Mikor beesteledett, még zavaróbban jelentkezett a püspök gondolataiban
otthonának és ezeknek a durván szét nem rombolható, egymásba kapcsolódó
dolgoknak érzése. Ebédnél az otthonnak mindenféle vonatkozása vette
körül. Ez volt a család ideje, nyolctól tízig, mikor szokás szerint
dolgozószobájába szokott visszavonulni. Tekintetét végigjártatta az
asztalon. Eleanor néhány nap óta odahaza volt, kissé lesoványodott és
halovány, de különben élénk és boldog. Az első szigorlatát most tette le
a társadalmi tudományokból és a másodikra készült. Úgy határoztak, hogy
a legközelebbi szeptemberben Clementina is vele megy Newnhamba. Ő a
történelemből akart képesítést szerezni. Miriamnak zenei hajlandóságai
voltak. Ő, Phoebe, Daphne és Clementina az ügyes mademoiselle
Lafargenak, egy protestáns francia nőnek gondozása alatt állottak.
Protestáns volt, de túlságosan protestáns. Egyike azoknak a ritka
francia protestánsoknak, akikben Bergsonnak és Monodnak a szelleme «alig
gyanítva mozgat lelket és szívet.» A leányokat Blent, egy kiváló fiatal
mathematikus oktatta, aki Lady Ella mellett ült. Whippham tisztelendő, a
káplán, a püspök jobbja mellett foglalt helyet, készen arra, hogy a
londoni távollét alatt kissé felszaporodott hivatali hátralékok
eltakarítására a szükséges intézkedéseket megtegye. A püspök ismételten
szemügyre vette a derűs arcokat, melyek közte és felesége nyugodt
szépsége között mosolyogtak s hol az egyik, hol a másik felé fordulva,
beszélgetett velük. Nagy örömet érzett azon, hogy neveltethette őket,
hogy lehetőségeket nyujthatott nekik az életre. Még a ruháik is
tetszettek neki, melyekről tudta, hogy egyszerűségük mellett sem voltak
olcsók. Miriam és Blent barátságos hangon vitatkoztak Debussyről, az
öreg Dunk pedig parancsokra úgy várakozott, mint valami különleges
dologra s ez nagyon alkalmassá tette őt szolgálatára.
– Mindnyájan, akik itt vannak, – elmélkedett a püspök, – arra
számítanak, hogy minden ezentúl is így megy tovább…
Eleanor anyjának valami kérdésére válaszolt. Oly megdöbbentően
hasonlítottak egymáshoz és mégis oly furcsán különbözők voltak. Eleanor
is fekete volt, mint az anyja, de talán hiányzott belőle anyjának
előkelő tartózkodása s többet tudott kifejezni, erősebben tudott érezni
s könnyen tudott nagyon boldog, vagy nagyon boldogtalan lenni…
Mindezek itt körülötte benne bíztak és nagyon is igaza volt Likemannak,
mikor azt mondta, hogy bármily _hirtelen_ szakítás megingatná azt a
bizalmat, melyet beléje helyeznek.
Tekintete a gyümölcsös tálra, egy nagyon régi és szép ezüstdarabra
esett, mely az asztalt díszítette. A püspöki gyűrűvel kapta káplánjaitól
a Mindenszentek templomában, mikor pinneri püspökké nevezték ki. Vajjon
akkor gondolta-e csak egy is, hogy ő lesz az, aki egy napon az
egyház-anyára fogja emelni ijját, ő, aki mindnyájukat felnevelte?
Ebéd után együtt szokott maradni a szalonban családjával. Ezuttal nem
mehetett le rögtön, mert Whippham mindenféle apró, jelentéktelen
dologgal állt elő s a jövő havi pringlei és princhesteri konfirmáció
dolgában kért utasítást. Mikor végre a szalonba lépett, Miriamot a
zongoránál találta, aki nagyon szépen játszotta Beethoven utolsó
szonátáinak egyikét. A püspök ugyan nem tudta, hogy ez az Opus 109-e
vagy a 111, de nagyon szerette. A szonáta ünnepélyes volt, de
ünnepélyessége leírhatatlan bájjal váltakozott. Clementina, Daphne és
mademoiselle Lafarge a katonák számára kötöttek, Phoebe és Blent pedig
sakktábla fölé hajoltak. Eleanor az esti lapot olvasta. Lady Ella az
asztalfőnél a kávéskészlettel volt elfoglalva. A püspök, mielőtt
végigment volna a szobán, hogy helyet foglaljon a felesége mellett, egy
pillanatra megállt s e békés kép szemléletébe merült.
