Szerteszét voltak már válva, ki-ki egymástól és mindannyi valamennyitől.
Egy teljes év lefolyt, a nélkül, hogy akár személyesen, akár levélben,
jelezték volna egymásnak a világon létüket Sidonia, Medea és Bertalan.
Pedig ez idő alatt valami olyan esemény is jött közbe, a mit érdemes
lett volna a családi krónikában feljegyezni. Deának fia született, a kit
egész Nagy-Enyedre kellett bevinni keresztelni, mert másutt nem találtak
kálvinista papot. Csak azért is, truczczból is Bertalannak keresztelték.
Medea nem invitált meg senkit a keresztelőre, sem a férjét, sem az
anyját. Úgy sem jött volna el egyik is. Mindegyik felbontatlanul küldte
volna vissza a levelét.
Sidonia grófnőnek volt külömben a legreálisabb oka a haragtartásra Medea
ellenében. A többi mind csak tréfa. De hogy Medea elvitte az anyjának a
hintaját ama bosszuságteljes napon, s abba a kényszerű helyzetbe hozta a
grófnőt, hogy egy parasztszekéren, melyben kukoriczaszárból volt az
ülés, zötyögtesse magát hazáig, ez soha meg nem bocsátható. Sidonia
rögtön elcsapta a kocsisát, s Medea felfogadta. Még ez is hozzá!
Medea e szerint igen csendesen élhette a napjait Dorogmándon. Senki sem
jött hozzá látogatóba. Volt, kivel mulasson: egy kis leánya, a ki már
beszélt, s egy kis fia, a ki még szopott.
Egy késő őszi délután annál jobban meglepte Medeát, hogy egy hintó
gördült be a kastély udvarára, melyből Sidonia grófnőt látta leszállni.
A grófnő tíz évet látszott vénülni egy esztendő alatt. Bottal járt.
Egyszer kificzamította a lábát, mikor a lovak elragadták s a hintóból
kiugrott. Azóta biczczentve jár. Medeával még ezt sem tudatta.
Medea eléje sietett. Olyan hosszú idő óta nem látta az anyját, pedig
olyan közel voltak a kastélyaik.
– Hagyd el! Hagyd el a kérdezősködést! Hogy mi baja a lábamnak? Az csak
hagyján. Sokkal nagyobb bajom van most. Azért jöttem hozzád. Nincs kivel
beszéljek róla. A mi elmult, elmult. Én is elfelejtettem, te is felejtsd
el. Óh az a Lyonel!
– Megint róla akarsz beszélni?
– Róla, a máglyára tenni való gazemberről!
– Ah, most ez a czime?
– Azt tudod, hogy maltai lovaggá tette magát?
– Nem tudom.
– Még tavaly. Csak azért tette, hogy a Lis Blanc birtokot a kezébe
kapja, mielőtt nagykorúvá lesz, s az én gyámságomat megszüntesse. A mint
aztán ezt megkapta, rögtön csinált egy praktikát De L’Aisne Alfréddel.
Annak átadta a dominiumait, magának biztosítva százötvenezer frank
élethosszig tartó járadékot. De L’Aisne viszont oltárhoz vezette Scilla
kisasszonyt, csinált belőle marquisnőt. Az új marquisnő elment
Moszkvába, s Lyonel, a maltai lovagok szent küldetésének tartotta utána
menni. Alfréd a birtokban maradt. S nekem az egész saját vagyonom ott
van beruházva a seigniersi birtokban, a párisi palotában. Aztán a
végrendeletben hagyományozott özvegyi évdíjamat sem fizetik. Most én
perelhetek e miatt De L’Aisne Alfréddel. Ki tudja érem-e a végét?
– De hisz úgy tudom, hogy a mostoha fiad viszont te neked engedte át az
albisorai birtokot, a mit te az eladott gyémántok árából vettél.
