1. §.
A püspök csak az utolsó néhány esztendő óta tapasztalta magán ezeket az
ideges és erkölcsi válságokat. Az olyan emberek közé tartozott, akik
későn kezdenek kételkedni. Ami kételye szellemi fejlődésének során
felmerült, az vagy nagyon gyenge volt, vagy pedig sikerült rá megfelelő
választ találni, tehát meggyőződésében nem hagyott észrevehető nyomokat.
Most is úgy érezte, hogy kellemetlen közérzése inkább fizikai, mint
szellemi természetű s hogy idegszerkezetének, vagy agyvelejének
védőburka vékonyodott és gyengült meg, semminthogy új irányú gondolatok
kezdtek volna ébredezni lelkében. Ezek a lelki kételyek eleinte nem is
voltak igazi kételyek, inkább idegenszerű és eleinte ellenőrizhetetlen
megrezzenései voltak intelligenciájának. Nevelése nagyon védett
körülmények között történt. Egy tekintélyes paplaknak volt jó
összeköttetésekkel bíró gyermeke. Egy háromtagú család egyetlen
megmaradt utódjaként gondosan nevelték, ő pedig készségesen tanult.
Könnyűnek és természetesnek tetszett neki, hogy a dolgok nagy részét
adottaknak tekintse. Könnyen és szívesen fogadta el a világot olyannak,
mint aminőnek találta, Istent pedig úgy, amint megismerte. Férfikoráig
az élet úgy adódott számára, mint gyermekkorában a gondosan
megmelegített és elkészített üveg. Nem kellett soha kérni, annyira
természetszerű adomány volt.
A história különben a legtöbb püspöknél ezt mutatja, amióta egyáltalán
püspökök vannak a világon.
A fejlődés, melynek folyamán a fiúkból püspökök lesznek, állandóan
egyforma és csak kevés változást és zökkenést tüntet fel. Az egyházi
életrajzok tanulmányozója azt kénytelen tapasztalni, hogy a korai
hivatás divata mindenkor általános volt körükben. Csak nagyon kevésnek
élettörténete nem árulja el a leendő püspököt már zsenge gyermekéveiben.
How wakefieldi püspök már tizenegy éves kora előtt zsoltárokat szerzett,
Benson érseknek pedig alig idősebb korában már kis kápolnája volt,
melyben istentiszteleteket tartott és – kedvesen világi vonás a kisfiú
részéről, – túlságosan kíváncsi nővére elől oltárát függönnyel takarta
el. A püspöki méltóságra hivatottaknál ritkán fordul elő, hogy multjok
annyira átnyúlik a külső világba, mint Lang yorki érseknél történt, aki
mint ügyvéd kezdte pályafutását. A korai hivatás mindig általános volt a
püspöki tapasztalatok terén. Benson érseknek az istentisztelet terén
tett korai kísérletei az embert Becket Tamásra, a «gyermekpüspök»-re és
szent Athanáznak gyermekkori miséire emlékeztetik, amelyeket a jó Sándor
püspök figyelt meg. Szent Athanázról feljegyezték, hogy kora
gyermekkorában már egész sor ártatlan játszótársát tökéletes és érvényes
módon megkeresztelte, püspök korában pedig, mikor «megszűnt szemlélni a
gyermeki játékokat, megmaradt benne a hittérítő buzgalma.» És amint a
mult püspökeivel történt, bizonyára úgy fog történni a jövő püspökeivel
is. R. J. Campbell főtisztelendő úr lelki zarándokútjáról írott
könyvében meghatva olvashatjuk például, hogy gyermekkorában kiszökött az
erdőbe és ott kis oltárt készített magának.
Az ezekhez hasonló lelkek, kezdettől fogva meg lévén állapodva, vagy
képtelenek az igazi szkepticizmusra, vagy pedig csak katasztrofális
változások után válnak szkeptikusokká. Ők csak nehezen tudják megérteni
a kétkedő lelkeket, emezek pedig mindig bizonyos hitetlenséggel nézik
őket. Hitüknek formái már a gyermekkorukban megvannak és meghatározott
formák nem egykönnyen változnak meg és ha egyszer magukra vették ezt a
védőburkot, intelligenciájuk lehet tevékeny és eleven, sőt lehet
szokatlanul tevékeny és eleven, de mindig csak a védőburkon belül.
Szellemi minőség dolgában végtelen nagy különbség van azok közt, akik
valamely hithez úgy jutottak el s akik a hitben nevelkedtek fel. Az
előbbiek a hitet kívül-belül egyaránt ismerik. Ezek nemcsak az tudják,
hogy van, hanem azt is, hogy esetleg nincs. Az utóbbiak oly biztosak
hitükben, mint az égnek, a levegőnek vagy a nehézségi erőnek
felérzékelésében. Szellemi struktúrájuknak ez az elsődleges jelensége s
nemcsak nem kételkednek a hitben, de kétségbe vonják a kétkedők
jóhiszeműségét. Azt hiszik, hogy az atheisták és a gnosztikusok
alapjában véve hívők s csak valami rejtelmes makacsság készteti őket a
tagadásra. Ez volt Princhester püspökének esete is; ő is, mint egykor
édesapja, nem a megismerés vagy az elmélkedés alapján, hanem egyszerű
jóhiszeműségből fogadta el a szülői paplak átörökölt igazságait,
amelyeket támogatott az egyház, a korona, a birodalom, a méltóság, a
tekintély, a gazdasági rend, sőt még a kötelező görögnyelvi oktatás is.
Ha egyetemi diák korában néha megcsapta is a modernség szele s
tetszelgett magának William Morris szocializmusával s ha egyetmást
megtanult is Swinburneből, mindez ment volt a tudatos zabolátlanságtól.
Titánkodás sohasem volt a célja s mindig jobban érdekelte a szertartás
művészi oldala.
Lelkészi pályájának St. John’s Woodban töltött első évei alatt, majd
további pályafutása idején, mint pinneri választott püspök, sohasem tért
el hazulról hozott életmértékeibe vetett mélységes hitétől. Jóindulatú
volt, leereszkedő és szüntelenül tevékeny. Ismerte Webbséket s egyaránt
sikerei voltak a munkásosztályból való hallgatóság, mint az előkelő
gyülekezetek körében. Családi élete Lady Ellával és öt kis leányával
egyszerű, szép és olyan boldog volt, mint aminő zűrzavaros korunkban
kevés család élete. Mindaddig, míg Princhester püspöke nem lett, –
hivatalában Hoodot, az első püspököt követte abban az időben, mikor
Békeszerző Edvárd király őfelségének uralkodása már vége felé járt, – a
bekövetkezendő bonyodalmaknak még sejtése sem vetődött útjába.
2. §.
Mint tisztalelkű és bizakodó ember érkezett Princhesterbe. Az igazság és
valóság mértékéül még mindig az otteringhami ódon paplak otthoni
mértékét alkalmazta. Még Londonban sem vesztette el illuzióját. Ez az
idegenszerű emberi sivatag, amely hitetlen vidékein a hittérítő érzését
váltotta ki belőle, nagyjában mégis jóindulatú sivatag volt. Nem árult
el ellenszenvet vagy rosszakaratot. A fiatal pap mindig úgy érezte, hogy
ha a londoni embert szíve zugáig átkutatja, megtalálja benne a régi
paplaknak, erkölcsi szabályainak és sugallatainak tökéletes elismerését.
Princhester azonban egészen más volt.
Princhester azt az érzést keltette, hogy más és sokkal komolyabb esettel
került szembe.
Princhester ipari jellegű volt és nem volt szégyenérzete. Vidéki kerület
volt, melyet a kohók, aknák és ásítozó fekete szörnyetegek leptek el.
