Lyonel annyira helyreépült már, hogy a kezeit kibonthatták a
kötőlékeiből, a homlokán kapott seb is behegedt. Fekete kesztyüket
viselt, a miken a hiányzó ujjak ki voltak töltve vattával.
Egy napon meglátogatta Alfréd, a ki még mindig Kolozsvárott időzött.
(Nagyon beleszeretett Erdélybe, – ha igaz.)
– Nos hát hogy vagy? Tudod már a kezednek hasznát venni?
– A hogy vesszük. A szivart a számba tudom tenni vele, s a levest is fel
tudom kanalazni.
– Én tudok Londonban egy gépészt, a ki olyan műujjakat készít, hogy még
majd vadászhatol is.
– Köszönöm szépen.
– Hát irni tudsz-e már?
– Talán bizony valami leirni valót hoztál a számomra? hogy üres óráimban
egy kis mellékkeresetem legyen? Az bizony nagyon jól fog esni, mert
Sidonia mama azt vette a fejébe, hogy semmi sem térít meg úgy az igaz
útra, mint ha az apanageomon túl nem küld semmi pénzt, ez pedig már két
esztendőre el van költve.
– Hát hiszen épen azért jöttem hozzád, hogy rajtad is segítsek, meg
magamon is.
– Az utóbbit nagyon elhiszem.
– Tudod, hogy mit igértél, mikor vállalkoztam rá, hogy elkisérlek ebbe
az érdekes világrészbe?
– Különös, hogy te olyan jól emlékezetedben tartottad.
– Hogy a váltóadósságaimat kifizeted. Azok most megint lejártak, be is
vannak pörölve. Ujra alá kellene írni. Azért kérdeztem, hogy tudsz-e már
írni?
– Én ehhez az igéretemhez föltételeket kötöttem.
– Hát én azokat mind teljesítettem. Megigértem, hogy Medeával
összehozlak, titkos légyottot kapsz s ez alatt a férjet leszegezem egy
helybe. Megigértem, hogy Lándoryt pisztoly végére kerítem eléd.
Megtettem mind a kettőt. Ott voltál. Előtted volt az asszony is, a férfi
is. Hogy a pisztolyod hátrafelé sült el, arról én nem tehetek. Még ide a
helyedbe is eljött Medea, akkor meg kidobtad.
– Mert most már Scilláért őrjöngök. Ah, ha te tudnád, hogy micsoda nő
az!
– Ha én tudnám, hogy Scilla micsoda nő! Ez jól volt adva. Mintha nem az
ő finom szájacskája ette volna meg a chaussée d’Antini palotámat, meg a
chevreuxi uradalmamat.
– Igen, de engemet szeret!
– Az már más. Nekem csak szeretőm volt. Hanem hát most azt a bolondot
vette a fejébe, hogy tisztességes asszony akar lenni. Grófné, vagy
marquisné. Azon alul még egy krajczárt sem enged.
– Én el is veszem.
– Vennéd, ha lehetne.
– Hát lehet. Megmondtam neki itt ezen a helyen. Sidonia mamán
jelenlétében. Lehetővé fogom tenni. Elválok a nőmtől.
– Kifelejtettél a számításodból egy coefficienst. Azt, hogy Scilla nemes
lelkű leány.
Erre mind a ketten kaczagtak.
– Becsületemre mondom. Nem tudja a lelkére venni, hogy valamelyik
imádóját mezítlábra levetkőztesse. Engem is azért dobott ki a hajóból,
hogy a vízbe ne fuljak. Most már nincs is szüksége rá. Oroszországban
egész új aranybányákat nyitott meg. Azt mondják, hogy az egész orosz
hadi flotta az ő tengeröblében horgonyozott. Egyszer az orosz czár
nagyon megsajnálta az éhező montenegróiakat, s nagy summa pénzt
assignált a főemberének, hogy azért küldjön a pártfogolt hű
fajrokonoknak egy gálya rozsot. De sohse sütöttek abból lepényt a jámbor
csernagorczok. Mikor kérdezősködtek a gabonás hajó után, az volt rá a
válasz, hogy elsülyedt a «Scilla» örvényében.
– Ez most a pénzre nem ád semmit. Neki név kell.
– Hát’sz azt kaphat nálam. Nekem kettő is van.
– A czimeres név kell neki. Tudom, hogy te hagynál választani. De jó
szerencse, hogy a mennyei gondviselés egy őriző angyalt rendelt a
számodra. A magas lelkű Lis Blanc grófnő meghozatta a papád
végrendeletének a másolatát, s azt kegyes volt Scillának megküldeni. S a
mint ez a nemes keblű leány abból megértette, hogy te rögtön elveszted
az egész örökségedet, a mint a katholikus hitből kitérsz, azt mondá:
«Nem! Ezt nem vehetem a lelkemre. Inkább kitépem a szivemből azt az
érzést Lyonel iránt, ha elvérzik is fájdalmában, de mezítlábos grófot
nem vezetek az oltár elé». Ez jó sakkhuzás volt.
