek meg kell osztoznia Istennel az emberek fölött? Ami a
caesaré, nem lehet Istené. De Constantinus caesar ott ült a zsinat kellő
közepén, körülötte voltak testőrei; a szegény fanatikusok,
törvénycsinálók és rendszerezők aggodalmaskodóan szögezve rá szemüket,
vitáztak, vitáztak a _homousion_ és a _homoiusion_ fölött. Eltorzították
ábrázatukat, nagyon haragosaknak és lelkiismereteseknek igyekeztek
feltűnni, hogy elrejtsék, mennyire félnek és milyen keveset tudnak és
hogy nem merik felemelni kezüket a világbirodalom bitorlója ellen… És
ettől a naptól kezdve a keresztény egyházak elkárhoztak és elvesztek.
Megkötött egyházak lettek. Szolgaegyházak. Az én egyházam pedig kétszer
is eladta magát, mert a nicaeai vétket azzal duplázta meg, hogy
kiszolgáltatta magát Henriknek és Erzsébetnek, mikor a szentségek
fölötti vitát színlelte. Igazában senki sem törődött többet az
átlényegülés tanával, mint a régi árulók a személyes jelenlét tanával; a
vita csak az árulás leplezésére szolgált.
A püspök az angyalhoz fordult, aki hallgatta.
– Mit tudsz mutatni egyházamban, amit nem ismerek? Miért kapjuk mi,
anglikán püspökök püspöki székünket úgy, mint a bakák a kitüntetést?
Viktória, az öreg német asszony, négy hónapig késlekedett
kinevezésemmel… valami pletyka miatt… Mik vagyunk mi tulajdonképen?!
Snape, akiből burhami püspök lett, mindig a prince consortot leste,
mikor kilovagolt a Hyde Parkban és mélyen hajbókolt neki, azután gyorsan
átsietett a parkon, hogy elérje, mikor visszatér. És ezt csinálta
örökösen. Újra, meg újra… Ide sülyedtünk mi, a világosság hirdetői.
– Mindig megvetettem a nyomorúságos szolgalelket, – folytatta a püspök.
– És itt vagyok én… Isten szólított, megmutatta világosságának tartalmát
és mégis egy hónapig tétováztam. Ez az emberi szív titka, hogy tud
vétkezni és vétkezik is a világosság ellen. Mi jogom van nekem, aki
láttam a világosságot és mégis tévutakon bolyongtam, hogy más embereket
megvessek? Azt kell hinnem, hogy valami agylágyulás tartott vissza az
igazságtól…
– Az emberek kicsinyek. Még mindig oly kicsinyek, hogy nem tudják
felfogni és megtartani Isten látomását. Ezért akarom újra látni Istent…
De azt kell hinnem, hogy e nélkül a különös orvosság nélkül, amely úgy
látszik, egyidőre felülemel a zűrzavaron és a köznapi személyes
bonyodalmakon, nem lehetnék itt. Itt vagyok és szenvedélyesen szeretném
megőrizni ezt a pillanatot és ezt a világosságot. Ha a sugallat
megszűnik, vissza kell térnem otthonomba, megszokott helyemre, határolt
viszonyaim közé. Az emberek kicsinysége! Az emberek feledékenysége.
Tudni akarom a kötelességemet; tisztán akarom látni, olyan tisztán, hogy
soha többé ne felejthessem el…
– Nézd ezt a világot, – mondotta a püspök a földgömb felé fordulva, –
nézd, hogy mialatt kínai kereskedők, török katonák, iskolás diákok,
norvég halászok, félig művelt ápolónők, búr farmerek Isten gondolatától
vannak eltelve, mit cselekszenek, a nicaeai egyházak papjai.
Ezúttal a püspök sötét keze siklott végig az ezüst gömbön s most az
angyal állt úgy mellette és hallgatta úgy őt, ahogy a mester áll a
tanítványa mellett, aki kezdi tudni a leckéjét. A püspök ujja egy
másodpercre egy bíborosnál állapodott meg, aki politikai cselszövésen
törte a fejét, hogy miként idézhetne elő reakciót Franciaországban, majd
egy pomerániai lelkészre mutatott, aki jól megművelt földjén sétált
vasárnapi prédikációjával, fejében még az Anglia elleni kegyetlen
gyűlölet visszhangjával. Azután egy mollah következett, aki a dzsihadot
hirdette, akárcsak német pap lett volna, majd egy ágyban fekvő anglikán
pap, aki a bűnhődős és megváltás nagy misszióján elmélkedett, amelynek
helyre kell állítani a magas egyház tekintélyét, – anélkül, hogy valami
különös bűn indokolta volna a bűnhődést és valami megváltás
származhatott volna a tevékenységéből. A püspök keze keresve siklott fel
és alá, de seholsem talált papot vagy vallásos szervezetet, aki vagy
amely a hitnek ezt az új hajnalhasadását várta volna. Voltak ugyan
köztük töprengők, de ezek is csak fogadalmuk korlátai között töprengtek.
