1. §.
A püspök szinte átmenet nélkül eszmélt rá, hogy az Athenaeum-klub kis
északi könyvtártermében ül és John Wilson Croker szobrára mered.
Mozdulatlanul ült és mélyen elmerült gondolataiba. Hideg és vizsgálódó
aggyal kérdezte önmagától, hogy látomás jelent-e meg előtte, vagy
álmodott. Ha álmodott, úgy álma mindenesetre szokatlanul élénk és nagyon
meggyőző volt. Még mindig úgy érezte, hogy Istennel van együtt, de
egyáltalán nem zavarta, hogy ugyanakkor együtt van Crokerral is. A lelki
megrendülés és bizonytalanság érzése, amely betegségének ideje alatt
meggyengítette gondolkodását, elpárolgott. Ismét biztos volt önmagában.
Egyáltalán nem tartotta fontosnak, hogy való, vagy képzeletbeli dolgok
estek-e meg vele. Tisztában volt vele, hogy a látottakból nagyon sok
rendkívül kifejezésteljes, míg a többi szimbolikus jelenségű volt.
Példának okáért az, hogy püspöki öve és kamáslija gátolják őt az Isten
utáni rohanásban. De az egész eset eredménye és lényege lelkében nem
valaminek kifejezése és szimboluma, hanem valóság gyanánt maradt meg s
ez a valóság volt Istennek jelenléte és királysága. Isten vele volt,
körülötte volt, felette volt és támogatta őt. Ismét visszatért világába
és rendes életébe, ruhájába, testébe és klubjába, de Isten
megnyilatkozott előtte és teljesen világosan és nyilvánvalóan maradt
jelen.
Hogy egy meghatározott látomás adta-e neki a meggyőződést, vagy tudat
alatti lelkének meggyőződése szülte-e az álmot, nagyon alárendelt
jelentőségűnek tetszett, amellett a meggyőződés mellett, hogy csakugyan
ez volt az az Isten, aki után vágyódott és az az Isten, akinek
uralkodnia kell életén.
– És az a bizonyos szer? Óh, annak a szernek kevés köze van az egészhez.
Csak kitisztította a fejemet… Láttam. Valóban láttam. Tudom.
2. §.
Hosszú időn át úgy tetszett, mintha a püspök ragyogó elmélázások ködébe
burkolódzott volna. Hogy álom volt-e vagy látomás, nem érdekelte. A
lényeges az volt, hogy tisztába jött Istennel és megtalálta. Azonfelül
rájött arra is, hogy teológikus természetű zavarai megszűntek. Isten
magasabb, egyszerűbb és közelebb eső volt bármilyen teológia és a hármas
hiszekegy Istenénél. Ezek a hitvallások úgy hevertek lelke körül, mint
ahogy a ruhadarabokat szokták szétdobálni. Isteni voltuknak emléke, vagy
képzelete nem tapadt többé hozzájuk. Most pedig… Most pedig kilép a
világba.
Az Athenaeum kis könyvtárának nincsen látható ajtaja. A püspök a
könyvektől eltakart bejárathoz lépett és a könyvállványok között
elrejtett kilincs után nyúlt. Most hirtelen egy különös gondolat
tartotta vissza és megállt. Mi lehetett az igazi jelentősége a püspöki
övvel és csattos cipőkkel vívott szimbolikus küzdelemnek és mennyiben
gátolták ezek őt Isten kutatásában?
Mely különleges jelentőségű cselekedetre szánja rá magát?
A hármas hiszekegy ruhadarabok módjára repült szanaszét. Ő azonban még
mindig viseli az egyházi ruhát e hármas hit szolgálatában…
Hosszú tépelődés után a nagy olvasóterembe ment át. Teát, kétszersültet
és vajat rendelt és magába mélyedve ült le az egyik sarokba.
Félkilenckor még mindig ott ült és gondolkodott.
Az olvasó előtt bizonyára különösnek tetszik, hogy ez a püspök, aki négy
hosszú éven keresztül kétkedett, bírálta az egyházat és hitelveinek
rendszerét, még sohasem került szembe azzal a lehetőséggel, hogy
megválik egyházi méltóságától. De ez a püspök az egyházban nőtt fel,
egész élete annyira egyházi és anglikán jellegű volt, hogy a multjától
való legnagyobb eltávolodás mellett is megmaradt püspöknek, sőt esetleg
olyan eretneknek, aki tágítja a hitét és szabadabban jár el a
gyakorlatban, de megtartja palotáját és méltóságát és aki inkább
véleményében tér el előző énjétől, semmint a megfogható valóságban. Egy
püspök szempontjából a a hitetlenség az egyházzal szemben, nagyobb fokú
szkepticizmust jelent, mint a hitetlenség Istennel szemben. Isten
láthatatlan, akit nem lehet észlelni a napi jelenségek közepette, míg az
egyház állandóan körülveszi a szóbanforgó püspököt. Képzetében az
orthodoxiától való esetleges legmesszebb menő eltávolodás valami
olyasféle lehetett, amit Chasters «Krisztus megújhodásának» nevezett. Új
gondolat volt, mely a szakításnak és újszerűségnek rettenetes erejével
jelentkezett, hogy Isten más is lehet, mint a hiszekegy Istene és hogy a
képzeletben másként is jelentkezhetik, mint az anglikán gondolkozás
fehér, lágy és kompromisszumos megváltója. Hogy a püspök hibásnak lássa
az egyház egész tanítását, sőt magát az egyházat is, gondolatnak olyan
új volt s úgy hatott rá, mint a felhőtlen égből lecsapó villám. De most,
most megérlelődött már lelkében az a mindinkább meggyőződéssé erősbödő
érzés, hogy az igaz Isten szándéka és ujjmutatása, hogy mindenestől
otthagyja egyházát és mesterségét.