Földje fel volt szaggatva, meg volt fakulva, keresztül-kasul húzgálva
korlátokkal. Már az ipari élet betörése előtt is, mikor a kohók még nem
lobogtak, fekete ország lehetett. Lakói nyers és őszinteség nélküli
emberek, akik a tekintély láttára félrefordítják fejüket és
összeráncolják szemöldöküket. Néha látni lehetett, amint a fák
megpörkölődtek és sisteregtek a kémiai művek gázától. A drága és kedves
otteringhami otthonra emlékeztető paplakok itt-ott megmaradtak ugyan, de
olyanformán, mintha a füstöt és lángot okádó borzalmas vascilinderek
félretaszigálták, ide-oda lökdösték és beárnyékolták volna őket. Az
ősrégi princhesteri apátság temploma, amely az új egyházkerület
székesegyházául szolgált, első pillanatra úgy hatott, mintha egy apátnő
ivott és utána szeneskocsiban hált volna. Úgy állt ott a főtéren, mintha
bocsánatért esengett volna, a parvenű városház pedig mintha szegény
rokona felett gyámkodott volna…
A vidék régi arisztokráciája festőietlen módon tört le. A Walshinghamok
nemzetsége, Lady Ellának Pringle közelében élő rokonsága, szegény,
hivalkodó és tudatlan, amellett teljesen népszerűtlen volt. A vidék
gazdag emberei mind a maguk erejéből lettek gazdaggá és a
nonkonformizmus felé hajlottak. A munkásokat nem lehetett a «szegény
néposztály» kifejezéssel illetni, mert béreik magasak voltak, csak
lakásaik voltak nagyon rosszak s a természetük gyanakvó. Nagy tömegekben
látogatták a labdarúgó mérkőzéseket és nem törődtek vele, ha esett az
eső. Az uralkodó szellem a szarkazmus felé hajlott. Aki Londonból jött
ide, annak az az érzése lehetett, mintha a légkör kékesszürkeségét
hamuszürkeszín váltotta volna fel s a füstből és lágy piszokból undorító
és visszataszító szennybe került volna.
Mikor a püspök először hallotta Princhestert említeni, örömmel gondolt a
hozzá kapcsolódó históriai képzetekre. De mikor egyházmegyéjét igazán
megismerte, ez a megismerés mélységesen megrendítette.
Mindössze egyetlenegy figyelmeztető szó oktatta ki arról, hogy mi vár
itt reá. A gratulációk ideje alatt Gantling lorddal találkozott, aki
szokása ellenére az Athenaeumban ebédelt. A lord nem igen szokott vele
társalogni, de ez alkalommal a lósportot űző nagy mágnás odalépett hozzá
s azt mondta:
– Úgy fogja magát érezni, mint egy arkangyal a tüzes kemencében. Az öreg
Hood kamásliját sárral szokták befecskendezni.
Majd némi elmélkedés után hozzátette:
– Londonban egy püspök úr, olyan szabad, mint a pacsirta. Senki sem
törődik vele… De Princhester… Egészen más. Princhester nincs hozzászokva
a püspökökhöz, ámbár reméljük, hogy önt még ott is szeretni fogják…
3. §.
A bonyodalmak a püspöki palota elhelyezése körül lármás veszekedéssel
kezdődtek. Hood mindig kitért a kérdés elől. De egy sereg
lokálpatriotizmustól és vetélkedési szellemtől eltelt gazdag, befolyásos
és erőszakos magacsinálta ember, abból a fajtából, amely Angliát azzá
tette, ami, felbőszülve Hood kitérő válaszain, elhatározta, hogy utódját
rögtöni döntés elé állítja. Az új püspöknek persze sejtelme sem volt a
dologról. Mivel tudta, hogy a püspöknek egyházkerületében állandóan
utazni kell, a Pringle Junction pályaudvar közelében akart magának
lakást keresni, mert innen könnyen el lehetett érni az egyházkerület
csaknem minden pontját. Ebben egyetértett vele Lady Ella is, aki a Kibe
völgyének ritka vidéki csendjét és rokonainak, a Walsinghamoknak a
közelségét nagyon szerette. De ez a szándéka sajnos nem egyezett meg a
kerület hat vezető városa egyikének elhatározásával sem, mert valamennyi
azt szerette volna, hogy az egész ipari Angolország legnagyobb és
leglátványosabb püspöki palotája náluk épüljön föl, az övék legyen,
náluk terpeszkedjék és hivalkodjék.
Az új püspök már rövid ideig tartó szabadságra ment és kezdeményező
lépéseket is tett, hogy a Pringletől két mértföldnyire fekvő Ganford
Houset megszerezze, amikor a megdühödött helyi ambiciók tudomására
ébredt.
Eleinte a befolyásos iparbárók csak egymás között vetélkedtek. A püspök
azonban elkövette azt az elővigyázatlanságot, hogy Ganford House tervét
mindenkit kielégítő közvetítő megoldásként vetette a vitába és azt
javasolta, hogy a püspöki palota építését hagyják arra az időre, amikor
ő már eltávozott oda, «ahol a földi hangokon túl örök csönd honol». A
szükséges óvatossági rendszabályokon kívül tehát megfeledkezett arról a
nagy befolyásról, melyet az építészek és építési vállalkozók játszanak a
helyi jellegű ügyekben. Javaslata egy időre feléje és Lady Ella felé
összpontosította az egész vidék viharzó szenvedélyeit.
Az emberek ugyanis Lady Ellának sem hagytak nyugtot. A Walsinghamok
szegénységük és tartózkodó magatartásuk miatt már régen népszerűtlenek
voltak a kerületben. A meggazdagodott iparbárók, akik szeretnek baráti
kezet, igaz, hogy acélszorítású baráti kezet nyujtani s akik
megfontoltan vendégszeretők ugyan, de a maguk részére is követelik a
bebocsáttatást és meghívásokat, kevélységnek tartották tartózkodásukat.
Ami pedig a közvéleményt illeti, Princhester egy mozgékony hetilapnak,
_A fehér holló_-nak hatása alatt állott, amelynek illusztrációit szinte
monopolisztikusan egy «_Vigyorgó_» álnév alatt dolgozó, ragyogó
tehetségű fiatal karrikaturista rajzolta.
Lady Ella természetesnek tartotta, hogy eleget tegyen a legelső
princhesteri fényképész kérésének, aki le akarta fotografálni. Ahol csak
lehetett, segített urának közéleti munkájában és Wealdstoneban saját
érdemei révén is népszerűségre tett szert. A fénykép önmagában is eléggé
el volt torzulva, Lady Ella állát a valónál nagyobbnak tüntette fel,
természetes báját pedig teljesen eltüntette. Mindez csak kiindulási
pontul szolgált a «Vigyorgó» gyilkos tehetségének enyhe túlzásaihoz… Az
ujságot, melyben a rajz megjelent, a püspök véletlenül fedezte fel
Pringle Junction állomás ujságárus boltjában.
A képet gondosan elrejtette felesége elől s csak később tudta meg, hogy
felesége is ugyanezt tette, mert _A fehér holló_-nak ezt a számát neki
is megküldték. Lady Ella így szemrehányást tett önmagának, hogy íme, ő
az a sebezhető pont, amelyen urát meg lehet támadni.
Mikor a püspök a palotaépítés ügyében behódolt Princhesternek, ez az
elhatározása csak új bonyodalmaknak lett a kiindulási pontja.
Princhester azt akarta, hogy a palota palota legyen. A lambethi és
fulhami építészet legszebb remekeit egy modern bank márványos
ragyogásával szerette volna kombinálni. A püspök építészeti ízlése
azonban gyakorlati jellegű volt. Azt szerette volna, hogy a palotát
tompított stílusban, zöld palatetővel és hosszú, vízszintes vonalakkal,
célszerűen építsék. Azt kívánta, hogy az épületnek legyen egy kissé
félreeső szárnya is, benne egy-két világos kis hálószoba, társalgó,
vizsgaterem és hasonló célú helyiség, melyet ajtók és folyosók
választanak el az épület többi részétől, nehogy a felavatandó
papjelöltek tea és miegyéb kedvéért szanaszét legyenek kénytelenek
kóborolni az egész palotában. Ezzel szemben az egyházkerület pompázó
kapubejáratot és architektonikus tornyokat kívánt s egyáltalán nem
törődött azzal, ha a felavatandó jelöltek akár a püspök hálószobájának
szőnyegein alszanak is. A felavatandó papjelöltek az egyházkerület
képzeletének körén teljesen kívül estek.
