Medea egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét. Képzelete eléje hozta a
történendőket. Miért kellett ennek így bekövetkezni?
Senkit sem tudott okolni, mint saját magát.
– Miért egyezett bele, hogy Lyonelt elfogadja titokban, a férje tudta
nélkül? A jó szándék, az erős elhatározás, az üdvös czél mind nem menti
azt ki. Azért ez mégis egy végzetes tévedés marad, melyet önmaga sem
bocsáthat meg magának.
Most már a megbánás késő.
Tudta jól, hogy minő veszélybe kergette bele a férjét azzal, hogy
elmondta neki az anyjától hallott pletykát. Annak most nem maradt más
választása, mint a fejével neki menni annak az alaknak, a ki közte és a
felesége között áll. Az pedig halálos ellenfél.
Olyan soká akart megvirradni.
A kis leánya ott aludt az ágyában. Ma nem bizta azt a dajkára. Egész
éjjel annak az álmát őrizte.
Csak most érezte, hogy mennyire szereti a férjét.
Nagyon sokat sirt.
Pedig lett volna mentsége is. Ez a csodálatos emberi alkat, a minél nem
tudni, hol végződik a test, hol kezdődik a lélek? Mi benne az állati
ösztön, mi a szellem akaratereje?
Egy idő óta ismét boldog reményben érezte magát, ez állapotban a nő
ingerlékeny, izgatott, szeszélyes, kedélybeteg. Lehet-e neki
beszámítani, a mit ilyenkor tesz, mond, érez? Nem kell-e neki mindent
megbocsátani azért, hogy ezt az átokkal párosított Istenáldását keblébe
fogadta?
A mint pitymallott, felöltözött, s felsietett a várkastély őrtornyába.
Onnan kilátás nyilt a messze vidékre. Felvitette magához azt a nagy
távcsövet, a melylyel a mult nyáron az ég csodáit együtt bámulák. Azon
keresztül kémlelte végig a hegyek közül alákanyaruló országutat.
Ott az útfélen volt egy kőkereszt.
Egyszer csak azt látta, hogy az erdő sűrűjéből egy emberalak jön elő, s
az a kereszt felé tart.
A távcső olyan közel hozta hozzá az alakot, hogy ráismerhetett. Péter
volt.
Mért jár ez korán reggel az erdőn? Hisz ő nem vadász.
A szolga leül a feszület talapzatára s tenyerébe hajtva a fejét, ott
méláz mozdulatlanul.
Úgy szeretne rákiáltani: «Mit méláz ön? Mire vár ott? Nem izent öntől
nekem valamit a férjem?»
Majd fölkel az inas, s térdre bocsátkozik a feszület előtt és imádkozni
kezd, utoljára átöleli a keresztet és zokog.
Kit sirat ott? Kiért imádkozik?
Egyszer aztán neki iramodik, s elkezd nyargalni fel a hegynek, mint a ki
eszét veszté. Ez már lát valamit közeledni az országuton, a mit a
kanyarulat még eltakar Medea szemei elől. Az elé szalad a szolga.
Most előbukkan, a mi elé sietett, a kocsi.
Medea ráismer a kocsira, rá a benne ülőre. Bertalan maga hajtja a
lovakat.
Mikor a Pétert eléri, megállítja a kocsit és leugrik az üléséből.
Az inas odarohan hozzá, megragadja a kezét, összecsókolja azt és kaczag,
s a kalapját a levegőbe hajítja.
A távcső még az arczkifejezést is láthatóvá teszi.
Aztán a tenyereivel összetapogatja az urának a testét, nem történt-e
semmi baja?
Bertalan szól hozzá valamit, a mire az visszafelel.
Ha meg lehetne hallani, hogy mit beszélnek?
Egyszer aztán mond valamit az úr a szolgájának, a mitől ennek az arcza
megvadul, az ökleivel üti a mellét, majd térdre bocsátkozik, s felemelt
három ujját az ég felé rázza, esküdözve és fejével mutatja, hogy az nem
igaz!
Nem igaz, hogy valaki mérget kevert volna Lyonel italába, a saját
gyávasága volt a méreg! Ezt már érthette Medea, ha nem hallotta is.
S erre az úr lehajol a szolgához és átölelve azt, megcsókolja annak az
orczáját.
Az úr a szolga arczát!
Akkor aztán a szolga megfordul s visszafut az erdőbe hanyatthomlok,
hegynek alá-felé. A kocsi lassabban haladhat a lejtőn, bekötött
kerékkel.
Medea lement a toronyból a verandára, a hol a kocsival meg szoktak
állni.
A kocsinál hamarabb megérkezett Péter. A gyaloguton megelőzte az urát.
Még arra is ráért, hogy pihenten jőjjön az asszonya elé.
Medea ott állt egyedül a verandán, fehér reggeli pongyola köntösében.
– Mi hir, Péter?
A szolga alig bír szót kiejteni.
– Az uram, megérkezett.
És arra előveszi a sirás, nem bir magával, illik, nem illik? megfordul
és otthagyja az úrnőjét.
