1. §.
Dale dr. túltett még azon is, amit a püspök elképzelt róla.
Szikár, sovány, sötét fiatalember volt, hosszú, fekete hajjal és
szabálytalan, megnyúlt arccal. Álla balfelé el volt görbülve. Szürke
szemével, amely nyilvánvaló bizalmatlanságot árult el, merően vizsgálta
a püspök arcát. Ha fényképész vagy arcképfestő lett volna, sem lehetett
volna áthatóbb tekintete. Hangja nyers volt, pedig a püspök a hangokkal
szemben különösen érzékeny volt.
Vizsgálatában nagyon messze visszament a püspök betegségének kezdetéig
és súlyt helyezett a püspök szívének, nyelvének, szemének és térdének
megvizsgálására, ami még jobban felkavarta a püspök lelkét.
– Brighton-Pomfrey neuraszténiát állapított meg?
– Az volt a diagnózisa, – felelte a püspök.
– Neuraszténia, – mondta a fiatalember olyan hangon, mintha az egész
világ iránti megvetését akarta volna vele kifejezni.
A püspök kezdte a kabátját kigombolni.
– Remélem, nem akarja megszegni az ivást és dohányzást illető
fogadalmát? – kérdezte a fiatalember s a gúnyolódás halvány árnyalata
volt a hangjában.
– Hacsak lehet, nem, – hagyta helyben a püspök. – Ha kár nélkül tehetem,
illetőleg, ha nem megy munkabírásom rovására, – tette hozzá. – Ugyanis
nagyon el vagyok foglalva.
– Azt hiszem, találunk majd módot rá, hogy a fogadalmát megtarthassa, –
mondta a fiatalember, míg a püspök átkokat szeretett volna szórni a
fejére. – Azt hiszem, – ismételte, – valahogy majd csak segítünk a
bajon.
2. §.
A püspök kezét kinyujtva ült az asztal mellett és várta, hogy hová
fejlődik ez a kellemetlen orvosi vizsgálat. Majdnem ott tartott, hogy a
lehető legbarátságtalanabb módon megkérdezze, vajjon mikor jön haza
Brighton-Pomfrey.
A fiatal orvos Brighton-Pomfrey kandallójának szőnyegén állt és most
nyilván azon gondolkodott, hogy mit mondjon.
– Annyi kétségtelen, – mondotta olyan hangon, mintha önmagával vitatná
meg a kérdést, – hogy önnek valami erősítőre van szüksége. Akárhogyan,
de szabadulnia kell ebből az állapotból.
A püspök beleegyezőleg bólintott. A fiatalembernek erősítő szere némi
reményt ébresztett benne.
Dale dr. tovább elmélkedett, majd úgy tett, mintha hirtelen eltávolodnék
az erősítő szer gondolatától.
– Az ilyen dolgokban az zavar legjobban, hogy az előidéző okokat nagyon
nehéz megállapítani, mert azok a fizikai és szellemi jelenségek
határvonalára esnek. Az ember orvossághoz vagy életrendjének
megváltoztatásához folyamodik és ez zavarja gondolkodását. Vagy egy
gondolathoz folyamodik és ez zavarja az egészségét. Könnyű azt mondani,
amit sokan mondanak, hogy minden gondolatnak fizikai alapja van. Ez épen
olyan könnyű, mint amit a keresztény tudomány hivői állítanak, hogy
tudniillik testi állapotunkat gondolatainkra kell visszavezetni. Az én
véleményem szerint az igazság nincsen sem az egyik, sem a másik részen.
Én például nem mondhatnám önnek, hogy menjen haza és imádkozzék a
nyugtalanságok és zavaró jelenségek ellen, mert épen e nyugtalanságok és
zavaró jelenségek azok, amelyek az eredményes imádság lehetőségét
elrabolják.
Úgy beszélt, mintha e fejtegetésekre nem is várt volna választ a
püspöktől.
– Nem látom be, hogyha egy eset közvetlenül a metafizika határa elé
állít bennünket, miért kellene a doktornak megállani. Miért ne
bocsátkozhatnék bele a metafizikába vagy a pszichológiába olyan
mértékben, mint amennyire ezt az eset megértése kívánja. Feltéve persze,
hogy ön megengedi, hogy a vizsgálat során…
– Folytassa… – mondta a püspök, aki hirtelen belekapaszkodott az erősítő
szer gondolatába. – Leghelyesebb, ha a saját módján igyekszik kinyomozni
az ügyet és úgy tér át az eset gyakorlati részére.
– Ami ebben az esetben, az _ön_ esetében lényeges, – folytatta Dale dr.,
– az a valóságra alkalmazott mértékeinek szétzilálódása. A kedélyélet
jelenségeinek egy csoportjában zavar támadt. A neuraszténia nagyon is
általános fogalom… Mindegy, mondjuk, hogy ez a neuraszténiának bizonyos
formája. Ezen a ponton, be kell vallanom, hogy egy munkáról beszélek,
amelyen dolgozom és ki akarok adni. Először be kell fejeznem, azután
kiadom… Abból a gondolatból indulok ki, hogy minden élőlény olyan
állapotban él, mely nem nagyon különbözik az őt környező dolgokra
vonatkozó hallucináció állapotától. Az igazság, a lényegbe vágó igazság
el van rejtve előlünk. Mindig. Mindenesetre kell, hogy a bennük dolgozó
illuziókban meglegyen az igazságnak valamely mértéke, a valónak valamely
működő mértéke, mert máskülönben a lény összezúzná és elpusztítaná
magát, de a tűznek és a veremnek felismerése mögött széles mezeje lehet
még a csalódásoknak, melyen évek hosszú során át tévelyeghetünk. Amíg
nem eszméltünk rá, nem törődünk vele… Nem tudom, elég világosan
fejezem-e ki magamat.
– Követem önt, – mondta a püspök kissé fáradtan. – Követem. Jelenségek
és fogadalmak és így tovább. Kant és egyebek. Pragmatizmus.
Felsóhajtott.
