Kétségbeesett mozdulattal felkapta az orvosságos poharat és tartalmát
egy hajtásra kiitta.
4. §.
Néhány pillanatig semmi sem történt, de kevéssel utóbb erősebbnek és
kevésbbé nyomorultnak érezte magát. Erei és idegei zúgni és lüktetni
kezdtek.
Valami kalandos érzés, szinte jóleső félelem fogta el a dologtól, melyre
rászánta magát. Felkelt ágyából, hozzá sem nyúlt teájához és öltözni
kezdett. Ugyanolyan szabadulási érzése volt, mint a rabnak, aki
megnyomja a börtönajtónak kilincsét s nyitva találja. Ki a napfénybe, a
külső világba és szabadságba…
Öltözés közbe tudta, hogy a csalódások világa néhány pillanat mulva
szertefoszlik mögötte és a szabadulás isteni világa jelenik meg előtte…
A változás sokkal gyorsabban és sokkal rohamosabban következett be, mint
a mult alkalommal s ezuttal különbözők voltak a tapasztalás egyes
szakaszai s azok minősége is. A püspök ismét érezte, mint olvad össze
ragyogó kavarodásban az a világ, amelybe az emberi élet be van
börtönözve s a környező és amazzal átszövődő világ, de ez az állapot
csak nagyon rövid ideig tartott. Korántsem telt most bele egy félóra,
mint a multkor, hanem az élet minden mozzanata azonnal beleolvadt abba a
külső szabadságba, melyet a püspök keresett. Az első látomás elemi
jelenségei ezuttal úgyszólván teljesen elmaradtak. A püspök semmin sem
állott. Semmi sem volt sem fölötte, sem alatta. Nem érezte a zuhanás és
félelem érzését, hanem olyanformát érzett, mintha mindentől elszabadulva
úszott volna. Fényt nem látott, de a sötétség világos volt fölötte.
Biztos volt benne és tudta, hogy nincsen egyedül s az a lény van vele,
aki az első látomás alkalmával Isten angyalának nevezte magát.
Öntudatlan tudta, a nélkül, hogy kérdezett és kérdésére feleletet kapott
volna. Tudta anélkül, hogy valamit gondolt és gondolatban választ kapott
volna. Lelkiállapota most teljesen eltérő volt Isten első látomásától.
Akkor megjelenésszerű volt a látomás, míg most érzékfölötti.
Mégis sejtésszerűen úgy tetszett neki, hogy még mindig saját szobájában
van.
Először ő szólalt meg, mert a nagy angyal, akit inkább érzett, semmint
látott, úgy látszik, várta, hogy megszólaljon.
– Eljöttem, – mondotta, – mert újra vágyódtam Isten látomása után.
– Te már láttad Istent.
– Láttam. Isten volt a világosság, Isten volt az igazság. De
visszatértem az életbe és Isten eltűnt előlem. Úgy éreztem, hogy Isten
hívott. Szólított. Hallottam őt, gondoltam rá és megérintettem a kezét.
Mikor visszatértem az életbe, a zűrzavarban hirtelen eltűnt. Nem tudtam
többé, hogy Isten miért hívott, sem azt, hogy mit kellett volna
cselekednem.
– Akkor miért nem jöttél előbb?
– Mert kétkedtem és féltem. Testvér, miért nem érinted kezeddel az
enyémet?
A sötétségbe merült alak kezdett láthatóbbá válni, de a püspök kereső
kezét semmi sem érintette.
– Istent szeretném látni és megérteni. Új megnyugvást keresek.
Meggyőződést keresek. Mindent szeretnék tudni, amit Isten tőlem kíván. A
világ összeütközéssel, zűrzavarral és a háború szellemével van tele.
Sötét és most szenvedéssel és vérontással van tele. Istent akarom
szolgálni, aki megmenthetné, de nem tudom, hogyan, a világot.