Mindenfelé csak az egyház volt, csak a dogma, a nemzet, a király, a
tulajdon, a párt, de seholsem az igaz Isten volt az, akinek
szolgálatában az ige hirdetői állottak. Mindenütt csak a közönséges, de
független emberek voltak azok, akiknél Isten világossága felragyogott s
mindenütt csak a dogma és a hivatásos egyházi emberek szervezetei
voltak, akik Isten útjában állottak.
– Isten félretolja a papokat, – kiáltotta a püspök, – hogy elérje a
közönséges embereket. Az egyházak nem szolgálják Istent, ember és Isten
közé állottak, ők a barrikádok az embernek Istenhez vezető útjában.
A püspök keze most az érsek-prímást súrolta, aki palotájában épen most
ült le reggelijéhez. A pompaszerető öreg ember violaszín talárt viselt,
amely nagyon jól illett magas alakjához és püspöki gyűrűjét csókra
nyujtotta vendégeinek, ami a reggeli üdvözlés megszokott formája volt az
érsek-primásnál. A gyűrű-csókolás egyik legfáradságosabb napi munkája
volt. Tőle hetven mérföldnyire, az öreg Likeman szabadalmazott
Benger-tápszert reggelizett ágyában, levelei számára idézeteket keresett
a görög testamentumból. És a princhesteri püspöki palota… Hálószobájának
karosszékében érzéketlenül és mozdulatlanul ült Scrope püspök és
öntudatlan állapotban Isten jöveteléről álmodozott…
– Látom hiábavalóságomat. Látom ürességemet. De mitévő legyek? –
kérdezte a püspök a homály felé fordulva, mely ismét beburkolta az
angyalt. – A tegnapi kötelékek kötnek holnapra is. Ez az én világom.
Ezért vagyok és ebben élek. Merre van szabadulásom útja? Hogyan
fordulhatok el ezektől a szokásoktól és kötelékektől, hogy az egy igaz
Istent szolgáljam? Ha látom magamat, megértem a többiek helyzetét. Mi
papok és igehirdetők valamennyien hálóban vagyunk. Istent akarom
szolgálni. Mondani könnyű! De _hogyan_ kell szolgálnom Istent? Hogyan
kell elősegítenem a jövetelét és hogyan lehetek jövetelének részese?
Arra kezdett eszmélni, hogy ismét magába tér vissza s hogy az ezüstös
gömbnek és csillagos űrnek látomása ismét beleolvad a nemlétbe.
Küzködött a visszatérés ellen. Érezte, hogy kérdésére még nem kapott
választ. Hirtelen a felesége arca jelent meg előtte és megérezte, hogy
ez az arc az ő személye és a megoldás közé áll.
… Mit keres itt a felesége?
9. §.
Úgy tetszett neki, hogy a nagy angyal még mindig a közelben van. Fölötte
a tér végtelensége volt ugyan, de a püspök mégis arra kezdett eszmélni,
hogy princhesteri palotája hálószobájának karosszékében ül. Ott volt és
mégsem volt ott. Úgy tetszett, mintha két különálló és mégis rokon énje
volna s az egyik figyelné a másikat. A második a körülötte levő dolgok
tudatára kezdett ébredezni, míg az első amannak mozdulatait nézte és
tőle teljesen különváltan hallgatta, amit mondott. A második én Lady
Ellához fordulva mondotta:
– Mondom neked, Isten lesz eljövendő, hogy kormányozza a világot. El
kell hagynunk az egyházat.
Közvetlenül a püspök mellett ült Lady Ella, olyan arckifejezéssel, mely
ijedelmet és határozottságot árult el. A másik oldalon egy kis asztalkán
volt a tálca a reggelivel. Már nem a püspök figyelte a körülötte levő
dolgokat, hanem őt figyelték.
Mikor a püspök megszólalt, Lady Ella hajolt melléje. Urának megdöbbentő
kijelentésével küzködött és igyekezett elűzni gondolatait.
– Edward, – mondotta, – te valami orvosságot szedtél…
A püspök oldalt fordult, hogy éjjeli szekrényén megpillantsa a kis
üvegcsét. Már nem volt ott. Lady Ella tartotta a kezében.
– Dunk egészen megrémülve jött hozzám. Azt mondta, hogy eszméleten kívül
vagy és nehezen lélekzel. Ide rohantam. Láttam, hogy mi történt. Azt
mondtam neki, hogy senkinek se szóljon, hanem hozza fel a reggelidet. A
többi cselédséget eltávolítottam és itt várakoztam melletted… Dunk, azt
hiszem, megbízható… Mormogtál és ide-oda mozgattad a fejedet…
A püspök kábultságot érzett. Úgy érezte, hogy Isten közvetlen közelben
van.
– Nem tudtam kötelességemet, – szólalt meg újból. – De most nagyon közel
vagyok Istenhez.
Feleségének vállára tette a kezét.
– Tudd meg, Ella, hogy ő nagyon közel van hozzánk…
Az asszony zavartan nézett rá.
A püspök felegyenesedett székében.
