3. §.
Hogy e vita után a püspök miként töltötte álmatlanul az éjszakát, már
elmondottuk történetünk bevezetésében. Magyarázó kitérésünk után, most
ismét e nyugtalan éjszakához térünk vissza. A püspök a szemek és
háromszögek lidércnyomásából végtelen önvádra és gondolatok zűrzavarára
ébredt. Először ébredt tudatára annak a nagy útnak, melyet régi hitétől
és felfogásától tett meg, amióta Princhester püspöke lett. Nagy út volt
ez és hosszú a kétkedés lejtője, melyen lecsúszott és lezuhant.
A tintaszerű félhomály, amely tavaszi reggeleken a napfölkeltét meg
szokta előzni, halvány arccal találta, amint a terraszra és a parkra
bámult.
4. §.
A lelki gyötrődések és álmatlanság éjszakái után, reggelenkint gyakran
előfordult, hogy a püspök nem annyira kimerülve, mint inkább a
megcsökkent lelki és testi tevékenység érzésével ébredt fel. Különösen
olyankor történt ez vele, ha az éjszaka valami elhatározást szűlt benne.
Így volt most is. Tisztán látta, hogy mit kell cselekednie. Három
távirattal mindent elintézhet. Inasát visszaküldi Princhesterbe, így ő
egyedül utazhat Londonba és megszerezheti Brighton-Pomfreytől az
engedélyt a dohányzásra, ami az egyetlen lehetőség, hogy végleges
szellemi letörését elkerülje. Magához veszi a podgyászát, az éjszakát
Londonban tölti, dohányzik, jól alszik és másnap reggel visszatér
Princhesterbe. Inasa, Dunk, már reggel félhétkor megfürödve találta
gazdáját, amint a reggeli csésze teára várakozott és közben Bradshaw
menetrendjét tanulmányozta. Már öltözködni kezdett, noha a londoni vonat
csak 10 óra 45 perckor indult.
Garstein Fellowsné természeténél fogva és elvből is, a késői felkelők
közé tartozott. A reggeliző szoba, noha az asztal már meg volt terítve s
ragyogott az ezüstttől és friss virágoktól, a kandallóban pedig már
sisteregtek és ropogtak a márciusi napfényt bátorító fahasábok, még
keveset árult el az étkezésből. Az ajtóban, amely a reggeliző szobába és
Garnstein Fellowsnénak daffodilláihoz és sáfrányaihoz vezetett, már
várakozva állott Lady Sunderbund. Nagyon szivélyesen üdvözölte a
püspököt és a legtermészetesebb módon kalauzolta őt a kertbe, amelyben
alig nyíltak még a virágok.
A püspök nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de már az első pillanattól
kezdve feltűnőnek tartotta Lady Sunderbund jelenlétét. Csak most nyílt
alkalma, hogy jobban szemügyre vegye őt. Magastermetű volt, akárcsak
Lady Ella, de nem olyan csendes és nyugodt, hanem valami szinte villamos
elevenség áradt szét egész lényén, tekintete, mosolya és arcszíne pedig
olyan volt, mintha ragyogása felülmulta volna a közönséges dolgok
mindennapi színét. Ezen a reggelen szürkébe volt öltözve, de ruhájának
színe azt a hatást keltette, mintha a szürke anyag, melybe fekete szálak
szövődtek, aranyba játszott volna. Fejét nem annyira méltósággal, mint
inkább büszkeséggel, magasan hordozta, sötét hajában valami fagyos
mozgás volt s mintha fellángolt volna fejéről. Hajában ezüst
díszítéseket viselt. Az «r» betűt beszédközben következetesen kihagyta.
Nyilván külföldön sajátította el ezt a szokást. Nem csinált titkot
belőle, hogy _várta_ a püspököt.
– Nagyon szehettem volna még többet beszélni önnel, – kezdte. – Tegnap
este kissé félénk voltam, meht a többiek mind olyan láhmásak és hevesek
voltak. Nagyon öhvendek, hogy ön is kissé kohábban jött le. _Váhtam_
ehhe az alkalomha.
Rögtön el is mondotta, hogy mi az, ami bántja. A vallás dolga már évek
óta nyugtalanítja. Az élet… csupa szórakozás és játék, olyan fárasztó,
ha hiányzik belőle a vallás. Ő pedig nem tudta megtalálni az igazi
hitet.
A püspök komolyan bólintott fejével.
– Éhti? – sürgette az asszony.
– Nagyon jól értem… Meg akarja találni és meg akarja őrizni a hitet.
– Tudtam, hogy megéhti! – kiáltotta az asszony.
