Sebesen, de nagyon mélyrehatóan kezdett gondolkozni azon, hogy mit is
kellett volna mondani Eleanornak. Az álmodozás ékesszólása ejtette
hatalmába s csakhamar azt vette észre, hogy szónoklatot tart Morrice
Deans vendégeinek. Természetesen, azokra is mennydörögnie kellett volna
s egyszerre azt is tudta, hogy a makacskodó munkaadónak mit kellett
volna mondani. Szintén mennydörögni kellett volna. Mennydörgés a
magasabb klérus privilégiuma… Jupiter nevében.
De hát miért is nem mennydörgött?
Az éjszaka sötétségében gesztikulált és marokra szorította a kezét.
Úgy van. Az ilyen helyzetekbe bele kell markolni, még pedig keményen.
Nem szabad késlekedni vele. Lám, a középkorban volt markoló erő a
violaszín keztyűkben.
2. §.
A nap elmulasztott alkalmainak e késői megragadásáról a püspök az
egyháznak olyan pesszimisztikus megítélésére tért át, aminőre azelőtt
soha sem volt példa életében.
Azt érezte, mintha egy szellemi léggömbből a vigasztalan valóság
világába zuhant volna. Eddig ismeretlen és pusztító jellegű kérdéseket
vetett föl magának. Olyan kérdéseket, melyek a gondolkozás
futóhomok-alapjait érintették. Miért mutat az egyház ilyen erőtlenséget?
Miért nincs hatalma a modern ipar lüktető életének közepette a munkások
és munkaadók fölött? Miért nincs hatalma a kérdéseket felvető ifjúság
fölött? Mintha az egyház is, a korona is csak megtűrt valami volna, a
multnak önmagát túlélt különös emléke…
Ámde ezt még feltételezni sem szabad… Küzködött önmagával, hogy
megtalálja a megfelelő álláspontot. Mindhiába. Nem találta meg és
állandóan elégedetlen maradt önmagával…
Az egyház elvégre nem kerülhet át leviták módjára az út túlsó oldalára,
hogy így meneküljön a társadalmi összeütközések küzdelmei és
nyomorúságai elől. Nincs joga ahhoz, hogy amikor gyermekei az élet
kenyerét kérik, gótikus kődarabokat adjon nekik.
Egyházkerületére és leányára vonatkozó kötelességeiről véget nem érő
terveket kezdett kovácsolni. Hogy miként vihetne új szellemet papságába?
Azt szerette volna, ha nagyobb mágneses erő lakozott volna benne és ha
megjelenése sötétebb és hatalmasabb lett volna. Szerette volna, ha nem a
Whippham felületes fiát vette volna maga mellé káplánnak. Szerette
volna, ha dékán is állott volna mellette, a helyett, hogy saját magának
legyen a dékánja, egy kevéssé rokonszenves spirituális rektorral.
Szózaton, felhíváson tépelődött, amely visszhangra talál. Sorozatos,
súlyos beszédeket szeretett volna intézni a munkaadókhoz és munkásokhoz
a «_Fors Clavigera_» szellemében… Csak ne volna olyan nehéz, akár a
munkaadókat, akár a munkásokat becsábítani a székesegyházba…
Ám jó… De ha a nép nem akar jönni a püspökhöz, a püspöknek kell
felkeresni a népet. Tehát ki kellene lépni a székesegyházból… a térre,
ahol a villanyosok találkoznak.
E gondolatokkal összeszövődve, újból, meg újból felmerült előtte Eleanor
problemája.
Hogy milyen könyveket szabad neki olvasni? Hogy milyen könyveket _kell_
vele elolvastatnia? Hogy nincsenek-e könyvek és barátok, amelyektől és
akiktől parancsolóan el kell tiltani? Parancsolóan! És mi legyen az
eltiltás határa?
Gondolataiban felhívást kezdett megszövegezni az úgynevezett modern
irodalom ellen.
Lelke már kissé megnyugodott és már-már álom szállt szemére, amikor a
reggellel hol ez, hol amaz a kis élőlény kezdett ébredezni és arra
serkentette a püspököt, hogy üdvözölje a közeledő nappali világosságot.
Valami zsivaj kezdődött, hangoknak nyüzsgő tengere, melyből az
egyéniségek hol kiemelkedtek, hol ismét eltűntek. Egy ideig a távolból
tisztán hallatszott egy kakuk hangja, amely úgy szólt, mint a
pásztor-szimfóniák kakukja s amely mintha a földön gomolygó párákból
kivezető utat jelezte volna.
A püspök próbált nem ügyelni e hangra, de e hang makacsul követelt
bebocsáttatást fülébe. Most erőszakkal akarta nem hallani s mikor nem
sikerült, fülére húzta a takarót, majd kissé később felült ágyában.
Egy nagyon jelentéktelen körülmény ismét arra utalt, hogy milyen új és
különös módon szakadt el nevelésének világától. A kedvetlenség
hangulata, melyet magával, egyházával és hitével szemben érzett, az
egész élő világra átterjedt.
Tudta, hogy ezek a hangok a «kis szárnyas énekesek» hangjai, amelyek
«vidám kórusban» üdvözlik a reggelt. Tudta, hogy egy éber püspöknek az
volna a kötelessége, hogy boldog teremtéseket megáldja s hogy Ken
reggeli himnuszának elmondásával csatlakozzék hozzájuk. Inkább szokásból
rákényszerítette hát magát a himnuszra s haragvó arccal, iskolamesteri
hangon mormogta:
«Ébred a lélek, fölkél a nap
A dolgozó kéz uj munkára kap…»
Tovább nem jutott. Megállt. Hallgatva ült és arra gondolt, hogy milyen
kiállhatatlan teremtmények ezek az éneklő madarak. Figyelmét különösen a
fekete rigó vonta magára. Sohasem hallott még ilyen hiábavaló
hangismétléseket… Küzködni próbált a bírálat sötét hangulata ellen. «A
szeretet imája a legszebb ima…»
Nem, ő még sem szerette a madarakat. Hiábavalóság lett volna ezt
állítani. És ha akármit mondanak is más madarakról, a kakuk
kiállhatatlan személy a madarak között…
Most egy másik madár kezdte különösképen gyötörni. Ez a madár vagy húsz
másodperces, szabályos időközökben hallatta rövid, átható és rikácsoló
hangját. Ha a madarak világában ismeretes a szamárköhögés, akkor ennek
bizonyára szamárköhögése volt s a püspök annyira haragudott rá, hogy
betegsége dacára sem kegyelmezett volna neki, ha kezeügyébe került
volna. A szünetek közben haragosan várta, hogy a hang mikor szólal meg
ismét.