A látomás első felcikázásában ezt az ujjmutatást parancsolónak látta.
Igen, mindent ott kell hagynia…
_De hova? hogyan és mikor?_
Először azt hitte, hogy tüstént le kell köszönnie tisztéről, de aztán
nagyon hirtelennek tartotta ezt a lépést. Gondolkodni s elmélkedni
akart. Inkább ezt, semhogy elhamarkodottan cselekedjék. Noha az
imperativust föltétlennek tartotta, valami késleltető és gátló ösztön
azt súgta neki, hogy «gondolkoznia» kell. Ha visszatér Princhesterbe,
állásának mindennapi kötelességei egyszerre a végleges kihívás
formájával állítják szembe. Úgy határozott, hogy két-három napra
lefoglalja a Reform-klub egyik vendégszobáját, Princhesterbe pedig
minden további magyarázat nélkül azt sürgönyzi, hogy «halaszthatatlan
ügyek» tartották vissza a városban. Azalatt talán ez a gátló erő
megszűnik működni.
Pedig dehogy szűnt meg. Lelkét két napig a csodálkozás töltötte a vele
történtek fölött, de céltalan és alaktalan ösztöne épen olyan erős
maradt, mint azelőtt. Egy-egy véletlen klubbeli párbeszédet leszámítva,
e két nap alatt senkivel sem beszélt. Igaz, hogy eleinte nem is érezte a
beszéd szükségességét. Szellemileg és egyébként is tevékeny maradt s az
az átható, élénk érzése volt, hogy Isten, az igaz Isten folyton
szemmeltartja és várja, hogy kövesse. Őt követni pedig azt jelentette,
hogy egészen otthagyja azt a világot, melyet eddig ismert. Hogy lábát
egy meredek szegélye felé emelje, nem igényelt volna többet a püspök
elhatározásának tárházából. Elhatározásának legszélén állott. Legfőbb
agymunkája valami ködös kisérletféle volt, hogy megmagyarázza, miért nem
követi rögtön a hívó szót.
3. §.
Isten jelenvalóságának szokatlanul eleven érzése lassanként megcsökkent.
De az a meggyőződés, hogy valóban közvetlenül hallja őt s hogy eleget
kell tenni neki, változatlanul megmaradt benne.
Harmadnapra még inkább megváltozott lelkiállapota. Többé nem érezte,
hogy Isten a Pall Mallon, vagy a St. James Parkban van jelen, ahol
járkálás közben elmélkedni szokott. Inkább úgy érezte, hogy valahol a
látóhatár fölött lebeg…
Azt sem érezte többé, hogy egyenesen beleéli magát Isten lelkébe. Azon
töprengett, hogy mit is mondana tulajdonképen Istennek. Újból meg újból
ezt forgatta elméjében és próbálgatta a mondatokat. Ezzel egyidejűleg az
a kívánsága támadt, hogy előbb máson próbálja ki, amit mondani akar s
miközben ezen töprengett, hirtelen Lady Sunderbund feléje hajló,
figyelmes arca villant meg előtte. Ha valaki, úgy Lady Sunderbund
bizonyára meg tudja érteni a nagy változást, mely lelkében végbement.
A hölgy címét megtalálta a telefonkönyvben. Kérdezősködésére rögtön azt
felelte, hogy ha «kizárólag vele» óhajt beszélni, egyedül találhatja.
Csakugyan ezt akarta.
Mikor azonban a Hyde Parkra néző nagy, tágas és pazar díszítésű lakás
felé fordult, melynek bútorai az Omega Workshop jellegét viselték
magukon, már nem volt egészen bizonyos benne, hogy ez a találkozás
csakugyan az az óhajtandó valami lesz-e, aminek feltételezte.
Amint felfelé haladt a St. James Streeten és maga mögött hagyta a
Ritzet, a világ megint elvesztette áttetsző jellegét és ismét
valószerűvé változott. Az az érzése volt, mintha egy délutánra
eltávolodott volna Istentől. A szoba kalandos modernsége, melyben
várakozott, megerősítette ebben a hitében. Az egyik fehér fal kizárólag
Wyndham Lewis egy kis festményének volt szentelve. A kép olyan volt,
mintha földrengést ábrázolt volna egy rózsaszínű anilin-városban,
hirtelen zöld papírdobozok között. Szerette volna, ha ezt a képet nem
látta volna meg.