– Néhány hónap előtt új erők kezdtek működni lelkemben. Különös kétségek
és még különösebb megismerések támadtak meg. A régi egyház nem egyéb
üres maszknál. Isten nem lakozik benne.
– Edward, – kiáltotta az asszony, – miket beszélsz?
– Haboztam, hogy megmondjam-e ezt neked. Most látom, hogy mindent meg
kell mondanom. Az egyházunk tartalom nélküli hüvely. Olyan, mint az üres
kígyóbőr. Isten már nincsen benne.
Az asszony talpraugrott. Annyira megrémült attól, amit hallott, hogy
visszarettent és a székét hátrataszította.
– Te _megőrültél_! – kiáltotta.
A püspök elcsodálkozott felesége ijedelmén. Ő is felállt.
– Biztosíthatlak, drágám, – mondotta, – hogy nem őrültem meg. Elő
kellett volna készítenem téged, beismerem…
Az asszony megborzadva nézett rá. Azután az üvegcsére esett a tekintete,
melyet még kezében szorongatott.
– Oh! – kiáltotta s az ablakhoz sietve, kiürítette a kis üveg tartalmát.
A püspök csak akkor látta, hogy mit cselekszik, mikor már késő volt,
hogy megakadályozza.
– Mit csinálsz?! – kiáltotta és odaugorva megragadta felesége csuklóját.
Az üveg kiesett az asszony fehér ujjai közül és a kemény burkolatú kerti
úton ezer darabra tört.
– Drágám, – mondotta, – te nem érted…
Szemben állottak egymással. A püspök magyarázólag folytatta:
– Idegerősítő volt. Beteg voltam. Szükségem volt rá.
– Méreg volt, – felelte az asszony. – Istenkáromlás volt, amit
beszéltél.
A püspök elengedte felesége karját és a szoba közepéig ment. Ott
megfordult és ismét szembenézett az asszonnyal.
– Nem volt istenkáromlás… Csak nem kellett volna téged megijesztenem és
meglepnem… El akarom mondani neked a változásokat, melyek lelkemben
végbementek.
– _Most_ semmit sem akarok hallani, – jelentette ki az asszony. –
Mindaddig nem, míg jobban nem leszel. Míg ezek az agyrémek…
Egyszerre egészen más hangnembe csapott át:
– Edward, hogy tehettél ilyent? Miért titkolóztál előttem? Tudtam, hogy
álmatlanságban szenvedsz, de mindent megtettem volna, hogy segítsek
rajtad. Szerettem volna… akartam rajtad segíteni… mindenáron. Az egész
életem a tiéd… Hát volt valami értelme, hogy titkolóztál előttem?
Kezét az ura vállára tette és úgy kérdezte:
– Edward, hajlandó vagy megtenni valamit a kedvemért? Megpróbálod, hogy
egyél valamit? Itt maradsz? Majd én lemegyek Whipphamhoz és minden
sürgős dolgot elintéztetek vele. Talán, ha kipihened magadat… A délutáni
konfirmációig nincsen halaszthatatlan dolgod… Nem értem, hogy mi
történhetett veled? Néha sejtettem, hogy valami történik… De erről majd
beszélhetünk. Most az a fontos, hogy mások meg ne tudják és senki se
lásson meg semmit… Képzeld el, hogy a _Fehér holló_ értesülne róla…
Könyörgöm neked. Maradj itt, én majd elküldök az orvosért, aki Miriamot
is kezelte.
– Nincs szükségem orvosra, – mondta a püspök.
– De igenis, szükséged van rá.
– De nem akarom…
Miután Lady Ella az orvost illetőleg engedett, a püspök magatartása azt
mutatta, hogy némi zavaros, de erőtlen ellenkezés után belenyugodott
intézkedéseibe…
10. §.
A nap további folyamán, mindaddig, míg csak a székesegyházba nem indult,
egy percre nem hagyta el a püspököt az a furcsa érzése, hogy egy időben
egyszerre két helyen van. Az angyal mellett, a nagy űrben, a csillagok
között állt s ugyanakkor visszatért mindennapi életébe. Princhesteri
palotájában tartózkodott, hálószobájában pihent és feleségével
beszélgetett, majd pedig földszinti dolgozószobájába ment és rendes napi
munkájához fogott.
Legfőbb törekvése az volt, hogy a délutáni két konfirmációs beszédével
elkészüljön. Átfutotta jegyzeteit, félretolta őket és egy ideig mélyen
elmerült gondolataiba. Eszébe jutottak Likeman levelének görög idézetei,
melyek most valami különös jelentőséget látszottak ölteni. Önmagában
ismételte a szavakat: «_Epitelesei, Epiphausei_».
Elővette kis testamentumát, hogy utánanézzen az idézeteknek. Az első,
amely Filippibeliekhez írott levélből való volt, a régi szöveg szerint
hangzott: «Aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi». A másik
fordításban így hangzott: «Megvilágosodik néked a Krisztus». A püspöknek
nem tetszett ez a szövegezés és az új fordítást vette elő, amelyben az
«elvégezi» a «végre is hajtja», a «megvilágosodik néked» pedig
«világosságot áraszt reád» kifejezéssel volt helyettesítve. Egy ideig
ezeken gondolkozott.