Kisvártatva újból a fekete rigó jelentkezett. Éles, hencegő hangja volt.
Mintha ugyanannak a szólamnak fáradhatatlan ismétlésével hivalkodni
akart volna. A püspök agyában valamely ismeretlen oknál fogva, Isten
tudja, mi okon, egy darabig az «oleografikus hang» kifejezése kavargott
s a hang azt a különleges és észszerűtlen benyomást tette rá, hogy ez a
madár kíméletlen ipari munkával nagy vagyonra tett szert. Igazi
princhesteri fekete rigó, – gondolta magában haragosan a püspök.
Ez a saját egyházkerületére egy cseppet sem hízelgő megjegyzés
ellentmondás nélkül töltötte el a püspök lelkét s még más, nem kevésbbé
rosszindulatú vonatkozások is következtek.
Egy olaszországi útjuk alkalmával a püspök és Lady Ella Firenzében egy
éneklő madarakat védő egyesületbe iratkoztak be. A püspök most némi
csodálkozással emlékezett vissza erre a dologra s úgy tetszett neki,
hogy a gyümölcstermelőknek és az olaszoknak meg kellene engedni, hogy
azt csinálhassanak az éneklő madarakkal, ami nekik tetszik. Semmi
kétség, hogy tulajdonképen azoknak van igazuk…
Kezével végigsimította homlokát. Elvégre a világ nincsen kizárólag az
éneklő madarak számára teremtve. Kell, hogy mindennek meg legyen a maga
helye és ideje. Az éneklő madarak tulajdonképen fényűzés, elnézés,
kihágás…
Vajjon ettek-e az éneklő madarak a paradicsom gyümölcséből? Talán közös
akarat mozgatja őket és talán még vezérük is van ebben a zsivajgásban…
A püspök elhatározta, hogy egy darabig fel-alá járkál szobájában s
azután újból lefekszik…
A napfelkelte úgy találta a püspököt, hogy fejét és vállát kitolva az
ablakon, a fekete rigót kereste. Mindenáron látni akarta. Meg volt
győződve, hogy nem közönséges fekete rigóval van dolga.
Azután ismét a jelenkori egyház céltalanságának érzése fogta el, de
ezúttal a legfurcsább formában. Félig kívül lógva az ablakon, hirtelen
assisi Szent Ferenc jutott eszébe és az, hogy a szent szavára a röpködő
fecskék halkabban kezdtek csicseregni.
Furcsa, hogy manapság minden másként van.
3. §.
Négy éjszaka telt el hasonló módon. A közbeeső nappali bágyadtság
délutáni pihenőket követelt s a püspök ráeszmélt, hogy az álmatlanság
ejtette hatalmába.
Nem ment ugyan rögtön orvoshoz, de baját elmondta mindenkinek, akivel
találkozott. Mindenki tanácsokkal próbált segíteni rajta. Eleanorral
rögtön az ebédlőben lefolyt társalgást követő napon beszélni akart, de
ez a testi és lelki fáradság visszatartotta tőle.
Az ötödik éjszaka a pünkösdöt megelőző hétnek első napja volt. A püspök
vörös talárt viselt ezen a napon, melynek kimagasló eseménye a
papjelöltek fogadása volt. A jelöltek jó hatást tettek rá, hiszen magunk
szellemülünk át, ha azt akarjuk, hogy általunk mások átszellemüljenek. A
püspök jobb hangulatban tért aludni, mint az utolsó napok bármelyikén.
Éjszaka felébredt ugyan, de másként, mint a megelőző napokon. Ken
verssorait idézte magában:
«Ha álmatlan nehéz éjszakán,
Lelket gyötör az örök talány,
Te távolíts tőlünk lidérceket,
Oltalmat nyujtson védő kezed.»
Közvetlen azután, hogy e verssorokat elmondta, mintha valami sugallat
lett volna, drága és meghitt szavak áramlottak át agyán:
«Ő adjon néked édes álmokat…»
E szavak csodálatos módon besugározták lelkét és megnyugtatták. A
kétkedés felhői mintha eloszlottak és eltűntek volna s őt épen és
nyugodtan hagyták volna a tiszta ég alatt. Kétségtelennek érezte, hogy e
szavak igéret voltak s ezért hamarosan elaludt és aludt, míg csak fel
nem keltették.
A következő nap azonban annál zajosabb volt. Whippham összekeverte a
napi időbeosztást és túlzsúfolta délutánját. A szállítási alkalmazottak
nagy sztrájkja ezen a napon kezdődött és a villamos társaság
kocsiszínjeiből, ahol valakit lehurrogtak, kellemetlen zaj hatolt be a
püspöki palotába. Ebédjét valósággal úgy kellett bekapnia különböző
hivatalos dolgai közepette és sietség uralkodott a papjelölteknek
tartott előadásán is. Pedig pünkösd hetében nem szerette a sietséget.
Nyugodt méltóság, a lassan kiejtett komoly szavak, a térdelő alakok és
valami hűsen sötét lelki csirázás ideáljai közé tartoztak. De hol van
ott hűsen sötét lelki csirázás, ahol egy Whipphamhoz hasonló szamárnak
van a keze a dolgokban?
A reggel friss bátorságával szánta rá magát, hogy Eleanorral beszélni
fog, miután ezt a beszélgetést amúgy is nagyon sokáig halogatta.
Csakhogy a megbeszélés sokkal kevésbbé kielégítőnek bizonyult, mint
ahogy szerette volna.
A papjelöltekkel tett tapasztalatai megfeleltek a rendes
tapasztalatoknak. Mielőtt a jelöltek megérkeztek, olyasmit érzett, ami
közel állott az elkedvetlenedéshez az invázió miatt, majd nagyon meg
volt lepve a neofiták hitén és fiatalságán, mindezt követte pedig az
alkalomnak megfelelő beszéd. Az első napokban valamennyien csak
egyszerűen neofiták voltak, a nélkül, hogy egyéniségük áttörte volna az
alázatosság egyformaságát. De azután a kis egyéni vonások kezdtek
kidomborodni belőlük s ezek a vonások nem igen voltak kellemesek.