Hátat fordított neki s az ablakon át kitekintett a fákra és a zöld
pázsitra. Az erkélyt fekete és arany vázákba ültetett fehér és rózsaszín
gerániumok díszítették. Fekete és arany volt az erkély rácsozata is s
valószínűtlen rózsaszín sávok tarkították.
Lady Sunderbund körülbelül öt percig váratott magára. Mosolyogva
közeledett a püspök felé.
Úgy volt öltözve és úgy lépkedett keresztül a szobán, hogy Botticelli
_Tavaszára_ emlékeztetett, – csak egy kis polonaise csipkével
megtetézve. A püspök azt szerette volna, ha nem emlékeztet Botticellire
és ha neki nem kell töprenkedni a csipke-polonaisen. Nem kérdezte meg
önmagát, hogy Lady Sunderbund jelent-e meg előnyösebb színben Garstein
Fellowséknál vagy az emlékezete csalta-e meg, vagy pedig hogy talán
ízlésének mértéke változott-e meg, annyi azonban bizonyos, hogy valami
határozott csalódottságot érzett.
Egy ideig Lady Sunderbund nézeteiről beszélgettek, azután a szobát és
berendezését csodálta meg, noha nagyjában az volt a véleménye, hogy
minden, ami itt van, tulajdonképpen értelmetlen és méltatlan egy
szobához. Végül narancssárga tálcán, fekete edényben hozták a teát s a
püspök mindenféle apróságokra terelte a beszélgetést, csakhogy ne
kelljen rátérni arra, amiről tulajdonképen beszélni akart. De mert már
telefonon jelezte, hogy «folytatni akarja a multkori eszmecserét», Lady
Sunderbund, ámbár észrevette elfogódottságát, alkalmat igyekezett
nyujtani neki a beszédre. Eleinte csak célzásokat tett, utóbb azonban
oly világosan és félreérthetetlenül terelte rá a beszédet, hogy nem
lehetett kitérni előle.
– Mennyire öhvendek, hogy ismét láthatom, – mondotta. – Öhvendek, hogy
folytathatjuk eszmecsehénket. Sokat, nagyon sokat gondolkoztam hóla.
Miközben beszélt, szinte sugárzott róla a boldogság.
– Minden szót át meg átgondoltam, amit ön mondott, – folytatta, miután
kedveskedőleg hajolt a püspök felé. – Oly nagy segítségemhe volt, mikoh
azt hallottam, hogy a hit tulajdonképen szimbolum… és a többi is, amit
ön mondott. Néha-néha azt éheztem, hogy ön nem is állhat meg ott, ahol
most van, meht amit nekem mondott, azt kifelé is meg kellene mondani.
Ez a megjegyzés belesodorta a püspököt a beszélgetésbe. Ilyen bevezetés
elől udvariatlanság nélkül már nem lehetett kitérni. Miután engedélyt
kért a látogatásra, ostobaság lett volna, ha kis dekorativ
esetlegességek által elriasztatta volna magát a tulajdonképeni céljától.
Egy nőnek lehetnek fekete csíkokkal tarkázott aranyos virágcserepei és
mégis lehet benne mély megértés. A püspök elhatározta, hogy megmondja
neki, amit agyában forgat, de mintha valami láthatatlan akadály
akadályozta volna meg annak elmondásában, hogy valóságos látomása volt
Istennel. Úgy érezte, mintha ez az Istennel való találkozás bizalmas és
magánjellegű találkozás lett volna s hogy nem szabad dicsekednie egy
kiváltsággal és nem mondhat el másoknak olyan dolgokat, melyekre Isten
amazokat nem érdemesítette.
– Mióta nem láttam önt, – mondotta, – nagyon sokat gondolkoztam
megbeszélésünk tárgya fölött.
– Én pedig megphóbáltam, hogy gondolkozzam, – hangzott a megerősítő
válasz, mintha valami együttműködés-félét akart volna kifejezni.
– Istenben való hitem állandóan erősbödik, – mondta a püspök.
Lady Sunderbund felragyogott. Ajka szétnyílt. A figyelem sugárzott le
róla.
– De nem olyanformán nő, mint az egyházba vetett hitem, egyáltalán nem.
Anglikanizmusban születtem és nevelkedtem és most szinte megdöbbenéssel
tapasztalom, hogy kifelé haladok mindenféle katholicizmusból… valósággal
kívülről látom a dolgokat…
– Ahogy például a buddhizmust látjuk, – egészítette ki Lady Sunderbund.
– És mégis közelebb… végtelenül közelebb érzem magamat Istenhez.
– Igen… úgy van, – hangzott a megerősítés.
– Azelőtt azt hittem, hogy ha valaki kilép a régi keretek közül, csak a
sötétségbe és kétkedésbe juthat…
– És most nem éhzi?
– Nem.
– Akkoh ön az első lépést tette meg egy új vallás felé.
A püspök egy pillanatra megállt.
– A vallás felé, – mondotta azután.