Azután a beszédek kezdték foglalkoztatni, miközben az idézetek teljesen
elvesztették jelentőségüket. Gyorsan írni kezdett, de miközben írt, úgy
érezte, hogy az angyal a jobbjánál áll és helyesli, amit ír. Voltak
pillanatok, mikor úgy tetszett neki, hogy teljesen az angyal irányítása
szerint dolgozik. Azt kérdezte magától, hogy ez az automatikus lelki
munka nem ugyanaz-e, mint amit az emberek «sugallat» néven ismernek?
11. §.
A püspök mindig nagyon érzékeny volt a páthosznak ama forrása iránt,
mely az ifjúság látásában rejlik. Évekkel azelőtt, mikor feleségével
együtt járt Firenzében, majdnem könnyekig meghatotta őt az üde arcú
Tóbiás képe, aki Botticelli festményén az angyal mellett halad. Ezuttal
is hirtelen és ellenőrizhetetlen módon ugyanaz az érzés ébredt fel
benne, mikor meglátta előtte levő fiatal gyülekezetet, a noefiták sorát,
akik eljöttek, hogy nyilvánosan tanuságot tegyenek Istenről. A háború a
tragédia árnyékát vetette az egész ifjúságra. A háború előtt sokan
irígykedtünk a fiatalságra és nagyon is biztosak voltunk boldogságának
tudatában. A háborúban mindez megváltozott. Félelem és bizonyos gyengéd
aggodalom vegyült minden gyermek felé fordított tekintetünkbe. Egyetlen
serdülő legényke sem mehetett el mellettünk az utcán, aki olyan
megpróbáltatásnak, sanyarúságnak és veszedelemnek ne lehetne kitéve,
mint aminőt a régi hősök sohasem ismertek. A vállveregetés, a korral
járó kicsinylő leereszkedés eltűnt a világból. Félelmetes nézni a mai
ifjúságot.
Mialatt a rektor a konfirmációs szertartás bevezető sorait olvasta, a
püspök a gyermekek arcát vizsgálgatta. Milyen közvetlenek voltak és
milyen ártatlanok! Néhányan kissé kipirultak a nagy alkalom
izgatottságától, mások kissé halványak voltak. De mind egyformán
gyengédek, körvonalaikban lágyak, megjelenésükben és színükben üdék és
bájosak. Valamennyiüknek oly lágyan hivő szájuk volt. Egyesek oldalról
egymást nézegették, mások feszült figyelemmel ügyeltek. A sarokszéken
ülő, jó megjelenésű fiú tekintete úgy hatott a püspökre, mintha különös
dacosságot árult volna el. Felegyenesedve ült, tekintetéből fájdalom
tükröződött, ajkát keserűen összeszorította. A püspöknek pedig megint
úgy tetszett, mintha az angyal állana mellette és magyarázatokat
nyujtana neki.
– Ez a fiú, – vélte a püspök, – csak azért van itt, mert nem térhetett
ki az elől, hogy eljöjjön. Kibúvókat keresett, de az anyja sírt. Mi
egyebet tehetett volna? Íme, az egyház manapság a fiúk lelkét sem tudja
lekötni.
A rektor a szertartás bevezető részének végéhez érkezett:
– «Amit pedig saját hitvallásukkal megerősítenek ez alkalommal,
igyekezzenek mindenkor hívségesen teljesíteni.»
– Akárcsak egy ügyes ügyvéd szögezne le valami kijelentést, – gondolta
magában a püspök, azután felállt, kisímította a kezében tartott kis
papírt, előrehajolt és megkezdte első beszédét.
Napjainkban nagyon kevéssé orthodox hangzású dolgokat lehet mondani
anglikán szószékekről, anélkül, hogy ellentmondásra találnának. A
templomi gyülekezeteknél nincs szokásban az éber és dogma szerinti
bírálat. Így volt lehetséges, hogy a püspök minden akadály, vagy zavar
nélkül mondhatta el azt, ami alább következik. Az egyetlen ellenkezés,
amely beszéde folyamán hangzott, belsejében támadt abból az álomszerű
ellentétből, amely a hely és az alkalom közt s azok között volt, amiket
elmondott.