Egyik-másik állandóan hajszolta a püspök kegyeit, nagy étvágyat mutatott
arra, hogy hozzá külön szavakat intézzenek, vagy hogy különleges
elismerésben részesítsék. A püspök már arcukról fölismerte e vágy
kifejezését. A teremből és a folyosókról már ismerte a felkínálkozás e
folyton megújúló mozdulatait.
Ez alkalommal főleg egy szeplős és rosszul táplált fiatalember
tolakodott előtérbe, aki nagyon gondosan elkészített memorandumfélét
nyujtott át a püspöknek. Bizonyos kételyei voltak az első egyházatyák és
az evangéliumok első hiteles másolatainak időpontját illetően, melyeknek
jelentőségét nem lehetett alábecsülni.
A püspök belenézett az írásokba. Tartalomjegyzékük és rövid
összefoglalásuk hiányzott, egy pár lap meg volt számozva, aztán
átnyujtotta őket Whipphamnak. Mikor utólag átnézte s úgy a stílus, mint
a gondolkozás kezdetlegességéről meggyőződött, az a fényes gondolata
támadt, hogy a fiatalembert Bliss kanonokhoz utasítja, «akinek – mint
mondta, – különleges ismeretei ezen a téren messze meghaladják az
enyéimet».
Miközben ezt mondta, kiolvasta a fiatal ember tekintetéből, hogy
legfeljebb egy-két napra szabadult meg tőle. Mégis az írások futólagos
átnézésének az volt a közvetlen eredménye, hogy az orthodox hitnek
minden dátumhoz, tételhez és érvekhez kötött fontossága iránt
lecsökkentette a püspök hitét s valami bizonytalanul szimbolikus és
liberális értelmezést juttatott előtérbe. Ebben a hangulatban kezdett
beszélgetni Eleanorral.
Nem sok alkalmat adott a leánynak arra, hogy ellenvetéseit előadhassa.
Elébe ment a félúton, rokonszenvet és megértést mutatott iránta.
«Irodalmi hajlandóságot» fedezett fel a leányában, tehát «irodalmi
hajlandóságú» volt a kulcs is a többi megállapításokhoz. Kissé maga is
meg volt lepődve saját liberalizmusán, hiszen néhány év telt azóta, hogy
behatóbban nem mérlegelte saját nézeteit és így nem volt elkészülve arra
a felfedezésre, hogy mennyire osztozik leánya szkepticizmusában. De a
valóságban osztozott benne. Annyira osztozott, hogy voltak pillanatok,
amikor szinte azt hitte, hogy a leánya az, aki régi módi és konzervativ.
Néha úgy rémlett ugyan, hogy kissé kitér a dolgok elől, de a leány
mintha észre sem vette volna, mikor pedig végre belejött a dologba,
nyilvánvaló lett a leány nagy megkönnyebbülése és öröme. A püspök
azelőtt sohasem vette észre, hogy milyen tiszta és szép szeme van
leányának. A legszebb és legbecsületesebb szemek voltak, melyeket valaha
látott. Miközben beszélt, Eleanor állandóan reá függesztette ezeket a
szemeket és arca mindjobban felderült. Tekintete csodásan ragyogott,
mikor arra eszmélt, hogy tulajdonképen nem is állanak olyan távol
egymástól, hogy nem különböznek egymástól s hogy egyszerűen csak
félreértették egymást…
A püspök maga sem tudta, hogy tulajdonképen miként jutott idáig, de
miközben liberalizmusát úgy mellékesen hangoztatta, azzal lepte meg
önmagát, hogy még mielőtt Eleanor megismételte volna kérését, már hozzá
is járult leányának Newnhamra vonatkozó kívánságához. Ez az
engedékenység nagy segítségére volt a továbbiakban.
– Minden külső tudományt tanuságtételre hívhatsz. Az egyház szívesen
látja őket… Most pedig magam _óhajtom_, hogy menj…
Ez a beszélgetés azonban ismét legmélyéig felkavarta lelkét. Ő maga volt
meglepve legjobban, hogy az egyetemre való beiratkozást megengedte.
Megdöbbent s érezte, hogy új magatartását meg kell magyaráznia Lady
Ellának…
Szinte fatalisztikusan vette, mikor ezt az éjszakát is ébren töltötte s
úgy feküdt ágyában, mintha mozdulatlanul bár, de mégis öntudatosan
feküdne valami mély és hideg víz fenekén.
Újra meg újra ismételte ugyan, hogy «Ő adjon néked édes álmokat», – de a
szavakból minden meggyőződés elpárolgott.
4. §.
Sem álmatlansága, sem saját magában és hitében való bizonytalansága nem
fejlődött egyszerű és rendes módon. A makacs szenvedés és a
megkönnyebbülés időszakai váltogatták egymást. Majdnem egy éven
keresztül csak általános nyugalma esetleges megszakításainak tekintette
ezeket a zavarokat és nem értette meg, hogy életének új szakasza és
gondolkodásának irányváltozása kezdődött. Álmatlanságáról mindenkinek
panaszkodott, de kételyeiről senkinek sem beszélt s legfeljebb azzal
árulta el őket, hogy a ködös általánosság, a szimbolizmus, a költőiesség
és türelmesség iránt egyre nagyobb hajlandóságot mutatott. Eleanor
látszólag meg volt elégedve a magyarázattal, melyet atyjától kapott s
nem sürgetett további magyarázatokat. Magaviselete legfeljebb annyiban
változott meg, hogy nem volt olyan közlékeny, mint azelőtt.
Szeptemberben azután elment Newnhamba. Kételyei nem érintették
Clementinát és többi nővéreit, a püspök pedig nem tett további
kisérleteket, hogy tovább kutassa családjának a formális nyugalom
felszíne alatt lappangó lelki életét.
Saját lelki küzködései csaknem kizárólag az éjszakára szorítkoztak. Az
álmatlanság időszakai alatt furcsa kettős életet élt. Napközben
nagyjából ugyanaz az én volt, aki volt azelőtt. Tevékeny, önmagában
biztos és egyházias s legfeljebb, ha külső megjelenésében váltotta föl
némi fáradtság, izgulékonyság és álmosság a régebbi gyorsaságot és
derűt. Biztosan hitt Istenben, az egyházban, a királyi családban és
önmagában. Így volt napközben. Az ébren töltött éjszakákon azonban egy
teljesen eltérő új ember bontakozott ki, akiben a hideg
rettenthetetlenség és a szégyent nem ismerő gyávaság váltogatták
egymást. Bírálgató, hitetlen, kedvetlen és aggodalmaskodó lett s önmagát
kínozta folytonos aggódásával. Valaki, vagy valami állandóan a párnája
mellett ült és kérdezgette:
– Mit cselekszel? Merre haladsz? Helyesen jársz-e el a gyermekeiddel?