– Igen. De épen az volt a pokolbeli gazság, a mit ez a két szélhámos
velem elkövetett. Nekem engedte ám át az albisori birtokát Lyonel, de
azt nem mondta meg, hogy arra előbb kétszázezer forintnyi adósságot vett
fel, s azt be is tábláztatta. Most ezt a kétszázezer forintnyi összeget
követelik rajtam a hitelezők, s ha ki nem fizetem, kihuzzák alólam a
földet, elviszik a fejem fölül a házat. Nekem nem marad hátra más, mint
cyankalit innom.
– De hiszen neked sok pénzed volt.
– Elvesztettem a turfon. A ló-sport nem asszonynak való. A jockey-im
nagyon megcsaltak. Ha kifizetem a saját tartozásaimat, egy sou nélkül
maradok.
– Ez bizony nagyon kellemetlen helyzet.
– Kellemetlen helyzet? Nem azért jöttem én hozzád, hogy tőled
megtanuljam, hogy a helyzetem kellemetlen! Hanem hogy segíts ki a
zavaromból.
– Én? Hogy segíthetnék én ezen a bajon?
– Add kölcsön azt a kétszázezer forintot, a mivel a Lyonel hitelezőit
kielégítem. Nálad megvan az az összeg, a mit az az ember nálad hagyott.
– Micsoda «ember?»
– No hát, Lándory, no.
– Úgy? A Lándory! Az nem az enyim. Az a Lándory leányának a pénze.
– De te rendelkezel vele.
Medea összeszedte egész erélyét.
– Kedves mamám! Én azt az összeget, a mit Lándory munkájával, eszével
szerzett a gyermeke számára, a te Lyoneled adósságainak a kifizetésére
oda nem adom.
– Meg tudnád ezt tagadni az édesanyádtól?
– Már megtagadtam.
– És engeded hogy engemet kiűzzenek a házamból az ég alá?
– Az én házam nyitva előtted mindig, jőjj ide és lakjál itten.
– Ahhoz nem szoktam, hogy magamon kívül más úrnőt ismerjek a háznál.
– Légy te az úrnő: én leszek, a ki engedelmeskedik.
– S te eltaszítasz engemet, az anyádat, egy emberért, a ki téged
csufosan elhagyott, megvetett? Te olyan szívtelen nő vagy, mint a milyen
szívtelen leány voltál gyermekkorod óta.
Ettől a szótól túlcsordult a keserűség pohara.
– Jól van, anyám. Hát beszéljünk egymásnak a szíveinkről, a hogy te
kivánod. Kezdjük el az én keresztelőm napján. Mennyire szerettek engem a
szülőim már a születésem órájában, azt megmondja a nevem. Ha az egész
bibliát felhányják nem találnak nevet a mely gyűlöletesebb legyen az
enyémnél. Neveztek volna el Delilának, Jezabelnek, Herodiásnak, nem
volnék úgy megbélyegezve, mint ezzel a névvel Medea, a mit ti
választottatok ki a számomra. Mások boldogan emlékeznek vissza az
édesanyai arczra, melyet bölcsőjük fölé láttak hajolni. Én nem láttam a
tiedet soha. Mikor már az eszemet bírtam, gyakran úgy tettem, mikor
ágyba fektettek, mintha alunnám s hallgattam, mit beszéltek fölöttem a
cselédek, a kikre bízva voltam: «csak ez ne született volna!» Azon
nőttem fel, hogy nekem nem kellett volna születnem. Hogy az én világra
jövetelem szerencsétlenség. Gyermek voltam, és nem játszottam soha.
