A gyülekezet közepén aranyos trónján ült a császár. Kézmozdulataival
hallgatást parancsolt és alig hallhatóan, olyan nyelven beszélt, amelyet
a többség nem használt, de mégis uralkodó volt. A jelenlevők abbahagyták
a közbekiabálást és az öreg ember, Arius, kezdett vitázó hangon
beszélni. Mindezek a szenvedélyes arcok egy darabig figyelemmel
szegeződtek rá. Úgy hallgattak, mintha alkalomra lestek volna, azután
hirtelen, mintha előzetesen megbeszélt rendezés szerint történt volna,
ujjukat fülükbe dugták és borzadályt mutatva, összeráncolták
szemöldöküket. Egyesek hangosan kiáltoztak és úgy tettek, mintha
menekülni akarnának. Néhányan csakugyan fel is kapták köntösüket és
elfutottak. Nyüzsögve szaladtak szét minden irányba. Olyanok voltak,
mint azok a kicsiny barátok Carpaccio képén, akik Szent Jeromos
oroszlánja elől menekülnek. Az egyik vakbuzgó ekkor hirtelen előre
ugrott és hatalmasat ütött az öreg ember szájára…
A terem mintha egyre tágult volna. A nekihevült vitázó alakok
megszámlálhatatlan tömeggé sokasodtak. Vihartól űzött hópihék módjára
kavarogtak. Érvelő csoportokban hullámoztak. Ellentmondások árjában
fonódtak össze. Furcsa képeket alkottak, mígnem a mérhetetlen csarnok
ködös sötétségéből, a tömeg feje felett sugárzó és növekvő háromszög,
jelent meg, melyben egy szem ragyogott. A szem és a háromszög
megtöltötte az eget. Csillogó sugarakat lövellt szanaszét, vakító
ragyogásban izzott és mennydörgésszerű szavakat látszott hangoztatni, de
amelyeket mégsem lehetett hallani. Olyan volt, mintha a mennydörgés
megtöltötte volna az eget és mégis, mintha nem lett volna egyéb, mint
mikor az ér lüktet az alvó fülében. A feszülten figyelő agy hallani és
érteni igyekezett és a megértés határán olyant pattant, mint a
túlfeszített hegedűhúr…
Nicaea!
Ez a szó úgy maradt vissza, mint a hamu a fellobbanó láng után.
Az alvó felébredt és mozdulatlanul feküdt. Mintha még lenyügözte volna a
belső erőfeszítés, amely túlélte az álmot, melyből felébredt. Csakugyan
így történt-e az eset? A még nehézkesen működő és álomtól beárnyékolt
arc nem tudott dönteni, hogy így történt-e vagy sem. Csakugyan így
viselkedtek-e azok, mikor a nagy misztérium dolgában döntöttek? Ki
mondotta, hogy ujjukkal bedugták a fülüket és rémülten kiáltozva
menekültek. Kiáltoztak? Eusebius volt, vagy Athanasius? Vagy Sozomen…
Athanasiusnak valamelyik levele vagy védőirata? De bizonyos volt, hogy a
Szentháromság nem jelenhetett meg láthatóan háromszög és szem alakjában.
Nem jelenhetett meg e gyülekezet fölött…
Bizonyára csak álom volt az egész. Vajjon Rafael nyomán rajzolódott-e
meg ez az álom? Csakugyan Rafael nyomán? Az álomtól kábult agy
mellékútra tévedt. A Vatikánban van-e az álmot szuggeráló kép, ahol az
egyik festményen az összes egyházatyák együtt vitatkoznak? Ott azonban
bizonyára az Atya és Fiú vannak szimbolum gyanánt megfestve… szóval
mégis valami szimbolum. De egyáltalán a Szentháromságról folyt-e ez a
vitatkozás? Nem inkább a kehelyről és a galambról? Bizonyára kehely volt
és galamb! De akkor honnan kerül ide a háromszög és a szem? Honnan
kerülnek ide a vitatkozó emberek? Bizonyára van valami ilyen kép is…
Mekkora tömege a vitatkozásnak! Milyen végnélküli vitatkozás!
Szakadatlanul tartott egészen tegnap estéig… mikor az a kellemetlen,
vércseorrú fiatalember mutatóújját kinyujtva, rátámadt halálosan fáradt
ellenfelére és vitatkozott, vitatkozott. Támadott és vitatkozott.