Minden rendjén van-e az egyház dolgában? Minden rendjén van-e az
országgal? Cselekszel-e egyáltalán valamit? Alapjában véve más vagy-e
színésznél, aki egy elavult darabban furcsa kosztümöt visel? _A nép
hátat fordít neked._
Ilyenkor nyugtalanul forgolódott fekvőhelyén. Zsoltárokat és imádságokat
suttogott magában és azoktól várta a megoldást.
– «Ő adjon néked édes álmokat», – ismételgette magában sokszor, de
hiába. Nem volt semmi hatása.
A munkászavargások az 1912. év előhaladtával némileg enyhültek s a helyi
sajtó keserű hangja a püspöki palota iránt szintén jelentős mértékben
alábbhagyott. Még a népszerűség bizonytalan sugara is körülövezte egy
darabig, amikor régi pártfogóját, a szeretetreméltó öreg Hoch und Unter
Christiána hercegnőt fekete főkötőjével, süketségével és egyéb
járulékaival együtt sikerült elhoznia a gyermekkórház új szárnyának
megnyitására. A princhesteri konzervativ újság ebből az alkalomból
tudtára adta az egyházkerületnek, hogy a püspök folyékonyan beszél
németül s ennek következtében persona grata a királyi nagynéni körében s
hogy továbbá Christiána hercegnő nem az egyetlen királyi személyiség,
aki a püspök mögött áll és aki Princhestert meg fogja látogatni. Ez
ugyan nem volt igaz, de helyi szempontból hatásos volt és némileg
igazolta azt a fennhéjázást, amellyel Lady Ellát igazságtalanul
gyanúsították. Másfelől azonban ezek a híresztelések újabb bonyodalmakat
rejtettek magukban.
A püspök Brighton-Pomfrey doktort kereste föl, hogy egészségi állapotát
megbeszélje vele. Brighton-Pomfrey ez alkalommal újból revidiálta
általános utasításait, bizonyos étrendet írt elő, azt ajánlotta, hogy a
világos portói kivételével a vörös bortól tartózkodjék s hogy az
egyiptomi cigarettákkal bánjon nagyon mértékletesen.
Az 1913. év azonban nagyon viharos év volt. A munkászavargások újra
éledtek, a suffragett mozgalom hevességében és támadó voltában nagyon
megnövekedett, a kerületben pedig egymásután három egyházi botrány is
követte egymást. Az első az volt, hogy a kensititák elkeseredett hajszát
indítottak Morrice Deans ellen, aki kifejezésük szerint a szentségeket
«babyloni öltözékben» szolgáltatta ki, a gyermekek gyóntatása körül
túlment a megengedett határokon, általában pedig felháborította Mogham
Bankst, a második az, hogy Wombashban egy népszerű prédikátor könyvet
adott ki «A fény az oltár alatt» kétségbeejtő címmel. A könyv félig
arianusnak, félig pantheistának tüntette fel szerzőjét, aki a
Szentháromság dogmáját oly kevés tisztelettel kezelte, mint amennyit az
ember egy betolakodott macskával szemben szokott csak tanusítani. A
harmadik eset végül abban állott, hogy a pringlei új munkásnegyed
bádogból épült missziós templomának ismeretlen, de agyondolgozott
papjáról valami többnejűség-félét sütöttek ki. A pap erre egy röpiratnak
botrányos formáját választotta védekezésül. A röpirat az «Igaz és hazug
házasság» címet viselte s a nagyközönséget felesleges dolgok ismeretébe
avatta be. Idézte Ábrahám és Hoseás eseteit, Lutherről olyan részleteket
elevenített fel, melyekről jobb volna megfeledkezni és olyan, egy
cseppet sem kánoni tekintélyekre hivatkozott, mint Milton, Plato és John
Humphrey Noyes.
A fegyelmezetlenségnek ez a szokatlan összetorlódása nagyon kedvezőtlen
hatást tett a püspökre. Hogy úgy fejezzük ki magunkat, egyszerre három
fronton is hosszantartó eljárásokba bonyolódott, amelyek nagyszámú és
lelkinyugalma szempontjából túlságosan élénk személyes tárgyalásokat
igényeltek.
A három fárasztó vitában a poligámiával vádolt pringlei pap volt a
legvirgoncabb, Morrice Deans a legalaposabb és legfárasztóbb, a wombashi
pantheista pedig a legszemtelenebb módon destruktív. A pringlei pap
nyilvánvalóan nem volt jelen, mikor a lelki fügefaleveleket osztogatták,
tudatlan, kihívó tekintetű, nyershangú, szeplős és racionalista
lelkületű ember volt, szélesen hadonászó kezekkel, aki valósággal
mellékajtón csúszott be az egyházba, mert tulajdonképen fáradhatatlan
munkás volt és fékezhetetlen hevességgel és a legteljesebb
részletességgel fejtette ki a püspök előtt intim életének vonatkozásait.
A püspök nem volt kíváncsi ezekre a részletekre, hallani sem akart róluk
és mindent megtett, hogy kikerülje azokat a vitatárgyakat, melyekkel a
derék ember tiszteletreméltó, de makacs módon szorongatta.
– Bátorkodom emlékezetébe idézni lordságodnak, hogy még szent Pál is
megengedi, hogy jobb házaséletet élni, mint megégni, – mondotta a
pringlei bűnöző. – Az én esetem azonban az volt, hogy házas voltam és
mégis égtem… Figyelembe véve Charlotte kiválóságait, fel kell
tételeznem, hogy lordságod is elismeri, hogy ebben a helyzetben a
megpróbáltatás sokkal erősebb volt annál az abszolút coelibátusnál,
amely Szent Pál szeme előtt lebegett.
A püspök lehetőleg nem hallgatta meg ezeket az érveket és egyáltalán nem
felelt rájuk. Utólag azonban a vétkező eljött, zokogott és azt
hangoztatta, hogy azért tették tönkre, törték meg a szívét és bántak
vele méltatlanul, mert nem gentleman. Alapjában véve ez igaz volt, de
egyúttal elkerülhetetlen. A vége az lett, hogy megfosztották
hivatalától, inkább a hangja és védekezése, semmint a vétke miatt, a
közvélemény pedig teljesen egyetértett az ítélettel. Az elítélt egy
ideig még jobbra érdemes erőfeszítést fejtett ki, hogy valami
úgynevezett munkásegyházat szervezzen meg Pringleben, míg végre bizonyos
pénzügyi természetű nézeteltérések után, kettősnél tágabb családjával
eltávozott, hogy a clydei progressziv mozgalmakból vegye ki részét.