Nekibuzdulva és sebesen folytatta magyarázatait. Az orthodoxia mindig
visszataszító volt az ő szemében… mindig… Valahányszor eltávolodott a
kereszténységtől s a teozófia és a «keresztény tudomány» felé
közeledett, mindig leküzdhetetlen nehézségekre bukkant s úgy érezte,
hogy onnan egyre tovább és tovább sodródik. Tegnap este azonban, a
püspök beszéde alatt úgy érezte, hogy ő megmutatja neki a helyes utat.
Oly csodálatos volt hallani, hogy a hit tulajdonképen szimbolum.
– Valóban, – mondotta a püspök, – «szimbolum», ez a helyes kifejezés. A
hit kifejezést évszázadokon keresztül nem is használták.
– Igen. Így van és igazi jelentése teljesen eltérő volt attól, amit
valaha jelentett…
A püspök úgy érezte, hogy ez a mondat is csak szimbolikus természetű.
Bátorítóan, de komolyan és megfontoltan bólintott.
Íme, előtte áll egy asszony, akinek az esete ugyanaz, mint ezer meg ezer
hozzá hasonló művelt egyéné, akiket elepeszt a vágy, hogy e régimódi
szimbolumok között megtalálják az igaz hithez vezető utat. A hithez,
amelyről tudják, hogy e szimbolumok mögött rejtőzik.
Az asszony azt kérdezte, olvasta-e «A fény az oltár alatt?» című könyet.
– A szerzője vikárius Wombashban, az én egyházkerületemben, – mondta a
püspök kelletlenül.
– Nagyszehű könyv, – mondta Lady Sunderband. – Spihituális szempontból
hideg, de mint intellektuális munka csodálatos. Mi több spihitualizmust
szehetnénk. Az volna a leghőbb vágyunk. Ha valaki…
Az asszony habozni kezdett. Összeszorította az ajkát és valósággal
átsugározta gondolatát.
– Ha például _ön_… – mondta és szünetet tartott.
– Majd hangosan gondolkodom, – mondta a püspök.
– Igen, – mondta az asszony, hevesen bólintva és várakozásában szinte a
lélekzetét is visszafojtotta.
A Chasters-esetnek bizonyára nagyon meglepő befejezése lett volna, ha a
püspök is átmegy a heretikusok táborába. Nagyon megfontoltan beszélt
tehát s ezt mondta:
– Ha már ön felvetette a kérdést, asszonyom, nem titkolhatom el, bár
magam sem tudom, miként történhetett, hogy néhány év óta mind
elégedetlenebb vagyok egyes alapvető tételeinkkel. Ennek az
elégedetlenségnek azonban nem voltak határozott körvonalai… mindezideig.
Azt hiszem, hogy eddigelé még senkinek sem tettem róla említést. Nem,
még egy szót sem beszéltem róla senkinek. Ön az első, akinek bevallom,
hogy érzéseim néha távol állanak az orthodoxiától.
Az asszony tekintete e szavakra csodálatosan felragyogott.
– Folytassa, kéhem, – suttogta.
A püspököt nem kellett biztatni. Miután már feltörte tartózkodásának
burkát, boldog volt, hogy valaki hallgatja. Úgy beszélt, mintha bizalmas
barátok lennének és úgy tetszett nekik, hogy csakugyan azok is. Csodás
felszabadulás volt a hosszú és kínos egyedüllét érzése alól.
Vannak emberek, akik mindaddig nincsenek teljesen tisztában valamivel,
amíg ki nem mondják. Így történt a püspökkel is, aki csak a Lady
Sunderbunddal folytatott kedves eszmecsere során tudta elsőízben
megítélni, hogy milyen mértékben távolodott el azoktól a
meggyőződésektől, melyeket az otteringhami paplakban neveltek belé.
Különösnek tartotta, hogy a kételyek csak ily későn érték utól, s okát
abban kereste, hogy hite csak élete utolsó éveiben volt kitéve igazán
komoly megpróbáltatásoknak. Mindeddig védve volt és nem volt semmi, ami
tépelődésre késztette volna.
– És most ez a bohzalmas hábohu, – vetette közbe Lady Sunderbund.
… Princhester töprenkedésekre késztető és megpróbáltatásokkal járó
változást idézett elő életében és «A fény az oltár alatt» esete is
mélyen szántott lelkében. Kétkedései mindig két irányban mozogtak. Egyik
oldalon az erkölcsi elégedetlenség volt, melyet az a fölismerés váltott
ki belőle, hogy az egyház nem elégíti ki a gyakorlati életet, a másik
oldalon az az intellektuális megfontolás, amely ezt az egyház ki nem
elégítő jellegét főleg a kellő meggyőző erő nélkül megformulázott
hitelveknek tulajdonította.