– És más hasonlók, – egészítette ki Dale dr., kissé gúnyolódó hangon. –
Amint látja, mi belenevelődünk egy bizonyos életbe, beleilleszkedünk
bizonyos körülményekbe és szokásokba és kijelentjük: «Ez igaz», vagy «ez
mindig így van». Mindjobban és jobban beleilleszkedünk életünkbe, mint
egészbe és mind biztosabbnak érezzük magunkat. Mindaddig, amíg valami
nem történik, ami rázkódást idéz elő illuzióink körében. Ez lehet valami
ellentmondó tény, valami véletlen, vagy esetleg valami alig észrevehető
változás az egészségünkben, ami _kétkedő_ érzéseket vált ki belőlünk.
Vagy lehet akár csak a szokások megváltozása, vagy pedig, amint
feltételezem, a bíráló ösztönnek és képességnek alig észrevehető
meggyorsulása. Ilyenkor hirtelen úgy érezzük, mintha elvesztünk volna
egy idegen országban, mintha a valóságban sohasem _láttuk_ volna azelőtt
a világot.
Az orvos szünetet tartott.
A püspököt akarata ellenére érdekelte, amit beszélt.
– Amit ön előad, az esetnek a lelki oldalára bizonyos mértékig áll, –
ismerte be.
– Intelligens betegek elől sohasem szoktam eltitkolni gondolataimat, –
mondta Dale dr., bizonyos nyugodtan támadó hangon. – Az ilyen
titkolódzás a gyógyászat mesterségének sötét korszakába való. Én
pontosan el akarom mondani, hogy mit hiszek és tételezek fel önről.
Mindennek a kezdete valami jelentéktelen és alig észrevehető belső
zavar, amit véleményem szerint önnek Princhesterbe költözése és az
ottani víz okozott…
– De a princhesteri víz nagyszerű. Az odavalók büszkék rá.
– Mindegy. Nagyszerű azoknál, akik azt szokták meg. Tényleg legjobb
ivóvizeink közül soknak egészen különleges sajátosságai vannak. A
burtoni víznek például Beetham mérése szerint kilenc fokos
radioaktivitása van. Ezt csak mellékesen jegyzem meg. Az én elméletem az
ön esetére alkalmazva az, hogy változás történt a vérében, ami annyira
megnövelte érzékenységét és bíráló ösztönét, hogy különböző zavaró
tünetek – nem tudom melyek, de mégis hivatkozhatom rájuk, mert látom
nyomaikat, – jelentkeztek életében.
A püspök igenlőleg intett.
– Ön elvesztette a gyökereit. Egyik házból a másik házba költözött, de
nem találta meg a _biztosságnak_ azt a bonyolult érzését, amely az
embernek csak az _igazi_ otthonában van meg.
– Oh, ha látná az új palota kandallóit és díszítéseit! – mondta
beismerően a püspök. – A valóságban idegenek nekem.
– Ez csak feltevésemet igazolja – mondta Dale dr. – Utána következett az
álmatlanság, amely a testi kellemetlenség növelésével még növelte a
lelki idegenség érzését. Én intellektuális rendellenességre gyanakszom.
Ismét szünetet tartott.
– Tényleg úgy volt, – mondta a püspök.
– Ön nem érezte magát seholsem otthonosan. Nem volt otthon az
egyházkerületében, a palotájában, a testében, a meggyőződéseiben. Azután
következett a háború. Minden egyébtől eltekintve, az egész világ
lelkülete sokkal erősebben szenved a háború megrázkódtatásától, mint
általában feltételezik. Valószínűleg ön maga sem vette észre, hogy
mikor, de étkezéseinél többet ivott, általánosságban pedig jóval többet
dohányzott, mint azelőtt. Ez volt természetes és érthető válasza a
történt rázkódtatásra.
– Ah! – mondta a püspök és az arca felderült.
– Azt hiszem, Tolsztoj mondotta, hogy a szellemi életet élő emberek
közül kevesen tűrnék el a világot úgy, amint van, ha nem
dohányozhatnának és nem ihatnának. Ez helyes. Még regényíróknak is
vannak világos pillanataik. Bizonyára az ilyen dolgok lecsillapítják a
lelki nyugtalanságokat és eltompítják a szkeptikus érzékenységeket. Ön
pedig épen akkor mondott le róluk, amikor lelkileg legerősebben volt
otthontalan.
– És minél hamarabb visszatérhetek hozzájuk, annál jobb, – mondotta a
püspök felderült arccal. Tisztán látom…
– Azt nem mondhatnám, – jegyezte meg Dale dr…
3. §.
– Ez az a pont, – mondotta Dale dr., – amiben az én kezelésem különbözik
– a nevet, mintha idegenkednék a hangzásától, csak húzódozva ejtette ki,
– Brighton-Pomfrey dr. kezelési módszerétől.
– Eddig – mondotta a püspök, – mindenesetre ő kezelt.
– Ő bizonyára arra törekednék – folytatta Dale dr. – hogy visszaadja
önnek a régi illuziók körét, a régi megszokott érzéseket, gondolatokat
és ismert körülményeket. Ő igyekeznék visszaállítani a régi állapotot.
Nyugalmat rendelne önnek. Elküldené önt valami fürdőhelyre, amely mint
jelenség új, de körülményeit illetőleg régi. Elküldené például a skót
felföldre, Észak-Olaszországba, vagy Svájcba. Eltiltaná az újságoktól s
helyettük botanizálást, megnyugtató olvasmányokat rendelne, mint
Trolloppe regényeit, Gladstone életét, A. C. Benson munkáit,
emlékiratokat és sok más hasonlókat. Olyan helyre küldené önt, ahol van
egy jó anglikán káplán s ahol időtöltésből ön vállalhatná az
istentiszteletek egy részét. Ő valami más vízzel igyekeznék elmosni a
princhesteri víz hatását, például controlexevillei vízzel, utána pedig
Salutarisra és Perrierre fogná önt. Nem tagadom, a háború előtt talán én
is ilyen kezelésre fogtam volna önt, de most…
Dale dr. elhallgatott.
