1. §.
Azon az éjszakán, amelyen a püspök a lopott cigarettára gondolva,
hangosan felzokogott, egy Garstein Fellows nevű gazdag gyárosnak volt a
vendége. Garstein Fellowsék az acéliparban tűntek ki, de erős
érdekeltségük volt a pénzvilágban is. A fiatal Garstein Fellows keze
belenyúlt bizonyos kémiai üzletekbe is. A vállalat, Hartstein és
Blumenhart nevű kisebb cégtársainak és más hozzájuk hasonló érdekeltnek
köszönhette igazi elevenségét, akik nagymérvű, gentlemanhoz nem illő
tudásra és energiára tettek szert Németországban és Német-Svájcban, míg
Fellowsék régi és jó princhesteri anyagból voltak gyúrva. A Fellows-cég
már 1819. óta állott fenn Princhesterben. Fellowsék nem tartoztak azon
emberek közé, akiket a püspök szeretett, nem szívesen szállt meg
házukban, viszont azonban politikájához tartozott, hogy a helyi
plutokrácia köréből minél többeket meglátogasson, minél többet
érintkezzék velük, hogy így rászoktassa őket az egyház jelenlétére.
Elődének, a szent életű, de világi dolgokkal nem törődő Hoodnak
különböző hanyagságai közé tartozott, hogy amikor csak lehetett,
visszautasította az éjszakára való meghívásokat. A reggel volt az ő
munkaideje. Hogy könyvei és zsoltárai között lehessen, lemondott sok
adományról, amelyekhez pedig legkönnyebben az ebéd utáni hangulatban
lehet hozzájutni és nem törődött a társadalmi egység létrehozásának
lehetőségével. Scrope dr. kezdettől fogva változtatni igyekezett ezen a
rendszeren. Minthogy Lady Ellánál ez irányban nem tapasztalt valami
túlságos buzgalmat, annál nagyobb erőfeszítést fejtett ki a maga
részéről. Az volt az érzése, hogy az ilyenfajta emberekhez való
viszonyából hiányzik az, ami a jó és ügyes francia és ír papoknál
tapasztalható leginkább, akik szívesen és készségesen látogatják meg
embereiket és barátságosan veregetik meg vállukat. Minél kevésbbé
szerette ezeket a gazdag embereket, annál inkább érezte az effajta
eljárás sikeres utánzásának szükségességét. Nevüket, fiaik és leányaik
rövid jellemzését kis jegyzőkönyvébe szokta beírni és ezt szokta
tanulmányozni, mielőtt látogatóba ment hozzájuk, hogy a megfelelő hangot
eltalálja velük szemben. Ez alkalommal egy távirattal ő maga jelentette
be meg magát Garstein Fellowsékhoz.
«Hivatalos ügyekben holnap Wombashban tartózkodom, számíthatok ebédre és
éjjeli szállásra?»
Garstein Fellowsné minden ízében londoni asszony volt, a bankár
Grunenbaumok családjából. Magas és karcsú asszony, határozott
hajlandósággal a társadalmi szereplésre. Éppen egy társaságot látott
vendégül házában és emiatt kissé habozott, mielőtt a püspök kérésére a
választ megszövegezte.
Garstein Fellowsné arra törekedett, hogy a brit világban szemmellátható
társadalmi sikerei legyenek, de érezte, hogy ez a brit világ nagyon
komplikált valami. Alapjában véve nem is egy világ, hanem még ennél is
több s ha valaki sikerekre akar szert tenni benne, az összes
rendszerekkel békés viszonyt kell fenntartania és valamennyit ki kell
elégítenie. Legalább Garstein Fellowsné így látta a dolgokat és azért az
volt a rendszere, hogy ismeretségeit társadalmi körzetek szerint
csoportosította és mindegyiket a maga megszokott módján kezelte. Mivel
pedig manapság a brit élet állandó változásnak és átalakulásnak van
alávetve, nem érdektelen megismerni azt az osztályozást, amelyet
Garstein Fellowsné felállított. Legbecsesebb és legkívánatosabb
ismeretségnek tartotta s első helyre tette az «udvari ódonságokat»,
amelyekről tudta, hogy a legóvatosabb kezelést kívánják. A Buckingham
palotából szétáradó méltóság és nyugodt jóízlés tudniillik kivételesen
nagy benyomást tett nyughatatlan és felületes lelkére. Ezért Garstein
Fellowsné serényen és költséget nem kímélve, kapaszkodott azokba, akik
többre becsülik a szép fogatokat az automobiloknál, akiknek feltűnés
nélküli barátaik vannak a legmagasabb körökben, akik feltűnés nélkül
semmivel sem foglalkoznak a jótékonyságot kivéve s akik inkább drágán,
mint feltűnően öltözködnek, valamit értenek a vízfestéshez, de egyébként
semmi közük a «művészethez». Ő maga ugyan nem tartott fogatot, parádés
lovakat és öreg családi kocsist, mert azt hitte, hogy tolakodónak és
nagyzolónak tartanák. Ezért inkább közönséges és igénytelen 80 lóerős
Daimleréhez ragaszkodott. Különös alkalmakkor, amikor a társadalmi
megbecsülés centrumának közelébe férkőzhetett, egy sapkaszerű, kis
fekete kalapot viselt, melyet egy kicsiny, de nagyon jó és csak a
legelőkelőbb körök által ismert kis üzletben vásárolt. Ezt a sapkaszerű
kalapot minden egyes alkalommal néhány percig tartó, nagyon gondos
művelettel szokta a fejére illeszteni.