A püspöknek úgy tetszett, mintha ezúttal habár homályosan, de
félreismerhetetlenül meg tudná különböztetni a nagy angyal alakját és
körvonalait. Rövid ideig tartó csend után az angyal szólalt meg.
– Először meg kellett értened Istent és kívánnod kellett őt, – mondotta
az angyal. – Ez volt az első látomásod lényege. Minthogy bírni akarod
őt, egyes olyan dolgokat mondok és mutatok meg neked, melyeket tudnod
kell. Olyan dolgokat, melyeket mindenkinek tudni kell. Tudd meg tehát
először, hogy közeleg az idő, mikor Isten eljövendő lesz e világba, hogy
kormányozza. Közeleg az idő, amikor az emberek tudni fogják, hogy ő az
igazi király. Tudd meg ezt az igazságot, hogy elmondhasd másoknak.
– Nem látomás, vagy álom ez, mely megint elhagy engem? – kérdezte a
püspök.
– Hát nem vagyok én melletted?
5. §.
A püspök erőlködött, hogy minél jobban megtisztítsa az öntudatát. Azok a
dolgok, melyek elméjében alaktalanul jelentek meg, most formát öltöttek
és szavakban fejeződtek ki.
– Isten, aki megjelent látomásomban… a világ előtt még nem nyilatkozott
meg?
– Közeleg. Még nem nyilatkozott meg, de a világban van már s akit te
láttál látomásodban, azt csakhamar a világ is megismeri. Neked adatott
az eljövendő dolgok meglátása. A világ már izzik Istentől. Az emberiség
olyan, mint a parázsló tűz, mely nemsokára lángra fog lobbanni… Első
látomásodban megmutattam neked Istent, – folytatta az angyal. – Most
Isten jövetelének egyes jeleit mutatom neked s akkor meg fogod érteni a
helyet, melyet a világban betöltesz és megérted a hivatást, mely reád
vár.
6. §.
Miközben az angyal így beszélt, tenyerét felfelé tartva, felemelte a
kezét. Ekkor kis kerek ködfolt jelent meg fölöttük, amely folytonosan
sűrűsbödött, mignem ezüstös golyó alakját öltötte magára. Golyó alakú
tükör volt, de nem ragyogott egyenletesen. Szürkés foltok tarkázták,
melyek nagyon ismerőseknek tetszettek. Lassan forgott az angyal
tenyerén. Nem látszott nagyobbnak, mint egy emberi koponya térfogata és
mégis akkora volt, mint az egész föld. Csakugyan úgy látszott, hogy a
föld volt. Igen, a föld. Az angyal keze eltűnt a püspök szeme elől,
szertefoszlott, elillant s most a forgó világ szabadon lebegett. A
püspök felett mindenütt villogó pontok jelentek meg, melyek
csillagképekké alakultak, közelükben pedig, olyan közel, hogy alig
néhány millió mérföldnyi távolságnak tetszett, a mindent magába olvasztó
ürességben vörös, tűznyelves gömb formájában ragyogott a nap. Az angyal
már csak puszta hang volt; a püspök és az angyal valahol a végtelen
messzeségben voltak, de úgy, hogy a forgó ezüstgömböt elérhették.
Mindaz, ami történt, egész természetesen történt, úgy, ahogy álomban
szokott történni. Csak később, mikor már minden az emlékezés formáját
öltötte magára, kezdte megérteni a püspök, hogy milyen különös és
érthetetlen volt az egész látomás.
A gömb volt a föld, szárazföldjeivel és tengereivel, hajóival és
városaival, mezőivel és hegyláncaival. Oly kicsiny volt, hogy egyszerre
mindent áttekinthetett és mégis oly nagy, hogy minden részletet tisztán
láthatott. A hatalmas országokat kis foltoknak látta és ugyanakkor
megpillantotta az országúton járó emberek arcát, látta az érzéseket
szívükben, gondolatokat agyukban. És mindez nem tetszett különösnek és
egy cseppet sem volt meglepő a püspöknek, hogy mindezeket így láthatja s
hogy ő az, aki előtt ezek megjelentek.