– Most?… – kérdezte a püspök.
Az orvos arca sötét szenvedélyt árult el.
– _Most nem_, – mondta nyugodt határozottság hangján. – _Most nem teszem
meg._
Mindaddig komoran hallgatott, míg csak a püspök meg nem szólalt.
– Akkor hát mit ajánl? – kérdezte a püspök.
– Tegyük fel, hogy nem teszünk kisérletet a régihez való visszatéréssel,
– mondta Dale. – Tegyük fel, hogy nem vissza, hanem előre törekszünk.
– Hova?
– _A valósághoz_… Tudom, hogy az eredmény kétséges. Tudom, hogy
veszedelmes, amit mondok, de az a meggyőződésem, hogy az emberek lelkét
nem hagyhatjuk tovább az illuziók körében, a puha tollakkal kipárnázott
fészkekben. A fátyol mögött vagy Isten van, vagy a sötétség. Miért ne
igyekeznénk megtudni?…
A püspök teljesen el volt kábulva. Akárcsak magát hallotta volna
beszélni.
– Méltatlan volna az én taláromhoz… – mondotta.
Dale dr. befejezte a mondatát:
– … hogy visszariadjak.
– Engedje meg, hogy kissé jobban kifejtsem, amire gondolok, – folytatta.
– Azt hiszem, hogy a gondolattársulás kötelékeinek a meglazulása,
amelyek az embert mindennapi élethez és mindennapi énjéhez fűzik, tíz
eset közül kilencben azoknak a kötelékeknek a meglazulásából származik,
amelyek mindennapi egészségéhez kapcsolják. A rendes körülményektől való
elszakadás példáját láthatja ön azoknak az embereknek az esetében, akik
nevükről és lakóhelyükről megfeledkezve, valósággal az énjüket
elvesztve, bolyongani kezdenek. Az ilyen emberek nemcsak az önmagukkal
való azonosságuk érzését vesztették el, hanem életük körülményei is úgy
kifakultak az emlékezetükből, ahogy egyszerűen elfelejtünk egy
tartalomnélküli történetet, melyet valaha olvastunk. Száz meg száz ilyen
esetet volt alkalmam megfigyelni. Nem állítom, hogy a személyazonosság
tudatának elvesztése szükségszerű dolog volna. Ez csak egyik jelensége
annak, ha a valóság megrögzítésének képessége meggyengült. Ez az agy
vérszegénységének egy fajtája, melynek következtében az érdeklődés
megfakul és felmondja a szolgálatot. Egyáltalán nincs rá ok, hogy valaki
elfeledkezzék egy történetről, mert nem hisz benne, ha az agya elég
erős, hogy meg tudja tartani. De mihelyt az ember elveszti
visszaemlékezéseibe vetett hitét, az agy fáradt és elgyengült, az
agyvelő örül, ha megszabadul tőlük. Ha például a személyazonosságuk
tudatát elvesztett embereket látjuk, mindig az az érzésünk, hogy ezt a
tudatot a fáradt agyvelő engedte elpárologni.
A püspök majdnem úgy érezte, mintha őt is kezdené valami elhagyni.
– De hogy alkalmazza ezt az én esetemre?
– Arra is rátérek, – mondta Dale dr. feltartva hosszú és nagy kezét. –
Mi történnék, ha az ön esetét egészen új módszer szerint kezelnénk? Mi
történnék, ha narkotikumok helyett erősítő és izgató szereket adnék
önnek? Mi történnék, ha úgy hatnánk a vérére, hogy a dolgoktól való
különválás érzésének fokozása mellett, érzékeit az ön körül levő
dolgoknak új és elevenebb átérzésére igyekeznénk felfokozni.
Mialatt beszélt, páciensének habozását figyelte és úgy folytatta:
– Egyszerre megszabadulna a ki nem elégültségnek attól az érzésétől,
melyről most azt képzeli, hogy a dohányzás hiányából ered. A világ
egyszerre áttetszővé válnék, de ön valószerűség gyanánt fogá fel.
Ahelyett, hogy visszakábítaná magát a régi megelégedésbe…
– Ön új kábulatot akar előidézni, – mondta a püspök.
– Csak még egy szót, – mondta Dale dr. – Értse meg, hogy miért akarok
így cselekedni. Könnyű és lehetséges volt megpihenni és az embereket
belekábítani régi lelkiállapotukba, amíg a világ nem változott meg és
míg a változásnak e legvadabb forgószele nem söpört rajta végig,
amelyben most vagyunk De most… _hova_ küldjem önt, hogy megpihenjen.
Hova küldhetem önt, hogy ne lássa és ne hallja a nagy katasztrófát?
Brighton-Pomfrey kétségtelenül még akkor is pihenni küldené az embereket
és kellemesen szórakoztató nyugalmat rendelne nekik, ha az ítélet napja
jönne a mennyben s ha a föld megnyílna, a tenger pedig halált okádna.
Akkor is tengeri fürdőre küldené az embereket. Az én gondolatom az, hogy
nemcsak az egyetlen helyes dolog, hogy túl akarja magát tenni ezeken a
dolgokon, hanem az egyetlen, amit tehet. Ha egyenesen keresztülgázol
ezeken a kétségeken és előjeleken…
Szünetet tartott, azután hirtelen befejezte a mondatát:
– … akkor meghalhat, mint az őrült, de nem hal meg szelídített házinyúl
módjára.
4. §.
A püspök gondolataiba mélyedve ült az orvos szobájában. Ami
lebilincselte és vonzotta, az a remény volt, hogy megszabadul az
elégületlenségnek, kelletlenségnek és nyughatatlanságnak attól az
érzésétől, amely évek óta megkeserítette életét. Ami viszont
visszariasztotta, az ennek a hosszú, szürkearcú, sovány fiatalembernek a
személye, izgatott modora és nagy, fekete hajtömege volt. Akarta az
izgatószert, de nagyon félt tőle.
– Ha ön azt hiszi, hogy az izgatószer használata a helyesebb… – kezdte
el.