– Milyen hemek! – kiáltott fel Lady Sunderbund és a puff szélére
feszítve mindkét kezét, előrehajolt. Olyan volt, mint egy modern képből
kivágott részlet.
– Úgy tetszik nekem, – mondotta Scrope, – mintha mindez a
legtermészetesebb dolog volna a világon.
Lady Sunderbund nagyon lassan tért vissza a földi dolgokhoz. A
teáskészletet olyan méltóságteljes és ünnepélyes mozdulatokkal kezelte,
mintha valami különleges jelentőségű szertartást végzett volna. A püspök
is lassankint kiemelkedett vallomásának mélységéből.
– Cukrot parancsol? – kérdezte és a cukorfogót kezében tartva,
mozdulatának közepén megállt.
A beszélgetés elakadt s csak akkor folytatták, miután már a teáscsészék
fölé hajoltak és némi frissítőt vettek magukhoz.
– Azt jelenti-e, amit mondott, hogy el kell hagynia az egyházat? –
kérdezte az asszony.
– Először magam is ezt hittem… de most magam sem tudom. Nem tudom,
mitévő legyek.
Lady Sunderbund a következő gondolat kifejtésére várakozott.
– A helyzetem épen olyan, – folytatta Scrope, – mintha valaki egész
életét egy szobában élte volna át s azt képzelné, hogy ez a szoba az
egész világ. Azután, mikor egyszer kilép az ajtón, felfedezi a tengert,
a hegyeket és csillagokat. Így voltam én vele az anglikán egyházban.
Most olyan különösnek tetszik elképzelni, – pedig egy esztendő előtt még
a világ legtermészetesebb dolgának tűnt volna fel, – hogy valaha azt
hittem, hogy a kompromisszumos anglikánizmus a hitnek végső igazsága s
hogy a világ végeztéig semmit sem lehet tudni, amit Cosmo Gordon Lang
már nem tudott volna s hogy nem lehet Istenről és lényéről más képzetet
alkotni, mint amelyet már Randall Davidson ismert.
Szünetet tartott.
– Én megtettem, – tette azután hozzá.
– _Én_ megtettem, – ismételte az asszony, tágranyílt, ragyogó kék
szemekkel.
– Az angol egyház a legjobb esetben csak kápolna a nagy út szélén.
– Az út szélén, amely hová vezet?… – szónokiaskodott Lady Sunderbund.
– Lássa, Lady Sunderbund, – mondotta a püspök, – az én helyzetem épen
olyan, mint azé az emberé, aki váratlanul kilép az ajtón.
Az asszony halkan és nagyon találóan megjegyezte:
– Pedig a világ máh megvolt, mielőtt felfedezték volna.
A püspököt meglepte a szavak találó volta.
– Úgy érzem, hogy el kell jutnom a nyers igazsághoz. Tulajdonképen mit
kell tennem? Le kell mondanom a papi hivatásomról, mert megismertem
Isten igazi nagyságát? Nem tudom, mitévő legyek?!
Most a gondolatoknak új rétegét kezdte feltárni.
– Azt szokták mondani, – folytatta, – hogy aki egyszer pap volt, mindig
pap marad. Másnak el sem tudom képzelni magamat, mint ami vagyok.
– De többé nem ohthodox…
– Úgy van, nem vagyok többé orthodox és nem vagyok megelégedve
önmagammal. Olyan pap vagyok, aki keres és kutat.
– Az embehi haladás és testvéhiség egyházában, – sugalmazta Lady
Sunderbund.
– Mindenesetre. Egy haladó és megismerésre törekvő egyházban.
Az asszony mély helyesléssel bólintott.
– Azok az athéni szavak nem hagynak nyugton. «Az ismeretlen Istennek».
Hogy úgy mondjam, – a _kinyilatkoztatás_ régies kifejezés, – szuggeráló
erővel hatnak rám… hogy ott álljak az oltár előtt, melyen idegenszerű
nevek olvashatók és régi szimbolumok láthatók, én pedig az egész
emberiségnek beszéljek az egy igaz Istenről…!
4. §.
Ez alkalommal nem jutott tovább ennél a pontnál, noha még majd egy óra
hosszat folytatta az eszmecserét. Amit azonban ezután mondott, az
lényegileg nem volt egyéb, mint ismétlése az előbbieknek. Társalgás
közben Lady Sunderbund érvényre tudta juttatni eredeti báját és Scrope
már kezdte megszokni, hogy el tudja feledtetni modorának bizonyos
mesterkéltségét s lakásának és toilettjének túlhajtott modernségét.
Nagyszerű hallgató volt. Senki sem tudta volna pompásabban segíteni a
püspököt, hogy ki tudja fejezni, amin tépelődött. Ezt olyan nagyon
értette, hogy mikor Scrope menni készült, azt érezte, hogy bármely
intelligens hallgató előtt a lehető legösszefüggőbben és a
legelfogadhatóbb formában tudná feltárni a kérdést. Szempontjai úgy
megtisztultak, hogy nem zavarta többé Isten közvetlen és ragyogó
jelenvalósága. Káprázatai és extázisa megszűntek, – problémája pedig
minden más nagy emberi problémának, a politika, tisztesség és erkölcsi
elv problémájának színvonalára csökkent le, amelyek nem olyan sürgős
jellegűek, mint például egy égő ház problémája.