– Fáradtnak látszol, – suttogta az asszony gyengéden.
– Mindenféle kellemetlenségek…
– A Chasters-eset?
– Ami belőle fejlődött. Majd elmondom később. – Úgy érezte, hogy ha
beszélni kezdene, sok mindent el kellene mondania.
– A Chasters-eset megint kiújult, apuskám? – kérdezte Eleanor.
A püspök bólintott.
– Kár.
– Micsoda?
– Hogy magára hagyták.
– Sir Renigald Phipps csinálta. Az egyház maga sokkal türelmesebb lett
volna, ha nem lett volna világiakról is szó. Így azonban azt hitték…
_ők_ azt hitték, hogy valamit tenniök kell.
A püspök a zenét használta fel ürügyül és más tárgyra terelte a
beszélgetést.
– Miriam, drágám, – kérdezte, – mi az, amit játszol, 109 vagy 111?
Sohasem tudom biztosan.
– Ez _mindig_ 111, atyus – felelte Miriam. – A másik a 109. Azután,
mintha úgy érezte volna, hogy kissé kihívó volt, hozzátette: – Akarod,
hogy eljátsszam a másikat is?
– Nagyon szeretném.
Hátradőlt székében és oly módon készült elmerülni a zene élvezetében,
hogy Eleanornak ne legyen alkalma szóvátenni Chasters eretnekségét, de
aztán behozták a fekete kávét, Blent szava pedig végérvényesen megtörte
a csendet: – «Ha nem tévedek, – mondta, – három lépésre matt.»
Eleanor az ifjúság konok komolykodásával ragaszkodott Chasters-esethez.
– De szükséges volt-e, hogy _te_ is fellépjél Chasters ellen?
– Nagyon bonyolult ügy, drágám, – felelte a püspök.
– És az érvei?
– A gyakorlati megfontolások kívánták így…
– Ugyan, mi jelentőségük van a gyakorlati megfontolásoknak az ilyen
esetekben?
– Ez már egyetem utáni téma, Nórácskám, – mondta félig mosolyogva, félig
sóhajtva a püspök.
– De… – kezdte Eleanor újból, mintha friss erőt gyüjtött volna a
vitához.
– Atyus fáradt, – lépett közbe Lady Ella, megveregetve Eleanor kezét.
– Nagyon fáradt vagyok, – mondta a püspök.
Így szabadult meg ezen az estén Eleanortól.
Tudta azonban, hogy nemsokára mindent meg kell mondani feleségének és
figyelmeztetni kell a változásra, amely be fog következni, mert
gazságnak tartotta volna, ha figyelmeztetés nélkül hagyja lezuhanni
fejükre a lavinát… Mielőtt tehát aludni tértek, megfogta felesége kezét
és azt mondta neki:
– Nagyon sok mondani valóm van neked. A körülmények megváltoznak. Az
egész világ megváltozik. Az egyház nem élhet tovább álomvilágban…
– Nem, – suttogta Lady Ella. – Remélem, ma éjjel jól fogsz aludni.
Az ura felé hajtotta komoly, szép arcát, hogy megcsókolja.
6. §.
A püspök azonban nem aludt jól ezen az éjszakán.
Nem mintha álmatlan lett volna, de hosszú ideig ébren gondolkodott,
anélkül, hogy gondolataiban előbbre jutott volna. Gondolatai minduntalan
erős akadályokba ütköztek, melyek bezárultak előtte. Isten látomása,
amely betöltötte az eget, most végtelenül finom, gemmaszerű, kemény,
tiszta metszésű meggyőződéssé változott lelkében, melyet meg kellett
tisztítani az egyházi szimbolumoknak, tantételeknek, szervezetnek és
félreértéseknek borzadalmas bonyodalmaitól, hogy helyreállíthassa az
egyszerű és élő Istennek egyszerű és élő tiszteletét. Likeman zavarba
ejtette és hallgatásra késztette ugyan, de elmélkedése meggyőzte, hogy
ilyen bonyodalmas magyarázatok közepette a szellem nem tud megélni. A
hit lehet szimbolikus, de a szimbolumoknak nem lehet kibúvó jellegük. Ha
az egyház mindent szimbolizál, a minden semmit sem jelent.