– Minden szertartás, – kezdte a püspök, – elavul. Minden szertartást már
kezdettől fogva olyan dolgok árnyékolnak be, melyek értékükben alatta
maradnak a szándéknak. Ti, gyermekeim, akik ma e viharokat látott régi
épületben a régi dicsőségek s Isten rejtélye elfelejtett, vagy elhagyott
elméleteinek szimbolumai alatt összegyűltetek, ti bizonyára különbséget
fogtok majd tenni lelketekben a között, ami lényeges és ami lényegtelen,
és zavaró, mikor magatokat felajánljátok Istennek, mindnyájunk urának és
királyának. Mert ma az a célotok, hogy Istennek ajánljátok fel
magatokat. Ez a lélek idejének eljövetele, mikor felszabadúltok a
gyermeki függőség alól, melyben tanítóitok, a betanult kifejezések, az
útmutatás és megszokás iránt voltatok. Ez az idő, mikor szemeteket
egyenesen az Úrra szögezitek. Mikor ezt teszitek, a nagy testvériség
mellett tesztek vallomást, a nagy testvériség mellett, mely az egész
földet körülövezi, mely minden népre, nemzetre és országra kiterjed,
amely Isten szellemét akarja belevinni a világ ügyeibe és az ő királyi
trónját akarja felépíteni nemcsak a ti egyéni életetekben, hanem az
egész emberiségben is, a manapság koronát és jogart viselő
felemelkedettek, bitorlók, véletlenek és esztelenségek helyébe.
Szünetet tartott, amely alatt hallotta azt a bizonyos kis mozgást, ami
ahhoz hasonlított, mintha az előtte levő gyülekezet felegyenesedni
igyekezett volna ültében. Ez az a bizonyos mozgás, mely ösztökélő és
megnyugtató hatással van a gyakorlott templomi szónokokra.
– Ez a lényege, kedves gyermekeim, a ma reátok váró komoly feladatnak,
aminthogy ez a valóságos és gyakorlati célja minden igaz vallásnak. Ez a
_sacramentum_, ez a ti katonai hűségeskütök. Köszöntitek és hűséget
fogadtok Isten eljövendő országának. Erre akarom irányozni lelketeket,
sok mindennek kizárásával, amiről nagyon jól tudom, hogy ez ünnepélyes
szertartásra való előkészítésetek során szűkkeblű és szektárius volt.
Isten olyan, mint a drágakő a kavicsok között. El kell dobnotok a
kavicsokat magatoktól. Az emberi léleknek legfőbb diadala, mely mindent
bekoronáz, az egyszerűség; Istennek legfőbb jelentősége egységében és
egyetemességében rejlik. Isten, akinek köszöntésére ma összegyűltetek, a
zsidóknak és egyúttal a pogányoknak istene. Az izlámnak az istene, a
Brahmo Somajnak istene és számtalan tiszta életű hitetlennek is
ismeretlen istene. Nem a burkolt teológiai rendszerek és
megmagyarázhatatlan dogmák istene, mellyel tanítóitok teletömték
fejeteket. Azt akarom agyatokba vésni, hogy mikor ittatok az italból, ne
annak a kicsorbult régi ivóedénynek adózzatok őt meg nem illető
tisztelettel, melyben ajkatokhoz emeltétek. Nem teljesíteném
kötelességemet, ha mindazt, amit gondolok, nem tárnám fel teljes
nyíltsággal előttetek.
A püspök úgy látta, mintha az a fiú, akinek arca az imént még dacot
árult el, meglepő érdeklődéssel szögezné rá a szemét. A püspök
előrehajolt az emelvény fölé és olyan ember meggyőző hangján beszélt,
aki sokkal világosabb dolgokról beszél, semhogy fárasztó érvekre volna
szüksége.
– A vallás, szárnyaló és teremtő lelkületű emberek közvetítésével mindig
Istentől jött, de mindig nagyon gyorsan tevékeny és konzervatív emberek
hatalmába került. Az utóbbiak, – természetüknél fogva szűkösek,
aggodalmaskodók és gyanakvók, – minden korban úgy akarták megőrizni a
vallás értékes adományát, hogy formulák és vallomástételek börtönébe
zárták. Mikor meghatározásokat követelnek tőletek, ezt sohase
felejtsétek el, mert ez olyan, mintha légmentesen lepecsételt dobozban
akarnátok megőrizni a tenger üde fuvallatát. Ezek az emberek pontos
megállapításokban és tekergő magyarázatokban keresték Isten egyszerű
igazságát, írásba akarták foglalni Istent, okmányokba foglalni,
leszögezni, bebalzsamozni az élő hitet, mintha attól féltek volna, hogy
különben megromlik. Így aztán elvesztették Istent, jelentéktelen dolgok
miatt; véget nem érő nézeteltérésekbe, vitákba, erőszakosságokba és
sötétségbe zuhantak és megosztották a vallást egyik és másik hitvallás
és tanító között. «A legjobbnak megromlása a legrosszabb», – mondta
Aristoteles s a világ nagy vallásait, különösen a mi kereszténységünket
nagyon elhomályosították, megosztották és megbomlasztották a hittel
üzérkedők és a szektáriusok zavaros gondolatai és hamis rendszerei. A
hazugság nem oly gonosz, mint a félig eltorzított igazság. Az eretnekség
nem lehet oly kártékony, mint a szűkkeblű orthodoxia. Minden vallásos
testület magában hordozza a túlzott állítás veszedelmét, mely tévesen
állít és a túlzott nyomatékot, mely széttagol és megtéveszt. Óvakodjatok
ettől a veszedelemtől. Ne higyjétek, hogy mert ma ez ódonan szép
épületben összegyűltetek és mert én állok itt egy különös megalkuvás
különös köntösében és, mert a színes üvegeken és faragott köveken sok
hiú vitatkozás jelvényeit látjátok, elzárhatjátok magatokat és
eltávolodhattok a hit nagy világától, a katholikusok, izlamiták,
brahmanisták, buddhisták világától, amely Urunk, Istenünk közeli
eljövetelének tudatára kezd ébredezni. Az egész világ reátok váró
testvériségébe léptek be és nem hagyhatjátok el soha. Ez a hely, a ti
templomotok, ne zárkózottság, ne sánc, hanem kapu legyen számotokra.