Az a vágy, hogy lelki élményeit külsőleg is kifejezésre juttassa, egyre
erősbödött benne. Le akarta szögezni helyzetét s cselekedni akart. A
klubban akart ebédelni s az úton azon gondolkozott, hogy kikkel
közölheti gondolatait. Rampound lord asztalához ült és már közel volt
hozzá, hogy tárgyát megpendítse előtte. Bluish lordnak azonban ez este
pokoli kedve támadt, hogy nyers törvényszéki adomákat eregessen meg, ami
nagyon sajnálatraméltó szokásuk az ügyvédféle embereknek s a teológia
pedig rendszerint el szokott merülni és el szokott pusztulni az ilyen
adomák hömpölygő áradatában. Mikor Scrope lefeküdt, az ágyban régi
barátja és pártfogója, Likeman püspök jutott eszébe s az a gondolat
ébredt benne, hogy tőle kellene tanácsot kérnie. Másnap úgy is
cselekedett.
Azóta, mikor a püspök még csak Scrope tisztelendő úr volt s Likeman
káplánjai históriai nevezetességű koszorújának legfiatalabb és
legtevékenyebb tagja, barátságuk egy pillanatra sem szűnt meg. Likeman
második atyja lett neki. Az öreg úr tapintata és támogatása a
bizonytalanságnak és nyugtalanságnak azokban a napjaiban ragyogott
különös fénnyel, mikor a drága öreg Viktória királynő, Istennek földi
képviselője, a tizenegyedik órában sem akarta őt püspökké kinevezni.
Rájött a rossz órája és berzenkedett a püspökre. Pedig jó német
kiejtéséért szerette Scropet, de felbőszítették őt az újságok hírei, –
nem lehetett megállapítani, hogy ki írta őket és ki mutatta meg őket az
öreg hölgynek, – melyek a várható rangemelést előre bejelentették.
Ezért, valahányszor a Scrope nevét említették előtte, a Welfek családi
vonásának megfelelően mindig kivörösödött, ő maga pedig szinte
megmerevedett. Így történt, hogy egy gazdag lelki élet aratását több
hónapig nem lehetett betakarítani s csak Likemannak sikerült ismét
kedvezőre változtatni az uralkodói hangulatot.
Ilyenformán nagyon is érthetőnek tetszett, ha Scrope némi magyarázattal
tartozott Likemannak, mielőtt nyílt törésre vitte volna dolgát a magas
egyházzal.
Úgy találta, hogy a háború óta Likeman szemmelláthatóan megöregedett és
megráncosodott, de még mindig olyan jólelkű, tisztán és élesen látó
volt, mint régente. Hangja is egészen úgy hangzott, mint egy kedves öreg
asszonyé.
Párnák közé temetkezve ült, – «manapság ugyanis az embernek meg kell
őrizni vitalitásának minden foszlányát» – és egy időre csak arra
szorítkozott, hogy látogatója történetének fejleményeit meghallgassa.
Természetesen oly emberek előtt, mint Likeman, nem lehet látomásokról,
vagy sugalmazásokról beszélni.
– Fel vagyok zaklatva s úgy érzem, hogy valami nincs rendben, –
körülbelül ez volt az a hang, melyet a püspök használt.
Likeman olykor lassan bólintott fejével, olyanformán, ahogy a doktorok
szoktak cselekedni, ha ismerős sziptomákat mesélnek el nekik.
– Úgy van, – mondotta, – mindezeken átestem én is… Igaz, némi kis
különbség volt a lényegtelen részletekben… Mily tisztán látott meg
mindent!… Ön is túlteszi magát a mi ostoba régi háromságainkon… mint én,
már nagyon régen, – mondta az öreg Likeman, sovány kezével fogdosva és
tapogatva székének karfáját.
– _De…!_
Az öreg ember felemelte a kezét és ismét visszaejtette.
– Ön is otthagy mindent… nyílegyenesen. Én is azt tettem. A reggelnek
szárnyaira kél és elrepül a föld tulsó határáig… És ott megtalálja…
Felemelte egyik sovány újját, mintha minden szavának nyomatékot akart
volna vele kölcsönözni.
– És ott megtalálja a sorsot, aki nem más, mint az Atya, a szív
hatalmát, aki nem más, mint a Fiú, az elérhetetlen istenségből reánk
sugárzó fényességet, aki nem más, mint a Szentlélek Isten…
– De én nem ismerem a Szentlélek Istent, a sors pedig nem az Atya. Az én
látomásomban csak egy Istent láttam, akit nem feszítettek meg, aki
harcos, aki meghódít és akit meg kell hódítani.
Az öreg Likeman fiatalabb kollegájára meredt.
– _Ön látta!?_
Princhester püspöke nem szándékozott idáig elmenni, de most már
kénytelen volt ragaszkodni szavaihoz.