Garstein Fellowsné véleménye szerint a püspökök a társadalmi rangsornak
ehhez a legmagasabb és legelőkelőbb csoportjához tartoztak, bár
tisztában volt vele, hogy vannak olyan püspökök is, különösen az olyan
aránylag felvilágosodottabbak, mint Princhester püspöke, akik a rendszer
második csoportjába éppen olyan jól bekapcsolhatók, mint az elsőbe. Ez a
második csoport, a «komoly liberális csoport» volt, amely az előbbinél
kevésbbé fárasztó és kevésbbé unalmas. Ez az, amely eszmecserét szokott
folytatni könyvekről és más hasonló dolgokról, amely látogatja a
premiéreket, ha Granville Barker lép fel, amely ismeri és értékeli
azokat az embereket, akik a komoly és szürke munka mezején működnek
Ceciltől Sidney Webbig.
A harmadik csoportot az előkelő, de nem hirhedt intellektuellek
alkották. Ez a csoport is elfogadható társaság a püspökök számára,
akikből kevesebb példány is elég, mert a fajtájuk örökkévaló. Végezetül
a negyedik csoport következett, ez a ragyogó, de egyúttal kissé árnyékos
világ, melynek egyik szárnya erősen áthajlott az éjszakába és a
különcködésben nem ismert határt. Ez a világ, noha megvoltak saját
mértékei, mégis úgy viselkedett, mintha a megbotránkoztatás lett volna a
célja. Ebben szoktak megfordulni a táncosnők, színésznők és a már
bűnbocsánatot nyert elvált asszonyok, de nem a püspökök. Ez a negyedik
osztály volt Garstein Fellowsné utolsó világa, mert a kizárólag sportoló
körökkel nem tudott mit kezdeni, a puszta divathölgyekről és a lomha
vidéki családokról pedig azt tartotta, hogy azok egyáltalában nem valók
semmire. Mikor a püspök sürgönyét megkapta, társasága éppen «csillogó
kétesek» csoportjából került ki s ez volt az oka, hogy a püspök
sürgönyére adandó választ némi tépelődés előzte meg.
Miközben a válaszon gondolkozott, végig futott a vendégeinek névsorán s
azt fontolgatta, hogy ki lehet az, aki ellen a püspök kifogást
emelhetne? Itt volt mindenekelőtt Lady Sunderbund, ez a csodálatraméltó
amerikai özvegy, mesébe illő gazdagságával és lelkesedő természetével.
Tulajdonképen már csak a próbát kellett kiállania, hogy egy fokkal
magasabbra kerüljön s a magasabb osztályba való besoroztatását csak
ruháinak mély kivágása késleltette. Ez a nő teljesen ártalmatlan volna,
ha nem érintené a teozófia és a kelta reneszansz kérdését és ha nem
árulna el túlzott intellektuális hajlamokat és ha… igen, ha ebédnél nem
jelennék meg valami fantasztikusan hiányos ruhában, amire különben
óvatosan figyelmeztetni is lehetne. Nem, Lady Sunderbund mindenesetre
ártalmatlan.