– Legyen szíves megmagyarázni… – mondotta… És a szegény fáradt agy
felvette a vitát és nem akart megnyugodni… A Szentháromságról…
A párnára nehezedő agy fáradságosan felébredt. Reménytelenül felébredt
és működött, de reménytelenül nem tudott előbbre jutni. Olyan volt, mint
mikor az úszó fadarabot az örvény megragadja és körbe, körbe forgatja.
Örökösen körbe. Öröktől fogva… öröktől fogva született.
– Micsoda jelentőséget tulajdonít ennek a kifejezésnek: «Öröktől fogva
született?»
A párnára nehezedő agy reménytelenül, felelet nélkül, menekvés nélkül
meredt szembe ezzel a kérdéssel. Az ismétlődő kérdés közben forogni
kezdett, gyorsan mozgó háromszög lett belőle, ellenőrzés alól
kiszabadult villamos jelző módjára, melynek közepén merően nézett a
mozdulatlan és haragvó szem…
2. §.
Mindenki ismeri az álmatlanoknak azt a szokását, hogy a juhokat kezdik
számlálni.
Az ember mozdulatlanul fekszik, szabályosan lélekzik s elképzeli, hogy
egymásután juhok ugrálnak át a kerítésen. Az ember nyugodtan és lassan
számolni kezdi a juhokat, míg a képzeletbeli számok halványodó során át,
beleszámolja magát a nagy semmi számjegyébe…
De sajnos, a juhokkal velejár a püspöki pásztorbot is.
Egyszerre egy fekete juh keveredett bele a fehér juhok hosszú sorába és
hevesen küzködött a lába köré akaszkodó görbe bottal. Rosszindulatú,
zilált hajú és kifeszített mutatóújjú fekete juh volt. Nagyon
kellemetlen hangú fiatalember.
Erre a másik juh is nekibátorodott. Kiszökött a számlálás sorozatából,
leült a nagy társalgó kandallójának tüze előtt és szintén érvelni
kezdett. Egyebekben ott volt a szögletben Lady Sunderbund, egy
ékszerekkel teleaggatott szép és hajlékony magas hölgy, figyelmet
eláruló szemekkel és összeszorított ajakkal. Vajjon ő mit gondolhatott
az egészről? Beszélni ugyanis nagyon keveset beszélt.
Szokatlan dolog, hogy egy ilyen fajtájú, kevert társaság a
Szentháromságról vitatkozzék, pusztán azért, mert egy fáradt püspök
keveredik közéjük. Téves lett volna feltételezni, hogy a hangulat a
szabad gondolkodás, vagy a tudnivágyás felé hajlott volna, mert a
fiatalember, aki mereven és félig álmatagon ült az asztalnál, a
valóságban heves és elkeseredett ír római katholikus volt. Azután a
kérdés, a kérdések kérdése, hirtelenül előkészület és bevezetés nélkül,
majdnem meglepetésszerűen vetődött fel.
– Nem volna-e szíves megmondani, püspök úr, hogy a Spermaticos Logos
miért azonos a Szentháromságnak második, nem pedig harmadik személyével?
Megfontolatlan, ostoba dolog volt tőle, hogy a kérdezőhöz fordulva,
könnyedséget és modernséget affektálva, így felelt:
– Tényleg, ez a szerencsétlen beállítása az egész dolognak.
Erre a kijelentésre a szenvedélyes fiatalember egyszerre kirobbant:
– Szóval önök anglikánok, idáig jutottak?
A vitában az egész társaság résztvett, Lady Sunderbund, egy színésznő,
egy táncosnő, – igaz, hogy ez nem sokat beszélt, – egy regényíró, valami
mérnökféle ember és egy vasúti mágnás. Nagyobbrészt dúshajú,
szellemeskedő, kelta típusú és meghatározatlan társadalmi állású emberek
voltak, akik azonban mind egyformán nem voltak hozzászokva, hogy annak a
tiszteletreméltó általánosságnak és gyöngéd tapintatnak hangulatában
maradjanak, amely anglikán mértékek szerint feltétlenül kötelező olyan
misztikus, mély s az ilyen vegyes társaságoknál manapság legalább is
szokatlan vitákban.
A hangulat olyan volt, mintha állatok gázolták volna le valamely szent
hely kerítését. Alig pár pillanat alatt nagyon kényelmetlenre változott
a helyzet. A hangok kiabálóra változtak és mindenki hétköznapi tónusban
beszélt olyan dolgokról, melyeket rendszerint még kiejteni sem szoktunk.