– Mintha a saját szememmel láttam volna… A világosság és bátorság
Istenét.
– Önnek _látomásai_ voltak, Scrope?
– Úgy tetszett, mintha láttam volna.
– Nem, ön csak álmodott.
– De miért ne láthattam volna?
– Látni?… Szellemi dolgokat. Szimbolumokat valóság gyanánt. Metaforákat.
Mintha mozgó emberek volnának!
– Ön úgy beszél, mintha agnosztikus volna.
– Valamennyien agnosztikusok vagyunk. Hitünk saját maguknak s az
ismeretlenhez való viszonyuknak kifejezése. A háromegy istenség csak
lelki szükségletünknek és hajlandóságunknak formája. Mindig azt hittem,
hogy ezeket ön is adottságok gyanánt fogadja el. Ki látta, hallotta,
vagy érezte valaha is igazán Istent? Isten nem az érzékekben, vagy az
agyban, hanem a lélekben van. Ön realista, ön materialista…
Az öreg püspök hangja nagyon elkomolyodott.
Princhester püspöke elmélkedett. Isten látomása már távol esett
emlékeiben és nehéz volt visszaidézni. De végül mégis megjegyezte:
– Azt hiszem, hogy kell Istennek lenni s ez az Isten épen olyan
valóságos személy, mint ön vagy én. Amellett ő nem az a teológiai Isten,
akit mi a világnak hirdetünk.
– Megszemélyesítés, – mondotta Likeman. – A tizennyolcadik században
szépséges női alakok formájában szokták ábrázolni a tudományt és a
matematikát. Ifjú emberek úgy szerették a tudományt és a szabadságot,
ahogy Pygmalion szerette Galateát. Legyen, ha ön úgy akarja. Képzelje el
az istenségét látható személynek. De hagyja meg nekem az én –
spiritualizmusomat.
– Ez a spiritualizmus olyan légies, akárcsak a köd… Engedje meg, hisz ön
egyáltalán… valamit?
– Mindent! – felelte Likeman nyomatékosan és hirtelen elevenséggel
felegyenesedett ültében. – Mindent, amit valaha együtt vallottunk.
Hiszem, hogy egyházam hitvallása mindent kifejez, amit ki lehet fejezni
_annak_ – az emberi lélekhez való viszonyáról. – Magyarázó
kézmozdulattal fogta át egyik kezével a másiknak csuklóját s aztán így
folytatta: – Igen, a _hozzá_ való viszonyt a lehető legjobban kifejezi.
Ahol úgy látszik, hogy ellentmondás vagy abszurditás van, ott csak a
misztérium a paradox jellegű. A bűnbeesés és a megváltás története olyan
tökéletes szimbolum, hogy ha valamit elvennénk belőle, vagy hozzáadnánk,
az igazságát csökkentenénk. Ha egyik-másik pontjában lehetetlennek
tetszik, akkor semmi másra nem lehet következtetni belőle, hacsak saját
lelki hiányosságomra nem. Hiszek egyházamban is, Scrope, amely a vallás
megtestesült igazsága, az isteni eszköz az emberi ügyekben. Hiszek
hagyományának biztonságában, tanításának teljes és tökéletes
valóságában, tekintélyében és isteni voltában.
Elhallgatott, fejét kissé féloldalt hajtotta és gyengéden mosolygott.
– Mondhatja-e ezek után, hogy ön nem hisz?
– De a históriai Krisztus, Jézus, az ember?…
– Az élet lehet metafora is. Miért nem? Igen, én mindent hiszek.
Mindent.
Princhester püspökét egy pillanatra megdöbbentette mindennek ez a
tökéletes elfogadása.
– Látom, – mondta, – hogy ön mindent hisz, amit vall.
Egy pillanatig azon erőlködött, hogy összeszedje magát.
– Azt kell mondanom, – folytatta Likeman, – hogy az ön látomása, ha
látomás volt, csak egyik képe az istenségnek. Csalódik, ha azt hiszi,
hogy az eretnekségben nincs igazság. Csakhogy az eretnekség legtöbbször
részleges felismerése valamely lényeges igazságnak. A legtöbb eretnek
olyan ember, aki valamely részleges igazság szikráját fátyolon át látta
fölcsillanni… Megvakította őket ennek látása. Minden egyéb eltűnt
előlük… Meg vannak babonázva. Önt a harcos Isten felfedezése
megbabonázta. A Fiúisten, mint hős. És ön ezt az egy megjelenési formát
akarja imádni. Ön a vadonba akar elvonulni, egy disszenteri sátorba,
ahelyett, hogy minden idők nagy templomában maradna.
Vajjon igaz-e ez?
Néhány pillanatig úgy tetszett, hogy igaz.
Princhester püspöke komoran ült és tépelődött. Valahol a messze távolban
látta a sugárzó útmutatót, aki hívta, hogy kövesse, de aztán egy
gondolat ötlött eszébe és elmosolyodott.
– Minden idők nagy temploma, – ismételte. – Emlékszik-e arra a
kavarodásra, mikor az öreg királynő megkötötte magát?