– Ez az egész világ, – mondotta.
– Ez a világ látomása, – felelte az angyal.
– Csodálatos, – mondotta a püspök és egy pillanatig látomásának
terjedelmét bámulta. Előtte volt India és Szamarkand, a késő délután
fényében; Kina és az ezüstös folyók mentén épült nyüzsgő városok, melyek
már belemerültek az éjszaka félhomályába. Látni lehetett, amint a
szanaszétszórt lámpák csillogtak a sötétben. Ott volt Oroszország délnek
idején és olyan tüzérségi harc folyt épen a Dunajec mellett, aminőt
ember soha azelőtt még nem látott és nem hallott. Konstantinápoly
feszülten várakozó utcáihoz közel voltak Gallipoli halmai, a brit
imperializmus sírja, melyekről felrobbanó gránátoknak és golyóknak gőze,
égő cserjéknek füstje és lángja emelkedett az ég felé. A
Márvány-tengeren egy török katonákkal megrakott nagy hajó volt
elsülyedőben. A víz alatt kékeslilán látszottak az angol buvárhajó
körvonalai, mely a szállítóhajót megtorpedózta s most alámerült, hogy
tettének színhelyéről távozzék. Berlin még ugyan távol volt éhségtől,
mégis minőség dolgában egyszerűbb ebédjeire készült. A püspök úgy látta
az európai háborút, mintha térképen lett volna rajzolva előtte és mégis
minden emberi részlet tisztán kidomborodott rajta. Németországtól
keletre és nyugatra száz meg száz mérföld hosszúságú lövészárkok felett
bombák robbantak, a földön elesett emberek holttestei hevertek és
sebesülthordozók sebesülteket hordoztak. Az arcvonalakhoz vezető utak
hemzsegtek a tartalékoktól és a lőszeroszlopoktól.
Egy pillanatra a nagy küzdelemtől teljesen függetlenül néhány emberből
álló kis csoport vonta magára a püspök érdeklődését. Ez, a csapat a déli
sark jégsivatagjában tört magának utat, azután szeme nyugatra fordult az
Atlanti oceán sötét hullámai felé, melyeknek az éjszaka függöny módjára
ráomló szegélyén túl, mind több és több hajót lehetett látni, amint a
nappal világosságában kelet vagy nyugat felé haladtak.
A csoda növekedett, az emberiség egyszerű és végtelenül sokoldalú
sorsának csodája.
– Talán Isten látja így? – suttogta a püspök.
7. §.
– Nézd azt az embert, – szólalt meg az angyal és kezének sötét körvonala
egy pontra látszott mutatni…
Egy kínai volt, akire mutatott. A kínai egy alacsony kis szobában ült
együtt két társával. A szobát áttetsző papirablakok választották el a
zsivajgó néppel telt zajos utcától. Az ultimátumról beszélgettek, melyet
Japán küldött Kínának és melyben elsőbbséget követelt magának az európai
befolyás fölött. A három ember egyáltalán nem volt biztos benne, hogy
ami történt, káros-e vagy hasznos országukra nézve. Erről a tárgyról
aztán a háború megvitatására tértek át, majd általában a háborúkról, a
nemzeti terjeszkedésről és az emberiségnek örökös súrlódásairól és
egyenetlenkedéseiről beszéltek. A legöregebb azt mondta, hogy ez mindig
így lesz, mert a mennynek ez az akarata. A kisebb, sárgaarcú, sovány
emberke egyetértett vele. Utána az a fiatalember szólalt meg, akinek
gondolataira irányozta az angyal a püspök figyelmét. A fiatalember nem
értett egyet társaival.
A háború nem a mennynek akarata, – mondotta, – hanem az emberek vaksága…
Az ember napról-napra és korszakról-korszakra változik. Az ember
változik, a háború változik, minden változik. Kína valaha virágzó béke
országa volt s lehet, hogy arra van hivatva, hogy békét adjon az egész
világnak. Félretolta a pekingi bábcsászárt és tekintetét a nyugat új
tudása felé fordította, mint ahogy az ember leteszi nehéz ruháját, ha
valami munkába fog.