– Ha az édes apám volna, akkor is azt ajánlanám, – mondta Dale dr. – Én
mindent elértem vele, – tette hozzá.
– Ha megkaphatnám külön rendelés nélkül.
– Rendelni nem is lehet. A lényege… egy esszencia, amelyet magam
próbáltam ki. Nem szerepel a pharmacopaeában.
A püspököt ismét az aggódás érzése fogta el.
Végül mégis megadta magát. Nem kívánta ugyan az orvosságot, de nem is
akart elmenni a kilátásba helyezett erősítő szer nélkül.
Dale egy kis orvosságos üvegcsét adott neki és az ablak elé tartva,
nagyon óvatosan, tíz cseppet csepegtetett bele a drága folyadékból.
– Csak akkor vegye be, – mondotta, – ha nagyon szükségét érzi.
– Soha még ilyen aranyszínű folyadékot nem láttam, – mondta a püspök,
átnézve az üvegen.
– Ha többre lesz szüksége, még többet is csinálok. Később talán majd
rendelni is lehet… Most egy kis vizet kell hozzá önteni… _így_.
– Milyen szépen játszik benne a fény, mikor opalizál!
– Tessék kiinni.
A püspök teljesen leküzdte vonakodását és ivott.
– Nos? – kérdezte Dale dr.
– Még mindig itt vagyok, – mondta a püspök mosolyogva.
Kellemes bizsergést érzett az egész testében.
– Kissé felkeverte a véremet.
5. §.
A püspök kint állt az utcán, Brighton-Pomfrey háza előtt. A tömör ajtó
bezárult mögötte.
Merész dolog, vagy ha úgy tetszik, esztelenség volt tőle, hogy kiitta az
orvosságot. Élesen figyelte saját magát, készen mindenre, a
legkellemetlenebb vagy a legkülönösebb meglepetésekre. Azt kérdezte
önmagától, hogy biztosan áll-e a lábán és hogy nem kóvályog-e a feje?
Töprengéseit a biztonság érzése váltotta fel.
Hirtelen azt érezte, hogy teljesen biztos Istenben.
Ez az Isten nem volt ugyan talán Nicaeának az Istene, de mit érdekelték
most a teológusok szegényes és kisszerű szőrszálhasogatásai és
meghatározásai. Nem voltak ezek egyebek, mint a hibás kifejezései annak,
amit bizonyára mindenki tudott, de amit senki sem tudott pontosan
kifejezni. Itt volt Isten és nyilvánvalóan közel volt Istennek országa.
A látható világ úgy lebegett a püspök előtt, ahogy napföltekor a köd
lebeg. Büszkén és öntudatosan állt szemben a mindenséggel, amely eladdig
kétkedésekre és mentegetődzésekre kényszerítette őt, a mindenséggel
szemben, amely addig sötét volt, most pedig egyszerre áttetszővé
változott…
Az új erősítő szer első hatása a teljes biztonság és teljes bátorság
volt. A püspök úgy indult el a Mount Street és a Berkeley Square
irányában, ahogy egy szultán indul útjára rabszolgái között.
De ez csak kezdete volt a gyógyszer hatásának.
Még nem tett tíz lépést, mikor úgy tetszett neki, hogy egyénisége sokkal
szilárdabb és nagyobb, mint a körülötte levő embereké. Valamennyien
különös módon kicsinyeknek tetszettek, mintha egy színházi látcső
fordított végén nézte volna őket. Az utca két oldalán levő házak és az
utcán nyüzsgő forgalom hasonlóan osztozott ebben a jelenségben. Amit
látott, olyan volt, mintha a világot moziban látta volna. Az egész
nagyon meglepő hatású volt és kissé lecsökkentette az elégültség első
fellobbanását.
Egy egyenruhát viselő ember haladt el mellette s a püspöknek úgy
rémlett, mintha nagyon különös szemekkel mérte volna őt végig. A
következő járókelőket, akik mellette elmentek, néhány divatosan öltözött
fiatalembert, egy uszkárt vezető hölgyet, egy fűszeres inast, aki
kosarat vitt a karján, viszont ő mérte végig sanda és bizalmatlankodó
tekintettel, de egyik sem látszott rajta valami különöset észrevenni.
Azután egy autótaxi soffőrjén akadt meg a tekintete és megint kétkedni
kezdett önmagában.
Az az érzése volt, mintha az orvosszer hatása dagály módjára növekednék.
Úgy tetszett, mintha betöltené egész testét és szétáradna benne, noha
már egészen telítettnek érezte magát. Négy esztendei tespedés után és
petyhüdtség után nagyon jól esett ez a duzzadó érzés, de túláradóbb
módon jelentkezett, mint bármikor azelőtt. Pillanatnyilag semmi sem
_látszott_, de úgy tetszett, mintha tagjai megdagadtak és emelkedtek
volna… Szinte vigyáznia kellett, hogy ne kezdjen el lebegni.
Mégis nehezére esett, hogy a lebegést teljesen elrejtse a járókelők
előtt. Egyébként teljesen bizonyos volt a körülötte levő dolgok
rendjében és biztos volt benne, hogy Isten vele van. Amit látott, nem
lehetett puszta képzelődés; hiszen a szeme nyílásán át látta az illúziók
és látszatok világát. A világ, amely sürögve rohant pillanatnyi érdekű
dolgai után és amely nem törődött az örökkévaló dolgokkal, melyek őt
röviddel azelőtt még annyira foglalkoztatták, mindenesetre nála sokkal
halandóbb volt.
Ismét egy egyenruhába öltözött ember haladt el előtte.
Most látta először a háborút valami mérhető jelenségnek, amelynek van
eleje és vége és csekélyebb jelentőségű a halhatatlan emberi léleknél.
Azelőtt nagyon nyomasztó hatással volt rá a háború. Látta, hogy
nyomasztó hatással van az utcán járó összes emberekre is. Meg akart
mondani nekik mindent. Meg akarta mondani nekik, hogy minden jóra fordul
s hogy legyenek jó hangulattal. Vágyat érzett, hogy megáldja őket. Kezét
az áldás mozdulatára emelte. Nagyon nehezére esett, hogy uralkodjék
önmagán.