… A példák egész sorát idézhetném nektek, annak bizonyítására, hogy ez
az egyszerű egyetemlegesség volt Krisztus tanítása is. De elég, ha azt
juttatom eszetekbe, hogy Mária, aki egyszerűen az Úrhoz ment, volt az,
aki megdicsértetett, nem pedig Márta, akit mindenféle dolgok kötöttek
le. Tanuljatok hitet Máriától, nem pedig magyarázatokat a Mártáktól.
Tegyetek le a tudatlan mult képzelődéseiről. A dogma betetőzése nem
adatott meg a véges embereknek. Szenteljétek magatokat Istennek. Nem az
egyházaknak és szokásoknak, hanem Istennek. Egyszerűen Istennek. Ő a
vallás első és utolsó betűje. Ő az alfa és az omega. _Epitelesei_; ő az,
aki a megkezdett jó munkát bevégezi.
A püspök beszédes hallgatás közepette fejezte be prédikációját, mely
után megkezdte a kérdések feltevését.
– Akarjátok-e itt, Isten és e gyülekezet jelenlétében megújítani azt az
ünnepélyes igéretet és fogadalmat, mely a keresztségnél tétetett
helyettetek? Akartok-e hitet és tanuságot tenni saját személyetekben és
kötelezitek-e magatokat, hogy…
A püspök egy pillanatra megállt. A következő szavak ezek lettek volna:
«valljátok és cselekszitek mindazt, amit keresztszülőitek akkor
vállaltak helyettetek?» Nem tudta azonosítani magát ezekkel a szavakkal,
hanem így folytatta:
– … hogy hű szolgái lesztek az egy Istennek, az egész emberiség urának?
Egy pillanatig mélységes csend uralkodott a székesegyházban, mígnem egy
hang, egy fiú hangja adta meg az elszigetelt választ:
– Akarom.
A püspök folytatta:
– Az Úrnak neve legyen segítségünkre.
A gyülekezet az imakönyvekbe pillantva, bizonytalanul felelt:
– Aki teremtette a mennyet és földet.
Ismét a püspök szólalt meg:
– Áldassék az Úr neve.
A gyülekezet visszatérő bizalommal mondta rá a refrént:
– Ma és mindörökkön örökké…
12. §.
Második beszéde előtt a püspöknek még a _Veni Creator Spiritus_-t
kellett végig hallgatnia elangolosított formájában. Ez az ének a
legborzasztóbb himnusznak tűnt fel előtte. Hibái hihetetlenül túlozva
jelentek meg túlérzékeny lelke előtt. Az angol átformálás úgy hatott rá,
mintha valami torzképlet, a himnuszok Charlie Chaplinja lett volna. Az
egész ének tétovázó, nyelvtanilag agyon van gyötörve és egy bonyolódott
dogma képtelenségeibe keveredik bele. A nagy angyal mozdulatlanul és
irónikusan állt a püspök mellett, mialatt a gyülekezet énekelt.
– Ez a _te_ egyházad!
– Véget kell vetnünk ezeknek a dolgoknak, – suttogta a püspök. – Véget
kell vetnünk, örökre.
Az éneklők arcára tekintett és úgy érezte, hogy semmi sem sürgősebb,
minthogy a himnusz felekezetieskedő dogmatizmusát Isten világosságának
egyszerű látomásával helyettesítse…
Kezét a szószék korlátjára támaszkodva emelkedett fel, hogy szándékát
végrehajtsa. Mialatt így nekikészült, második beszédének elkészített
anyaga forgott elméjében. A következő imádságot és formulát nehézség
nélkül olvasta fel s így jutott el második beszédéhez. Beszédének első
része magyarázó jellegű volt.
– Mikor az imént hozzátok beszéltem, – kezdte el, – akaratlanul is egy
görög szót használtam: _epitelesei_. Egy barátom írta hozzám intézett
levelében egy másik szóval egyetemben, melyet szintén idézni akarok. Ez
a levél nagyon erősen érintette azokat a dolgokat, melyeket nektek
mondani akarok s így a két szó erősen megmaradt emlékezetemben. Az első
a filippibeliekhez intézett levélből van véve s azt jelenti: «Ő, aki
elkezdette a munkát, elvégezi», a másik, amely most lebeg előttem az
efezusiakhoz írott levélből van véve s így hangzik: _epiphausei_, vagy
hogy teljes legyek: epiphausei _soi ho Christos_, ami annyit jelent:
«Krisztus világosságot áraszt reád». Ez a mondás nagyon erősen él
lelkemben, mert azt hiszem, hogy erre a világra, amely nemrégiben még
oly távol látszott esni Istentől, nemsokára soha nem látott hajnal
derűl. Isten közel van hozzánk.