A Morrice Deans ellen megindított vizsgálat egészen más természetű volt.
Igen sok tanulmányt követelt, ami nagyon kimerítette a püspököt. Az
egyházi ruhák tekintetében igen tekintélyes ismeretei voltak ugyan, de
tulajdonképen a külsőségeknek csak poétikus részével törődött és
keményen neki kellett feküdnie, ha a kérdés jogi részébe is bele akart
hatolni. Káplánja, Whippham, teljesen hasznavehetetlennek bizonyult
ebben a dologban. A püspök gyorsan, símán és amennyire csak lehet,
Morrice Deans javára szerette volna befejezni az ügyet. Az volt a
véleménye, hogy Morrice Deans megfelelő ember plébániájában és ezenkívül
attól félt, hogy Mogham Banksban, ahol a nép már teljesen megszokta a
díszes ornátusban való istentiszteleteket, egy puritán pap tökéletesen
aláásná az egyház befolyását. A dolgot így talán símán el lehetett volna
intézni, de Morrice Deans kezelhetetlennek, üldözői pedig
fáradhatatlanoknak bizonyultak. Így aztán a püspök nem egyszer késő
éjszakáig törte a fejét kompromisszumokon és kétértelműségeken,
amelyekkel egyfelől a kensititákat arról győzhetné meg, hogy Morrice
Deans nem viselt ornátust, mikor viselt, Morrice Deanst pedig abba a
hitbe ringatná, hogy ornátusban volt, mikor nem volt. Ebben az
állapotban Whippham volt az, aki először ajánlott a püspöknek zöld teát
kávé helyett, amely emésztési zavarokat szokott okozni. Whippham azt
mondta, hogy a zöld tea nagyon jó izgatószer éjjeli fennmaradásainál.
Semmi kétség, hogy a zöld tea valamennyi méreg között a legtetszetősebb
színű, de a Morrice Deans esetével kapcsolatos többletmunka, az éjszakai
fennmaradások, a készülődések és irka-firkák, többet felemésztettek a
püspök energiájából, mint amennyit pótolni tudott. E mellett «A fény az
oltár alatt» esetet is dűlőre kellett vinni.
A püspök gyűlölte ezt a Chasterst, aki «A fény az oltár alatt» című
könyvet írta. Gyűlölte, de épen annyira félt is tőle, Chasters, nemcsak
makacs, hanem durva magatartást is tanusított. Prédikációiból és
irásaiból tüntető és gúnyolódó szellem áradt ki s minden, amit mondott
és cselekedett, kihívó szellemmel volt telítve. Nem annyira utánozta,
mint inkább túlozta Matthew Arnold stílusát. Bármi történt vele
nyilvánosan, nagyon széles nyílvánosság előtt történt, mert könyve
Londonban is nevet szerzett neki.
A püspök megítélése szerint Chasters természeténél fogva jellemtelen
ember volt. Úgy látszott, mintha a harminckilenc cikket csak azért írta
volna alá s csak azért vetette volna alá magát a próbáknak és tette le a
felszentelést megelőző fogadalmakat, hogy aztán mindezeket annál
sikeresebben támadhassa hátba. Az a szerepe, hogy egyházi ruhában
játszotta a racionalista előadót, nem csupán a különcködés színezetével
bírt, hanem jövedelmet, sőt tekintélyt is biztosított neki. E mellett
azonban társadalmi és egyházi kötelességeit kemény és ultra protestans
módon látta el. Prédikációi rettenetesek voltak. «Rendszerint egy tételt
választ magának – mondotta a püspök egyik informátora, – azután tételét
pontról-pontra veszi, először, másodszor, harmadszor, negyedszer, mintha
valaki egymásután tépdesné a virág szirmait, mignem a megmaradt puszta
szárat a szemetes kosárba hajítja.»
A püspök majdnem egy egész évig ki tudott térni «A fény az oltár alatt»
esete elől s csak akkor cselekedett, mikor arról értesült, hogy egy
másik könyv van készülőben «A kereszténység igazi lényege» címmel. Az
első könyvnek egy megjelölt, nagyon felháborító módon megjelölt
példányával késő éjszakáig ült dolgozószobájában. A megjelölt példányt
egy öreg ezredes küldte el neki, aki a wombashi egyházközség tagja volt
s az orthodox laikusok legrosszabb indulatú fajtájához tartozott. A
püspök megállapította, hogy szokatlanul tehetséges hitvitázóval van
dolga, aki tekintélyes mennyiségű ismeretet hordott össze, a végből,
hogy megmagyarázza az oltári szentség lelki jelentőségének minden
részletét. Chasterstől az utalások révén Leggehez és Frazerhez tolódott
el a püspök és első ízben kezdte megérezni a modern bírálat mérvét és
hatalmát az egyház tanításával és rendjével szemben. A cáfolatok útját a
zöld teának kellett volna bevilágítani, de ehelyett az egész vizsgálatot
a melancholikus belenyugvás fénye világította be. A püspök sem éjjel,
sem nappal nem tudta megtalálni a Chasters elleni ellentámadás megfelelő
módját, mert Chasters szellemileg nagy képességű s ezenfelül
könyörtelenül támadó hajlandóságú ember volt. A dolgot viszont halogatni
nem lehetett már, mert a cselekvés szüksége nyilvánvaló lett. A püspök
szabad idejét állandóan lekötötte az egyháztörténelem irodalma s
állandóan foglalkoztatták a hitelvek módosulásából származott
ellentétek, melyek parancsoló módon tolultak gondolkozásának
homlokterébe. Szeretett volna valakivel beszélgetni a zavaró kérdések
hálójáról, amelybe belebonyolódott. Különösen Bliss kanonok véleményét
szerette volna hallani, de saját tételei már nagyon ingadozókká váltak s
attól félt, hogy érvelés közben elárulja magát. A multban bizonyos lelki
szerénység jellemezte egyéniségét. Voltak dolgok, melyekről sohasem
beszélt s még a gondolattól is megrettent, hogy róluk beszéljen, míg
most, hála a zöld teának, teológiai természetű álmokkal és szokatlanul
élénk látomásokkal tarkázódtak álmatlanságának szinte fájdalmas
időszakai. Látta, hogy Frazernek áldozatokat bemutató királyai, furcsa
és idegenszerű szertartások közepette, festői és rettenetes
mészárlásokat rendeznek. Hosszú körmeneteket és szertartásokat látott,
melyekben feltűnő szimbolumokat hordoztak magasan az emberek feje
fölött, míg ő félve zsugorodott össze a hatalmas és ijesztő ég előtt. A
zöld teának ez álmai és látomásai nem annyira az alvásnak voltak
jelenségei, mint inkább az álmatlanság egyre súlyosbodó eleven
megnyilatkozásai. Állapotának súlyosbodásához nagy mértékben hozzájárult
az is, hogy túlmenve Brighton Pomfrey utasításain, megfontolatlanul és
tervszerűtlenül több olyan bódító- és altatószerrel kisérletezett,
melyeket bajának hallatára barátai és ismerősei ajánlgattak. Életében
első ízben kezdett titkolózni a felesége előtt. Jól tudta, hogy nem
tanácsos bevenni ezeket a szereket, tudta, hogy testileg-lelkileg
egyaránt ártalmasok, de gyötrő sóvárgás epesztette utánuk. Idegeinek
növekvő ziláltsága lassan és észrevétlenül jellemét is aláásta.