– Emlékszem, persze, hogy emlékszem, – mondta Likeman és
megrendíthetetlen biztonsággal mosolygott. – Miért ne emlékeznék?
– Hatvan esztendőn keresztül valamennyiünket, akik ön szerint minden
idők nagy templomának vagyunk püspökei, az a kis ingerlékeny vörös
hatalom nevezett ki. Az erősített meg és az tartott helyünkön.
Emlékszem, hogy annak idején alig mertem önnek elmondani… háborgó
méltatlankodásomat… jóformán még magam előtt sem mertem bevallani…
– Mindez nem lényeges, – legyintett kezével az öreg Likeman.
Azután, mintha meg akarná erősíteni, amit mondott, mégegyszer
legyintett:
– Egyáltalán nem…
Némi szünetet tartott, mintha azon gondolkodott volna, hogy miként
fejezze ki magát, azután folytatta:
– Én Krisztusnak egész földi egyházáról beszéltem… Ezek a Viktóriák,
Edvárdok és más hozzájuk hasonlók csak időbeli esetlegességek, aminthogy
az anglikánizmusnak a római közösségtől való elválása, vagy a görög
orthodox közösség is csak időlegesség. Önnek is bizonyára feltűnhetett,
hogy minden idők bölcs férfiai hasonló dolgok nehézségein felül tudtak
emelkedni. Miért? Mert tudták, hogy mind e szabálytalanságok, szakadások
és eltorzulások dacára, amelyek egy székesegyház falán levő kopásokhoz,
kis repedésekhez és toldozásokhoz hasonlítanak, az építmény jó, mert
oltalmat és biztonságot nyujt. Másutt nincs oltalom és biztonság. Így
jutok el az ön problémájához. Tegyük fel, hogy igaz, hogy önnek egy
véletlen látomásában megjelenik Isten harcos formája és hogy nem
hasonlít a Szentháromsághoz, hogy nem hasonlít az apostoli hitvallás
Istenéhez, hogy látszólag semmi közössége sincsen az egyházzal s így az
a kérdés merül föl, hogy most kilépjen-e az egyházból? Hová akar menni,
ha kilépett? Az egyház megmarad. A doktrinákat nem változtatjuk meg
azzal, ha más szavakat használunk és a hangsúlyt másként alkalmazzuk.
Elég, ha az öntudatunk kapujában használunk más hangsúlyt.
– De megtehetjük?
– Megtesszük. Hogy példát mondjak: hol van ma a pokol? Nyolcvan év előtt
ez a kérdés lázba hozta az egész egyházat. Ahogy valami atheista egy
ízben kifejezte magát, minden hivő léleknek központi fűtése van… Ne
nézzen mást, csak a lényegbe vágó kérdést. Azt a kérdést, hogy ön
szakítani akar az egyházzal. Kérdezze meg önmagától, hogy azután mit
akar kezdeni… Mi lesz önből? Különc akar lenni? Disszenter?… Negativum.
A tagadás szelleme… Itt akarja hagyni az egyházat? Nem akarja többé
szolgálni az egyházat? Ennyi az egész. _Cselekedni_ semmit sem tudna. Az
egyház menne tovább a maga útján, minden menne tovább a maga útján.
Mindössze ön veszne el a külső vadonban.
– De hát akkor?…
Az öreg Likeman előrenyujtotta egyik csontos újját.
– Maradjon az egyházban és módosítsa belülről. Az új világosságot,
melyben része volt, vigye az oltár elé.
Kis szünet következett.
– Nem szoktak új bort önteni régi palackokba, – elmélkedett a püspök
hangosan.
Az öreg Likeman valamit mondani akart, de köhögési roham fogta el.
– Adjatok azokból a pilulákból… eh, eh… Nem szeretem ezt a köhögést… eh,
eh…
Az inas megjelent és kis ezüst orvosságos dobozt nyujtott át neki. Az
öreg püspök reszkető kezébe vette.
– Mi, akik a hivatásban élünk, Scrope, nem hihetünk olyan megoldásokban…
A mellett az igaz vallás – mondotta ihletszerű hangon, – olyan, mint az
óbor… Olyan régi, mint maga a lélek. Minek keresnénk helyébe újat… Ön
Krisztus földi egyházának püspöke, – összegezte a megállapításait. – Ön
el akar szakadni tőle. Öreg tengerész módjára akar bolyongani, aki
elhagyta hite hajójának roncsait és meg akar magyarázni valamit, amire
senki sem kíváncsi. Ön el akarja hagyni az egyházat… Bizonyára van
vagyona?
Az öreg ember a pilulákat kezében tartva, választ várt meglepő
kérdésére.
– Nem, – felelte Princhester püspöke, – _alapjában véve_ nincs.
– De hát édes fiam! – mondta Likeman a régi mester hangján. – Fiam, hát
van magának sejtelme arról, hogy mekkora értéke van a munkapiacon egy
ex-püspöknek?
– Erre sohasem gondoltam.
– No látja… Nős és van gyermeke?
– Öt leányom van.