Ismét az öregebb ember szólalt meg. Szavai elárulták, hogy nem hisz a
fiatalnak, de modora nem volt lekicsinylő.
– Te azt hiszed, – mondta, – hogy eljön az idő, mikor nem lesz háború a
világon, mikor az emberek nem esküsznek össze és nem kovácsolnak
terveket más emberek jóléte ellen?
– Azt hiszem, – mondta a fiatalember. Hitte volna-e valaha közülünk
huszonöt esztendő előtt, hogy megérjük Kínában a köztársaságot?
Közeledik a köztársaságok korszaka, mikor az emberek a föld minden
országában csak az igazság uralmára és a menny birodalmára irányítják
tekintetüket.
– … És Isten lesz a világ királya – mondotta az angyal. – Nem ez a hit a
te hited is?
A másik két kínai minden ellenséges indulat nélkül ugyan, de kételkedett
társának szavában.
– Ez a háború – mondta a fiatal kínai, – nagy aratást fog végezni a
királyok sorában.
– De Japán… – kezdte az öregebb ember.
A püspök még tovább szerette volna hallgatni a beszélgetést, de az
angyal sötét keze most a világnak egy más pontjára mutatott.
– Hallgasd meg ezeket, – mondta az angyal.
Oda mutatott, ahol Mezopotámia forró napja alatt Nagy Britannia és
Törökország hadseregei táboroztak. Egy széles, lassan hömpölygő folyó
homokos partján két lovas ügetett. Az egyik angol volt a másik török.
Mindketten a török arcvonalról voltak visszatérőben, ahol az angol
fegyverszüneti zászlóval jelent meg. Ha angolok és törökök kerülnek
össze valahol, hamar meg szoktak barátkozni egymással, a jelen esetben
pedig a barátkozást még az is megkönnyítette, hogy az angol törökül is
beszélt. E tekintetben egészen kivételes angol volt. A török épen azt
jegyezte meg, hogy a németeknek bizonyára nem tetszenék, ha látnák, hogy
ők ketten mennyire összebarátkoztak.
– Kár, hogy a barátság népeink között megszűnt, – mondotta. Kissé
elgondolkozott s aztán így folytatta:
– Ti angolok, nem vagytok olyanok, mint a _mi_ keresztényeink.
Az angol tudni szerette volna, hogy miért.
– Nektek nincsenek díszruhás papjaitok. Ti nem dicsőítitek és imádjátok
a képeket és kereszteket és nem civódtok egymás között.
– Mi is azt az Istent imádjuk, mint ti, – mondta az angol.
– Hát akkor miért harcolunk egymással?
– Ezt én is szeretném tudni.
– Miért hívjátok magatokat keresztényeknek és miért indítottatok háborút
ellenünk? Mindnyájan, akik ugyanazt az Istent imádjuk, testvérek
vagyunk.
– Legalább is így kellene, hogy legyen, – mondta az angol és
elgondolkozott. Valami, ami teljesen új gondolatnak tetszett, nagyon
meglepte.
– Ha nem volnának külön vallások, – mondta, – az emberek együtt imádnák
Istent. Akkor nem volnának háborúk, legfeljebb néhanapján volna egy
becsületes kis küzdelem…
– … Tekints most ide, – szólalt meg újból az angyal. – Közvetlenül a
rettenetes csata mögött, ahol a német ágyúk sora vág utat az orosz
áldozatokba, egy fiatal német katona beszélget két sebesült orosz
fogollyal, akik az út szélére ültek le pihenni. Kelet-poroszországi
német, aki keveset ért és beszél oroszul. Ezek hárman s épen arról
beszélnek, hogy a háború nem Isten akarata, hanem az emberek tévelygése.