Maga is meglepődött azon a ravaszságon és képmutatáson, amelyet ezeknek
az orvosságoknak a szedésénél ki tudott fejteni. Kimódolta, hogy miképen
kerüljön egy teafőző-készülék a hálószobájába és hogy azt a finom kínai
teát, amelyet Lady Ella szerzett be számára, titokban miképen
helyettesítse a zöld teával, mely után legyőzhetetlen mohóság vett rajta
erőt.
5. §.
E vallási és testi izgalmak és kínlódások az 1914. év tavaszán és
nyarának elején jelentkeztek legerősebben. E hónapok nagy szellemi és
erkölcsi zűrzavar ideje voltak. E napok levegőjében valami nagy dolog
előérzete reszketett s valami olyan nyomasztó hangulat áradt szét, mint
aminőt érzékeny idegzetű emberek tapasztalnak a vihar előtt. Az erkölcsi
légkör barátságtalan és izgatott volt. Az egész világ hangulata
izgulékonynak és rosszindulatúnak tetszett. A suffragettek szokatlanul
ellenséges magatartást tanusítottak, a munkásmozgalmat a szabotázs és
lázadó hangulat jellemezte, a reakciós toryk és a lármás vén
arisztokrata nőknek egy csoportja pedig azon buzgólkodott, hogy
megakadályozza Irország sebeinek gyógyulását. Zajos küzdelmek és vad
fegyelmezetlenség rázták meg a társadalom és politika épületének minden
részét. Ekkor váratlanul felrobbant a szarajevói bomba, amely mindezt a
zsivajt elhallgattatta. Európának ingadozó egyensúlyi rendszere a
sülyedő hajó módjára felborult.
A történelemnek legrohanóbb és legfeszültebb hete után, Európa
belezuhant a háborúba.
6. §.
A háború első hatása, mint a legtöbb képzelő erővel bíró lélekre, a
püspökére is az volt, hogy megszilárdította és felemelte. A hétköznapi
dolgok és keserűségek, mintha hirtelen eltűntek volna. Az emberek
elfordították tekintetüket a gyógyíthatatlannak tetsző vitáktól és
végtelennek tetsző küzködéstől s ráeszméltek a nagy és tragikus
jelenségre, amely mindenkiben felébresztette az áldozatkészség közös
érzését. Nagyon sok olyan férfi és asszony szemében, akik biztonságban
születtek és nevelkedtek, az 1914. év augusztus és szeptember hónapja
életüknek mindent felülmuló hősi időszaka lett. E napokban a szolgálat
és áldozatkészség eszméi számára a lelkek ezrei születtek újra.
Komor és pokoli, de kétségkívül nagy dolog volt a háború.
Megszámlálhatatlanul sok lélek először érezte meg a történelem hősi
jellegét és először ismerte meg saját viszonyát az emberi nemzedék
sorsához. A bizonytalan tető, mely alatt komédiaszerű életét éltünk,
lezuhant és átszakította a talajt lábunk alatt. Fejünk felett megláttuk
a csillagokat, lábunk alatt pedig a feneketlen mélységet. Felismertük,
hogy az élet bizonytalan és kalandszerű s hogy része az idő és tér nagy
véletlenének…
Egy időre ugyan a háború füstje és gőze ismét elfedte a nagy távlatokat,
de új felismerésük emlékezetét már nem tudta teljesen eltörülni.
Az első két hónap folyamán a püspök minden érdeklődése annyira
elterelődött közvetlen környezetétől és mindennapi foglalkozásától s
annyira felszívódott a nagy eseményekben, hogy legszemélyesebb története
alig tért el valamiben a viszonylag foglalkozás nélküli emberek
legtöbbjének történetétől. E drámai napokban a németek nagy rohanással
törtek előre Párizs felé s úgy látszott, hogy Franciaország le van
terítve és Franciaországgal együtt a liberális civilizációnak egész
szerkezete is elbukik. E megdöbbentő képzetek alól a püspök a marnei
csata után szabadult fel, mikor már különféle és összefüggéstelen hadi
jótékonysági munkák kötötték le figyelmét. Egyébként azon igyekezett,
hogy a háború mindez új jelenségeit és sürgető képzeteit bizonyos
vonatkozásba hozza önmagával.
Egyet mindenesetre nagyon élénken tapasztalt, azt, hogy a háború
szolgálatába valóságos és megfogható módon nem tudott belekapcsolódni. A
vöröskeresztes munka lázas tevékenységgel, sok jövés-menéssel járt, nagy
készülődések történtek a sebesültek fogadására és a menekült családok
elhelyezésére s készülődés történt – bár feleslegesen, – a végzetes
munkanélküliség elhárítására is. A háború problémája és a német lélek
rejtélye egy időre háttérbe szorított minden intellektuális érdeklődést.