Egész úton lefelé a Berkeley Squareig a püspök teljes erejével küzködött
önmagával. Meg akarta fegyelmezni és korlátok közé akarta szorítani
önmagát. Lépés közben úgy érezte, hogy nagyon magasra emeli a lábát és
nem érteti tökéletesen a földre. Mintha légpárnákon járna.
A nagyságnak és a dolgok áttetszőségének érzete egyre növekedett.
Túlzott kitérésekkel kerülte el a járókelőkkel való összeütközést.
Közben úgy érezte, hogy figyelmét mindinkább magára vonja valami, ami
túlesik a látható dolgok fátyolán. A Piccadillyre érkezett, de a
Piccadilly is nagyon parányinak tűnt fel előtte, aki most érezte Isten
jelenlétét.
Érezte, hogy Isten jelen van, bár nem tudta meglátni. Ugyanakkor itt is
volt, ebben az átmeneti jellegű világban, amelyben fel-alá siettek az
emberek, akik másokat közveszélyes módon bökdöstek oldalba hónuk alá
szorított esernyőjükkel, rohanó emberek, rendőrök, vöröskeresztes
gyüjtőperselyeket csörgető fiatal asszonyok, előkelően öltözött sétálók,
munkakerülők. Mesterségesen elterelték az emberek gondolatait Istenről.
A püspök Prince előtt ment át az út tulsó oldalára és miközben
felesleges módon ugrott el egy omnibusz elől, egy autótaxi majdnem
elgázolta.
A gyalogjáró szélén megállt, hogy összeszedje magát. A megmenekülés
érzése, ahogy az emberek mondani szokták, magához térítette.
Mitévő legyen most? Nyilvánvalóan az opalizáló folyadék túlságosan erős
volt számára. Nem kellett volna meginnia. Hallgatnia kellett volna a
belső ellenkezés szavára. Megértette, hogy nincs olyan állapotban, hogy
az utcán járhasson. Elvesztette – mi is volt Dale kifejezése? –
elvesztette a valóság iránti érzékét. Mitévő legyen? Nyugtalan volt, de
nem félt. Gondolatai épen úgy megduzzadtak, mint testi szervezete és
dübörögve lüktettek agyában. Mitévő legyen?
Brighton-Pomfreynek nem lett volna szabad ilyen vadtekintetű
kísérletezőre bízni betegeit.
Vagy nem különös-e, hogy egy mérsékletben és emberek tiszteletében
eltöltött élet után, most itt áll a Piccadilly gyalogjárójának szélén –
_részegen!_
Eszébe jutott, hogy nincs messze az Athenaeumtól s ha valahol, ott
bizonyára kipihenheti magát, hogy tiszta öntudatát visszanyerje.
A látott dolgok összesége mögött, a magas házak és a nyüzsgő tömeg
mögött a hatalmas és ragyogó ür érzése, a csodának és a jelenlétnek
érzése lebegett, de nem engedheti, hogy ez megint elhatalmasodjék rajta!
Máris túlságosan rabja lett neki. Megnyugtatásul sutogva ismételgette
magában:
– A Piccadillyn vagyok.
Ha uralkodni tud magán, úgy érezte, eljuthat az Athenaeumig, mielőtt…
mielőtt ismét bármi történnék vele.
Magában mormogta, hogy mit kell csinálnia:
– Egyenesen a gyalogjáró mentén… A Piccadilly Circusnál jobbra. Onnét
lassan felfelé… Lebegés nélkül… Junior Army and Navy Stores… Azután a
könyvkereskedő…
Egyszerre azt érezte, hogy nem biztos a saját nevében és ismételni
kezdte:
– Edward Princhester… Edward Scrope, Princhester püspöke.
Közben pedig belső hangok mondogatták:
– Istennek országába jutottál. Isten van veled. A tér és idő csak
illuzióink és álomlátásaink szüleménye. Most is Isten van veled.
6. §.
Az Athenaeum portása látta belépni a püspököt. Nagyon jó színben volt,
az arca ki volt pirulva, de nagyon különös volt a kifejezése. Kék szeme
tágra nyílt és szokatlanul révetegnek és feltűnően kéknek tetszett.
Az étterem felé haladt, habozott, megnézte a kifüggesztett híreket, nem
tudta, hogy bemenjen-e a dohányzóba, lassan felment a lépcsőn és
elhaladva az aranyozott nagy angyal mellett, a társalgó felé tartott.
A társalgóban csak Sir James Mouncet találta, aki szíve szerint szerette
Sir Walter Scott regényeit és kimerítően ismerte az angol irodalom e
hatalmas alakja életének minden részletét. Azt beszélték róla, hogy
iránta való lelkesedésből még a beszéde is skót tájszólás szerint
alakult át. Rendes körülmények között elég volt csak érdeklődést mutatni
nála, hogy legalább egy órát beszéljen hőséről. Ezuttal a Bradshawt
tanulmányozta.
A püspök a kétségbeesés ösztönével csapott le rája. Érezte, hogyha
Mounce elhagyná, nem volna semmi, ami a mindennapi élethez kapcsolja.
– Sir James, – mondotta, – a napokban nem tudtuk eldönteni azt a
kérdést, hogy mikor jelent meg a _Waverley_-nek első nyilvános
előfizetési felhívása.
Hm, – mondta Sir James, – nagyon szívesen beszélném meg önnel ezt a
kérdést. Valóban nagyon szívesen. A dolog azonban nagyrészt attól függ,
hogy mit értünk a «nyilvános» kifejezés alatt. Most azonban…
Valamit beszélt, hogy estére Birminghamban kell lennie és hogy el kell
érnie a vonatot. Nem szívesen ugyan, de haladéktalanul ott hagyta
kinálkozó hallgatóját, de megigérte, hogy a legközelebbi alkalommal, ha
a klubban ismét találkoznak, «kimerítően» visszatér a kérdésre.