Ezen az úton jutott arra a következtetésre, hogy el kell hagynia az
egyházat.
Ezen a ponton azonban éreznie kellett zavaros helyzetének másik oldalát.
Mikor így ágyában feküdt, olyan érzése volt, mint az alvónak, aki
álmában rohanni, ugrani, vagy kiáltani akar, de sem mozdulni, sem pedig
hangot adni nem tud. Nem tudta elképzelni, hogy miként hagyhatja el az
egyházat.
Felesége valósággal úgy jelent meg előtte, mint aki mindazt képviseli,
ami őt tehetetlenné teszi. Soha egyetlen tervüket, vagy cselekedetüket
sem titkolták el egymás elől s most belátta, hogy minden lépését, mely a
dogma szerinti kereszténységtől eltávolítja és tisztéről való lemondása
felé viszi, először vele kell megbeszélni s mielőtt a világ elé lép
elhatározásával, a feleségét illeti az elsőség.
Ámde ezt a közlést csak valami döbbenetesen megrázó jelenet formájában
tudta elképzelni.
Így történt, hogy a dolgot napról-napra halogatta, közben pedig végezte
püspöki teendőit. Prédikált és olyan frázisokat használt, amelyekről
tudta, hogy várják tőle. Állandóan tépelődött, hogy miért esik annyira
nehezére, hogy teológiai kérdéseket beszéljen meg Lady Ellával.
Egy délután Eleanorral a Prin partján sétálgatott. Beszélgettek és
egyszerre azt vette észre, hogy leányának bizonyos kérdéseire majdnem
szószerint ugyanazokat a kifejezéseket használja, melyeket Likeman
mondott neki.
Teológiai _tisztán látásának_ problémája egyszerre és váratlan módon
bonyolulttá változott.
Épen az egyházkerületi segítő-bizottság tagjaival tartotta szokásos
második keddi megbeszélését s arra törekedett, hogy a túlbuzgó világiak
felesleges szűkkeblűségét enyhítse és mérsékelje. Andrews püspök
sapkáját és a violaszin talárt viselte, melyet ez alkalommal mindig
tudatosan szokott magára ölteni, mert tudta, hogy a segítő-bizottság
tagjai nagyon szeretik a violaszínt. Épen szabadulni igyekezett
két-három nagyon elszánt fecsegőtől, – hitbuzgó világi elemeink között
ugyanis vannak olyanok, kiknek bőbeszédűsége nem ismer határt, – mikor
Miriam jött fel hozzá.
– Anyus azt izeni, hogy gyere le a szalonba, ha lehet. Lady Sunderbund
van odalent, aki úgy látszik, _veled_ óhajtana beszélni.
A püspök egy pillanatig habozott, de azután úgy itélte, hogy
tanácsosabb, ha ő is jelen van a társalgásnál.
Lady Sunderbund ragyogó öltözetben jelent meg. Paplanhuzatra emlékeztető
vöröses ruhát viselt, hófehér prémmel és fehér szőrme-kalpaggal. Már
messziről nyujtotta hosszú, fehérkeztyűs kezét a püspök felé s a
pajtáskodás és egymást megértés hangján mondotta:
– Eljöttem, püspököm.
– Nagyon örvendek, hogy felkeresett, – mondta a püspök, a minden
őszinteség nélküli udvariaskodás hangján.
– Eljöttem, Princhesterbe hogy itt _maradjak!_ – jelentette ki
diadalmaskodó hangon.
Lady Ellát nyilván csak kényszerű időtöltésnek tekintette és úgy vélte,
hogy most megkezdheti az igazi társalgást. Szép arcélét a püspök
felesége felé fordította és azokat az előzményeket kezdte mesélni,
melyek Princhesterbe vezették.