A ti kiváltságotok, a ti rettentő és súlyos terhetek, hogy egy közömbös
kornak, a hamis királyság, hamis szabadság, elernyedés, mentegetődzés,
kapzsiság, tékozlás, csalárdság és sötét készülődés korának legvégén,
közvetlenül az összeomlás előtt születtetek. A ti életetek ez új korszak
hajnalhasadásakor szökken virágba. Ti nem lehettek többé közömbösek.
Hideg és sötétség, a kohó emésztő heve van előttetek. Olyan végletek
között fogtok élni, aminőket gyermekkorotok nem ismert. Akármi történjék
is, nálatok és a ti generációtoknál nincs meg a lagymatag életnek
lehetősége. Országunk háborút visel. Az emberiség fele háborút visel.
Halál és pusztulás tipor végig a világon. Milliószámra mennek tönkre és
hullanak el az emberek. Az élelmiszer fogyóban van és hiányzik. A
felhalmozott anyagi erőforrások pusztulnak, az emberiségnek
összegyüjtött jóléte veszendőben és még mindig nincsen kilátás a
méreteiben rettenetes és borzalmas mérkőzés befejezésére. Miért is
keletkezett ez a harc? Mi tette lehetségessé? Azért keletkezett, mert az
emberek megfeledkeztek Istenről. Lehetségessé vált, mert faragott
képeket imádtak, mert fajok és birodalmak ábrándjai után szaladtak és
mert megengedték, hogy korlátolt fejedelmek és bitorló királyok vezessék
és félrevezessék őket. Lelkük elfordult Istentől, aki pedig egyedül
képes csak kormányozni az egész emberiséget s az előző napok csalóka
csillogásából és őrültségeiből belezuhantak a jelen napok sötétségébe és
gyötrelmébe. És mindaddig e sötétségben és gyötrelemben maradnak, míg
csak a nagy király felé nem fordulnak, aki eljövendő lesz, hogy
kormányozza őket. E gyötrelmek közt maradnak, míg csak Isten haragjának
kardja el nem söpri hamis vezéreiket és elnyomóikat és míg Isten
igazsága és Istennek az emberiség közületei fölött emelkedő királysága
békét nem hoz az egész világra. Ez a militáns és eljövendő Isten, ez az
örökkévaló vezér, ez a halhatatlan törvényhozó az, akinek ma
felajánljátok magatokat.
Mert most lesz ő igazán eljövendő. Közeleg felénk. Láttam őt keleten és
nyugaton, lelkében, szívében és akaratában az embereknek, akik úgy
fordultak feléje, mint ahogy a mágneses tű fordul észak felé. Most is,
mikor hozzátok beszélek, Isten mindnyájunk fölött van, hogy
felajánlásunkat elfogadja…
… Miközben ezeket mondotta, a székesegyház hosszú hajója megfakult
boltozatának árnyai, a sötétbarna kórus aranyozott orgonája, az ülő
alakok sorai úgy tűntek fel előtte, mint valami könnyű és áttetsző
függönyre festett kép. A püspöknek megint úgy tetszett, mintha tisztán
látná Istent. Ismét ragyogó fényesség áradt szét körülötte s
megnyilvánult előtte az emberek szivének és lelkének szépséges és csodás
meghódítása.
Felemelte kezét és Istenhez kiáltott. Olyan mély meghatottsággal és
olyan parancsoló komolysággal kiáltott, hogy a jelenlevők közül többen
hirtelen felfelé irányozták a tekintetüket, hogy lássák az alakot, akire
néz s akihez beszél. A gyermekek meg voltak győződve a harcos, fegyveres
és ragyogó isteni lény jelenlétéről…
– Óh, Istenünk, vezérünk, urunk és legbensőbb barátunk, – imádkozott a
püspök, – bocsásd meg tökéletlenségünket és kicsinyes indító okainkat.
Végy pártfogásodba és azonosíts bennünket a te nagy céloddal. Fogadd el
szolgálatainkat és ne taszíts el magadtól bennünket. Tégy a te országod
szolgáivá, használd életünket hódító harcodban és hozz békét és egységet
a világra. Kicsiny és erőtlen teremtmények vagyunk. Erőtlen a szavunk és
még erőtlenebb a cselekvésünk, mindazonáltal sugározd ránk a te
fényességedet és nem lesz egy is közöttünk, aki ne lángolna fel a te
tüzedre és aki ne üdvözülne a te kegyelmedben. Tégy a te célodnak
részeseivé, Istenünk. Jöjjön el a te országod a mi szívünkbe és e
világra egyaránt.
