1. §.
Egy hónap mulva visszatért a püspök tépelődő lelkiállapota és
álmatlansága. Semmit sem tett meg mindabból, amit pedig nyilvánvalóan
meg kellett volna tennie azután a látomás után, mely az Athenaeumban
jelent meg előtte. A londoni eseményeket követő megkönnyebbülés és
javulás szinte nyomtalanul tűnt el s félt Dale doktor orvosszerétől,
mert tudta, hogy az meggyorsítaná a dolgokat. Erkölcsi gyengeségének
állapotában mindazok az ösztönök, melyek hatalmába ejtették, tovább is
működtek benne.
Noha többé egy szót sem szólt nejének hite változásáról, kétségtelen
volt, hogy valami árnyék ereszkedett le közéjük. Az asszonyoknak az a
végtelenül finom érzékenysége, amellyel a kifejezés és viselkedés
árnyalatait azonnal felismerik, feleségében is megvolt és így nem
lehetett kétsége aziránt, hogy az asszony is érezte, hogy valami
megváltozott köztük. Lady Sunderbund eközben gyakori látogatója lett a
székesegyháznak s a komor Princhesterben olyan feltűnő jelenség lett,
mint egy ritka paradicsommadár. Egyetlen alkalmat sem mulasztott el,
hogy a püspök prédikációit, vagy beszédeit meghallgassa s nehány hosszú
és gondos levelet intézett hozzá, melyekkel azonban a püspök Lady Ellát
nem zavarta. Lady Sunderbundnak ezenkívül állandóan voltak közlendői s
szemmelláthatólag nagyon tevékeny szerepet szándékozott játszani az
egyházkerület ügyeiben.
Elkerülhetetlen volt, hogy ő és a püspök néha véletlenül ne
találkozzanak és beszélgessenek. Elkerülhetetlen volt az is, hogy a
püspök ne tegyen bizonyos összehasonlításokat gyors és benyomások
befogadására hajlandó lelkének hajlékonysága és Lady Ella intellektuális
viselkedésének bizonyos védekező alapjellege és merevszerűsége között.
Ha Lady Sunderbund, nem pedig Lady Ella előtt kellett volna kifejtenie
valamit, napjában tízszer is megtette volna. Minthogy pedig állandóan
magyarázatokat hánytorgatott lelkében, csak természetes volt, hogy azok
lassanként ebbe a befogadásra éhes csatornába áradtak át és minél
kevesebbet mondott feleségének, Lady Sunderbund annál inkább lett neki
lelki bizalmasa.
Lady Sunderbund pedig elég okos volt ahhoz, hogy e közlések bizalmas
természetét megértse és ilyenek gyanánt kezelje őket, főleg ha a
véletlen úgy hozta magával, hogy Lady Ellával és a püspökkel került egy
társaságba.
Miriammal is nagyon összebarátkozott és csinos kosztümképek gyüjteménye
révén bevezette őt az «orosz ballet» miszteriumaiba, «Mussogohszki» és
«Imszky Kohzakof» munkáiba.
A püspök kedvelte ugyan a vallásos színezetet Musszogorszki zenéjében,
de nem volt képes megérteni a kosztümök egy részének «jelentőségét».
2. §.
Egy vasárnap éjszaka történt, – a negyedik vasárnap volt húsvét után, –
mikor a püspök életének legfőbb válsága megkezdődött. Egész nap
rendkívül tompa és nyomott hangulatban volt s úgy érezte, hogy
istentisztelete valószerűtlen, szertartása pedig méltatlan. Éjszaka
sivár és kínzó álmatlanság gyötörte. Lelkét eleinte jellemének aljassága
és gyengesége foglalkoztatta. Napról-napra érezte, hogy egyre
nagyobbakká válnak a nehézségek, hogy hitének változását megmondja Lady
Ellának. Így aztán napról-napra halogatta a dolgot. Ha mindent
egyszerűen és természetesen megmondott volna neki azon az estén, amikor
Londonból visszatért s amikor még semmi sem jött közbe, minden másként
alakult és minden sokkal egyszerűbb lett volna…
Felsóhajtott és megfordult ágyában.
A legélesebb önvád fogta el s nagyon nyomorultnak érezte magát. Azt
látta, hogy a köznapi dolgok kicsinyességeinek közepette Istennel való
kapcsolatát elveszítette. Hihetetlennek tetszett neki mindaz, ami az
utolsó hónapban történt! _Látta_ Istent. Megérintette Isten kezét. Isten
neki ajándékozta magát és ő nem törődött ezzel az adománnyal. Még mindig
sötétségben és elhagyatottságban tévelygett, egy erastianus világ
zavaros céljai és hitvány kibúvói közepette. Több, mint egy hónap óta,
mióta Isten látomása olyan eleven, valóságos és önbizalmat keltő volt,
hogy egy szentnek, vagy prófétának sem lehetett különb látomásban része,
a közeledésnek csak tétova kisérleteit mutatta. Elismerte, hogy esztelen
és gyáva késlekedést mutatott s hogy a képzetek, szokások és kisebb
érdekek bilincsei épen olyan erősek voltak benne, mint voltak a látomás
előtt. Hihető-e, hogy egy olyan teljesen a közvetlen szükségletek és
ösztönök által irányított életben, mint az övé, egyáltalán volt-e ilyen
látomás? Valamennyien a sötét áramlás teremtményei vagyunk.
Szükségleteink, testi ösztöneink és apró hiúságaink árjában úszunk. Ha
néha-néha a lelki képzelő erő buborékja támad is belőlünk, csakhamar
szétpattan és ott hagy vissza bennünket, ahol voltunk.
– Milyen _tetű_ vagyok! – kiáltotta a püspök.