Ott volt még Ridgeway Kelso, valamint sötét és szenvedélyes katholikus
barátja, Paidraig O’Gorman. Garstein Fellowsné bennük sem talált semmi
kifogásolhatót s így még csak Gatling lordot és Lizzie Barnsettert
kellett fontolóra venni. Érett megfontolás után ezek sem látszottak
kifogásolhatóknak. Nem. Egyáltalán nem, ha _volt_ is valami, ami…
Mindent összevéve, csak ez a kettő adott okot némi aggodalomra. Garstein
Fellowsné ugyanis nem tudta, hogy Hoppart professzor, aki a
közgazdaságtan tanítását olyan kedélyes módon tudta összekapcsolni a
könnyű zene kultiválásával, egyúttal buzgón amatőrösködött a teológia
terén és azt sem tudta, hogy Bentnek, az érzelgős regényírónak hasonló
passziói vannak. Azt sem sejtette, hogy legidősebb fia, a fekete,
romantikus megjelenésű etoni diák, már szintén belejutott a fejlődés
teológiai időszakába. Egy ideig latolgatta ugyan, hogy Sharsper
kisasszony, az írónő, az úgynevezett szociális kérdésekről nagyon
liberális szózatokat szokott hangoztatni, de aztán megnyugodott, hogy ha
kellőképen ügyel, elejét veheti még az esetleg félhangon tett
megjegyzéseknek is. Ami Mariposát, a táncosnőt illeti, az csak spanyolul
és egy kissé franciául tudott, de megjelenése teljesen kifogástalan volt
és nem volt valószínű, hogy bármiképen okot szolgáltasson egy anglikán
püspök megbotránkozására. Egyszerűen nem fog ma este táncolni. Különben
is, ha egy férfi vesz észre valami kifogásolni valót, az nem esik olyan
súlyosan a latba, mintha nő venné észre.
A fődolog elvégre is az, hogy a társaság ne bosszantsa a püspököt, a
püspöknek pedig olyannak kell lenni, hogy a társaság meg legyen vele
elégedve. A szokásos violaszínnek és az ezüst csattoknak nem szabad
elmaradni.
Garstein Fellowsné megírta a választ a sürgönyre:
«Kis társaság van nálunk, ha nem zavarja, küldje szolgát podgyásszal.»
2. §.
Mikor Garstein Fellowsné ezt a meghívást elküldötte, nem számított a
püspök zilált idegzetének beteges érzékenységével és azokkal a teológiai
ösztönökkel melyek Hoppart és Bent külső világi lénye alatt rejtőztek.
A kavarodás ebéd után a szalonban kezdődött.
Minthogy a püspök nem dohányzott, iránta való figyelemből a férfiak nem
maradtak vissza az ebédlőben, ellenben Mariposa és Lady Sunderbund
cigarettára gyujtottak és kissé kihívó módon füstöltek. Az est hűvös
volt s a kandallóban ropogó és lobogó fahasábok külön nyomatékot adtak a
rendes fűtésnek. Garstein Fellowsné, aki nem számított arra, hogy a
férfiak rögtön feljönnek az ebédlőből, egy kis asszonyi beszélgetésre
félkörben csoportosította a székeket és így még mielőtt közbeléphetett
volna, az egész társaságot együtt találta, Gatling lord és Barnsetter
kisasszony kivételével, akik kissé feltűnő módon egy ablak felé
húzódtak. A társaság olyan hangulatban volt, amelyből kissé nagyon is le
lehetett olvasni, hogy – jól akarják viselni magukat.
Az általános társalgást Bent nyitotta meg.
– Mit olvas most? – kérdezte Garnstein Fellowsnétól. – Tudja, hogy
érdeklődöm olvasmányai iránt?
Garstein Fellowsné a kandalló mellett állt. Ajkába harapott és lányos
kifejezéssel nézte a szoba frízét.
– Megint nagyon sokat olvasok, – mondotta. – Azt hiszem, hogy nem
kellene, de mégis megteszem.
– Egy ideig csak újságokat olvastam, – mondta Hoppart. – Naponta
tizenkettőtől húszig is felvittem.
– Fárasztó lehet, – jegyezte meg a püspök.
– Az első dolog, amit megint olvasni kezdtem, – mondta Garnstein
Fellowsné a püspök felé fordulva, – a biblia volt. Ne higyje azonban,
hogy csak az ön kedvéért mondom.
– Én is eljutottam a bibliához, – mondta Bent meglepett hangon.
– Ezt már másutt is hallottam, – mondta Ridgeway Kelso kissé heveskedő
hangon. – Mindazok, akik rendes körülmények közt nem szokták olvasni a
bibliát…
– Kérem, Kelso úr, – tiltakozott a háziasszony, kissé összeráncolt
homlokkal.