Lyonel káromkodni készült.
– Hanem én tudok egy még jobbat, a mi egyszerre «sekk–sakk!» S a
királynét elveszem.
– Hogyan?
– Hát mondtam, «a királynét elveszem!»
Arra összenéztek. Megértették egymást és elkezdtek kaczagni.
Aztán együtt maradtak egész estig s kidolgozták az egész sakkfeladványt.
«Világos indul s harmadik huzásra mattot mond».
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lis Blanc grófnő nem sokára egy tökéletes bocsánatkérő levelet kapott a
mostoha fiától.
Lyonel elismerte illetlen magaviseletét. Hibáját az ördög
incselkedéseinek tulajdonítá. Varázsigézete alatt állt annak a női
dæmonnak, a kire most már iszonyattal gondol vissza. Álomnak véli, hogy
valaha ezt még nőül akarta venni. ✝✝✝ három kereszt jelölje a nevét a
kisértő rossz szellemnek. Kéri, hogy fogadtassék vissza Sidonia mama
hajdani kegyeibe. Esedezik, hogy bocsánata jeléül jöjjön le még egyszer
Albisorára. Vegye át a kastélyt, mint úrnő, a ki abban korlátlan
hatalommal intézkedik. Különben ő maga fog mezítláb, egy ingben,
szőrkötéllel a nyakán, Canossába zarándokolni stb.
És Sidoniának oly nagy volt az elfogultsága kedvencze iránt, hogy rá
hagyta magát szedetni e bűnbánattal teljes levél tartalma által. Még az
nap sietett Albisorára Lyonelt meglátogatni.
Bezzeg másforma fogadtatás várt most rá, mint a milyen a minapi volt.
Lovasfutár jelenté előre a közeledtét. Az egész oláhság ki volt rendelve
a kastély kapujába, hogy az érkező hintót vivátokkal, puskalövésekkel és
georgina bukétokkal fogadja. Az előcsarnokban glédába állítva várt a
cselédség, volt kézcsókolás elég. A lépcső alján várt reá Lyonel, salon
kabátban, a gomblyukába egy margerita tűzve, Sidonia kedvencz virága, és
mögötte három attiladolmányos uri ember, a kiket Lyonel egyenkint
bemutogat az anyjának: (a neveiket maga sem képes összehozni) tiszttartó
úr, fiskális úr, jegyző úr.
– De micsoda nagy parádéval fogadnak itten engemet? Kérdezé Sidonia
grófnő, a ki a puskalövéseket különösen elengedte volna.
– Az uradalom új földesasszonyát üdvözlik e hű emberek. Tudod, hiszen
értesítettelek, hogy én a nevemre írt albisorai uradalmat formaszerűen a
te nevedre kívánom átiratni, s a tulajdonjogot minden jogczímmel te rád
ruházom át.
Sidonia meg volt hatva a fiui kegyeletnek e nagyszerű tanujele által.
És azután Lyonel, karját nyujva Sidoniának, felvezeté őt a kastély
termeibe. Ott már az író-szobában el volt készítve minden a hivatalos
ténykedéshez. Az engedély okmány három felzetben megírva, bezsinórozva,
kellő bélyeggel ellátva. Azt a jelenlevő társaság előtt felolvasták.
Egészen rendben volt. Semmi kifogás ellene nem támasztatott. Lyonel
sajátkezűleg aláírta, kezének nyomoréksága miatt marokra fogva a tollat.
Azután a közjegyző írta alá, majd a tiszttartó és a fiskális, mint
tanuk, végre Sidonia grófnő. Ütöttek rá tömérdek pecsétet. Egy példány a
közjegyzőnél marad, egy a megye levéltárába lesz letéve, az eredetit
átadták Sidonia grófnőnek, a kinek az arcza ragyogott e perczben a
diadaltól.
E hivatalos ténykedésre következett egy fényes lakoma, a miből nem
hiányzott a híres kolozsvári töltött káposzta, levelensült, az arany
galuska, a foghagymás felsár káposzta czikával és zöld
paprika-salátával, egy szóval mind az, a mivel a kegyetlen «thugok» a
vendégeiket agyon szokták fojtogatni, hozzá keresdi bor, a mely mellett
elbujhat minden rajnai! Leültek egy órakor az ebédhez, igaz magyar
szokás szerint, s felkeltek fél nyolczkor, ugyanazon szerint. Akkor már
sötétedni kezdett, s a vendég uraknak még messzi volt hazáig.
Mikor végre magukra maradának, akkor azt mondá Sidonia Lyonelnek.
– Ez mind igen szép volt édes fiam, hanem, már most szeretnék veled a
fődologról beszélni, a miért idejöttem.
– Legyen szerencsém hozzád a szobámban, mondá Lyonel, a ki az egész ebéd
alatt nem ivott mást, mint forrásvizet, teljesen józan volt. Lehetett
vele okosan beszélni.
– Arról a nőről kívánsz megnyugtató nyilatkozatot tőlem, ugy-e bár?