A püspök csakúgy, mint mások, szintén elmerült Nietzsche, Bernhardi,
Houston Stewart Chamberlain és a hozzájuk hasonlók tanulmányozásába;
több prédikációt tartott a német materializmusról és a német jellem
megdöbbentő leromlásáról s akármelyik világi emberhez hasonlóan minden
kezébe kerülő újságot elolvasott. Ő is aláírta az orosz orthodox
egyházhoz intézett felhívást, amely «Testvérek» megszólítással kezdődött
és revizió alá vette felfogását a _Filioque_ vitájában. A két nagy
államegyház, az orosz és angol egyesítésének gondolata mindig vonzotta
őt. Eddig azonban a lehetőségeken kívül esőnek, agyrémszerűnek,
utópisztikusnak tetszett ez a gondolat, míg most, ebben a különös időben
megváltoztak a kilátások és nagyon is a gyakorlati lehetőségek körébe
tolódtak át. A polgármester, a városi tanács és a hazai
tartalékhadseregnek egy egyenruhás különítménye egy nagy könyörgő
istentiszteleten jelentek meg, a helyi befolyásos emberek pedig, olyan
emberek, akik azelőtt sohasem mutattak türelmet egymás iránt, most két
izben is értekezletre jöttek össze a püspöki palotában és soha nem
tapasztalt átfogó és megértő nézeteknek adtak kifejezést.
Mindezek a dolgok eleinte nagyon frissek és érdekfeszítők voltak. Utóbb
azonban ezek is belekerültek a rendes kerékvágásba és megszokottakká
váltak. Mihelyt azonban a megszokottság érzése uralkodóvá lett a püspök
lelkében, ismét jelentkezni kezdett a valóságtól való elszakadásnak és
hiábavalóságnak érzése. Egy nap arra eszmélt rá, hogy a háború áradata
és vihara akkor is teljesen úgy haladna a maga útján, ha se
székesegyház, se pedig püspök nem volna Princhesterben. Azt képzelte,
hogy ha az érsekekből patriarchák, a patriarchákból pedig érsekek
lennének, ez alig jelentene többet a világ folyamatban levő eseményei
szempontjából, mintha két ember kezet fogna egymással, mikor a házuk ég.
Néha napján bizony mindnyájunknak vannak szerencsétlen gondolataink. A
szerencsétlen gondolat pedig, amely úgy sebezte meg a püspököt, mint
ahogy az előretolt lövészárokban a golyó éri az embert, tulajdonképen
csak egy kép volt, a hordóját görgető Diogenes keze, amely akkor támadt
benne, mikor Szent Crispinus napján, az angol történelem kétesen
dicsőséges napján, a régi kolostori épületen át, alkalmi
istentiszteletre és beszédre sietett.
Nagyon mérges hatású gondolat volt.
A gondolatot alkalmasint egy hetilap cikke ébresztette föl benne, melyet
lunch után futott át. Azoknak a hitetlen lelkekben megszületett
cikkeknek egyike volt, amelyek manapság oly gyakran jutnak kifejezésre
időszaki irodalmunkban. Az író vakmerő módon a keresztény egyházakat a
teljes hatástalanság vádjával illette. Ez a háború – mondotta, –
mindenekfelett az eszmék háborúja, az anyagi megszervezés küzdelme a
szabadsággal, az erőszak küzdelme a törvénnyel; lényegét sokkal
kimerítőbben megvitatták, mint bármely más háborúét. Szinte a levegő is
sűrű lett a magyarázatoktól és védekezésektől. De az elemi erejű
jelenségek közepette hol hallatta szavát az egyház? A legválasztékosabb
hangnemben szónokló hazafias püspököket és papokat elégszer lehetett
ugyan hallani, de hol voltak ezek a püspökök és papok, mikor a béke
szavát kellett volna hallatni? Hol maradt az egyház áldása? Hol maradt
az egyház vétója? Ahhoz teljesen feleslegesek a kánoni könyvek, hogy
valaki segítő munkával serénykedjék a katonai egészségügyi szolgálat,
vagy a különben igen üdvös hatású vöröskereszt körül. Különben pedig…
ugyan ki is várta tulajdonképen az egyház szavát?
Ezt írta a cikkíró és ez vezetett Diogeneshez.
A püspök feleletet keresett lelkében a vádakra és eközben újból meg
újból vissza-visszatért Diogenes képéhez.
Furcsa hasonlattal élve, ez a kép olyan volt, mintha egy szakállas
nyílvessző fúródott volna bele a püspök agyába, mikor Szent Crispinus
napján felment a szószékre és onnét a gyér és szórványos gyülekezetre
tekintett, amelynek legnagyobb részét korosabb, gyermektelen és
foglalkozás nélküli emberek tették.
És ezen az éjszakán ismét az álmatlanság ejtette hatalmába.
Kétségtelen, hogy az egyháznak befolyást kellett volna gyakorolni erre a
nagy viharra, a háborúnak a legnagyobb viharára, amely valaha felkavarta
az emberiséget. Az egyháznak félelem nélkül oda kellett volna állani a
harcolók közé, mint a falfestmények alakjai állanak Krisztusnak magasra
emelt keresztjével s a kereszténység ujjáébredt tudatának kellett volna
megenyhíteni a fegyverben álló nemzetek tekintetét. Az egyháznak
ellenállhatatlan hangon, ezüstös harsonák hangján így kellett volna
szólni: Emberek, tegyétek le a fegyvereket és hallgassatok rám!
Ehelyett azonban az egyház távoltartotta magát a harctól. Felgyűrte
talárját és helyi jellegű hordócskáit görgette nagy buzgalommal…
7. §.
Mindezekre pedig a dohányzás és alkohol hirtelen abbanhagyása folytán a
püspök kedélyállapotának súlyosbodása következett. Az alkohol élvezete
szinte szükségszerű enyhítője a békeidőbeli politika
valószerűtlenségeinek. De a háborúban komoly veszedelem s így érthető
szándék volt birodalma érdekeinek előmozdításaban, mikor a király
elhatározta, hogy példát nyujt államférfiainak, amit azonban
szerencsétlenségre nem valami széles körben követtek, hogy a háború
tartamára lemond az alkoholról. Princhester püspöke legott elhatározta,
hogy tüstént és tökéletesen lemond úgy az italról, mint a dohányzásról.
Ebben az időben idegeit manila szivarokkal és sok ópiumot tartalmazó
különös nagy és nehéz egyiptomi cigarettákkal igyekezett megnyugtatni.
Szétdúlt idegzete erre a hirtelen változásra ijesztő módon reagált és
egész ingatag lényéből valósággal epesztő vágyat váltott ki egy
cigaretta, csak egyetlenegy cigaretta után.