Princhester ezenfelül a püspök egyházi berendezkedésével sem volt
megelégedve. Princhester úgy érezte, hogy többet érdemelne azért, mert a
nonkonformizmusból a magas egyház felé hajolt el. Olyan püspököt
szeretett volna, aki mitrát visel és aranyos kocsiban jár. Princhester
görbe pásztorbotot kívánt. A «Vigyorgó»-tól megbabonázva, inkább
kormánypálcát és udvarnagyot szeretett volna, semmint Lady Ellát. A
felesége ellen irányuló támadások kegyetlensége és igazságtalansága
módfelett elszomorította a püspököt és nagy csalódást okozott neki. Nem
tudta meghiúsítani őket és védekezni sem tudott ellenük.
A palota már várta lakóját, de a bonyodalmak és keserűségek még mindig
szárnyaltak, duzzadtak és dagadoztak, mikor György király koronázása
közeledett. Közvetlen a koronázás után, a társadalmi elégedetlenség
egyik hulláma, a nagy vasúti sztrájk, a szociális és politikai
bizonytalanságnak ez a különös megnyilvánulása öntötte el az országot.
Vele egyidőben kezdődött a püspök egészségi állapotának rosszra
fordulása.
4. §.
A következő napok egyike szokatlanul fáradságos és jelentőségteljes volt
a püspök számára.
Az ipari életben tapasztalható nyugtalanság a szó szoros értelmében
szomorúsággal töltötte el a püspököt. Szilárd meggyőződése volt, hogy az
egyház hivatása közvetítőként fellépni a munkaadók és alkalmazottak
között. Azt szokta mondani, hogy a szocializmusnak – természetesen a
helyesen értelmezett szocializmusnak, – az a célja, hogy keresztény
elveket vigyen bele a munkaviszonyba. Nem törődve sem a mindkét oldalról
tapasztalható bizalmatlansággal, sem azzal a határozott
figyelmeztetéssel, hogy «maradjon meg a saját hivatásánál», minden áron
a kibékítés módját kereste. Mindenkit felkeresett, akiről azt hitte,
hogy valamelyik oldalon befolyása van s azon volt, hogy a társadalmi
béke előfeltételeit megtalálja. Kerületi szokásos körútjain, ahol csak
tehette, ilyen békítő megbeszéléseket folytatott.
Néhanapján, különösképen pedig az említett napon, úgy érezte, hogy
emberi rosszindulaton és veszekedési hajlamon kívül nincs is más hajlam
az emberekben. Azon napok egyike volt ez, mikor erős keleti szél fúj és
a színtelen, fénnyel megtelt, acélkék ég a még megdermedt világot
fehéres foltokkal és tintaszerű árnyékokkal árasztja el. E magas
légnyomású nyers napok szokták Angolországban fölébreszteni a tavasz
boldogságának érzését. A püspök e nap délutánján bérelt egyfogatúban
hajtatott a ledöngölt salakos úton a szántóföldek között, melyek a
vasárnap megszentségtelenítői ellen drótsövénnyel voltak körülvéve.
Vigasztalan elmélkedésbe merült a politikai és társadalmi kilátások
fölött, hiszen e napokban nem voltak szokatlanok az ilyen természetű
gondolatok. A világot valami különös nyugtalanság fogta el. Nagy
Viktória királynő halála óta a nemzeti életben egyre növekvő zavarok
voltak észlelhetők s olyanforma érzés szállta meg az embereket, mintha
valami tömör nehéz és méltóságteljes iratnyomót hirtelen fölemeltek
volna gondolataikról s ezek most egyszerre szanaszét kezdtek volna
röpködni. Nem mintha Viktória királynő papírnyomó lett volna, vagy
mintha egyáltalán súlya lett volna neki, hanem véletlenül épen akkor
zárult le a rettenetes állandóság korszaka, mikor a királynő meghalt.
Már öregedő fia úgy követte őt, mint ahogy az uszály követi a ruhát és
tisztára söpörve hagyta maga után az új korszakot. A gazdasági és
társadalmi életnek majdnem minden részében kavarodás volt észlelhető, de
ez a kavarodás lényegesen különbözött Viktória korának liberalizmusától
és radikalizmusától. A nyugtalanság nemcsak kétkedésben és tagadásban,
hanem türelmetlenségben és oktalanságban is jelentkezett. Az emberek
kevesebbet érveltek, de gyorsabban cselekedtek. Mintha a lázongás öncél
lett volna, a fegyelmezetlenség és az erőszakosságra való hajlandóság
megnehezítette a békítő és kiegyenlítő tárgyalásokat. A szélsőséges
elemek mögött még szélsőségesebbek látszottak állani, akik túl akarták
szárnyalni az előttük állókat…
A püspök a délelőtt legnagyobb részét egyik tekintélyes munkaadónál, egy
magas, fekete, szikár és ideges embernél töltötte. A vitatkozás
láthatólag kimerítette és lehangolta. A munkaadó nem titkolta el azt a
meggyőződését, hogy az egyház olyan ügyekbe avatkozik, amelyek kívül
esnek feladatkörén. Soha azelőtt a püspöknek nem volt alkalma ilyen
tisztán látni, hogy egy gazdag és «beérkezett» angol szemében milyen
távol állhat az egyház az élet realitásától.
– Ne törődjék ezekkel a dolgokkal, – mondotta, – nem az ön hivatása.
Azután hozzátette:
– Amazok talán hajlandók önt meghallgatni, feltéve, hogy jól beszél, de
nem hiszik el, hogy ön érthet ezekhez a dolgokhoz és nem bíznak
szándékainak tisztaságában. Semmibe sem veszik beszédét, hacsak
véletlenül olyasvalamit nem mond, amit ellenünk felhasználhatnak.
A püspök néhány ellenvetést kockáztatott meg. Úgy vélekedett, hogy talán
lehetne beszélni valami együttműködésről, a haszonban való
részesedésről, valami állandó viszony teremtéséről, vállalat és munkásai
között.
– Szó sincs róla, – felelte a munkaadó tömören. – A dolog lényege az,
hogy a munkások rosszindulatúak, úgy érzik, hogy munkaadóikkal szemben
alárendelt viszonyban vannak. Bennük a fegyelmezetlenség és a kötelesség
megtagadásának szelleme dolgozik. Ez a viszály tulajdonképen olyan régi,
mint maga az ördög.
– De hisz az egyháznak épen az a feladata, – mondta a püspök derűsen, –
hogy az embereket kibékítse rendeltetésükkel.
– Talán azzal, hogy a Hiszekegyet zsolozsmázza nekik, – mondta a
munkaadó, addig elrejtett gúnyos mosollyal.
Majd, mielőtt még a püspök válaszolhatott volna, így folytatta:
– Küzdelem előtt állunk. A vallás jobban tenné, ha addig, amíg ez a harc
véget ér, visszavonulna az utcáról. Az emberek nem akarnak az ész
szavára hallgatni. Eszük ágában sincs. Belehabarodtak a
szindikalizmusba. Úgy tesznek, mintha szántszándékkal követnének el
bolondságokat és esztelenségeket. Nem érvekről, hanem mérkőzésről van
szó. Ők nem _akarnak_ békét a munkaadókkal. Bármennyit adunk nekik,
többet követelnek. Ha meg is egyezünk a vezetőkkel, a többiek nem
tartják be a megállapodásokat… Általános támadás folyik a rendszer
ellen. Nem akarják, hogy ez a rendszer megmaradjon… semmi körülmények
között. Én vagyok a kapitalista, a kapitalistának pedig el kell tűnnie.