Epigrammszerű szellemeskedéssel is kísérleteztek némelyek. Bent, a
regényíró, még azt is kétségbe vonta, hogy a Szentháromságnak egyáltalán
volt-e eredetileg harmadik személye. Azt állította, hogy ez csak a
manicheusok túlzott dualizmusának ellenhatása gyanánt keletkezett jóval
a János evangéliuma utáni időben. Makacsul azt állította, hogy ez az
evangélium dualisztikus…
Az eszmecsere kellemetlen jellege a reá való visszaemlékezésben sokkal
inkább kidomborodott, mint a vita folyamán. Akkor csak merésznek és
különösnek tetszett, de nem lehetetlennek. De most, a hűs félhomályban
olyan volt, mintha szentségtörés lett volna. A püspöknek a vitában való
osztályrésze pedig, amely alapjában nem volt egyéb, mint hogy egy fáradt
ember erőtlenül nyugodott bele egy félreismert hangulatba, most
felületességnek és a hitbéli gyengeségnek tetszett. Amazok valósággal
ugratták őt. Valaki azt mondotta, hogy manapság akarva, nem akarva
mindenki ariánus. Nem rejtették el meggyőződésüket, hogy a püspök nem
hiszi igazán azokat a tételeket, amelyeket hirdet…
Az a bizonyos első szerencsétlen kijelentés pedig állandóan fojtogatta a
torkát…
Óh, miért is ragadtatta magát arra a kijelentésre?
3. §.
Az álom elrepült.
A felébredt alvó nehezet sóhajtott, felült a sötétben, az idegen ágyban
és hálószobában. Először tapogatódzva kereste az ágy fejét, azután a
villanylámpát, melynek valahol a kis éjjeli szekrényen kellett állani.
A tapogatódzó kéz megérintett valamit. Vizeskancsó volt. Azután a kéz
folytatta a kutatás munkáját. Most valami fémes, síma tapintású tárgyhoz
érkezett. Ezen vagy fent, vagy alul kellett lenni a villamos
kapcsolónak.
A kéz eljutott a kapcsolóhoz, megfogta és fordított rajta.
A sötétség eloszlott. A felébredt alvó egy tükör visszfényében
megpillantotta saját arcát és az ágy sarkát, amelyben feküdt. A lámpa
ferde ellenzője volt, amely a bevilágított rész fölé olyformán vetett
rézsút árnyékot, hogy nagyon élesen világított meg egy kis háromszöget,
míg a szoba többi részét sötétben hagyta. Az ágy szokatlanul nagy volt.
Sárga selyem mennyezete volt, fejénél aranyozott fafaragással díszítve.
A mennyezet függönyei közül egy símára beretvált, halvány, zilált,
barnahajú és fáradt kékszemű férfi arca tűnt elő. Éjjeli öltözéke
vöröses pyjama volt, keze pedig, melynek újjai a barnás hajba mélyedtek,
hosszúkás, keskeny és formás.
Az ágy mellett, a kis éjjeli szekrényen állott a villamos lámpa, a vizes
kancsó és pohár, mellettük feküdt egy kulcscsomó, egy teletömött
jegyzőkönyv, egy arany biztosítóval ellátott töltőtoll és egy aranyóra,
amely negyednégyet mutatott. A tükörben látszó kép alsó végén aranyozott
támlájú széket lehetett látni, amelyre egy különleges szabású öltöny
volt rendetlenül odadobva. Újjain visszahajtó nélküli papi köntös, azzal
a bizonyos oldalt gombolós hozzátoldással, amelyet a köznép a püspökök
kötényének nevez. A sujtásos felsőkabát vége lelógott a szék hátán, az
öv pedig a földön hevert. A fekete térdnadrág ott feküdt, ahová az ágy
végéről lehajították és részben eltakarta a magas fekete harisnyát és
ezüstcsattos cipőt.
Az ágyban fekvő ember fáradt tekintete egy pillanatig a püspöki
méltóságának e látható jelén nyugodott, azután szemét az ágy mellett
levő órára fordította…
Utána reménytelenül felsóhajtott.
4. §.
A vidéki doktorok semmit sem érnek. Az egész egyházkerületben egyetlen
valamire való orvos sincs. Ha az ember beteg, Londonba kell mennie.
Belenézett a tükörből visszatükröződő fáradt szemekbe és mint mikor az
ember megnyugtató igéretet tesz önmagának, ismételte:
– Londonba.