– Lady Ellának máh mondottam, – mondta – hogy béheltem egy házat,
gondoskodtam bútohokhól és minden egyébhől! Itt. Phinchestehben! A
lelkemet ön elé akahom letenni, ahogy Claphamban mondani szokták.
Idejöttem, hogy lelkem üdvösségéhől gondoskodjam. Egy kis házat… édes
kicsi házat béheltem… A jövő hónapban máh tele lesz vihágokkal. Abban a
kis csendes utcában van az önök kehtje mögött. És most itt vagyok!
– Az öreg doktor háza? – kérdezte Lady Ella.
– Egy öheg doktohé volt? – kérdezte Lady Sunderbund. – Nagyszehű! Most
majd a páciens lakik a házában!
A püspök felé fordult.
– Oh, én nagyon sokat gondolkoztam azokon, amiket ön mondott nekem.
Ujha, meg ujha. Olyan csodálatos volt, mintha a hajnal kapuját nyitotta
volna ki előttem. Új világosság. Mintha akkoh kezdődött volna.
Tapsolt a kezével.
A püspök úgy érezte, hogy ennek a helyzetnek sok olyan oldala van,
melyeket egyszerre nagyon nehéz felfogni és mérlegelni. Kavargó
gondolatai közepette azonban rendkívüli fontosságúnak tetszett, hogy
Lady Ella meg ne tudja, hogy a Lady Sunderbunddal való eszmecsere révén
akart Londonban könnyíteni a lelkén. Mind e pillanatig eszébe sem
jutott, hogy a hűtlenség árnyéka vetődhetik reá, amiért Lady
Sunderbundot felkereste, de most úgy érezte, hogy az ügy végtelenül
rosszul eshetnék Lady Ellának. A fődolog az volt tehát, hogy
mindenekelőtt erről a tárgyról terelje el a beszélgetést. Másodsorban
azonban óvakodni kellett attól is, nehogy az új teológiai fejleményeket
minden bevezetés nélkül tálalják föl.
Az jutott eszébe, hogy ez az általános feszült hangulat rögtön
megenyhűlne, ha mindhárman leülnének.
– Épen két óra hosszat kellett beszélnem, – mondotta Lady Ellának. – Nem
ártana, ha egy kis teát kaphatnék.
A székre mutatott, mely felesége jobbján állott, üléssel kínálta meg
Lady Sunderbundot és lelkipásztori szelíd erőszakot alkalmazva,
leültette. Ő maga egy kis zongoraszéken foglalt helyet feleségétől
balra, hogy a teáskészlet, a kekszek és miegyebek a vendég
bizalmaskodóbb lelkesedésével szemben védőgátul szolgáljanak. Közben
tisztábban kezdte látni a követendő utat és ebbe az irányba kezdte
terelni a beszélgetést.
– Remélem, Lady Sunderbund, – mondotta, – hogy ön nem kis mértékben fog
hozzájárulni Princhester egyházi életének fellendítéséhez. Előre
figyelmeztetem azonban, hogy a mi egyházkerületünk nehéz és sok munkát
kíván. Köszönettel vesszük anyagi segítségét olyan mértékben, amint csak
lehet, az idejét és meg akarjuk dolgoztatni önt.
– Meg akahnak _dolgoztatni!_ – kiáltotta lelkesedő hangon.
– Úgy van, – mondta a püspök, a lelkesedést semmibe sem vevő hangon.
– Én is azt remélem, hogy Lady Sunderbund nagy segítségünkre lesz, –
mondta Lady Ella. – Segítő kezekre van szükségünk. Nagyon sok itt a
testi és lelki nyomor…
Lady Sunderbund a megértéstől sugárzott.
– Ehhe is visszatéhek, – mondotta. – Most azonban nem a munkáha
gondolok, hanem ahha, hogy úgy akahok dolgozni, mint a középkoh szegény
diákjai. Tanulni és okulni akahok. Gondoskodni akahok saját lelkem
üdvösségéhől és segíteni akahok másokén is. Utolsó megbeszélésünk óta…
A püspök szükségesnek látta, hogy kenyérrel és vajjal kínálja meg.