– Bocsánat, én Bentre gondoltam. Akárhogy is azonban, a megkomolyodás
hullámában vagyunk s az emberek a vallás és a vallásos dolgok felé
fordulnak. Nem tudom, mi az ön tapasztalata, püspök úr…
– Óh, nálam még nem jelentkezett a bűnbánók menete.
– Majd jelentkeznek, – mondta Hoppart.
Oldalt fordult a püspök felé.
– Azt hiszem, hogy mi is jelentkeznénk, ha… ha a régi bonyodalmas
nehézségek nem volnának. Nem tudom, nem veszi-e rossz néven, amit
mondok, de…
A püspök tekintete nyíltságot mutatott.
– Nagyon szívesen hallgatom, – mondotta. – Ha a háziasszonyunk
megengedi… kötelességem, hogy tudomást szerezzek mindenről.
– _Mindnyájan_ szeretnénk hallani, – szólalt meg Lady Sunderbund, a
kandalló másik oldalán lévő alacsony székről. Hangja, mintha reszketett
volna, arca pedig hirtelen érdeklődést árult el. – Miért ne beszélnének
az emberek komoly dolgokról is?
– Vegyük például az én esetemet, – mondta Hoppart. – Az utolsó hetek
folyamán nemcsak a bibliát olvastam, hanem az egyházatyákat is. Erősen
olvastam Athanasiust, Eusebiust és – bevallom – Gibbont is. Úgy éreztem,
hogy a régi kétkedések mind visszatérnek. Miért vagyunk hozzászögezve a
hit bizonyos tételeihez? Miért kell például azt követelni tőlünk, hogy
higyjünk a Szentháromságban?
– Úgy van, – vágott közbe hirtelen az etoni diák, de aztán hirtelen
elvörösödött saját megjegyzésére.
– Most ismét olyan időket élünk, mikor az emberek vágyódnak Isten után,
– mondta Hoppart.
– … És egy helyett hármat nyujtanak nekik! – egészítette ki meglehetősen
közönséges módon Bent.
– Bevallom, nekem az az érzésem, hogy ezek az alexandriai csinálmányok
eltorlaszolják az utamat, – fejezte be Hoppart.
– Hát _szükség_ volt rájuk? – kérdezte Lady Sunderbund, nagyon lágy
hangon.
A püspök hátradőlt karosszékében és belenézett a tűzbe.
– Nem hiszem, – mondotta, – hogy az emberek, akik Istent keresik, nagyon
tépelődnének Isten természete fölött. Mindazonáltal, – mondotta lassú
hangon, miközben kezével karosszékének támláját ütögette, – az egyház
azt állítja, hogy bizonyos életbevágóan fontos igazságok reá bizattak és
hogy bizonyos morális tévedéseket legjobban e szimbolumok megőrzésével
lehet elkerülni.
– Ön tehát elismeri, hogy ezek szimbolumok?
– Az egyház mindig annak nevezte őket.
Hoppart egy kis mozdulattal és arcjátékával azt a gondolatot látszott
kifejezni, hogy a püspök kitér a kérdés elől.
– A szónak igazi értelmében, – sietett a püspök megmagyarázni, – a hit
tételei szimbolikusak. Kétségtelen, hogy ismerős szavak átvitt
értelemben való használatával kifejezhetetlen dolgokat igyekeznek
kifejezni. Azt hiszem, hogy manapság, ha az Atyáról és Fiúról beszélünk,
csak valami nagyon távoli és túlzott értelemben lehet a biológiai atyára
és fiúra gondolni.
Lady Sunderbund hevesen bólintott.
– Úgy van… úgy van, – mondta és arca még feszültebb figyelmet árult el.
– A legkifejezőbb szavaink és leggondosabb formába öntött hitelveink, a
legjobb esetben is csak az árnyékát nyujthatják valami láthatatlannak,
amit tapasztalatilag nem tudunk megrögzíteni.
A püspök fáradt tekintetét úgy emelte Hoppartra, mintha tudni akarta
volna, hogy még minek a magyarázatát óhajtja. Lady Sunderbund helyeslése
jól esett neki, de úgy tett, mintha nem látta és nem hallotta volna.
A szót Bent vette át s úgy beszélt, mintha csak mellékesen jegyezné meg
s csak véletlenül mondaná:
– Engemet az zavar, – mondotta, – hogy az első keresztények a stoikusok
Spermaticos Logosát miért azonosították a Szentháromság második, nem
pedig harmadik személyével.
A püspök ügyetlenül válaszolt a kihívásra:
– Tényleg ez szerencsétlen beállítása a dolognak.