Fáradtnak és agyonhajszoltnak érezte magát. Kimerült és beteg volt, nem
tudott megfelelni hivatásának. A tapasztalt kétkedés, a vitában való
tehetetlenség hirtelen felismerése, az általános neuraszténia egyik
jelensége volt. Ilyesfajta érzés már régebben kezdett beszűrődni a
gondolkozásába. Most azonban avatatlan módon kifejezésre is juttatta.
Beteges állapotának közvetlen okát loyalitása szolgáltatta. Követte a
király példáját. Teljes abstinenciát fogadott, aminek kiegészítése
gyanánt önként lemondott a dohányzásról is. Emésztése, melyet
Princhester már előzetesen érzékennyé tett, megzavarodott. Kémiailag az
anyagcsere hiányosságaitól szenvedett, attól a névtelen testi
állapottól, amely még mindig megcsúfolja az orvostudományt. Ez az
állapot először közérzését befolyásolta kedvezőtlenül, aztán energiáját
bénította meg, megrontotta kedélyhangulatát és felborította idegeinek
egyensúlyát. Nappal mindig fáradtnak érezte magát, éjjel pedig nem
tudott aludni. Idegennek érezte magát saját testében. Valósággal
elszakadt a körülötte levő dolgoktól és a valószerűtlenség sajátságos
jelenségét érezte mindenben. Mindezzel együtt végül a könnyű
lelkiismeret jelentkezett nála, a lélek nehézsége és a lelkiismeret
könnyűsége s ez tette lehetővé, hogy úgy beszéljenek róla, mintha a
hitelvek egyáltalán nem érdekelnék, mintha semmi sem érdekelné…
Csak legalább dohányozni volna szabad!
Szilárdan meg volt győződve, hogy két-három egyiptomi cigaretta, melyet
naponként a szabadban szívna el, csodát művelne vele s helyreállítaná
idegeinek nyugalmát. Ez és ha lunch és ebéd idején erősen felhigított
whiskyt innék szódával. Ha például most…
Lelkiismerete, becsületérzése elhagyták. Utóbbi időben többször
tapasztalta a lelkiismeretnek ezt a hiányát, de mindig csak akkor ébredt
tudatára, mikor már túl volt rajtuk.
Tovább elmélkedett, hogy hiszen a cigaretta füstjét belefujhatná a
kandallóba. De nem volt cigarettája. Ha le tudna surranni a lépcsőkön…
Minek is mondott le a dohányzásról?
Hangosan sóhajtott. Való énje és a tükörkép kölcsönös kétségbeeséssel
tekintettek egymásra.
Emlékezetében egy kis fiúnak, egy piszkos kis fiúnak képe merült fel,
amint vigyorog, vigyorog és borzalmasan átlátva a dolgokon, feléje
nyujtja az ujját. Az ujjat, amely vádol. A legrettenetesebb, legjobban
megalázó, szégyenletes eset volt egész püspöki pályafutása alatt. Egy
délután történt, a munkásleányok templomi szövetségének előadása előtt,
melyet kéthetenként szokott tartani. Valami teljesen észszerűtlen és
indokolatlan félelem, valóságos páni rettegés ejtette hatalmába, hogy
előadását nem lesz képes megtartani. A félelem lunch után szállta meg.
Belemarkolt agyába s ekkor merült fel benne a gondolat: «ha
dohányozhatnék…» Dohányzott is. Bölcsebbnek tetszett, hogy megszegje
fogadalmát, semhogy belesüljön beszédébe. Úrrá lett rajta a kísértés,
melynek hatalma most szégyennel és borzalommal töltötte el. Dunkot, az
inasát, valamilyen ürüggyel eltávolította az ebédlőből, úgy tett, mintha
valami könyvre volna szüksége a pohárszék melletti könyvállványról és
magában a _Grönlandi jéghegyek_ dallamát dudolgatva, ravaszul a
pohárszékhez lopakodott és féloldalt körültekintve, egyet _ellopott_ a
saját cigarettáiból. A vastagabb fajtából. A lopott cigarettával és a
gyufaskatulyával a kert végébe, a borostyánok közé lopózkodott, óvatosan
körülnézett, vajjon nem látja-e valaki s aztán rágyujtott. Az első
gyönyörteljes szippantás után felemelve tekintetét, észrevette, hogy a
szomszéd kertben egy tiszafa villaszerű ágai közül az a rettenetes
kisfiú kukucskál elő. Mintha az Úristen küldte volna, hogy tanuja legyen
ennek a jelenetnek!