Egy darabig a teázást használta föl arra, hogy a beszélgetést
késleltesse, miközben lázasan, de hiába kutatott agyában valami olyan
megfelelő gyakorlati tárgy után, amely Lady Sunderbund lelkesedését
leköthetné és elnyomhatná. Lady Sunderbund azonban hirtelen Lady Ellához
fordult:
– Uhának nézetei valóságos kinyilatkozás voltak számomha. Olyan volt,
mintha a vakságom egyszehhe megszűnt volna.
Lady Ella mindig szerette hallani, ha az urát dicsérték. Arcszíne kissé
megélénkült.
– Nagyon közönséges nézetek, – mondotta szerényen.
– Osztja őket? – kérdezte Lady Sunderbund.
– Természetesen, – felelte Lady Ella.
– Nagyszehű! – kiáltott fel Lady Sunderbund.
– Mondja csak, Lady Sunderbund, – szólalt meg újból a püspök, – kívülről
is át akarja alakíttatni az öreg orvos házát?
Úgy tetszett, hogy végre sikerült felfedezni a mentő tárgyat.
– Egyáltalán nem. Csak egészen fehéhhe festetem, az ajtót pedig… még nem
is tudom, hogy csinálom az ajtóval… Vagy ahanyszínű lesz, vagy nagyon
mély kék.
A vendég és Lady Ella, akinek az ilyen ötletek nagyon újszerűek voltak,
a szürke és sötét árnyalatú színek hatását vitatták meg a házak
festésében. Lady Sunderbundnak oroszos ízlése volt.
– Nem tudom elviselni a szühkét, – mondotta. – Sem a köhnyezetemben, sem
a hitemben. Egyáltalán sehol.
A püspökhöz fordult:
– Ha szabad volna, az ön székesegyházát kívül-belül kifestetném.
– Valaha úgy is volt, – mondta a püspök. – Nem tudom látta-e ön az elyi
templomot? Ott a régi festéseket nagyrészt restaurálták…
Ettől a ponttól kezdve aztán igazi veszedelem többé nem merült fel a
látogatás végeig. Végül a püspök magára maradt a feleségével.
– Nagyon érdekes személy, – jelentette ki a püspök kisérletképen. – Nem
láttam még embert, akinek hibái jobban szembeötlenének. Wimbush Houseban
találkoztam vele.
Az órájára nézett.
– Mit értett a te új nézeteid alatt, mikor kinyilatkoztatásról beszélt?
– kérdezte Lady Ella hirtelen.
– Bizonyára félreértett valamit abból, amit Garstein Fellowséknál
mondottam. A gondolkozása nagyon kapkodó.
Az ablakhoz fordult, a körmét nézegette és hirtelen eszébe jutott, hogy
még valami dolga van…
Az egész társalgásnak az lett az eredménye, hogy most még nehezebbnek
látszottnak megmagyarázni Lady Ellának a nézeteiben beállott
változásokat.
7. §.
Néhány nappal Lady Sunderbundnak Princhesterbe való megérkezése után a
püspök levelet kapott Likemantól. Az öreg embernek úgy látszik, kétségei
voltak a legutóbbi beszélgetés hatása dolgában.
«Kedves Scrope, – hangzott a levél, – szüntelenül legutóbbi
eszmecserénkre és azokra a lelki nehézségekre gondolok, melyeket ön oly
őszintén tárt föl előttem. Beszélgetésünk során nagyon sok kérdést
érintettünk s a nyomukban támadt utógondolatok folytán, nem vagyok
egészen biztos abban, hogy mit mondottam és mit nem mondottam. Érzem,
hogy sok tekintetben talán nem voltam olyan világos és meggyőző, mint
ahogy azt ügyem igazsága megkövetelte volna. Pedig ön egyik
hozzátartozója az én saját külön kis társaságomnak, ön egyike volt
legjobb munkásaimnak a jó munkások csapatában s így az ön élete és
pályafutása engemet is nagyon közelről érdekel. Tudom, hogy megbocsájt
nekem, ha némi atyai hangot vegyítek a testvéri intelmekbe. Én mindenkor
beható figyelemmel kísértem önt. Még megvannak a Szent Máté egyházánál
együtt töltött napokról szóló régi naplóim. Végignéztem őket, hogy
felidézzem, mi volt ön egykor nekem. Szokásom volt, hogy első
benyomásaimat mindazokról följegyeztem, akik velem együtt dolgoztak,
mert szilárdan hiszek az első benyomások igazságában és félek, hogy az
állandó együttműködés eseményei és szokásai elhalványíthatják őket. Most
azt látom, hogy azokban a napokban az ön neve mellé ezt a megjegyzést
írtam: «lelkesedő, de túlzott érzékenységű». Egész életre terjedő
barátságunk után sem tudnék igazabbat írni önről. Ma talán azt mondanám
önről, hogy ha ez az ember nem volna gentleman, újjákeresztelő lenne
belőle. Önben a lelkesedőnek és az újjákeresztelőnek lelke lüktet és azt
hiszem, hogy a világtörténelem mai nagy válságának szorongattatásai és
kérdései e tulajdonságait erősebben vetették fölszínre, mint ahogy
valaha is sejtettem volna.