Azt akarják, hogy elhordjam magamat a gyáraimból és hogy valami… valami
– itt aztán társaságban nem használatos kifejezést mormogott, – átkozott
politikus üljön a helyemre. Az aztán tudná, hogy mit kell csinálni. De
mielőtt ez megtörténnék, felveszem a küzdelmet. _Az_ is így tenne az én
helyemben.
A püspök az ablakhoz lépett és kinézett a munkaadó kertjének ragyogó
tavaszi rügyeire s a zöldelni kezdő fák alatt elterülő kora tavaszi
pázsitra.
– Nem osztozom fölfogásában, – mondotta, – hogy ezek a kérdések kívül
esnének az egyház hivatásán.
A munkaadó föl s alá lépkedett s aztán megállt a püspök mellett. Érezte,
hogy kissé nyers volt a püspökkel, de nem tudta megtalálni a szavakat,
melyekkel enyhébb színezetet adhatott volna a dolognak.
– Ilyen esetekben a szenteltvíz nem sokat ér, – próbálta magyarázgatni.
– Bennünk megvan a jó szándék, hogy megjavítsuk a dolgokat, vagy véget
vessünk nekik. Örökké semmi sem tarthat. A helyzet nem maradhat úgy,
ahogy ma van.
Egyszerre minden bevezetés nélkül rátért valamire, amit addig
elhallgatott.
– Annyi bizonyos, hogy az egyház átkozottul sok kellemetlenséget okozhat
nekünk. Az önök egyházi urai közül sokaknak telik kedve abban, hogy
minduntalan a szocializmusról beszélnek, sőt hogy a szocializmust
prédikálják. Ne higyje, hogy valami túlzó kiritikus szellem beszél
belőlem. Elismerem, hogy a szocializmusnak bizonyos tisztességes formája
mellett nagyon sok érvet lehet fölhozni, hogy lehet hivatkozni Ruskinre
és más hasonlókra. Hiszen manapság mindnyájan szocialisták vagyunk.
Ideálnak elsőrangú a szocializmus, csakhogy félre szokták magyarázni.
Embereinknek erkölcsi támasztékot nyujt ellenünk. Azt hiszik, hogy _ők_
a szocializmus. Bátorítja őket, hogy megfeledkezzenek a kötelességükről
és ostoba követeléseket támasszanak. Osztályharcot és más hasonlót
emlegetnek. Önök, egyházi urak, nem nagyon tudják, hogy a szocializmus
Ruskinnél kezdődhetik és Marxnál végződhetik. Az osztályharcot a
kommunizmustól csak egy lépés választja el.
5. §.
E megbeszélés után a püspök folytatta útját a mogham banksi vikariátus
felé. A mogham banksi vikárius a legprogresszívebb papi szocialisták
közé tartozott és abban a hírben állott, hogy szoros kapcsolatot tartott
fenn a munkáspárt szélsőséges elemeivel. Rokonszenvezett a zászlókkal,
eltiltott jelvényekkel, szokatlan órákban tartott istentiszteletekkel és
az utcai körmenetekkel. Tüntetett a miseruhákkal, papi ruhában
kertészkedett és azt mesélték róla, hogy papi sapkájában alszik. Annyi
azonban bizonyos volt, hogy a templomát telerakta virágokkal,
gyertyákkal, mellékoltárokkal, gyóntatószékekkel, az elhunytakért való
könyörgés-mintákkal és más hasonlókkal. Az istentiszteletei alatt két
ízben is voltak tüntetések és általában szüntelen aggodalmat okozott a
püspöknek, aki mindent elkövetett, csakhogy ne tudja meg pontosan, hogy
tulajdonképen mi is történik Mogham Banksban. Érezte, hogy előbb-utóbb
valamit cselekednie kell ugyan, de azt gondolta, hogy annál jobb, minél
tovább húzhatja a dolgot. Most Morrice Deans arról értesítette, hogy
három-négy munkásvezért meghívott teára és egy kis őszinte megbeszélésre
és ezt az alkalmat nem lehetett elszalasztani. A püspök tehát, miután a
Pringle állomás éttermében hirtelen elfogyasztotta a nem túlságosan
emészthető lunchöt, egyfogatú bérkocsiba szállt, melyen a kórházba
szállított ragályos betegek illatát lehetett érezni és az ipar által
feldúlt vidéken keresztül útra kelt a megbeszélés színhelyére.
Soha azelőtt a vidék nem tűnt fel előtte olyan feldúltnak, mint ezen a
napon.
Lehetséges, hogy a ragyogó, de csípős tavaszi napfény kiemelte az
ellentétet az élősövények és barátságos családi otthonok Angolországa s
a mechanikai jellegű kor nyers valósága között. Soha azelőtt kiásott
gödrök, mesterséges halmok, ledöntött fák, hullámbádog és kátrány
tömege, feltörő füstgomolyagok és hajszába vesző sietség nem
jelentkezett a püspök világában ilyen kirívó módon. A földeken keresztül
undorítóan formátlan vaspóznákon villamosvezeték futott valamely
ismeretlen végpont felé. A halom hajlása kissé eltakarta a póznákat,
melyek mintha megszökni és szökés közben elrejtőzni igyekeztek volna.
– Vajjon hová vezethetnek ezzek a póznák? – kérdezte magában a püspök,
kissé kihajolva a bérkocsi ablakából. Azután hozzátette: – Hová vezethet
mindez?
Egy helyütt az utat javították. Ezen a szakaszon egy nagy gőzhenger,
mechanikailag felaprózott gránitkövek halmai és valami bűzös anyaggal,
aszfalttal vagy más hasonlóval tele kazánok sorakoztak, amelyek
illatukkal Milton poklára emlékeztettek. Ezeken túl, nagy hirdetőtáblán
a princhesteri Musichallnak, annak az alávaló helynek reklámja
hivalkodott, mely megrontotta a fiúkat és leányokat. Ugyanaz a tábla
egyúttal pneumatikot és konzervhúst is hirdetett…
A délutáni megbeszélés nem adott valami megnyugtató választ a püspök ama
kérdésére, hogy – hová vezethet mindez?
Az egész megbeszélésnek mindössze csak annyi eredménye volt, hogy a
világtól való elidegenedésnek azt az új és különös érzését erősítette
meg benne, amelyet a délelőtti beszélgetés ébresztett.
A három munkáspárti vezér, akiket Morrice Deans meghívott,
szemmelláthatólag meg volt elégedve a püspökkel és festőinek találta. A
violaszín árnyalat, melyet a püspök belevitt a társaságba, nyilvánvaló
elégtétellel töltötte el őket, de azért egész magatartásukból ki
lehetett érezni, hogy a nagy viadalba való beavatkozását olybá tekintik,
mintha valaki egy hatalmas folyó vize fölött gyöngéden integetne át a
túlsó partról.
– A nézeteltérés a modern munkaadó és modern munkás között már
gyógyíthatatlan betegséggé nőtte ki magát, – mondta a munkások legfőbb
szóvivője, olyan öblös, elnyujtott hangon, hogy a püspök előtt teljesen
eltűnt az a tény, hogy ez az ember pártjának egyik legolvasottabb
embere. – Disraeli – folytatta, – két nemzetnek nevezte őket, de az már
régen volt. Most már a két faj esetével állunk szemben, mert a gép két
különböző fajt csinált belőlük. A munkaadó külön él a munkásaitól.
Valami vidéki nemes családból, vagy más hasonló környezetből, idegen nőt
vesz feleségül és gyermekeit születésüktől kezdve, teljesen eltérő módon
nevelteti. Még a beszédjük sem közös. Az egyik keletre néz, a másik
nyugatra. Hogy lehessen hát várni, hogy megegyezzenek? Különben pedig
nem is akarnak megegyezni, mert a harcot állni kell. _Ők_ azt mondják,
hogy örökre rabszolgák vagyunk… Olvasta ön Lady Bell «A műhelyben» című
könyvét? Lady Bell jóindulatú hölgy, de ferde irányba tereli az egész
dolgot… _Mi_ azt mondjuk: Soha! Mi magunk akarjuk intézni sorsunkat,
nélkületek akarjuk intézni, mert ha még egy keveset tanulunk, nélkületek
is boldogulni fogunk. Kikényszerítjük, amit lehet s ha elértük, újból
nekigyűrkőzünk, hogy még többet kényszerítsünk ki. Mi vagyunk a
morlokok. Feljövünk a mélységekből. Nem a _mi_ hibánk, ha másformák
lettünk, mint ők.