– Nézz ide, – mondotta az angyal és kezének árnyéka most Benares
halottégető halmai fölött rezgett, ahol egy átalakult hitű bramin épen
azt nézte, mint gyűrűzik föl a késő délután napfényében a temetési
szertartás füstje, miközben barátjával, egy angol festővel, az indiai
fajok, kasztok és szokások vak türelmetlenségéről beszélt.
– Vagy nézz ide!
Az angyal most egy kis embercsoportra mutatott, amely egy norvég fjord
beszögellésének kis homokpartján állott. Hárman voltak. Egy öreg ember
és két nő. Egy vízbefúlt német tengerész hulláját állták körül, akit az
áramlás aznap sodort a partra. Egy ideig halkan suttogtak, mígnem az
öreg ember hangosan megszólalt:
– Ez már a negyedik, akit a víz a partra vetett. Szegény vízbefúlt
lelkek!… És mindez csak azért, mert az emberek nem szolgálják az Istent.
– De hát a népek eleget járnak templomba és eleget imádkoznak, – mondta
az egyik asszony.
– De nem szolgálják az Istent, – mondta az öreg. – Úgy imádkoznak
Istenhez, ahogy a koldúsnak szoktak bólintani. Nem szolgálják Istent,
aki pedig mindenkinek királya. Hamis királyokat és császárokat ültettek
trónokra s a halál ezért bántja egész Európát s a tenger ezért veti ki a
halottakat még a mi partjainkon is. Miért kell a világnak így szenvedni?
Miért kellett nekünk norvégoknak, akik szabad szellemű nép vagyunk,
megengedni, hogy a németek, svédek és angolok királyt helyezzenek
fölénk? Mert a hitünk hiányzik. A királyok titkos tanácsokat jelentenek,
a titkos tanácsokkal pedig együtt jár a háború. Előbb vagy utóbb mi is
háborúba sodródunk, ha nemzetünk lelke behódol a királynak… De örökké
nem maradhat így az emberek társadalmában. Isten nem akarhatja, hogy az
emberek örökké szenvedjenek. El kell jönni annak a napnak, mikor Isten
maga fogja kormányozni a világot, az emberek pedig nem azt cselekszik,
amit a királyok akarnak, ami a királyoknak kedvez, vagy amit megszoktak,
hanem azt, ami igazságos…
– Ime, az emberek már ezer meg ezer helyen mondják ezt, – jegyezte meg
az angyal. – De nézz ide s azt fogod látni, hogy itt már olyasmi
történik, ami több a puszta beszédnél.
Az angol dél felé mutatott s ujjával egy kisebb, afrikanderekből álló
csoportot jelzett, amely Windhuk irányában lovagolt. Két ember,
mindketten búr farmerek, egymás mellett lovagoltak és egy német tiszttel
beszélgettek, akit fogolyként vittek magukkal. Ez az ember juhganéjt
rakott az ivóvíz-forrásokba és ezzel eljátszotta az életét. Mégsem ölték
meg.
– Nem akarunk többé gyűlölködést Dél-Afrikában, – mondották őrei. – A
búrok, angolok és németek éljenek békén egymás mellett. Az emberek nem
gyilkolhatják egymást örökké.
– Most pedig figyeld meg a fogoly gondolatait, – fordult az angyal a
püspök felé.