Aztán becsörömpöl a kocsi az udvarra. Bertalan leszökik belőle, odadobva
a gyeplőt a kocsisnak.
Medea, mint egy bűnbánó szent áll ott, lehajtott fejjel, s várja, hogy
mi fog vele történni? vajjon megöli-e? vajjon megszólítja-e?
Az pedig három lépcsőt szökve rohan fel hozzája ragyogó orczával, s
odarántva a karjai közé a nőt, azt kiáltja neki, «nem hagylak elvenni
magamtól!»
S úgy őleli, majd megfojtja.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Bertalan egy szót sem mondott el Deának mind abból, a mi az elmult órák
alatt történt. Ilyenről nem beszél a férj a felesége előtt.
Másnap aztán mindent megtudhatott Medea a kolozsvári lapból. Le volt
abban írva az egész párbaj minden részleteivel. A párbaj indokául az
volt felhozva, hogy Lándory a sógorával a nemzetiségi politika fölött
zördült össze.
Csak akkor rémült el Medea, mikor azt olvasá, hogy a férje is sebet
kapott. Elájult bele.
Mikor életrehozták, odavonta magához a férje fejét.
– Hol vagy megsebesítve?
– Sehol. A golyó eltalált, de nem sebesített meg. Egy kis horzsolás az
egész.
Dea odahozatta a kis leányát.
– Tudod, ki fogta fel a golyót? – ez a két kis kéz itt!
Bertalan már akkor gondoskodott róla, hogy azt a kabátját, a melyet a
golyó megtépett, elpusztítsák, Medea ne tudja meg a veszélyt, a melyben
ő forgott, soha.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez után az esemény után következett egy csendes hét, a mi alatt a
zaklatott kedélynek ki lehetett pihenni magát.
Egy hét mulva a kolozsvári látogatás után, ismét eljött Sidonia grófnő
Dorogmándra a leányához.
Gyászba volt öltözve s nagyon meg is botránkozott rajta, hogy Medeát
koczkás pepitaszövet öltönyben találta.
– Mit cselekedtél, te szerencsétlen asszony? – ezzel a szóval köszönte
be hozzá.
– A mit te tanácsoltál, anyám.
– Ah, én nem mondtam azt neked, hogy tálald ki egyszerre, egész
forrójában ezt a dolgot a férjednek.
– De én nem tudtam azzal a tudattal élni, hogy a férjem gyáva és
alávaló. Ha félt, öljön meg, de ne tegyen csuffá. Szeretem, hogy
elmondtam azt neki, a mit tőled hallottam. Ő adott nekem arra egy olyan
választ, a miért a lábaihoz kellett volna borulnom. «Ha tudott volna
valamit abból, a mit ráfognak, a hajánál fogva hurczolta volna ki az
asszonyát a szobájából, a helyett, hogy magához közel ereszsze.» Ez a
szó engem össze is tört, de ujjá is alkotott. Elhiheted, hogy többet nem
fog a titkos lépcsőkön feljönni senki, ha egy angyal lenne is. Arra is
te birtál rá. Az Isten igazságos volt. Azt ejtette el, a ki bűnös.
– Ne vétkezzél! Ne szidalmazd őt, a ki te miattad szenved.
– Szenvedtem én többet ő miatta.
– Két keze tönkre zúzva.
– Nekem a szivem volt összetörve.
– E drága szép arcz foltokkal teleszórva!
– Hát az én lelkem foltjai olcsók?
– Te egy szörnyeteg rabja vagy. Egy ezeregyéjszakai dzsiné, a ki az
áldozatát lánczra kötve tartja.
– S azt akarod, hogy én meg az ezeregyéjszakai menyasszony legyek, a ki
a látogatói gyürüit zsinórra fűzi?
– Az nagy külömbség. Lyonel mostohabátyád. A világ előtt semmi vád nem
érhet.
– Elég, ha én ismerem őrjöngő szenvedélyét. Ha ráálltam, hogy egyszer
találkozzék velem, Isten a tanum! csak azért tettem, hogy a lelkére
beszéljek, hogy szünjön meg e szenvedélyével üldözni.
– Most nincs szó szenvedélyről, csak szenvedésről. Ő sebesülten ül
karszékében, magával is tehetetlen. Egy köny, a mit sebeire ejtesz,
balzsam fog azokra lenni. Megtagadsz-e tőle egy könycseppet?
– Én könyeimmel áztattam fejvánkosomat egy keserű éjszakán át miatta!
Nem tudtam imádkozni! Rettegtem az Istentől. Te azt nem tudod, hogy mit
szenvedtem én azon az éjszakán.
– Azt jól mondod. Az én álmomat nem ronthatta el az a hír soha, hogy a
férjem párbajt vív miattam. Ezt nem tudom.
– Ne értelmezd rosszra a szavamat. Én nem szólok rólad. Arra nincs
jogom. De én szeretem a férjemet. Ő engem megvédett, férfi, lovag módra.