Most a püspök szólalt meg:
– Önök nem értették meg a kereszténység szellemét. A kereszténység
szelleme azt mondja, hogy az emberek egy közösséget alkotnak és nem
kettőt.
– Erről nem sokat beszél a vallás tanítása, – vetette közbe a másik
munkásvezér, aki racionalistának látszott. – Az istentisztelet ezt nem
juttatja kifejezésre.
A vikárius vágott bele a vitába:
– Ez azért van, mert önök nem iparkodnak megérteni a szertartások
szimbolumait.
– Ha az egyház rejtvényekben akar beszélni… – mondta a racionalista.
– A szimbolumok még nem föltétlenül rejtvények, – válaszolta Morrice
Deans s a beszélgetés most erre a kisebb jelentőségű tárgyra terelődött.
A püspöknek és a munkások fő szóvivőjének ez alatt alkalmuk volt, hogy
jól szemügyre vegyék egymást. A vikárius belekapaszkodott tárgyába,
egyes jelentéktelen dolgokat kezdett magyarázni, amiről ellenfele
kicsinylő udvariaskodással vett tudomást.
– Nagyon érdekes, – hagyta helyben.
A püspök szerette volna, ha a szertartástannak finomabb kérdéseit nem
vonták volna bele a vitába.
Elméjét valami sokkal hatalmasabb dolog foglalkoztatta. Hirtelen
fölismerte, hogy ez a világ kicsúszott a régi intézők kezéből. Az ég, a
szél, a távirópóznák, szinte leszögezték mindazt, amit ezek az emberek
csiszolatlan hangjukon mondottak, hogy az egyház mindezen dolgok körén
kívül esik. De ugyanakkor érezte azt is, hogy mindezen visszataszító
dolgok és visszavonások számára az egyház egy orvosságot tart kezében, a
mindenható Atya egyetemességének és az emberek egyetemes testvériségének
tanítását. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva azonban sem a
kifejezést, sem a helyes hangot nem találta meg, hogy ezt vigye bele a
vitába és ezt állítsa szembe amazoknak makacs elhatározottságával.
Szerette volna átgondolni az egész dolgot, de ebben a pillanatban nem
volt mondanivalója, pedig vele szemben ott ült a munkáspárti vezér és
mosolyogva várta, hogy mit fog neki mondani, ha a vikárius és a
racionalista közötti vita véget ér…
6. §.
Ezen a napon a püspök képzeletének hosszú képcsarnokába a többiek mellé
egy új kép sorakozott. Nagy falfestmény volt, erősen Puvis de Chavannes
modorában. A kép középpontja ő maga volt, Princhester püspöke. A
székesegyház nagy kapujának lépcsőin állott a piactér fölött, ahol a
villamos vasutak találkoznak. Régi divatú, pompázó ornátusát viselte,
miséző köntöse alatt hímzett inge és dalmatikája, zsinóros szandál,
violaszínű keztyűs kezében a főpásztori bot, mellén a kereszt, fején
mitra és zsinóros szandál a lábán. A főbejárat sűrűn sorakozó oszlopait
és íveit bájos részletességű színes képek tarkázták, melyekből nem
hiányzott semmi, csak a későbbi idők mindent bekormozó szürkesége.
Jobbján a munkaadók csoportja állott. Pompás öltözékben álltak a XV.
század divatja szerint. Balján kevésbbé festői mesteremberek sokkal
nagyobb tömege. Velük együtt látni lehetett e képen feleségeiket és
gyermekeiket is, akiket nagyon meghatottak az írásnak szavai. Mindenki
nagyon tisztességtudó módon viselkedett.
A püspök békét vitt az emberek közé. «Nyájának» és «gyermekeinek»
nevezte őket.
De milyen más volt a valóság, mint ez a kép.
A valóságban egyik tábor sem hasonlított sem nyájhoz, sem gyermekekhez.
A munkásvezért türelmetlenné tette a szertartásról folyó vita,
félretolta teás csészéjét a veszélyes körzetből és az asztal sarkán
áthajolva, félig halk hangon kezdett a püspökhöz beszélni:
– Én úgy tapasztalom, – mondotta, – hogy az egyház nem a mi nyelvünkön
beszél. Nem is hiszem, hogy tudna beszélni a mi nyelvünkön. Nem hiszem,
hogy megértené, hogy kik vagyunk mi tulajdonképen. Ezeket a dolgokat ki
kell küzdeni és megoldásra kell vinni. Nagy, nehéz, zajos és nem valami
kellemes feladat. Lehet, hogy a megoldás vért is kíván. Ön a harc
közepén nem kiálthat megálljt és nem csinálhat valami millénium-félét,
csak azért, mert önnek úgy tetszik… Persze, egészen más volna, ha az
egyháznak volna valami terve, ha valamit tudna javasolni és ha kegyes
palliativ eszközökön kívül egyebe is volna. De hát van neki?
A püspöknek az volt az érzése, hogy mintha minden törekvése meghiúsulna.
Csak ennyit tudott mondani:
– Az egyház mindenkor felajánlja közvetítését.
7. §.
E gondolatokkal lévén elfoglalva, mozdulataiban kissé lassú és
figyelmetlen volt és szokásos szerencséjéhez képest Pringle Junction
állomáson pontosan lekéste a 7⋅27-kor Princhester felé menő vonatot. Ha
végig rohant volna az átjárón és félrelökte volna útjából az embereket,
még elérhette volna, de püspökhöz nem illik, hogy alsó átjárókon
rohanjanak és az embereket taszigálják. Ámbár megzabolázta ajkait,
bensőleg szitkozódott a lekésés miatt.
Éhes volt és fáradt. A késés folytán csak jóval kilenc óra után érhet
haza, mikor a többiek már bizonyosan megebédeltek, a felesége pedig azt
fogja hinni, hogy Morrice Deansnél maradt ebéden. Nyilvánvaló, hogy így
nem várják otthon meleg étellel.
Azt hitte, hogy sikerül önuralmat gyakorolnia, de öntudat alatti énje
úgy működött, hogy nem szégyenítette volna meg Tertullianust azoknak a
városatyáknak földöntúli üdvösségét illetőleg, akiknek makacssága
Princhesterbe helyezte palotáját. Fel-alá sétált a perronon, hátán
összekulcsolt kezeit tördelte és mesterkélt erőfeszítéssel iparkodott
megőrizni külsőleg nyugodt magatartását. Nagyon kis jelentőségű dolognak
tartotta, amikor az estilapok hirdető plakátjain ezt olvasta:
«Suffragettek megzavarták Lloyd George wombashi békéltető népgyűlését.»
Egy év óta szigorúan tartózkodott a helyi sajtó termékeinek vásárlásától
és semmi okát sem látta, hogy ezt a saját érdekében alkalmazott
védőrendszabályt most megváltoztassa.
Egész lelkét a haragos tehetetlenség érzése töltötte el.
Vajjon lehet-e őt és általában lehet-e az egyházat hibáztatni, ha
tehetetlen a társadalmi ellentétekkel szemben? Vajjon egy nála ügyesebb
és nagyobb ékesszólású ember nagyobb eredményeket érhetne-e el, mint ő?
Irígyelte Manning bíboros nagy bölcsességét. Ő bizonyára egyenesen
tudott volna nekivágni a dolgoknak. Bizalmat tudott volna ébreszteni az
egyház és saját maga iránt.
Igen, de vajjon nagyobb eredményeket is el tudott volna érni?