Kezdé Lyonel, midőn a szobájába érve, Sidoniát egy karszékkel
megkinálta. Minthogy a nevét egyikünk sem kívánja többé kimondani,
nevezzük őt a «Syrén»-nek.
– Találó név.
– Tehát tudd meg, hogy a mennyire szerettem eddig, annyira megvetem most
azt a teremtést. Itt a levél a mit hozzá írtam. Sajátkezüleg. Nagy
kínnal. Ökölre fogva a tollat. Nehéz lesz elolvasnod, majd elmondom a
tartalmát. «Közöttünk mindennek vége. Ön egy borzasztó jellem. Én
türelmes vagyok a szerelem minden botlásai iránt, de a szívtelenséget
elítélem. Azt, hogy ön amerikai petróleum királyokat, angol peereket és
orosz herczegeket tönkre tett, megbocsátom, de a mit legújabban
megtudtam önről, az önnek az alakját egyszerre a láthatáron alól
sülyeszti előttem. (Ugy-e, milyen erőteljes styl!) Megtudtam, hogy ön
egy ízben, egy egész gabonával terhelt hajót, mely az orosz czár kegyes
indulatából az éhező montenegrói népnek volt szánva, nem irtózott
elkaperezni. (Erős szó, de ideillik.) Ez qualificálhatatlan eljárás
volt! Ám merítette légyen ön ki a főurak aranybányáit, de elrabolni az
éhező szegények szájából az utolsó falatot, ez jezabelség. (E szót én
csináltam, ő rá illik.) Ez oly fekete szívre mutat, melyet Golkonda
minden gyémántjai sem fényesíthetnek meg. Én önt nem ismerem többé, s
jegygyűrűjét ezennel visszaküldöm. Éljen vígan! Lis Blanc Lyonel». Meg
vagy vele elégedve? Én ezt a levelet te nálad hagyom. Te küldd el a
Syrénnek. Ő holnapután tartja a búcsúelőadását Budapesten, legyen ez az
én búcsúszavam, a befejező üdvözlet hozzá.
Sidonia grófnő egészen el volt érzékenyülve e levél tartalmától. Mégis
alapjában nemes szíve van ennek a Lyonelnek.
A levélnek még egy utóirata is van.
«Ne hogy azt mondja ön, hogy Lis Blanc Lyonel gróf önnek adósa maradt,
én, hogy az ön vétkét expiáljam, küldeni fogok az inségben hagyott
montenegróiaknak, mennyit irjak ide mamán?
Sidonia meghőkölt.
– Elég lesz ötezer forint.
– Átkozott kevés egy országnak! Nálad van a pénz?
– Épen annyi van nálam.
– Dugd ide a zsebembe.
– S azzal felmarkolta a tollat, s kiegészíté a levél végsorait e
szavakkal:
… ötezer, számszerint 5000 frtokat osztr. ért.
S azzal borítékba tette a levelet, lepecsételte s átadta Sidoniának.
E szerint a grófnő teljes elégtételt kapott a rajta esett megbántásért,
ugyanazon a helyen, a hol a sérelem elkövetődött.
Megcsókolta Lyonel homlokát.
– Most már okos ember vagy. Remélem, hogy ilyen is fogsz maradni.
– Oh én egészen megjöttem a világból, drága mamám. Huszonkét éves vagyok
csak és már nem áll előttem semmi a mi után vágyódjam. Én lemondok
végképen a világról, s a föld minden gyönyörűségeiről.
– No, no, Lyonel, mit akarsz ezzel mondani?
– Dönthetetlen elhatározásom, hogy belépek a maltai szent lovagrendbe.
– Lyonel!
– Igen. Harczoló szerzetes leszek, s áhítatos vezeklésben töltöm el
hátralévő napjaimat.
– Lyonel! Te valami iszonyú galádságon töröd a fejedet!
– Oh ne gyanusítsd kegyeletes missiomat.
– Te maltai lovaggá akarsz lenni azért, hogy akkor az atyád végrendelete
szerint rögtön a kezedbe kapd az atyai birtokokat, s az én
gondnokságomtól megszabadulj. Akkor aztán De L’Aisne Alfréd elveszi
Scilla kisasszonyt, csinál belőle marquisnőt, s ti ketten, szép
egyetértésben megosztjátok egymással azt, a mit birtok!
Lyonel nagyot kaczagott.
– Oh, milyen nagy diplomata veszett el benned, drága szép mamám! Hogy ki
tudod találni az embereknek a legtitkosabb terveiket is!
Sidonia grófnő a dühtől és ijedtségtől reszketve állt fel a karszékéből.
A fogai összevaczogtak. Most értette már meg, hogy milyen csuffá lett
téve. Megfosztva a Lis Blanc vagyon kezelésétől egyetlen hóbortos ötlet
által. Egy Megæra tekintetével nézett Lyonelre, s összeszorított fogai
közül azt mondta neki:
«Raoul Ripaille!»
*
Pedig hát ez volt a «Columbus tojása».