Az ajtó bezárult mögötte. A püspök magára maradt. A földöntúli világ
fényessége árasztotta el. Körülötte az összes tárgyak nagyon
összezsugorodtak és a körvonalak határozatlanokká váltak.
A püspök úgy látta, hogy nem tehet egyebet, minthogy visszavonul e
babaház könyvtárának egyik csendes szögletébe és parányi testét
megpihenteti a miniatür karosszékek egyikében. Azután ha el is veszti
eszméletét, vagy ha öntudatlanságszerű állapota tejes öntudatlanságba
megy is át… egy püspök, aki az Athenaeum könyvtárszobájának
karosszékében szundikálni látszik, egyáltalán nem kelthet feltűnést.
Eszébe jutott, hogy nagyon megfelelő elrejtett zug volna az északi
könyvtárszoba, ahol Croker szobra áll. Ott az ember akárhányszor
teljesen egyedül lehet… A szoba üres volt s a püspök a Pall Mallra néző
ablakhoz lépett, helyet foglalt az íróasztal előtt álló kényelmetlen kis
karosszékek egyikében, háttal Benevenuto Cellininek.
Mikor leült, hárfa húrjához hasonló zengéssel megpattant valami az
agyában.
7. §.
A püspök a megkönnyebbülés mélységes sóhajtásával érezte, hogy a földi
világ eltűnik körülötte.
Ragyogó fényesség vette körül.
Azt érezte, hogy valami térségen van, amelyen azonban nincsenek
épületek, fák vagy határozott körvonalú dolgok. Halványan, inkább csak
sejteni lehetett távoli halmokat, lába alatt parányi drágakőszerű
virágok csillogtak s az istenség és végtelen béke érzése árasztotta el
egész lényét. Közben benyomásai tisztúltak. Úgy tetszett neki, mintha
mezítláb volna. Nem volt többé püspök és nem volt püspök módjára
öltözve. A földi világgal együtt ez is eltűnt. Egy csillagalakú kőlapon
ült.
Érezte, hogy ezen a helyen kell megtalálnia Istent.
A gondolatokat nem tudta elválasztani a szavaktól. Úgy tetszett neki,
mintha a lelkében beszélne.
– Őrült voltam, el voltam kábulva és meg voltam zavarodva. Olyan voltam,
mintha megakadtam volna a tövisek között.
– Az isteni hivatást akartad szolgálni a tövisek között.
Először úgy tetszett a püspöknek, mintha ez a felelet is a saját agyában
hangzott volna el.
– Minden kicsinyes volt és ostoba. A megismerésem nehézkes volt, mint az
agyag.
– Vágyaktól eltelt agyag.
– Minő vágyak!
– A vágyaid vakok voltak. De nemsokára megjön a világosság.
– Megláthatom ezt a világosságot?
– Már itt is van, nézzed és lásd!
8. §.
A püspök mind határozottabban kezdte észrevenni, hogy valaki ül
mellette. Egy nagy erejű és szépségű, derűs tekintetű és jóságosszemű
földöntúli alak.
A püspököt különös gondolat és különös bátorság fogta el.
– Mondd meg, – kérdezte suttogó hangon, – mondd, _te vagy az Isten?_
– Istennek angyala vagyok.
A püspök néhány pillanatig elmélkedett.
– Szeretnék valamit tudni Istenről… – mondotta. – Szeretném megismerni
Isten lényegét, – folytatta kimélyülő szenvedéllyel. – Hosszú
esztendőkön keresztül lassan ébredtem rá Isten szükségességére. Testem
és lelkem beteg az Isten utáni és az Isten megismerése utáni vágytól.
Nem tudom, hogy mi történt velem, hogy az életem miért lett ilyen
zűrzavaros és zilált s hogy régi vágyaim és szokásaim miért hagytak el
engem. Úgy pusztulok el az Isten utáni sóvárgásban, ahogy a tutajon levő
ember elpusztul víz nélkül és megőrül, mert csak tengert lát maga körül.
Nemcsak gondolataimnak, de gondolat alatti érzéseimnek, idegeimnek,
csontjaimnak és ereimnek is szükségük van Istenre… Értsd meg, én abban a
csalódásban nevelkedtem fel, hogy ismerem Istent és nem tudtam, hogy nem
vagyok felkészülve és felvértezve az élet megpróbáltatásai, küzdelmei és
nyerseségei ellenében. Biztonságban levőnek és biztosnak éreztem
magamat. Úgy tanultam, hogy mi emberek, akik még negyedmillió év előtt
majomszabásúak voltunk s akiknek a karja még ma is szőrös és
majomfogakat viselünk az állkapcsunkban, eljutottunk Isten teljes és
tökéletes ismeretéhez. Mindent belefoglaltunk a hitvallásba. Egy szót
sem szabad rajta változtatni. Egy mondatán sem szabad többé kételkedni.
Ennek a hitnek tanítóját nevelték belőlem. Úgy tetszett, hogy mindent
megmagyaráztak nekem, de mikor magam is belenéztem és mikor a szükség
érzete bennem is fölébredt és hitemhez fordultam, elavultnak láttam és
összezsugorodott előttem. Nem volt egyéb régen elmult görögök és
egyiptomiak összefoltozott elméleteinél, hajdani hitviták kiaszott és
elkorhadt mumiájánál, mely porrá hullott szét, mikor kibontottam. Engem
meghalt idők régi ruhájába öltöztettek és elfelejtett áldozatoknak
oltára elé állítottak s olyan szertartásokat végeztettek velem, melyek
egykorúak az első magvetés idejével. Egyszerre tisztán láttam, hogy itt
nincs Isten, hogy nincs Isten hitvallásomban, székesegyházamban,
szertartásaimban és életemben. De ugyanakkor tudtam, úgy tudtam, mint
soha azelőtt még az életemben, hogy minden bizonnyal jelen kell lenni
Istennek.
A püspök elhallgatott.
– Folytasd, – szólalt meg mellette egy jóindulatú hang, – folytasd.