A püspök lassan lépegetett a perron végéig s onnan nézte az állomás
mögött összefutó és a halmok között eltűnő sineket, a mellékvágányok és
teherkocsik, blokkházak, őrkunyhók, szénhegyek, villamos jelzőoszlopok,
raktárépületek, fordítókorongok és műhelyépületek tömkelegét, melyet
kékes halmok lejtője zárt be. Egy vonat zörögve és dübörögve szaladt be
a nagy alagútba és nyomban utána elcsendesedett, zárólámpái
felvillantak, majd rögtön eltűntek, utána még fehér gőzgomolyagok
tódultak kifelé a fekete torokból, aztán lassan emelkedtek fel a
levegőben, mígnem a lenyugvó nap fényében teljesen eltűntek. Most
először volt ezen a napon lágy színezete a napnak, amely megaranyozta a
fekete energiának e képét. Akármilyen is a nappal, az estére hajló késő
délutánok mindig szépek, hacsak egy parányi napsugár rezeg is a
levegőben. Láttára a püspök lelkében a puszta fekete zűrzavar helyét a
mechanikai nagyság képe foglalta el. Hatalmas, iromba és erős volt ez a
kép, amely nem a bárány, hanem a sárkány lelke volt. Vajjon megadatik-e
neki, hogy úrrá legyen e sárkány fölött, hogy otthonába vezesse és
megáldja?
A perron legvégén állt, lábát szétterpesztette, kezét a hátán
összekulcsolta és túltekintett a látható dolgokon.
Nem kellene-e neki valami merész és megkapó dolgot cselekednie? Nem
kellene-e meghívni a munkásokat és munkaadókat a székesegyházba, ott
döbbenetes beszédeket intézni hozzájuk, lüktetően eleven dolgokról?
Mindenesetre rövid beszédeket… Olyan beszédeket, amelyek új és meggyőző
elevenséggel juttatják kifejezésre az egyház álláspontját.
E gondolatnál szokatlanul zsúfoltnak, elevennek és nyüzsgőnek látta a
nagy templom hajóját. Az orgona hangjai még úsztak az egymásba fonódó
ívek alatt, mikor a pap a sekrestyéből felment a szószékre. A
gyülekezetet feszült várakozás töltötte el. Ő pedig valami ismeretlen
oknál fogva lelki szemével sokáig nézett a pap után, aki most fölfelé
haladt a szószék lépcsőjén. Kívül sötét volt és viharos. A színes
üvegablakok teljesen fakóknak tetszettek s akkor a figyelmes csend
közepette egyszerre megcsendült a szószékről a pap tenorja. Az első hang
úgy röppen végig a templomon, mint fénysugár a sötétben és a pap most
úgy beszél ezekhez az emberekhez, ahogy soha azelőtt még nem beszéltek
hozzájuk…
Igen, ilyesvalaki talán megállást tudna parancsolni ezeknek a durva
összeütközéseknek. Ilyesvalaki bizonyára véget tudna vetni az emberek
önzésének. Ilyesvalaki bizonyára rá tudná venni őket, hogy tekintetüket
Krisztus, a királyok királya és a szolgák szolgája felé fordítsák.
Ez a kifejezés nagyon tetszett neki: «Krisztus, a királyok királya és a
szolgák szolgája»…
Aztán más jutott az eszébe. Beszédének ez volna a tétele: «Egyazon
testnek tagjai».
A beszéd most véget ért. A nagy gyülekezet, amely lélekzetét
visszafojtva hallgatta, felsóhajtott és mozgolódni kezdett. A békéltetés
munkája megtörtént. És utána: «Atyának, Fiúnak és Szentléleknek
nevében…»
Kívül a nap hirtelen megvilágosodott. A fenyegető vihar elvonult. A
festett ablakokon át mennyei nyilak módjára színes fénynek tömege
árasztotta el a hallgatóságot.
A tőkéről és munkáról tartandó nagy templomi beszédnek gondolata annyira
megkapta a püspök képzeletét, hogy majdnem lemaradt a 8⋅27-es vonatról
is. Csak akkor vette észre a vonatot, mikor már bent volt az állomáson.
Sebesen kellett végighaladnia a perronon. Nem szaladt ugyan, de érezte,
hogy csattos félcipői sebesebb ütemben villognak, mint ahogy püspökhöz
illenék.
8. §.
Abban a pillanatban, mikor feleségével találkozott, érezte, hogy valami
fontos és kellemetlen dolognak kellett történnie.
Az asszony nagyon csendesen és komoly hangulatban várta őt a belső
hallban. A lámpafény ráesett halavány arcára, fekete hajára és hosszú
fehér selyemruhájára s ettől még a szokottnál is finomabbnak és nem e
világhoz tartozónak tűnt fel, míg a püspök még kormosabbnak és
szennyesebbnek érezte magát.
– Mindenekelőtt mosdani szeretnék, mondta, noha egy pillanattal előbb
még csak az étkezésre gondolt. – Tea óta semmit sem ettem és akkor is
inkább beszélgettünk, mint uzsonnáztunk.
Lady Ella elmélkedett.
– Valami kevés hideg vacsorám van számodra. Majd tálcán felvitetem a
dolgozószobádba. Nem az ebédlőbe. Ott van Eleanor. Négyszemközt
szeretnék beszélni veled. Előbb azonban menj fel a szobádba és mosd meg
szegény, fáradt arcodat.
– Talán csak nincs valami komoly baj? – kérdezte a püspök, megütközve a
felesége hangján.
– Majd elmondom, – tért ki az asszony a kérdés elől.
Egy darabig kölcsönösen vizsgálgatták egymást, aztán a püspök felment a
lépcsőkön.
Mióta Princhesterbe költöztek, Lady Ella nagyon megváltozott. Urának úgy
tetszett, mintha méltóságban növekedett volna. Halkabb lett,
magatartásában tartózkodóbb; az a kevéske fennhéjázás, amely benne volt,
szinte «uralkodó osztály» modorának bizonyos árnyalata, teljesen
megszűnt. Egy időben megvolt benne a hajlandóság arra, hogy a tekintély
kikövetelésének magaslatára emelkedjék és olyan irányba látszott
fejlődni, mintha azoknak a tolakodó természetű és mindenbe beavatkozó
öreg hölgyeknek egyikévé akart volna válni, akik a brit közügyekben
olyan nagy szerepet játszanak. Ebben az időben állandóan ellenkező
véleménye volt mindenről, folytonosan rendreutasított másokat s nem
egyszer megbántotta és megalázta az embereket. Princhester azonban
leszoktatta ezekről a hajlamokról. Princhester magábamélyedésre
kényszerítette s ezáltal új és finomabb elemmel gyarapította szépségét.
Princhester utolsó nyomát is kiirtotta belőle annak a hajlamnak, hogy
feltűnést keltő módon mozogjon, hangjának pedig lágyabb árnyalatot
kölcsönzött.
Most, hogy a dolgozószobában az ura mellett megállott, új módját árulta
el a körültekintő figyelemnek. Szemügyre vette a tálcát, melyen
felhozták a püspök vacsoráját.
– Ne igyál abból a burgundiból, – mondotta. – Látom, hogy holtra vagy
fáradva. Már tegnapelőtt bontottuk ki és különben is nehezen emészthető.
A hideg hús sem valami különös. Inkább hozass fel egy kis üveg pezsgőt
abból, amit utolsó betegségemkor rendeltél. Még van belőle egy féltucat
üveg.
A püspök úgy érezte, hogy «hosszú idő után» ez a kedvező alkalom, amikor
kívánsága megvalósul. Dunk, az inasa, nemsokára átnyujtotta neki az
értékes és üdítő poharat…
– Nos, hát mi történt, édesem? – kérdezte a püspök, miután kissé
üdébbnek érezte magát.
Lady Ella a márványkandallóhoz lépett. A kandalló egy princhesteri
mesterembernek nagyon ügyes alkotása volt, Gill-stílusban. Szemlélődő
aszkéták helyettesítették rajta a kariatidokat.