Nagyon megértem türelmetlenségét a mai egyházzal szemben és
rokonszenvezem is vele. A pompázó jelentéktelenség látványát mutatjuk,
melybe nehéz beletörődni. Alig csinálunk valamit, de ostoba
követelményeket támasztunk magunkkal szemben. Széltében el van terjedve
az a vélemény, hogy az ország a háború után valósággal félig automatikus
módon fogja belevetni magát az egyház és a túlzó toryk karjaiba. Ezt a
lehetőséget egy pillanatra sem fogadhatom el. Miért történnék így? Az
erőszakos, de egyúttal tétova reakciós szellem inkább forradalmat
okozhat, mely megfoszt bennünket kiváltságos helyzetünktől. Értem
teológiai aggodalmait is, – teljesen értem. A hitelvek, ha egy
pillanatra megfeledkezünk szimbolizmusukról és ha át nem tetsző
tényállításoknak tekintjük őket nem állhatnak meg, és _hihetetlenek_.
Annyira hihetetlenek, hogy senki, még a legjámborabb sem hihet bennük.
Az ilyenek legfeljebb kellő tisztelettel – elfordítják a fejüket. _Credo
quia impossibile._ Ez a tétel ellenkezik a nyugati lélekkel s meg tudom
érteni, ha valaki hajlandó így kiáltani: «Ez nem Isten egyháza!» és ott
hagyja az egészet…
Önnek úgy hiszem, valami álma volt, mely ezt az elválási drámát
felidézte.
Nos, drága testvérem és néhai tanítványom, arra kérem, ne tegye meg,
amit akar. Könyörgöm önnek, várjon. Adjon nekem és esetleg még másoknak
időt. Három hónapra bírom igéretét, de kérem, várjon még azontúl is.
Hagyja, hogy a reform belülről érjen meg az egyházban. Az egyház több,
mint a hitelvei, több, mint a papjai, vagy hivői. Nézzen
székesegyházára, mely kiemelkedik és uralkodik Princhester fölött. Nem
csupán Athanasius kedvéért áll; hanem csak esetlegesen áll az ő
kedvéért, mert valójában az egész vallásért áll ott. A vallás
szerkezetében, – engedje meg, hogy olyan őszinte legyek, mint a
magánbeszélgetésben, – a doktrinák ismételten megváltoztak. Ma két
eltérő vallásos hit van egymás mellett. Az egyik egyre fakul, a másik
pedig ragyogásában egyre növekszik. Az egyik a barbároknak majdnem
materialisztikus hite, az a hit, amely olyan dolgokat tételez fel, hogy
Krisztus, Isten valóságos fia, alászállt a poklokra és ott valami idegen
turistához hasonlóan nézte a gyötrődéseket és diplomáciai
udvariaskodásokkal kezeltetett három földi napon keresztül. A másik
oldalon van a tisztán spirituális hit, melyet ön és én osztunk s amely
nem barátkozhatik meg az ilyen groteszk képzetekkel. Az én érvem önnel
szemben az, hogy az új hit, a tisztább meglátás erősbödik s hogy attól
amire ön hivatkozik s amit én is elismerek, csak az igaz Isten mentheti
meg az egyházat. Ám, ha így van, akkor az olyan ember, mint ön, nem
cselekedhetik elhamarkodottan és nem hagyhatja el az egyházat, mihelyt
világossá válik előtte a dolog. Érti az én szempontomat, vagy nem? Nem
alkalmi szempont ez mostani vitánk számára. Hosszú évekkel ezelőtt
rájöttem már erre és útját már a Szent Máté templomában tartott bőjti
prédikációimban éreztem.