Félve néztem a mások játékát, azt tudva, hogy azoknak szabad vígnak
lenni, mert azokat szeretik, engem gyűlölnek. Ha egy karácsonyfát
akartam látni, leszöktem a kapusnéhoz: az állított fel olyant a
gyermekei számára. Nekem nem hozott a Jézuska soha Istenajándékot. Hát
rászoktam arra az eszmére. Nekem ne ajándékozzon senki semmit, de én sem
adok senkinek ajándékba semmit. Aztán kolostorba küldtek. Rossz voltam,
tudom jól. Több büntetést kaptam egymagam, mint az egész leánysereg
összevéve. Nem akartam a hittanító szavait elhinni. Mindennap azt
hallottam, hogy nekem pokolra kell jutnom, másutt nincsen helyem. Aztán
kaptam egy új apát. Öreg ember volt, beteges. Őtet ápoltam. Nekem
panaszkodott. A gyermeknek. Aztán kaptam egy mostoha testvért, a kit te
szerettél, kényeztettél. Te biztattad, hogy szeressen engem. És én
bennem volt valami érzés, a mi iszonyattal töltött el, a mikor te azt
mondtad, hogy csókoljuk meg egymást. Aztán magára hagytuk az öreg
embert. Te adtál nekem pompás ruhákat, s bevezettél a fényes világba, a
hol azt tanultam, hogy vagy minden embert meg kell vetnem, vagy saját
magamat. Ekkor az öreg ember meghalt. Nagy zavar lett a családban az
örökség miatt. Ezt a nagy zürzavart kiegyenlítettétek szépen azzal, hogy
engem dobtatok oda áldozatnak. Hozzáadtál engem egy félemberhez, a kinek
a teste állat, a lelke ördög, de nyomorult mind a kettő; a ki ellen a
menyegzőm éjszakáján úgy kellett magam védelmeznem, mint a pápua
leánynak, az erdőben rátámadó pávián ellen. S mikor ettől megszabadultam
s végre elém hozott a sors egy férfit, a ki egész ember: becsületes
szív, tiszta lélek, csupa szeretet, s ez az ember engem megszánt,
megszeretett, magához emelt, akkor te mindent elkövettél, hogy ezt az
embert meggyalázd, elkeserítsd, hogy engem nyomorulttá tégy. Belevittél
a kisértetekbe. S mikor megszabadultam csoda által, tisztán, ismét
beletaszítottál a sárba. És azt, a ki fölemelt, megtisztított, a halál
elé állítottad, rákényszerítetted, hogy magát és becsületét gyilkoló
kézzel védelmezze, s mikor az nekem minden büneimért megbocsátott, akkor
elüldözted tőlem, élő férjnek özvegyévé tettél. De mindezt
megbocsátottam neked. Hanem azt a perczet, a melyben ama bajadére velem
szembe állva, azt mondá nekem: «egyenlők vagyunk, ön is olyan mint én!»
hogy ezt a pillanatot megszerezted nekem, hogy ezt megérdemeltetted
velem, azt nem felejtem el neked soha! Ez van a szivemben! Már most
tudod. De mert világra hoztál, ebben a kastélyban, ezért a nagy
tartozásomért, itt hagyom neked ezt a világot. Légy te e kastélyban az
úrnő! Én majd ölembe veszem a két porontyomat. Valahol majd csak találok
menedéket.
Sidonia egy üdvözlő szó nélkül hagyta el a leányát.
Nem akarta elhinni, hogy ez az ő arczképe, a mit Medea eléje tartott.
Azt hitte, a tükör a hibás.
Lándoryt átkozta magában, a gonosz varázslót, a ki így el tudta bűvölni
a leányát. Ezt az engedelmes leányt, a ki mindig azt tette, a mit az
anyja parancsolt neki.
Az ajánlott alamizsnát nem fogja tőle elfogadni.
Még voltak halavány reménységei.
Háromfelé is elkötötte a sorsát.
Mielőtt arra a nehéz lépésre szánta volna el magát, hogy a leányához
forduljon segélyért, előbb a párisi ügyvédét bizta meg, hogy ajánljon
egyességet De L’Aisne Alfrédnek. Ő, okiratokkal bebizonyíthatólag,
hétszázötven ezer frankot ruházott be a seigniersi uradalomba, s a
párizsi palota átalakítására, a képtárra. Ezt a jogos követelését
elengedi neki, ha a marquis viszont elvállalja a Lyonel adósságait, a
melyek az albisorai birtokra lettek betáblázva. Ha erre nem áll rá, ő
birói zárt fog kérni a Lyonel vitalitiuma ellen.
A másik vállalata az volt, hogy megszerezte az utolsó pénzén a
longchampsi győztes paripát, a Gladiateurt, s átküldte Angliába a Derby
versenyre. Ismerve a nevezett paripákat, bizonyos volt felőle, hogy a
nagy díjat ő nyeri meg. Akkor a paripát is eladva nyereséggel, legalább
egy időre segít a pénzzavarán.
