1. §.
Az Eleanorral való megbeszélést követő éjszaka volt az első a püspök
álmatlan éjszakáinak sorozatában. Életének új szakasza ettől az
éjszakától kezdődött.
Az orvosok azt szokták mondani, hogy az álmatlanság közvetlen oka mindig
a testnek mérgezett, vagy kimerült állapota. Kétségtelen volt, hogy a
megelőző nap fáradalmai és rendszertelen étkezései a püspöknél is eddig
szokatlan kémiai zavart idéztek elő, amihez még hozzájárult idegeinek
idegen hatások által megzavart és a megszokott körülmények által nem
enyhített állapota. A kémiai rendellenességeket a szellemi működés
zavarai is szokták követni. A püspök állapotában is a lelki momentumok
játszották a lényeges szerepet. Életében első ízben voltak valóságos
kételyei saját maga, életének berendezése és összes meggyőződései felől.
Ez a kétely nem volt egy vagy más tételre vonatkozó meghatározott
gyanakvás, hanem általános kétely. A dolgoktól való elválásnak és a
valószerűtlenségnek érzése volt, mely egyidejűleg rendkívüli
bizonytalanságot okozott és rendkívül nyomasztóan nehezedett reá. Olyan
volt, mintha a rettenetesen szilárd és át nem látható világban ő maga
ingatag és áttetsző volna, olyan volt, mintha nem húsból és vérből hanem
valami papirszövetből lett volna.
E bizonytalanság a püspöknek fizikai érzéseire is kiterjedt. Szinte úgy
érezte, mintha a bőre nem a tulajdon bőre lett volna.
Miközben pedig így testileg, szellemileg elerőtlenedve feküdt, az
aggodalmaknak újból meg újból visszatérő végtelen sora ostromolta.
Töprenkedéseinek középpontjában Eleanor állott.
A megszokott és családi dolgok új megértésének Eleanor volt a központja.
Nemcsak az az érzése támadt, mintha a dolgok egyetemével azonosított
létének egész világa vált volna áttetszővé és láttatott volna maga
mögött megdöbbentő, meg nem fékezhető valóságokat, hanem úgy tetszett
neki, mintha tulajdon leánya is kinyitotta volna a menedékül szolgáló
üvegháznak a viharos és lázadó világba nyíló ajtaját és most ott állott
volna fiatalon, tudatlanul, bizakodva, kalandvágyóan, hogy kilépjen
rajta.
– Vajjon, lehetséges-e, hogy Eleanor nem _hisz?_
Rendkívül élénken jelent meg előtte, úgy, ahogy az ebédlőben látta,
karcsún felegyenesedve, félig gyermeknek, félig nőnek, törékenyen, de
félelmet nem ismerően. Az ajtó pedig, amelyet oly megfontolatlanul
feltárt, viharos háttérre nyílt, hasonlatos azokhoz, amelyeket a XVIII.
században szoktak festeni a Diana-képek mögé. Vajjon csakugyan azt
hitte-e Eleanor, hogy mindaz, amire ő tanította, hogy az az élet,
amelyen ő vezette végig – mi is volt a kifejezése? – csak álomvilág
volna, nem pedig valóság.
Felsóhajtott, megfordult és ismételte a szavakat:
– Mintha álomvilágban élnék, nem a valóságban.
A szél besüvített az ajtón, melyet Eleanor kinyitott és mindent
felforgatott a szobában. A leány pedig továbbra is nyitvatartotta az
ajtót…
A püspök csodálkozott önmagán. Felfortyanó méltatlankodás fogta el. Hát
nem tanította ő a gyermekét? Hát nem nevelte őt a hit légkörében? Hát
megengedhető volt-e, hogy most ilyen módon forduljon szembe vele? Hisz
amit a leány cselekedett, az valójában nem más, mint arcátlanság, a
tisztelet hiánya…
Különös, hogy ezt eddig észre sem vette.
Nem az lett volna-e a kötelessége, hogy a «kérdések» első említésénél
mennydörögjön. Most már tisztán látta, hogy mit kellett volna
cselekednie. Hangos szóval kellett volna kiáltania:
– Térdre, Nóra. Kérj bocsánatot Istentől!