Elhallgatott és pár pillanatig mozdulatlanul állt, kitárt karokkal és
felfelé fordított tekintettel…
Az aranyos köd, amely agyában kavargott és örvénylett, ritkulni kezdett,
Isten közvetlen jelenlétének érzése elhalványodott és távolodott.
Ráeszmélt a székesegyház szószékére, amelyen oly különös testtartással
állt és az alant csodálkozó gyülekezetre. Kezét maga elé ejtette.
Tekintete az előtte levő könyvre esett, megfogta két sarkát és nem
törődve a megszokott renddel és gyakorlattal, olvasta belőle az áldást,
miközben akaratlanul megváltoztatta a szavakat:
– Istennek áldása, aki Atya, Fiú és Szentlélek s ma is királya az egész
emberiségnek, legyen rajtatok és maradjon veletek mindörökké. _Amen!_
Utána ismét feltekintett, mintha megint Isten ragyogó látomását akarná
látni, de csak a székesegyház hajójának határozott körvonalú és hideg
űrét látta, a nagy kerek ablak színes üvegét és hálószerű cirádáit.
Mikor az orgona első hangjai belezúgtak a gyülekezet mozgolódásába,
megfordult és lassan, mint aki még félig álmodik, lement a szószékről.
13. §.
A sekrestyében Bliss kanonokot találta.
– Segítse le rólam ezeket a ruhákat, – mondta a püspök. – Utoljára
viseltem őket.
– Ön beteg, – mondta a kanonok, miközben a püspök arcát vizsgálgatta.
– Nem vagyok beteg, de a számból vette ki a szót. Érzem, hogy
önkívületben voltam. Olyan önkívületben, melyben az igazság _valónak_
tetszik. Borzalmas érzés, ha az ember valóságok közt tudja magát.
Borzalmas érzés, ha Isten megszáll egy papot… Templomban többé nem
misézhetek.
Whippham egy széket tolt elébe, hogy leülhessen. A püspök
kimondhatatlanul fáradtnak érezte magát. Nehézkesen ült le és görcsösen
markolta meg a szék karfáját.
– Már el is felejtettem, hogy mit beszéltem, – mondotta.
– Nagyon izgatottnak látszott, – mondta Bliss. – Szokatlanul hangos és
csengő hangon beszélt.
– Mit mondtam?
– Pontosan nem tudom, elfelejtettem a kifejezéseket. Nem is akarok rá
visszaemlékezni. A második adventről beszélt. Borzasztó dolgokat. Azt
mondotta, hogy Isten közel van. Szerencsére, részben görögül beszélt.
Azt hiszem, hogy a gyermekek nem értették meg. Tévedett a szövegben.
Megváltoztatta a kérdést és nem a szöveg szerint mondta az áldást.
Szavakat hagyott el és más szavakkal helyettesítette őket. Megdermedve
ültünk, hogy még mi következik.
– A pringlei konfirmációt el kell halasztanunk, – mondta Whippham. –
Azon gondolkozom, hogy kinek telefonáljak.
Most Lady Ella jelent meg, férjéhez sietett és letérdelt széke mellé.
– Sohasem hittem volna, hogy ez megtörténhessék, – mondta, miközben
megfogta férje kezét. – Hiszen neked lázad van…
– Nekem teljesen természetesnek tetszett, amit cselekedtem, – jelentette
ki a püspök.
Lady Ella Blissre tekintett.
– Orvosért kell küldenünk, – mondta a kanonok, megértve a tekintetet.
– Beszélnem kell az orvossal, – mondta Lady Ella úgy, mintha férje nem
hallotta volna. – Valami történt, ami érthetőbbé teszi az esetet az
orvos előtt. Mielőtt az orvos megvizsgálná, egy pillanatra nekem kell
beszélnem vele.
Hirtelen hangok forgószele és világos színek felvillanása, mely még a
gazdag templomi ruhákon is túltett, szakította félbe a beszélgetést. A
rector mögött, hátul, Lady Sunderbund jelent meg és elszántan nyomult be
a sekrestyébe. A rector útját állta és széttárt karokkal állt meg
előtte.
– Beszélnem kell vele… Csak egy pillanatra…
A püspök feltekintett és felesége arckifejezése tűnt fel neki. Lady Ella
megkövülten ült, hallgatta, hogy mi történik, de nem fordult meg.
A püspököt valami meghatározhatatlan rémület és az a szenvedélyes vágy
fogta el, hogy bármi áron is megakadályozza Lady Sunderbund behatolását.
Úgy érezte, hogy ez az asszony még tetézné a leküzdhetetlen
bonyodalmakat. Hozzá méltatlan kibúvóhoz folyamodott. Lassan hanyattdőlt
székében, mintha bágyadtság venne rajta erőt, szemét eltakarta kezével
és hangosan sóhajtott:
– Hagyjatok magamra! – kiáltotta gyötrődő hangon. – Hagyjatok magamra!
Senkit sem akarok látni… Nem _bírom_ tovább.
Nyomasztó hallgatás következett s aztán a Lady Sunderbund körül támadt
mozgolódás zaja távolodni kezdett.