– Akkor nősült meg… igen, emlékszem, mikor St. Johns Woodba került.
Feltételezem, hogy a felesége természetesnek találta, hogy ön hozzá van
kötve az egyházi pályafutáshoz. Valószinű, hogy ez is belejátszott
elhatározásába.
– Erről az oldaláról még nem fontoltam meg a dolgot, – mondta
Princhester püspöke.
– Nem mondom, hogy ez döntő szempont, – mondotta Likeman, – nem döntő
jelentőségű. De ez is beleesik a latba. Mérlegelni kell…
Az öreg ember új szempontokat vetett fel. Amellett érvelt, hogy a dolgot
el kell halasztani és meg kell fontolni. Ha valaki esztendőkön át
viselte a püspöki tisztet, többé nem szabad ember elhatározásaiban. Az
ilyen ember hivatalos része a nagy építménynek, amely nagyszámú és tőle
függő hivőnek hitét hordozza. Nincs joga, hogy szellemi és erkölcsi
alapjaikban durván megingassa a hivőket. Ő megérthet valamit, de hogy
értse meg a nyáj, melynek ő a pásztora? Saját lelkével csinálhat, amit
akar, de mi történik amazokkal? A támasztékot rántja ki alóluk,
megdöbbenti őket, megszomorítja őket, megrabolja bizalmukat, de semmiről
sem győzi meg őket.
– Az intellektuális egoizmus olyan súlyos bűn lehet, mint az anyagi
önzés, – állapította meg Likeman püspök s hozzátette: – És feltéve,
igen, feltéve, hogy önnek mindenben igaza volna, vajjon akkor is nem
inkább svéd tornára, vagy valami megfelelő diétára volna-e önnek inkább
szüksége?
– Úgy látom, – mondta Princhester püspöke, – hogy ön elhatározásom
elhalasztását kívánná.
– Három hónapra…
Princhester püspöke beleegyezett a három hónapba.
– Három hónapra… Minden egyházi szolgálatot beleértve. Mert mindezek
után, feltéve, hogy kárhozatos ismételni olyan imákat és hitbeli
tételeket, melyekben nem hisz és kárhozatos végezni olyan egyházi
funkciókat, melyeket babonáknak tart, _senkit sem lehet lehet
kárhoztatni, csak önt magát_. Más oldalról azonban, ha olyan kételyeket
juttat kifejezésre, melyeket még nem emésztett meg tökéletesen, mások
lelkével végez kísérletet…
5. §.
A püspök sok megfontolni valót talált öreg barátjának tanácsaiban.
Sokáig beszélgettek és sok oldalról világították meg a kérdést s
kiderült, hogy az öreg sok aggodalmat tudott szétszedni, nem egyet le is
tudott győzni, de a legtöbb legyőzhetetlenül ott maradt a háttérben. Így
aztán Scropenak az maradt a meggyőződése, hogy Likemannak nincs igaza,
de ez a meggyőződés mégsem volt még egyéb, nagyon élénken érzett
eszménél. Tisztán látta, hogy ő már nem egyházi ember és nem keresztény
a szó általánosan elfogadott értelmében és hogy okvetlenül el kell
hagynia az egyházat. De a sürgősség érzése már nem szorította. Az eset
megfontolást kívánt és nagyon sok elővigyázatot – mások szempontjából.
Nem szedte többé Dale orvosságát, mert egészségesnek érezte magát és jól
aludt. Kissé félt is az erőshatású folyadéktól. Másnap hazautazott
Princhesterbe, mert a három hónapra kötött kompromisszum mellett püspöki
működését újra kezdhette. Csak mikor ismét otthon volt palotájában,
akkor ébredt tudatára az otthona iránti rettenetes felelősség súlyának
is, mely a beszélgetés folyamán szintén szóba került.
Lady Ella szeretettel és aggodalommal fogadta.
– Fáradt voltam és szellemileg ki voltam merülve, – mondta püspök. – Ez
a pár nap, melyet Londonban töltöttem, egy kis változatosságot hozott.
Az asszony ráhagyta, hogy tényleg jobb színben van és pár pillanatig
olyan félő aggodalommal vizsgálgatta, mintha mindenáron segíteni akart
volna rajta.
A püspök, miközben a feleségét nézte, újból felismerte a szépségét, női
méltóságát és gyengédségét. Valami lágy, selymes anyagból való szürke
ruhát viselt, melybe némi kékes szín játszott bele s gazdagnak tetsző
csipkével volt borítva. Haja hullámosan volt hátrafésülve magas
homlokáról s csuklóján és nyakán vékony aranylánc csillogott. Egész
egyénisége szinte képzeletet felülhaladó módon beleillett a környezetbe,
a nagy barátságos, kulturált, de anglikán színezetű szobába, melyben
bekötött könyvek álltak sorban, egy nagy zongora, melyen harmadik
leánya, Miriam, már csinosan kezdett játszani és ragyogó ezüst és finom
porcellán teáskészletek.
A püspök nézelődve foglalt helyet az alacsony karosszékben felesége
mellett.