Az életét tette fel értem. Azután megbocsátott. Másodszor nem fogok neki
alkalmat adni rá, hogy megbocsásson.
– Hiszen nem tudja meg. Az én hintómon jösz. Egy sétakocsizás az egész.
Négy óra alatt oda vissza. Ő óhajt téged látni. Csak látni, csak egy
vigasztaló szavad hallani, csak a hüsítő kezedet érezni sebzett
homlokán, s aztán visszajöhetsz. Senki nem fogja tudni, hogy ott voltál.
Milyen nagyon szerettétek egymást, mikor gyermekek voltatok!
E szónál megnyilt az ajtó s belépett Lándory.
Nem üdvözölte Sidonia grófnőt. A feleségéhez beszélt.
– Kedves Dea. Én téged arra kérlek, válaszsz kettőnk között. Vagy én
tőlem válsz meg örökre, vagy az anyádtól.
Medea elámulva nézett a férjére, nem tudott mit mondani.
Sidonia grófnő hamarább megtalálta a szavát.
– Uram! Ezért az erélyért kezdem önt becsülni.
– Hát hogy teljesen kiérdemeljem a grófnő becsülését, ismétlem a
kérdést, vagy én távozom el ez órában örökre, a soha vissza nem térésre,
a kastélyból, vagy Lis Blanc Sidonia grófnő? Rajtad függ az elhatározás.
– Bertalan! Rebegé Medea, kezeit könyörgésre kulcsolva.
– Engedek időt a megfontolásra. Ebéd idejéig gondolkozzál rajta. Ha azt
akarod, hogy én hagyjalak el, az megtörténhetik minden feltünés nélkül.
Otthon megválasztottak képviselőnek tudtomon kívül. A két pap, a ki a
politikai téren egymásnak kemény ellenfele volt, sok küzdelem után
megegyezett abban, hogy engem kiáltasson ki képviselőnek. A mandatumot
megküldték, rajtam áll, hogy elfogadjam, s akkor mehetek Budapestre, a
családomat falusi birtokán hagyva, a hogy százan mások. Senki sem fog
más indokot keresni. Azontúl egészen szabad vagy, nem fogom a rablánczod
végét. A leányomat nálad hagyom. S hogy annak a sorsát biztosítsam,
kezedbe teszem le azt az ötszázezer frankot, a mit a munkámért kaptam a
párisi kiadótól. Kezeld okosan, s neveld a leányodat szeretetben. Rólam
nem szükség neki tudni. Gondolkozzál azon, a mit mondtam. Ebéd idejéig
várok a válaszodra. Ha nem küldöd, megyek bucsú nélkül.
Azzal megfordult és kiment, magára hagyva a két asszonyt.
Medea kétségbeesve tördelte kezeit.
– Anyám, én szeretem őt!
– Akkor hivasd a cselédeidet, s dobasd ki innen az anyádat, mert én
innen, apád ősi kastélyából, egy «pékin» szemforgatása elől, önként ki
nem megyek.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lándory gyorsan ment át a saját lakosztályába. Ott találta Pétert.
– Málházd össze a holmiaimat. Lehet, hogy egy óra mulva mennem kell
Budapestre. A kocsis készen álljon.
Péter szótlanul engedelmeskedett.
Lándory felindultan járkált fel s alá szobájában, az ablaktól az ajtóig.
Majd nyugalmat erőszakolt a kedélyére s összeszedte az irattárát.
Egyszer kinézett az ablakán, a honnan a kertbe lehetett látni.
A dajka ott sétált, a kis gyermekkel a karján.
– Soká maradunk Budapesten? – kérdezé Péter.
– Én meglehet, hogy nagyon soká.
Aztán eszébe jutott neki, hogy hiszen Péternek felesége van.
– Te visszajöhetsz a feleségedhez.
– Majd csak az urammal együtt.
– De hátha én nem fogok visszajönni?
– Akkor meg épen szükséges, hogy itt maradjon ennél a háznál «egy» Lidy
Carcasse!
Péter kitalálta azt, a mit az ura gondol e perczben.
S a mint ez ki volt találva, Lándory nem volt többé ura a keserű
indulatának.
– Nem várom a határóra időt! Azonnal megyek! Eredj, fogass be rögtön!
Mit gondolkozik rajta? Neki rögtön kellett volna válaszolni! Nem
halogatom tovább! Vége van!
Péter futott a rendeletet foganatosítani.
Tíz percz mulva egy kocsi gördülése hallatszott az udvaron, s aztán a
felvonó hídon.
Lidy Carcasse az úrnője szobájába lépett, kisírt szemmel.
– Ki távozott el? – kérdezé Medea.
– A Péter, – rebegé Lidy, a kinek természetesen az volt a főszemély.
– A Péter? – kérdezé Medea elbámulva.
– Igen. Az urával. Azt mondta, hosszú útra mennek.
– A férjem is?
– Az úr elébb a kertbe ment. Ott sétál a dajka a kicsinynyel. A kicsikét
megcsókolta s a dajkának adott tíz aranyat. Azután nem szólt semmit.