Még mindig hitt Istenben, habár a kétkedés árnyalatával. Hit Istenben,
akit látott, a hősi bátorságban, a ragyogó szándékban, a fényben, mely
egy pillanatra megérintette. De mit kezdjen Istennel, ő, a tétovázó, a
parány?
Parányi volt, nevetséges volt. Vagy nem voltak-e nevetségesek például a
feleségével szemben űzött apró ravaszkodásai? Nem voltak-e komikusak?
Lehet-e más szóval jellemezni, mint ezzel?
Megfordult és a sötétbe meresztett tekintettel feküdt ágyában.
– Ki szabadít meg engem a halálnak ettől a testétől? Mi joga van egy
violaszín harisnyás és térdnadrágos kis püspöknek, aki palotájában
visszaretten Isten legsajátabb szavától, hogy olyan nagy és tragikus
kifejezést használjon, mint «a halálnak ez a teste?»
Ő volt a világ legvalószerűtlenebb teremtménye. Közönséges kis rovar. Mi
különbség van az ő cselekvése és a kenetteljesen játszott krikett
között? Vajjon mi jelent többet Isten előtt? A világegyetem Istene
előtt. Igen, – az ember Istene előtt?
Saját válaszától megdöbbenve ült ágyában. Leírhatatlan vágyódás szállta
meg Isten után, leírhatatlan vágy a bátorság után, mely egyetlen
egyszerű hívásra kielégíti ezt a vágyódást. Megkísérlette, hogy
imádkozzék.
– Óh, Istenem! – könyörgött, – bocsáss meg nekem. Neked ajánlom magamat!
De aztán úgy érezte, hogy nem imádkozik igazán s csak magával akarja
elhitetni, hogy imádkozik. Úgy tetszett neki, hogy ő is csak egyike a
porcellán tányér-figuráknak, a falra festett alakoknak s az elfelejtett
idők történeteiben szereplő emberek bizonytalan életének.
– Óh, Istenem! – mondotta. – Óh, Istenem, – ismételte, kézmozdulatával
és arcvonásaival is jelezve a fohászkodást.
– Vérszegénység! – mormogta s ez új gondolatra késztette.
Felkelt ágyából, felvette a kulcsokat az éjjeli szekrényéről és
asztalához lépett.
Dale orvosszerét tartotta kezében. Így állt nehány másodpercig, miközben
agyában különös ellenszenvet érzett azzal a gondolattal szemben, hogy
mit kezdjen ezzel az orvossággal?
Erőlködött, aztán végre megfordult. A kis üveggel visszament ágyához, a
vizes kancsó melletti pohárba hullatta a csöppeket s húszig számlált. A
lámpa fényénél vizet töltött hozzá s aztán állva várta meg, amíg a
lassan felemelkedő gyöngyszemek összeolvadtak a keverék opálos
egyformaságában. Azután letette a vizes kancsót és csak a poharat
tartotta a kezében. Nézte, de a tartalmát nem itta ki.
Félt.
Tudta, hogy csak ki kellene hörpintenie s a zűrzavaros világ egyszerre
ismét áttetszővé változnék, eltűnne és látni engedné a háttérben levő
nagy egyszerűségeket. De félt.
Félt a várt dolgok nagyságától. Félt a nagy imperativumoktól, melyekről
tudta, hogy rögtön hatalmukba ejtik életét. Várni, tétovázni akart még.
Ott akart maradni, ahol volt, a megszokott börtönben, holott kezében
tartotta a menekvés kulcsát. _Gondolkozni_ akart… mielőtt az utolsó
lépést az igazság jelenvalóságába megtette volna.
Letette a poharat és visszafeküdt az ágyába.
3. §.
Nagyon nyomott hangulatban ébredt fel. Azt álmodta, hogy egy végtelen
épület megszámlálhatatlan oszlopai közt vándorolt. Olyan hatalmas és
magas oszlopok voltak, hogy a boltozat már a sötétségben veszett el s
valósággal hangyának érezte magát az oszlopokhoz képest. Vándorlásában
állandóan egyedül volt és mindig úgy érezte, mintha valami hiányzanék
neki, valami, ami folyton eltűnt előtte a távoli folyosókban, valami,
ami nagyon kivánatos lett volna, valami körmenet- vagy szertartásféle,
valami, amit hiába hajszolt, aminek csak halk visszhangját hallotta,
valami ragyogó dolog, aminek csak néha látta halvány visszfényét a nagy
csarnokokban, a ragyogó padlózat és ciklopi boltívek útvesztőjében. Így
járt-kelt az oszlopok közt, míg egyszerre minden eltűnt s nem volt már
se hang, se fény, csak teljes elhagyatottság, sötétség, csend és a bánat
végtelen mélysége…
Világos nappal volt. Dunk a reggeli teát hozta s Dale orvossága még
érintetlenül állt a pohárban az éjjeli szekrényen. A püspök felült
ágyában. Érezte, hogy elmulasztotta az alkalmat. Tudta, hogy nagyon
mozgalmas napja lesz.
– Nem – mondta, mikor látta, hogy Dunk habozott, vajjon félretegye, vagy
ott hagyja-e a poharat. – Hagyja csak.
Dunk helyet csinált a teástálca számára és nesztelenül távozott a püspök
ruháival.
A püspök mozdulatlanul feküdt, szemben a napfénnyel. Előtte volt az
orvosság, melynek érintésére nem tudta elhatározni magát.
Ágyából el tudta olvasni a napi előjegyzés egyes sorait, melyeket
esténkint Whippham tartozott összeállítani és az éjjeli szekrényre
helyezni. Mára két konfirmáció volt előjegyezve, egy nagy a
székesegyházban, a másik pedig este Pringleben, ezenkívül különböző
ülések és találkozás Chastersszel. A konfirmációs beszédekre még nem
készült el.