A harmadik vállalkozása már csakugyan határos volt a kétségbeeséssel.
Annyira megalázta dölyfös lelkét, hogy levelet irt Moszkvába, De L’Aisne
Alfrédnének! A Scillának! Apellált a marquisnő «nemes» szivére. Neki
csak egy szavába kerül, hogy Alfrédet és Lyonelt rábirja az általuk
felvett adósság elvállalására, lerajzolta előtte a zavart, a melybe
juttatták. Biztosra vette, hogy ez önmegalázás által az egykori
tánczosnőt egészen meg fogja hódítani.
Mikor aztán a Medeával történt szakítás után visszatért az albisori
kastélyba, egész halom levelet talált az iróasztalán. Azokat a
czímeikről megtekintve, nagy hirtelen osztályozta. Négy vagy öt Bécsből
volt keltezve, ezeket félre dobta, fel sem bontá. Tudta olvasatlan, hogy
mit tartalmaznak. Exekuczióval fenyegető hitelezők billet doux-jai. Kár
az időért, a mit az ember az elolvasásukra fordít. Ellenben nagyon
megörült a londoni keletet mutató levélnek, egy másikon már messziről
megismerte párizsi ügyvédjének a lapidaris irását, a harmadik levél
Moszkvából jött, orosz felirással, s ebben, a fogásáról itélve, a
papiron kívül egyébnek is kellett lenni.
Legelébb is a londoni levelet szakítá fel.
Hiob hir volt benne! A Gladiateurt leverte egy ismeretlen nevű magyar
paripa a kisbéri ménesből. A grófnő annyit veszített a fogadásokon, hogy
ha most rögtön eladja a versenyparipáját, annak az ára épen fel fog
azokra menni.
Ez kemény csapás volt!
Következett a párizsi levél. Az ügyvéd hosszasan értesíté a grófnőt a
hivatalos eljárásáról. De L’Aisne Alfréd a grófnő beruházásaival szemben
azzal a követeléssel áll elő, hogy ő meg adjon számot az eladott Lis
Blanc gyémántokról, a mik hozzáértők becslése szerint, megértek
nyolczszázezer frankot, s a miknek az eladására nem is volt a grófnő
felhatalmazva. A mi a végrendeletben hagyományozott özvegyi évdíjat
illeti, erre nézve De L’Aisne marquisnak az a nézete, hogy azzal az
általános örökös, Lis Blanc Lyonel tartozik. De L’Aisne Alfréd csak
annak a vásárlója, s az ő szerződésében ez a teher nincs fölvéve. Tehát
ezzel a követeléssel forduljon Lyonelhez. Ebből nagyon kellemetlen per
lesz. Szeretné, ha más ügyvédet választana a grófnő.
Kezdett vele a világ körben tánczolni. Ez a remény is meghiúsult.
Most már félve nyúlt a harmadik levélhez, a moszkvaihoz.
Az ollóval kellett felmetszeni, mert ugyancsak le volt kötözve és
pecsételve.
A tartalmát nagyon könnyű volt elolvasni. Irás nem volt benne semmi,
hanem egypár remekül hímzett, finom selyem harisnya! No hogy ne legyen
kénytelen az ember «mezítláb elszaladni» ebből a kastélyból.
Ez az affront végső dühbe hozta.
Látta, hogy a kihez csak fordul a panaszával, az mind kigúnyolja. Senki
sem érez iránta irgalmat. Mindenki azt mondja: «úgy kell neki!»
– No hát legyen egészen «úgy!»
Egy idő óta fényképezéssel foglalkozott.
Hallotta egykor Traumhold bankár történetéből, hogy azt a szolgája azzal
a cyankálival mérgezte meg, melyet a leánya a fényképek előállításához
használt.
Erre gondolt, mikor azt a csendes mulatságot megszerezte magának.
Előkereste a fényképészeti szerek közül azt a fekete üvegcsét. Aztán
töltött magának vizet egy ezüst pohárba. Az üveg tartalmát betölté, s
betakarta a kehely ezüst fedelével. Azt hallotta, hogy a méreg veszti a
hatását a napfényen.