A német lelkét határtalan csodálkozás töltötte el. Biztos volt benne,
hogy főbelövik és szépen, büszkén és dacosan, utolsó percéig bátor
katona módjára viselkedve akarta végezni életét. Ezek az afrikanderek
pedig, akik úgy lőhetnék fejbe, ahogy a férfit megilleti, most úgy
bocsájtanak meg neki, mint ahogy a kutyának szokás. A német lelkében új
és régi gondolatok kóvályogtak. A legvadabb és legkeményebb militarizmus
légkörében nevelkedett. Könyörtelenségre, kérlelhetetlenségre és más
hasonlókra okatták. Arra tanították, hogy a háború háború s minél
elkeseredettebb, annál jobb s hogy minden ellenség fölött a borzalom a
győzelem útja. És íme ezek az emberek, angolok és búrok, más utat is
ismertek. Tizenhat évvel ezelőtt még harcban állottak egymással, most
pedig ugyanazt az egyenruhát viselik, együtt lovagolnak és mosolyognak
rajta, mert nem hisz nekik, hanem karját összefonva, egyre a fegyvereket
nézi, amelyekkel ki fogják végezni. De ezek a fegyverek nincsenek
kivégzésre szánva…
Ha így történhetett a búrok és angolok között, miért ne történhetnék
ugyanúgy a franciák és németek között? Miért ne haladhatnának egy napon
franciák, németek, búrok és angolok, oroszok és lengyelek együtt az
emberiség új csillaga, a déli kereszt alatt, hogy együtt akadályozzák
meg a kölcsönös jóakarat forrásainak megmérgezését?
Agya ellenszegült és küzködött ezekkel a gondolatokkal.
– Nehéz eltűrni ezeket a nemes megpróbáltatásokat, – suttogta magában.
Most egyik ellensége melléje lovagolt és egy ital vízzel kínálta meg.
– Csak egy kortyot, – mondta mentegetődző hangon. – Nagyon
takarékoskodnunk kell vele…
Az angyal ismét más dologra hívta föl a püspök figyelmét.
– Amott egy másik lelket ugyanezek a gondolatok foglalkoztatják, –
mondta.
A püspök egy fiatal német attasé washingtoni hálószobájába látott be. Az
attasé a hajnali órákban is ébren volt. Ágyában ült és kezével sűrű
haját zilálta szét.
Késő éjszakáig dolgozott az útálatos _Lusitania_-eseten. A hajó
elsülyesztésének híre két nappal ezelőtt érkezett meg és egész Amerika
lázban égett miatta. Az eset háborút jelenthetett. Az attasénak az volt
a dolga, hogy magyarázó és igazoló cikkeket helyezzen el a sajtóban,
elhitesse, hogy ami történt, kényszerítő cselekedet volt és hogy a nagy
hajó lőszerekkel volt megrakva. Így akarta ellensúlyozni a felháborodást
és az ellenséges hangulatot, amely az egész földrészen végigzúgott.
Teljes odaadással dolgozott s egyik csésze kávét a másik után itta ki,
míg végre vagy két órával azelőtt, teljesen kimerülve ágyba jutott. A
vízbefuló asszonyok és gyermekek lidércnyomásától azonban nem tudott
elaludni és saját érveinek ismétlésével igyekezett lelkét megnyugtatni.
Mióta a háború megkezdődött, sohasem jutott eszébe, hogy Németország
ügyének igazságában kételkedjék és most is csak teljes
idegkimerültségének lehetett tulajdonítani, hogy kételkedhetett benne.
Németország a legjobban szervezett, legműveltebb, legtudományosabb és
legszabadabb gondolkodású országa a föld kerekségének s az egész
emberiségnek érdeke, hogy uralkodó hatalom legyen a világon. Hazafisága
olyan erős volt, mint a hittérítő buzgalma. Az angolok eltompultak,
Franciaország dekadenciában van, az oroszok barbárok, az amerikai
demokrácia nagyon elaljasodott, a világ többi része pedig «a fehér ember
terhe». Az emberiségnek az a világos rendeltetése, hogy a büszke porosz
sast szolgálja. És mégis, azok a szennyes holttestek, amelyeket a
sülyedő kolosszus örvénye a mélységbe sodort… Szerette volna, ha ennek
nem kellett volna megtörténni. Felsóhajtott és könyörgött, vajha ne
kellene ezeknek a dolgoknak ismétlődni, mielőtt az ellenség szelleme
megtörik és mielőtt a dicső német béke szétterjed az egész világon.
Hirtelen valami megakasztotta könyörgését. A semmiből és sötétségből
valami azt súgta neki, hogy Isten nem hallgatja meg ezt a könyörgést…