– De azért, ha mindent megfontolok, – mondotta a püspök, – még sem
haladhatunk együtt Chastersszel. Ő megtámadja az egyházat és úgy
cselekszik, mintha az egyház volna a hibás. Én pedig úgy érzem magamat,
mint mikor a felnőtt fiú rájön, hogy az anyja nem tudja oly világosan
kifejezni magát és nem oly tetterős, aminőnek valaha látszott. Az egyház
alapjában véve _igaz_, azt biztosan érzem. Alapvető igazságában sohasem
kételkedtem.
– Igen, – mondta Lady Sunderbund nagyon hirtelen, – igen.
– És mégis itt van az egyház ki nem elégítő volta… Ne csodálkozzék,
asszonyom, ha nem tudom, hogy mitévő legyek. Érezzük, hogy az egyik
oldalon ott van a tanuságtevőknek, a nagy embereknek, szentéletű
embereknek, éleselméjű embereknek, a történelmi nagyságú alakoknak
tömege, akik előtt csak a legnagyobb alázattal lehet meghajolnunk. Az
egyik oldalon a nagy szerkezet és a nagy szervezet, – mi lett volna a
világból az egyház nélkül? – A másik oldalon pedig itt vannak a
kezünkből kicsúszott és ellenséges érzületű tömegek és az ugyancsak
ellenséges érzületű ipari vezető személyiségek. Nem tudjuk, hogy miként
férkőzzünk hozzájuk. Pedig ha nem tudjuk megtalálni a hozzájuk férkőzés
módját, azt annak kell tulajdonítanunk, hogy gondolataink nem modern
gondolatok és hogy mikor a hitnek kifejezést akarunk adni, csak
alexandriai szőrszálhasogatások s olyan mondások és gondolatok vannak a
nyelvünkön, amelyek Kisázsiában és Egyiptomban, tizenöt évszázad előtti
keleti emberek között elevenek és jelentősek, megfelelők lehettek, de
amelyek ma…
A következtetést, ahova jutnia kellett volna, a püspök csak
kézmozdulattal fejezte ki.
Lady Sunderbund ismételte a kézmozdulatot.
– Valószínűleg nem vagyok az egyetlen testvéreim között, – mondotta a
püspök, – de mitévő legyek?
Ismét a kezével fejezte ki a nehézség érzését.
– Az ember esetleg túllő a célon, – mondotta. – A tisztelet és a
fegyelem érzése megköveteli, hogy az ember mindaddig helyén maradjon,
amíg nincs teljesen tisztában azzal, hogy mit kell cselekednie… Oly
sokaknak oly sokkal vagyunk adósai. Meg kell fontolnunk, hogy milyen
hatást idézhetünk elő, óh!… olyan embereknél, akiket sohasem láttunk.
Olyan dolgokat érintett beszédében, amelyek eladdig alig jutottak el a
tudatos gondolkodás küszöbéig. Odáig jutott, hogy a nem hivő egyházi
ember egész helyzetét kezdte vitatni s eközben valami nagyon szép
szempontra bukkant.
– Ha volna valami más, valami alternativa, talán egy másik vallás, egy
másik egyház, ahová át lehetne lépni, másként állana a dolog, de átlépni
az egyházból a semmibe, ez nem jelenti a tévelygésből az igazságba való
átlépést. Ellenkezőleg. Az ilyen eljárás nem volna egyéb, mintha az
igazságot, lehet, hogy a rosszul kifejezett, külsőleg elburkolt és
elavult jelmezben megjelenő igazságot elhagynánk a világ legfeketébb
hazugságának kedvéért.
Lady Sunderbund lelkesedve fogadta ezt a megállapítást.
– Szigohúan hagaszkodnunk kell a valláshoz, – mondta s miközben komolyan
nézett a püspökre, hüvelykujját kinyujtotta s úgy szorította ökölbe a
kezét, mintha valamit meg akart volna markolni.
Csakugyan így volt, valamibe bele kellett kapaszkodni. A püspök is azt
kereste. De mialatt kívülről a tagadás midianitái portyáztak e
kapaszkodó lelkekre, a táboron belül a türelmetlen orthodoxia támadta
meg és igyekezett kiüldözni őket. A püspököt egy ideig az a sajátságos
türelmetlenség foglalkoztatta, amelyet az orthodoxia néha ki tud
fejteni. A hitetlenség lehet türelmes és lehet nagylelkű, de a
kérlelhetetlenség az orthodoxiával jár együtt.
– Ki volt az az erős ír hanghordozású fiatalember, aki tegnap oly
hirtelen nekem támadt? – kérdezte a püspök.
– Az a fekete fiatalembeh?
– Igen, az a hangos fiatalember.
– Pathick O’Gohman. Kelta száhmazású és ez mindent megmagyaház. Azt
mondják, hogy óhákat tölt naponta íh nyelvtanulmányaival s valósággal
elemészti magát vele. Mindnyájan szehetnének íhűl megtanulni, de nem
boldogulnak és annál jobban gyűlölik Angliát.