Tekintetük találkozott. A püspök lelkében kétségbeesett tisztasággal
idéződött fel szégyenteljes találkozásának minden pillanata és minden
megtévelyedése. Sokkal jobban meg volt lepetve, semhogy el tudta volna
titkolni a valót a gyermeki szemek könyörtelen vizsgálódása elől. Rögtön
úgy tett, mintha a cigarettát a háta mögé akarná dugni s azután a földre
ejtette…
A föltámadás alkalmával nem lehet a lelke leplezetlenebb.
A kis fiú nem vette le róla tekintetét. Lassan, de kétségtelenül
megértette a tényállást és feléje mutatott az ujjával.
Soha két emberi lény még nem látott be tökéletesebben egymás lelkébe.
Egy piszkos kis fiú! Kis fiú, aki bizonyosan száz meg száz különböző kis
csirkefogóságra képes.
Valóságos örökkévalóságnak tetszett, míg a lelkiismeretfurdalástól
gyötört püspök tettének színhelyéről elmenekülhetett és annyi méltóságot
erőltetve magára, amennyit csak lehet, visszaindulhatott a ház felé.
A munkásleányok templomi szövetségében aztán az elkészített beszéd
helyett, a kísértésről és a bűnbeesésről beszélt. Arról, hogy mindenki
vétkezett egyszer életében s hogy ő megérti és rokonszenvezni is tud az
eltitkolt szégyen keserűségével. Megindító, de nem éppen helyénvaló
beszéd volt, amely a princhesteri sajtóban félremagyarázásra, sőt erős
bírálatra adott alkalmat.
A püspököt ettől fogva üldözte a kis fiú arca és kézmozdulata. A piszkos
kis ujj valósággal megsebezte szívét.
– Istenem! – sóhajtotta. – Milyen szégyen! Hogy is tévelyedhettem meg…?
Görcsös kézmozdulattal oltotta el a lámpát. Összehúzódott ágyában,
mintha be akarna gubódzani. Fejét a párnába temette, majd meg
türelmetlenül le akarta dobni magáról a takarót és sóhajtott. Végre
felült az ágyon és hangosan elmélkedett.
– Fel kell keresnem Brighton-Pomfreyt, – mondotta, – hogy engedje meg,
mert ha nem dohányozhatom…
Hosszú szünetet tartott.
Azután ismét megszólalt a sötétben s nyugodtan, mintha elégtétel hangján
beszélt volna magával, mondotta:
– Meg kell őrülnöm. Vagy dohányoznom kell, vagy meg kell őrülnöm.
Hosszú ideig ült így az ágyban és kezével átkulcsolta a térdét.
5. §.
Egyszerre borzalmas dolgok lepték meg. Félelmetesen szentségtörő és
elbátortalanító dolgok.
A háromszög és a szem most tisztán láthatóan emelkedett ki az éjszaka
fekete hátteréből. Mindkettő mintha haragos lett volna. Körben forogtak
és forgásuk egyre gyorsabbodott. Azért történt, mert püspök létére nem
hitt teljesen és tökéletesen a Szentháromságban. Ugyanakkor azonban,
amikor nem hitt tökéletesen a Szentháromságban, hitetlensége miatt
megrémült a Szentháromság haragjától… Félt. Remegett… Mindenekfelett
pedig fáradt volt. Nagyon fáradt…
Megdörzsölte a szemét.
– Ha egy csésze teát ihatnék! – gondolta.
Azután meglepetve eszmélt rá, hogy az imádkozás eszébe sem jutott. Mit
is kellene imádkozni? Kihez kellene imádkozni?
Megpróbálta, hogy gondolatait elterelje a körben forgó háromszögtől,
amely olyan volt, mintha izzó kerék módjára rohant volna homlokának,
egyúttal pedig mintha a világegyetem tengelye lett volna. Hogy
védekezzék ellene, imádkozott. Nagy erőfeszítéssel ejtette ki száján a
tanokat:
– Hozz világosságot a sötétségbe, könyörgök hozzád, óh, Uram…
Utána ismét felgyujtotta a lámpást és fel-alá kezdett járni a szobában.
A tintaszerű félhomály, amely tavaszi reggeleken a napfölkeltét meg
szokta előzni, halvány arccal találta őt, amint tekintete a nagy
terraszra és a parkra meredt.