A manila szivarokról, mintha könnyebb lett volna lemondani, de a
cigaretta valósággal szimboluma lett elveszett nyugalmának és jó
közérzésének.
Valósággal letört ennek a súlya alatt.
Az olvasó már ismeri a lopott cigarettának és a kis fiúnak történetét s
tudja, hogy a püspök, akit e szégyenteljes emlék gyötört, miként
zokogott hangosan az éjszakában.
8. §.
A püspök görgette hordóját és lehet-e buzgóbb és kitartóbb hordógörgetőt
képzelni ezen a világon, mint aminő ez a püspök volt? Görgette rossz
egészségi állapota és álmatlansága dacára, mialatt a világháború
borzalmas háttere gyötörte. Görgette, mialatt felismerte a nagy, de ki
nem elégített nemzeti szükségleteket és szenvedélyesen keresett valami
tevékeny szerepet a maga és egyháza számára…
A lobogó kételyek éjszakáinak és a tompa belenyugvás nappalainak
szerencsétlen váltakozását az ellentétek erősödése még súlyosabbá tette.
A reménykedés ama rövid időszakát, mely a marnei csatát követte, azt a
reményt, hogy a háború gyorsan, drámailag és igazságos módon csakhamar
véget ér és minden a régiben marad, vagy még kellemesebb lesz, mint volt
azelőtt, a kétségbeeséssel határos időszak követte. Antwerpen eleste s a
flandriai bizonytalan helyzet rettenetesen ránehezedtek a püspök
lelkére. Egy ideig a Zeppelinek lidércei üldözték, melyek tűzesőt
bocsájtanak alá Londonra. Szinte apokaliptikus látomásai támadtak. A
Zeppelinek újév táján jelentek meg, az yperni csata után, amelyben a
szövetségesek defenzivája majdnem összeomlott. A kora tavasz eseményei,
a brit hadvezetés neuve-chapellei véres eredménytelensége, a tengeri
katasztrófa a Dardanelláknál, a _Falaba_ elsülyedése és az oroszok
mazuri veresége a nemzeti veszedelmek rettentő nagyságának és tulajdon
tehetetlenségének érzetét még jobban fölfokozták a püspökben. Szégyelte
magát, hogy az ő egyháza visszatartja a papokat a besorozástól, míg a
francia papok egyenruhát viselnek a lövészárokban. A londoni püspök
kirándulása, hogy a fronton, szabad ég alatt tartson istentiszteleteket,
csak még nyomatékosabbá tette a hordógörgetést. Ott görgette a hordót,
ahol legjobban útban volt vele.
Miben rejlett a hiba? Mire volt tulajdonképen szükség?
A _Westminster Gazette_, a _Spectator_ és a közvéleménynek más
megbízható képviselői, szintén ezt a kérdést hánytorgatták.
Fejtegetéseikből ki lehetett érezni a hit nagy szükségét a mindenféle
felelősségteljes állásokban levő egyéneknél, valamint azt az általános
meggyőződést, hogy az egyház zavarban van a hit megnyilatkozásával
szemben. «_Mi az egyházak hibája?_» ez volt például a címe a
_Westminster Gazette_ egyik cikksorozatának.
Így történt, hogy a püspök egy ízben Sir Harry Johnston egy maróan éles
közleményét olvasta, amely összezsugorodó hitének velejéig hatolt. Sir
Harry egyike azoknak az embereknek, akik épen olyan jól tudnak írni,
mint amilyen jól tudnak gyors tenorhangon beszélni. Johnston azt írta,
hogy ahelyett, hogy tisztán és Kisázsiának, Görögországnak és Rómának
felgyülemlett mithológiája nélkül adnák elő Krisztus igazi evangéliumát…
«valószínűtlen hitregékkel túlterhelve tárják elénk, mint például a
betlehemi gyermekmészárlás, amely sohasem történt meg…» Továbbá, hogy a
híveket olyan hitelvek ismétlésével untatják, melyek megszüntek hihetők
lenni… «Egymásnak ellentmondó tételek…» «Bizánci időkben és a
középkorban szerkesztett imádságok és litániák…» «minden korszerűségnek
hiánya.» «Furcsa egyoldalúság, amely Jeruzsálem lerombolása óta
tapasztalható a kereszténység magyarázatában…» «Ha, – így fejeződött be
a cikk, – a püspökök továbbra is a vallás külső cifraságaira és olyan
szabályok megtartására helyezik a fősúlyt, amelyeket ezerhatszáz vagy
kétezerötszáz év előtt élt emberek állítottak fel, akkor a mind
műveltebb és gyakorlatibb felfogású munkásnép sem hétköznap, sem
vasárnap _nem_ megy el a templomba.»
A püspök kezében tartotta az újságot és a benyomásokra nagyon hajlamos
lélekkel azt kérdezte önmagától, hogy ez az éles vád mennyiben lehet
igaz és feltéve, hogy általában igaz, mi a kötelessége most az egyháznak
és püspökeinek, akikről Cypriánus azt mondja: «_ecclesia est in
episcopo_». A hitnek a tételei bennünk szólalnak meg, mennyiben ne
szólaltassuk meg őket?
Ez ideig még semmiféle lépést sem tett Chasters ellen. Feltéve, hogy ő
maga is Chasters mellé állana és az egész egyházmegyét, a princhesteri
egyházat a legszélsőbb modernizmus felé engedné sodródni, összeütközést,
sőt ha kell, küzdelmet kockáztatna meg az érsekkel… Ám ettől az
eshetőségtől, amely különben is csak egy pillanatig foglalkoztatta,
legott visszariadt. Hiszen hívei, a bigottok tömege, tüstént harcba
szállana vele. Ő nem mehet bele olyan vitákba, amelyek az egyház
tanításai felett folynak s különben is mi az, amit a vallás külső
cifraságának és mi az, amit «lényegének» neveznek? És mi «Krisztus igazi
evangéliuma», amelyet az író olyan könnyed hangon mert emlegetni?
Letette az újságot s felemelte a bibliát. Találomra felütötte. Az a
furcsa vágy szállta meg, hogy vajha most olvasná először életében. Így
túlságosan megszokott volt neki, aminthogy az utóbbi időben
teológiájában és vallásos hitében minden túlságosan megszokott volt
nála. Fáradt lelkében minden gépszerűvé, halottá és jelentőség nélkülivé
vált…
Whippham jelent meg az ajtóban, hogy valami újabb hordógörgetésre
emlékeztesse és a püspök tépelődései egyelőre megszakadtak.