– Nagyon orthodoxnak látszik. Az ilyesmit én már az orthodoxia
nevetséges fajtájának tekintem.
– Nevetséges…
Egy mély hangú gong körülbelül négyzetmérföldnyi területen jelezte a
reggelit és Lady Sunderbund gépiesen a ház felé fordult, de a
beszélgetést azért folytatták.
Az asszony új tárgyat érintett meg.
– Mit gondol, lesz valaha _új_, igazabb és jobb vallásunk?
A gondolat nagyon forradalmi volt a püspök számára.
Még küzdött e gondolat ellen, mikor a bokrok között házat és Garstein
Fellowsnét pillantották meg, aki a terraszról zsebkendőjét lobogtatva,
kiáltott feléjük:
– Reggeli!
– Óhákig szehetnék önnel elbeszélgetni, – mondta Lady Sunderbund.
– Én is nagyon örülök ennek az eszmecserének, – mondta a püspök. –
Nagyon örülök.
Lady Sunderbund felkapta bő szoknyáját és a még harmatos pázsiton át,
fürgén a ház felé indult. A püspök, kezét hátán összekulcsolva, komolyan
és lassan követte s arcáról szokatlanul békés kifejezés tükröződött.
Azon elmélkedett, hogy milyen ritka és becses dolog az intelligens nők
barátsága. Különösen, ha még kedvesek és szépek is. Furcsa, de igaz,
hogy egész életében ez volt az első női barátja. Ha ugyan, amint
remélte, barátja lesz neki.
Lady Sunderbund olyan túláradó tavaszi ragyogással jelent meg a
reggeliző szobában, akárcsak Botticelli Primaverája. Reggeli csókkal
üdvözölte Garstein Fellowsnét. Szinte leáradt róla a boldogság.
– Nagyszehű embeh… – mondta a sietéstől elfulladva. – Nagyszehű embeh…
– Ridgeway Kelso?
– Nem, a püspök. Dhága embeh. Mennyihe szehetem… Ezek a kolbászkák
ízlettek nekem olyan nagyon? Vehetek belőle háhmat? Máh néhány óhája
felkeltem.
A «drága» püspök megjelent a napsugaraktól megvilágított ajtóban.
5. §.
A londoni vonatban olyan megelégedettség fogta el a püspököt, aminőt
hetek óta nem tapasztalt. Két elhatározó és szabadító lépés volt
mögötte. Az egyik az, hogy esetét egy másik emberi lénynek, még pedig
egy nagyon bájos és rokonszenves emberi lénynek is elmondhatta s így nem
volt tovább zsákmánya a titkos és elrejtett gondolatoknak, melyek külső
életének látszólagosságait állandóan ostromolták. A másik az, hogy
néhány óra mulva viszontlátja Brighton-Pomfreyt és a cigarettát. Úgy
tervezte, hogy az étkezőkocsiban eszik valamit, két órakor megérkezik
Londonba, autóba ül, egyenesen a bölcs öreg doktorhoz hajtat, őt
jóindulatú és megértő hangulatban találja a kávénál és már három óra
előtt nyilvánosan és becsületes kielégültséggel szívhatja el
cigarettáját.
Brighton-Pomfrey kapujáig semmi akadály sem keresztezte ezt a tervet. Az
idő nagyon szép volt s leeresztette az autó fedelét s amint így végig
robogott az utcákon, hazafias megelégedéssel látta felvillanni az üres
falakon a verbuváló plakátokat és nyüzsögni az utcákon a khakiba
öltözött emberek tömegét. Az ajtónál azonban csalódás érte.
Brighton-Pomfrey egészségügyi megbizatással a harctérre utazott. Több
hétig ott marad… Esetleg Dale dr. vizsgálhatná meg a püspököt.
A püspök habozott. Dale dr. teljesen ismeretlen volt előtte.
Találkozni öreg barátjával Brighton-Pomfreyval és egyszerűen és
tapintatosan megmondani neki, hogy tulajdonképen mit akar, nagyon
egyszerű dolog lett volna. Egészen más azonban, ha egy idegen orvossal
kerül szembe, akinek csak lassan és nehezen lehet elmagyarázni egész
betegségének történetét, fogadalmát és letörését és aki előtt szinte
lehetetlen kitenni magát mindenféle faggatásnak és leleplezésnek. Vissza
akart fordulni.
Ha visszafordult volna, bizonyára egészen más irányba terelődött volna a
további élete. Nagyon kicsiny és jelentéktelen dolog volt, ami
elhatározását visszabillentette. Az a gondolat, hogy bármilyen
kellemetlen és alkalmatlan lesz is a vizsgálat, a végén mégis ott lebeg
az engedélyezett és jogos cigaretta lehetősége.