– Nagyon aggódom Eleanor miatt, – mondotta az asszony. – Az ebédlőben
van s vacsorázik. Negyedkilenckor jött haza, mikor mi már félig
megebédeltünk.
– Hol volt? – kérdezte a püspök.
– A ruhája két helyütt el volt szakadva. A csuklója megrándult és meg
van sérülve.
– Drágám!
– Az arca egészen zilált. Sírt, mikor hazaérkezett.
– De hát mi történt vele? Csak nem gondolod…?
Férj és feleség megdöbbenve nézett egymásra. Egyikük sem mondta ki a
rettegett szót, mely mindkettőjük ajkán volt.
– Nagy ég! – mondta a püspök és arckifejezése kétségbeesettre változott.
– Sejtelmem sem volt, hogy tud ezekről a dolgokról. Azt hiszem, hogy
Walsinghamék kisebbik leánya, Phoebe az oka. Egy leány gondolatait és
barátnőit sohasem lehet ellenőrizni. Bizonyára Phoebe vette rá, hogy
vele menjen.
– De hát tudta, hogy miről van szó?
– Ez teszi az esetet épen súlyosabbá.
Az asszony fontolgatni látszott, hogy elröpítheti-e a nyilat.
– Nagyon sok mindenről tud. Érvel és vitatkozik… Én már nem tudok dűlőre
jutni vele.
– A szavazati jog kérdésében?
– Minden tekintetben. Olyan dolgokról beszél amelyekről nem is
sejtettem, hogy hallott róluk. Sohasem hittem volna, hogy megértse
ezeket a dolgokat…
A püspök letette kését és villáját.
– Az ember sok mindent olvashat. Sok dologról beszélhet is a nélkül,
hogy tökéletesen megértené őket, – jegyezte meg.
Lady Ella ebbe a megnyugtató gondolatba igyekezett belekapcsolódni.
– Nem úgy van, ahogy gondolod, – mondotta végül. – Eleanor felnőtt
személy módjára beszél. Ez a szökés csak véletlen. Alapjában véve másról
van szó. Úgy látszik, azt hiszi, hogy az itthoni nevelés nem kielégítő.
Az egyetemre szeretne menni. Mintha mi rejtegetnénk előle bizonyos
dolgokat.
– Miféle dolgokat? – kérdezte a püspök.
– Azt mondja, hogy mi falakkal vesszük őt körül.
Lady Ella nem fejezte be, amit mondatával sejteni engedett.
9. §.
A püspök sokáig hallgatott.
Lady Ella a kandalló szőnyegén állva kezdte bejelentését, de azután a
nagy karosszék támlájára ült, olyan közel húzódva urához, amint csak
lehetett és bizalmaskodóbb hangon folytatta, hogy az eset teljes
meglepetésként érte, mert mindig azt hitte, hogy Eleanorban teljesen
megbízhatik. A lány töprengő természetű ugyan, de sohasem gondolhatta
volna, hogy azok a dolgok foglalkoztassák. Folyton a könyvtárat bújta és
szívesen olvasta a hetilapokat és havi folyóiratokat, de az
elégedetlenségnek még a nyomát sem mutatta soha.
– Nem értem, – mondotta a püspök. – Miért volna elégedetlen? Talán
valami más után vágyódik?…
– Úgy van, – mondotta Lady Ella. – Azt képzeli, hogy itthon el van zárva
a világtól. Olyan kifejezéseket használ, mint «bebörtönzött»,
«mesterkélt élet» és… hogy is mondjam csak?… «kolostorszerű». Azt is
mondta…
Lady Ella egy pillanatig szünetet tartott, mintha Eleanor szavait
pontosan akarta volna visszaidézni:
– «Odakint _való_ dolgok történnek. Odakint az ember realitásokkal áll
szemben»… A mellett úgy tesz, mintha nem hinne igazán.
Lady Ella megint szünetet tartott.
A püspök karját székének támlájára fektette és lehajtotta a fejét.
– Az ifjúság erjedése, – mondotta végül. – Az ifjúság erjedése… Kinek a
révén juthatott ezekhez a gondolatokhoz?
Lady Ella nem tudta megmondani. Abban a véleményben volt, hogy a st.
aubynsi iskola tökéletesen biztos ugyan, de hát manapság semmi sem
biztos. Bizonyos, hogy a leányok, akik ott összeismerkedtek, olyan
dolgokról is beszélgettek, aminőkről egy nemzedékkel előbb a leányok még
nem beszéltek. Valószínűleg hozzátartozóik is bátorították őket, hogy
bármiről véleményt nyilvánítsanak. Úgy látszik, hogy Phoebe Walsingham
és Kitty Crosshampton, akiből Kingdomné lett, voltak a vezetői ezeknek a
túlkorai szellemi kirándulásoknak. Phoebe még vallásos kételyeket is
megkockáztatott.
– A kis Phoebe! – mondta a püspök.
– Kitty még regényt is írt, – folytatta Lady Ella.
– Már regényt írt?
– Szökésekkel és más hasonló dolgokkal. Le is írógépelte. Azt hiszem,
hogy Crosshamptonné okosabban tette volna, ha nem engedi meg, hogy a
leánya ebben az irányban fejlessze a család képzelőtehetségét.
– Mindezt Eleanor mondotta el neked?
– Úgy van. Annak bizonyítására, hogy gondolkoznak és hogy meg szeretnék
ismerni a dolgokat.
A püspök elmélkedett.
– Szóval egyetemre akar menni?
– Úgy van.
– Nem hiszem, hogy az egyetemi kollégium sokkal rosszabb volna az
iskolánál… Már tizennyolc éves… Különben majd beszélek vele…
10. §.
Gyermekeink valamennyien örökké változók. Örökké új idegenek szemünkben.
Mindennap eltűnnek és a tegnapi gyermek jelmezében folyton új személy
jelenik meg, míg egy váratlan fejlődés nyílvánvalóvá teszi
csalódásunkat.
A püspöknek is meg kellett ismerni a fiatalságnak ez örökös
újszerűségét. Egy fárasztó nap befejeztével, egy félóra alatt ismerte
meg.
Lement az ebédlőbe. Igyekezett minél kevésbbé mesterkélt modort mutatni
és cigarettával kezében lépett be. Iszonyodott attól, hogy családja
körében nagyképűen viselkedjék s a püspököt mindig kívül hagyta otthoni
lakosztályain. Eleanor már befejezte vacsoráját, a karosszékben ült a
tűz előtt és egyik kezével fájó csuklóját tapogatta.
– Nos, mi történt? – kérdezte a püspök, miközben lassan a kandalló felé
lépkedett.
Azzal a furcsa képzettel jött az ebédlőbe, hogy még mindig piszkosan,
megtépve és könnyek között találja leányát, úgy, ahogy az anyja leírta
neki. Eleanor azonban már legjobb esti ruháját vette fel, haját
rendbehozta és a tűz fényében sokkal inkább hölgynek, igaz, hogy nagyon
fiatal hölgynek tetszett, mint bármikor azelőtt. Fekete volt, mint az
anyja, de nem olyan fűz hajlékonyságú. Inkább apjának erőteljes alakját
örökölte, vállát pedig a tennisz és hockey fejlesztette. A tűzfény
bájosan juttatta kifejezésre testének vonalait, melyekben már az
érlelődő ifjúság jelentkezett. Mikor atyjának válaszolt, hangjában olyan
határozottság rezgett, mintha már ura volna saját magának.
– Anyám már bizonyosan elmondta neked, hogy szégyenletesen viselkedtem.
– Nem, – mondta a püspök, szavait mérlegelve. – Nem, de mindenesetre
elővigyázatlan voltál, Nórácskám.
– Nagyon fel voltam izgatva… Kezdték kitaszigálni a többi asszonyokat…
Nagyon goromba módon. Felizgatott, ami történt.
– De nem azzal a szándékkal mentél oda, hogy botrányt csinálj? –
kérdezte a püspök.
– Nem, – felelte Eleanor. – De elmentem.