– Ugyanaz az érzésem lehetett, mint a gyermeknek, aki anyja mellett
halad, feltekint rá és látja, hogy azt az arcot még nem látta soha
azelőtt, hogy nem az anyja és hogy a szava, amelyekről azt hitte, hogy
érti őket, most, mikor hallgatja, az ő fülének idegen nyelven hangzanak…
Ahogy most látom, nagyon közönséges ember voltam, nagy vonásokban nem
éltem és nem gondolkoztam. Egyik napról a másikra éltem, anélkül, hogy
távolabb tekintettem volna a napnak a végénél. Úgy fogadtam az életet,
amint kaptam. Ha nagy megrázkódtatás nem érte volna az életemet,
véges-végig így éltem volna. De az élet, amely könnyen és biztosan
kezdődött számomra, folytonosan nehezebbé és különösebbé vált. Továbbra
is élhettem volna a hivatásomnak, osztogathattam volna az áldásaimat,
hihettem volna, hogy hiszem, amiről azt kellett gondolnom, hogy hiszem
is… De most eltévesztettem az utamat és elvesztem és hangos szóval
kiáltok Isten után…
9. §.
– Ha akarod, beszéljünk arról, ami gyötör, – mondotta az angyal. –
Beszéljünk Istenről, a hitről, melyben nem találsz megnyugvást és
beszéljünk egyházadról.
– Úgy érzem, mintha azóta, hogy kételkedni kezdtem, tehát éveken
keresztül küzdöttem volna, hogy veled beszélhessek.
– A történet, amit hited ki akar fejezni, ugyanaz, amit minden vallás ki
akar fejezni. Isten a szívedben és Isten a csillagok fölött is van.
Ugyanaz az Isten?
– Nem tudom, – felelte a püspök.
– Vajjon, tudja-e valaki?
– Azelőtt azt hittem, hogy tudom.
– Hited tele van levantei kifejezésekkel és képekkel. Tele van a zavaros
emberi gondolkozás toldozott-foldozott ellentmondásaival. Ellentmondás
van a két Isten, a csillagok fölötti és a szívedben lakozó Isten között.
Hited azt mondja, hogy mindkettő ugyanaz az Isten, akik mégis
különböznek egymástól. Azt mondja, hogy a kettő együtt öröktől fogva
való és egyik fia a másiknak. Egy harmadik személyt is adott hozzájuk…
de ezt ne kutassuk most.
A püspöknek hirtelen az a vita jutott eszébe, amely Garstein
Fellowsnénál folyt le.
– Ne kutassuk, – egyezett bele ő is.
– Más vallások ugyanezt a történetet más módon fejezték ki. A
gnosztikusok és a puritánok is ezt tették. Ezek azt mondják, hogy a
szívekben lakó Isten fellázadt a csillagok felett honoló Isten ellen s
hogy a szívek Krisztusa éppen olyan lázadó, mint Prometheus, vagy
Hiawatha, vagy az áldozati Istenek bármelyike. Ez az Isten az emberből
való. Fellázad a csillagoknak, kristályoknak, mérgeknek, szörnyetegeknek
és a tér halott ürességének magas Istene ellen… A manicheusok és a
perzsák úgy képzelik, hogy a mi Istenünk örökkön-örökké harcol a
hallgatásnak és sötétségnek a csillagok fölötti lénye ellen. A
buddhisták Buddhát az emberek vezetőjének tették meg, aki az embereket
az anyagi lét hiábavalóságából és zűrzavarából vezeti ki az utána
következő végtelen békességbe. De alapjában véve mindez egyazon
történet. Két valóságos lénynek története. Mindig ugyanaz a történet és
ugyanaz a rejtély, mely különböző nevek alatt előtör. Az egyik annak a
lénynek a története, aki ösztökél, hív és vezet bennünket, a másik azé,
aki minden felett és mindenen kívül s mindenben és minden alakban van,
hozzáférhetetlen és fel nem fogható. Valamennyi vallás ki akar fejezni
valamit, amit maga sem tud tisztán. A kettő közötti viszony elröppen
előlük és elröppen az emberi ész elől, mint ahogy a víz kicsurog az
ember tenyeréből. Egységet és ellentétet kell kifejezniök egyidejűleg. A
lényeg az egyeztetés és a kiegyenlítés, a végtelenség és az erőfeszítés.
– _És az igazság?_ – kérdezte mohón a püspök. – Mondd meg, mi az
igazság?
Erre a kérdésre esetlen bizalmaskodás volt a felelet. A nagy kéz
hirtelen belemarkolt a püspök hajába, aztán kedélyeskedve zilálta szét
és átfogta koponyáját.
– De hát, – kérdezte, – fel tudja-e _ez_ fogni az igazságot? Ez a kis
agytartó volna elég az igazság megismeréséhez? Hát a csillagokat talán
megeheted és bepakolhatod a bendődbe? Óh, az örökkévalóság kérdései nem
_ezen_ belül intéződnek el.
A kéz most kissé megrázta a püspök fejét, majd ismét eleresztette.
Az angyal olyan hangon kezdett magyarázni, ahogy az idősebb testvér
szokott magyarázni a fiatalabbnak.
– Hát nézd, nem elég neked, ha valamit tudsz arról az Istenről, aki
emberi mértékkel mérhető formában jelent meg? Arról, aki a te bolygódon
született, embertől származott, aki egy személyben emberi és isteni és
aki örök vezéred? Hiszen ez az Isten is sokkal több annál, mint ami
betöltheti agyadat és ami igénybe veheti lényed minden képességét. Ő a
bátorság, ő a hősiesség, ő a király, aki harcol érted és veled a halál
ellen.
– De, nem ő a végtelen? Nem ő a teremtő? – kérdezte a püspök.
– Amennyiben tégedet illet, nem, – felelte az angyal.
– Amennyiben engemet illet?
– Mi közöd _neked_ a teremtéshez?