Még egy teljesen magánjellegű közlés az ön számára: Dolgozom valamin.
Mindent nem mondhatok el önnek, mert nem egyedül dolgozom. Nagy
változások vannak készülőben s remélem, hogy nagyon rövid időn belül
abban a helyzetben leszek, hogy az ön közreműködését is kikérjem. Ennyit
már az ügyek mai állása mellett is elmondhatok. Titokzatos, de rendkívül
hatalmas erők működnek, hogy az egyházat felszabadítsuk, megfosszuk
számos szűkös korlátjától s hogy Nagy-Britannia és Amerika
nonkonformista és disszenter szervezeteivel és a keleti egyházzal közös
_modus vivendit_ találjunk. De ezúttal többet nem mondhatok erről.
Végezetül, kedves Scrope, engedje meg, hogy újból nyomatékosan a
lényegbe vágó vallási tényre hívjam fel figyelmét:
ΜΗΦΟΒΟΥ ΕΤΩΕΙΜΙΟΠ ΠΩΤΟΣ ΚΑΙΟ ΕΣ ΧΑΤΟ ΚΑΙΟΖΩΝ.[1]
Ha ez az igéret nem is vehető igéretnek olyan értelemben, mint ahogy
például a bank megigéri, hogy az öt fontos papirpénzért öt arany
sovereignt fizet, mégis változatlan igazsággal biztosít, hogy
ΟΕΝΑΡΞΑΜΕΝΟ ΣΕΠΤΕΛΕΣΕΙ. [2]
ΕΠΙΦΑΥΣΕΙ.» [3]
Az öreg ember reszketősen, de mégis határozott, nagy betűkkel írta le e
görög szavakat. Szokása volt, hogy leveleiben mindig a görög új
szövetséget idézte, sohasem az angol fordítást. Iskolásabb szellemű
püspökeinknél ez nem épen szokatlan s olyan, mintha valami kiválóan
tudományos ember H2O-t írna víz helyett, nátronszódát konyhasó helyett,
vagy mintha lakásának halljában kitömött krokodilust akasztana föl, hogy
a genius loci meglegyen. Princhester püspöke minden nehézség nélkül
értette meg e rövid idézeteket, nagyon szépeknek is találta őket, de
egyáltalán nem tudta megérteni, hogy Likeman miféle meggyőző erőt
tulajdonított nekik. Minél tovább töprengett rajta, annál jobban érezte,
hogy azok tulajdonképen nem Likeman mellett szólnak, a végén pedig az
öreg ember ravasz érveitől teljesen eltérő színezetet öltöttek magukra
és levelének épen ellenkező értelmet adtak, mint aminőt írója adni
akart.
8. §.
A püspök még a levélen gondolkozott, mikor Lady Ella megzavarta. Levelet
tartott kezében s azt kérdezte, ne küldjön-e huszonöt fontot a püspök
egy szegény unokaöccsének, egy leányiskolai tanárnak, akit a térdét
pusztító csontszú munkaképtelenné tett. Az asszony úgy vélekedett, hogy
ismét embert lehetne belőle csinálni, ha felkeresné Barkert, a hitetlen,
de nagyon tehetséges orvost, akinek a csontátültetés a specialitása. De
nincsen pénze…
A püspök ellenvetés nélkül beleegyezett. Az orvosi beavatkozás sikerében
kételkedett ugyan, de Lady Ella rendületlenül bízott benne, miután a
Walsingham családban az orvos igen nagy sikereket ért el.
– Jól esik az embernek, ha ilyeneket cselekedhetik, – mondta az asszony,
az ura mellé állva, mikor a kérdés el volt intézve.
– Igen, – hagyta helyben a püspök, – jóleső érzés, ha az ember olyan
helyzetben van, hogy megteheti…