A püspök szerette leányának azt a hajlandóságát, hogy megmondja az
igazat.
– Velük együtt mentél? – kérdezte.
– Az még nem jelenti azt, hogy azzal a szándékkal is mentem, – felelte a
leány.
– És így történt a dolog?
– Igen, – felelt Eleanor a tűz felé fordulva.
Szünet következett. Ha törvényszéken lettek volna, a leány ügyvédje
bizonyosan így szólt volna: «Lord elnök úr, ez az én esetem.» A püspök
készülődött, hogy bevezesse a tárgyalásnak új fázisát.
– Azt hiszem, Nórácskám, nem kellett volna oda elmenned.
– Anyám is azt mondja.
– Az én állásomban levő embereket családjuk után is meg szokták ítélni.
Te, ha meggondolatlanul cselekszel, nemcsak magaddal szemben követsz el
valamit, de ettől eltekintve, az nem is leányoknak való hely. Te már nem
vagy gyermek. Mi szabadságot engedtünk neked, több szabadságot, mint
amennyi a legtöbb leánynak van, mert azt hittük, hogy okosan tudsz vele
élni. Te tudtad… tudhattad, hogy ott esetleg kavarodás és botrány lesz.
A leány a tűzbe nézett s nagyon megfontoltan és nyomatékosan beszélt:
– Nem értem, hogy miért ne volna szabad olyan dolgokról tudomást
szereznem, amelyek történnek?
A püspök egy pillanatig leánya arcát tanulmányozta. Az volt az érzése,
mintha valami alapvető jelentőségű dolgot fedezett volna fel a szülő és
gyermek közötti viszonyban. Gondolkozásának modernsége feleletének
mérsékelt voltában jutott kifejezésre.
– Gondolkoztál-e azon, hogy anyád és én, akik öregebbek vagyunk nálad és
többet is tudunk, mint te, jobban meg tudjuk ítélni, hogy mikor jött el
az ideje, amikor ezt vagy azt megismerheted?
A leány összeráncolta homlokát és úgy tett, mintha az izzó parázsból
akarná kiolvasni a feleletet. Már épen meg akart szólalni, mikor
hirtelen más gondolata támadt és új irányba igyekezett terelni a
beszédet.
– Én úgy érzem, hogy mindenkinek ki kell venni a részét a
gondolkozásból… Gondolkoznia kell a maga fejével… magának, – mondta
kissé félszegen.
– Azt hiszed, hogy megbízhatsz magadban?
– Nem erről van szó. Az ember maga tudja legjobban, hogy mikor éhes.
– És te úgy érezted, hogy éhes voltál?
– Magam akartam megtudni, hogy mi jelentősége van a szavazati jogért és
más egyebekért folyó mozgalomnak.
– Azt hiszed, hogy mi útját akarjuk állni fejlődésednek?
– Tudod, hogy nem ezt hiszem, de te el vagy foglalva.
– Nem vagy-e kissé türelmetlen, Eleanor? Elvégre is még alig vagy
tizennyolc éves… Mi mindenféle szabadságot megadtunk neked.
A leány hallgatása azt mutatta, hogy nem vonja kétségbe, amit atyja
mond.
– De mégis, – mondotta hosszabb szünet után, – más leányok, nálam
fiatalabb leányok, _benne_ vannak ezekben a dolgokban. Beszélnek ezekről
és minden egyébről. Teljesen szabadon… Ti nagyon jók voltatok hozzám, –
mondotta egyszerre, minden átmenet nélkül. – Ez az eset nem volt egyéb
puszta véletlennél.
Atya és leánya egy darabig hallgattak, mintha megfelelőbb tárgyat
kerestek volna.
– Tulajdonképen mit is akarsz, Eleanor? – kérdezte a püspök.
A leány atyjára nézett.
– Általánosságban? – kérdezte.
– Anyád úgy véli, hogy elégedetlen vagy.
– Elégedetlen… borzalmas kifejezés.
– Mondjuk, a hiányát érzed valaminek.
Eleanor egy pillanatig nem felelt. Úgy érezte, hogy elérkezett a perc,
mikor előállhat kívánságával.
– Newnhamba, vagy Sommervillebe szeretnék menni, dolgozni szeretnék. Úgy
érzem, hogy rettenetesen tudatlan vagyok. Annyi minden van, amiről nekem
sejtelmem sincs. Ha fiú volnék, az egyetemre mehetnék…
– Igen, – mondta a püspök és gondolataiba merült.
Ő maga is elég messzire ment el a nőmozgalom kérdésében. Ő maga is a
teljes egyenlőséget hangoztatta s most úgy érezte, hogy e kijelentésének
emléke gátolja elhatározásában.
– Idehaza is olvashatsz, – mondta, hogy mellékvágányra terelje az ügyet.
– Ha fiú volnék, nem ezt mondanád.
A püspök válasza nagyon bizonytalanul hangzott.
– De ebben a házban… bizonyos légkör uralkodik.
Ráhagyta, hogy a leány a feleletet maga egészítse ki azzal a
különbséggel, amely a nő és a felelősségre termett, keményebb férfi
között uralkodik.
A leány habozása előre jelezte a felelet súlyos voltát.
– Az igaz, – mondotta. – Érezem.
Tétován folytatta:
– Mintha álomvilágban élnénk… nem a valóságban. Odakint, – vállának egy
mozdulatával a leeresztett ablakredőnyt jelezte, amely eltakarta az
éjszakát, – az ember mindenféle gondolatokkal és – légkörökkel
találkozik. Itt minden oly szép. A legkedvesebb otthonban volt részem.
De az az érzésem, mintha ez így nem mehetne tovább. Mintha ezek a
sztrájkok, kételyek és kérdések…
Ennél a szónál megállt, de a kijelentés már elhangzott.
A püspök nyugodtan válaszolt:
– Krisztus egyháza, gyermekem, sziklán épült.
A leány nem felelt. Félrefordította fejét, úgy, hogy atyja nem láthatta
arcát és mereven bámult a tűzbe.
Hallgatása volt a harmadik és legnagyobb nyílvessző, mely a püspököt
ezen a napon érte…
Nagyon hosszú idő mult el, amíg egyikük megszólalt. Végre a püspök törte
meg a csendet:
– Majd beszélünk ezekről a dolgokról, Nórácskám, ha nem leszek ilyen
fáradt és több lesz az időm… Te olvastál könyveket… Mikor Caxton
felállította a nyomdáját, azt hitte, hogy egy új hatalmat állít az
egyház és a tanítvány, a szülő és a gyermek közé… Most fáradt vagyok.
Majd legközelebb beszélünk.
A leány felállt és megfogta atyja kezét.
– Sajnálom, drága apuskám, hogy megszomorítottalak. Sajnálom, hogy
elmentem arra a gyűlésre… Olyan fáradtnak látszol.
– Nyugodtan kell mindent megbeszélnünk, – mondta a püspök, megszorítva
leánya kezét, miközben összeránduló arcáról észrevette, hogy a fájósat
fogta meg. – Szegény kis kezed…
– Nehéz megmondani, de mégis mindent meg akarok mondani neked, atyuskám.
Nem titkolok el semmit előled…
Megcsókolta atyját. A püspöknek az volt az érzése, hogy mikor csókolja,
a leány rajta sajnálkozik…
E pillanatban azt gondolta, hogy e percnél alkalmasabbat sem lehetne
képzelni a «kérdések» megbeszélésére, de a fáradtság és bizonytalanság
érzése ismét legyőzték őt.
11. §.
A lapok megírták Eleanor szerepét a suffragette-botrányban. _A fehér
holló_ egyetmást elmondott róla.
Ezúttal azonban nem támadott. Sokkal rosszabbat cselekedett.
Dicséretekkel halmozta el… szemérmetlen módon.
A tudósítás egyszer egyszerűen Nórának, egyszer pedig «duhaj Scrope
kisasszony»-nak nevezte.
Az egyik alcím reá vonatkozott:
«Duhaj hölgy a rendőrök ellen.»