Úgy tetszett, mintha e kérdésnél a nagy kéz végigsimította volna a
távoli ég feketeségét és úgy hagyott volna nyomot a csillagokon, napokon
és ragyogó ködfoltokon, mint ahogy a végighúzott kefe nyoma megmarad a
bársonyon.
A püspök merően nézett maga elé, aztán lassan lehajtotta a fejét és
kezébe temette arcát.
– És nekem az egyházi rend volt a hivatásom! – mormogta. – Huszonhét
éven át hirdettem az embereknek mindezeknek tökéletes és kizárólagos
igazságát.
És most hirtelen ismét a kamáslijában, talárjában és papi kalapjában
volt, amint parányi kicsi, fekete alakhoz hasonlóan, egy határtalanul
nagy térség közepén áll…
10. §.
Határtalanul nagy térség volt csakugyan, az egész ürre kiterjedt,
boltozatát pedig a mennynek ébenszerű feketesége alkotta, melyről
láthatatlan fonalakra erősítve függtek alá a csillagok. Alatta a föld
csak atomok ködének látszott, amelyen alig kezdődött meg az élet. Még
mielőtt a püspök arcáról levette volna a kezét, tudta, hogy most
meglátja Istent.
Lassan tekintett föl, félve, hogy a rémület erőt vesz rajta.
De nem rémült meg. Csak egy fel nem fogható lénynek alakját látta. Annak
az egy lénynek alakját és hasonmását, aki nagyobb mint a föld és a
csillagok, de nem nagyobb, mint az ember. Örökkön-örökké ifjú,
örökkön-örökké kezdődő és örökkön-örökké diadalmaskodó lényt látott. E
lény megjelenése és anyaga meleg és élő világosság volt, olyan, mint a
nap fölkeltének csillogása. Benne élt a remény és hősiesség, mint a
tavaszi napfényes reggeleken. Örök bátorság volt, hősiessége és
bátorsága pedig átáradt az őt szemlélő emberbe, elárasztotta és
hatalmába ejtette. Istennek ez a jelenvalósága lebegett a püspök fölött
és szavak nélküli beszédben látszott beszélni hozzá.
Felszólította, hogy adja meg magát. Megparancsolta neki, hogy vesse bele
magát az élet árjába, a földnek nagy történésébe, amely jobbágyainkká
teszi az atomokat, leigázza a csillagokat, amely fellobogtatja a
lelkesedésnek fehér lángjait, hogy örökre elnyomja a fájdalmat és amely
úrrá lesz a halál fölött. Benne testesült meg a teremtés szelleme,
általa áradt bele az emberekbe és szüksége lévén rájuk, ez a szellem
neki fel is ajánlotta őket. Mert szüksége van az emberekre, szüksége van
a szolgálatukra, ugyanúgy, mint ahogy nagy királyoknak, tábornokoknak és
vezéreknek szükségük van az emberekre, hogy használják őket.
Egy pillanatig, az idők végtelenségéig, a püspök meggörnyedt Isten
lényében és dicsőségében. Lényének legbensejéig érezte az isteni
bátorságot és bizodalmat. Egynek érezte magát Istennel.
Az idők végtelenségéig… Soha a püspök nem tapasztalta a valóságnak ilyen
átható érzését. Úgy tetszett, mintha azelőtt soha igaz dolgot még nem
ismert volna. A bizonyosság érzésével érezte, hogy neki Isten a királya
és ura s hogy Isten elfogadja az ő méltatlan szolgálatát is. Lelke a
teljes meggyőződés erejével fogadta be azt a gondolatot, mely egyúttal
teljes boldogság is volt.
11. §.
A püspök gondolatai és érzései egy időre elválni látszottak az
időszerűség követelményeitől, de aztán nagy ívben tértek vissza e
korlátozáshoz.
Ugyanakkor azt érezte, hogy a körülötte levő dolgok megváltoznak, hogy a
fény kezdi elveszteni isteni sugárzását, hogy a glória és az ő nagy
biztonsága valami meg nem határozható módon fogyni, apadni kezd.
Ez az új változás észrevehetetlen fokozatokban következett be. Isten
sugárzó, derűs és kiegyensúlyozott felismeréséből, minden a változás és
mozgás felé tolódott el. Ismét benne volt az időben, a dolgok újra
történni kezdtek, mintha az idő homokja kezdett volna újból reászóródni,
Isten pedig mintha távolodott volna tőle. Az önmagáról való
megfeledkezés egéből lassankint a különös pathetikus és földi öntudat
állapotába siklott át.
Élesen ráeszmélt püspöki ruhájára és arra, hogy Isten távolodik tőle.
Érzése olyanforma volt, mintha Isten távolodnék, ő pedig képtelen volna
felkelni, hogy kövesse.
Azután olyasvalami történt, mintha Isten elhagyta volna, ő pedig
lélekszakadva, nagy aggódás közben rohant volna utána, hogy nem éri
utól. Biztos volt benne, hogy nem is érheti utól…
Felfedezte, hogy a kamáslija kigombolódzott, a gombok legnagyobb része
felpattant s püspöki öve lecsúszott. Valami rosszakaratú, ismeretlen erő
akadályozta mozgásában s futás közben esetlenül igyekezett felkapkodni
ezeket a dolgokat.
Végre kénytelen volt megállni, hogy az utolsó akaratos gombbal
vesződjék.
– Istenem! – kiáltotta. – Istenem, Uram, várj meg! Irgalmazz nekem!
E szóra Isten megfordult és a kezét nyujtotta felé. Úgy rémlett, mintha
megállt és visszamosolygott volna. Úgy állt és mosolygott, mint egy
jóakaratú ember. Elkápráztatta és megvakította hívét, de mégis
nyilvánvaló volt, hogy kinyujtotta a kezét, amelyet meg lehetett
ragadni.
Kimondhatatlan szeretet és öröm ragyogta be a püspök egész lényét, mikor
megragadta Isten kezét és mindkét kezével kétségbeesetten átkulcsolta.
Mintha idegeit, ereit és egész lényét elárasztotta volna az aranyos
fény…
És most ismét, mintha belemerült volna Istenbe, és egy lett volna
Istennel…