Hagyta azt magában elolvadni.
Mindent tulélhet az ember, csak azt nem, ha kinevetik.
Hát megsiratni fogja-e valaki?
Senki.
Hallhatta elégszer, mikor a high life-nak egy-egy hirhedett alakja, a
kártyán, a turfon vesztett összegek miatt, az életét oltotta ki, hogy
mit mondott fölötte az egész világ? Azok, a kik vele együtt mulattak, a
kik belevitték, a kik a köntösén megosztoztak! Ő rá is épen olyan
«búcsuztató» vár.
«Nem lehetett rajta segíteni! Bolond volt!»
Minden ember kiszedi a fényképalbumából az arczmását, s eldugja, hogy ne
lássa többé. A ki a nevét kiejti, előre bocsátja ezt a szót, «szegény
bolond». Ez az ő «titulusuk».
Csak egyféle emberfaj sír fölötte. A hitelező. De az is csak az
«akczept»-jét siratja. Ezek azok az örökösök, a kik nem nevetnek!
Eszébe jutott, hogy ilyen megfordított örökösök levelei most is hevernek
az asztalán.
Meg akarta magának szerezni azt az utolsó mulatságot, hogy ezeknek a
fenevadaknak az acsarkodásában gyönyörködjék! Hogyan fenyegetőznek, hogy
készülnek üldözni. Haha! Milyen fintor pofákat fognak majd vágni, mikor
becsapja az orruk előtt az ajtót: «no hát jőjjetek utánam!»
A méreg szépen olvadozott már az ezüst pohárban. Nehéz, vérfagyasztó
illata az egész szobában érezhető volt.
A mint egyikét a kezébe akadt leveleknek felbontá Sidonia s elkezdte a
tartalmát olvasni, bámulva tekinte szét maga körül. Azt hitte: álmodik.
Újra elolvasta. A szemei elkezdtek ragyogni; az arczát őrjöngéshez
hasonló mosolygás derengeté. A levél reszketett a kezei között. Felkapta
a méregpoharat s a nyitott ablakon át kiönté annak tartalmát.
És azután, arczát az ég felé emelve, azt a levelet kebléhez szorítá mind
a két kezével. Más ember azt mondta volna: «van Isten az égben!» ő azt
rebegé: «van még ember a földön!»
S azzal térdre esve, a mellét megüté az öklével.
«Miserere mei Domine! Mea culpa, mea culpa, oh mea maxima culpa!
Pedig oltárkép sem volt előtte, – sem közönség, a ki látja.
*
Lándorynak elég dolga volt a képviselői pályán. A kiről megtudják az
országban, hogy dolgozni tud, az biztosítva van az unatkozás ellen. Alig
volt ideje nagy néha a jószágára kirándulni. Azt sem örömest tette.
Mindenütt beszélő üresség fogadta. Fájó emlékek.
A Godivának tett fogadása rég be lett váltva: Traumhold nevét áldották
az árvák.
A Svábhegyen vett magának egy kis villát; abban töltötte az idejét, a mi
a bizottságok üléseiből fenmaradt. Ott laktak ketten, Péterrel; a míg
csak a hó le nem esett.
Egy este, mikor megérkezett a villájába: tüzet látott konyhájában égni.
Ki főz itt vacsorát? Péternek nem kenyere a szakácsság.
A ki a tűzhely előtt állt, s valamit kavargatott egy serpenyőben, az
volt a Lidy Carcasse.
Bertalannak nagyot dobbant a szive.
– Maga itt van, Lidy? Mit főz?
– Gyermekpépet.
Bertalan nem kérdezett többet. Futott a konyhából a szobába.
Az asztal mellett látott egy nőt ülni, a ki csücskés pohárból itatgatott
egy kis porontyot az ölében.
Nem is lépett, csak úgy odaesett melléjük; két karjával átölelve mind a
kettőt.
– Nem versz ki bennünket? – kérdezé az a nő.
Hány csók volt elég erre megfelelni?