Medea bénult kedélylyel rogyott le egy karszékbe.
Éppen egy perczczel elébb azt mondta az anyjának:
– Te hát maradj itten, az apám ősi kastélyában, én majd a férjemmel
elmegyek innen.
És ő nem várta azt be.
– Látod! – kiálta fel diadalmas arczczal Sidonia. – Így szeret! Elhágy!
S nem várja be a válaszodat. Még a saját maga által szabott időt sem
várja meg. Nem csak szeretettelen, de igaztalan is, és szószegő.
Medea is érezte, hogy ez igaztalanság!
És még ha igazsága volna is! Hát nem ő volt-e valaha, a ki azt mondá,
hogy a világ minden igazsága nem nyom annyit, mint egy virág himpora, a
miben szeretet lakik!
Nem ő volt-e az, a ki azt mondta, hogy a szerelem egy tenger, a minek
fenekét nem találni! Hát a tenger is kiapadhat?
Így elfutni, egy bucsúszó nélkül!
– Majd visszajön! Attól ne félj! Ismerem én az ilyen raptusokat.
Sidoniának szertelen jó kedve volt.
– Hadd fusson hát a bolond! Egy hét mulva tudom, hogy visszajön. S ha
nem, hát nem. Tanulja meg, hogy nem ő találta fel a büszkeséget. Mi
menjünk ebédelni. Legalább ezt megvárhatta volna.
Medea el volt keseredve.
Elfutni az ebéd elől! Ez mégis kegyetlen, szándékos megbántás. Az egész
háznép előtt nyilvánossá tenni, hogy harag van a házastársak között! És
mikor e kiméletlenség nincs megérdemelve! Hiszen Medea nem egyezett bele
Sidonia kivánságába. Ellene mondott anyja meghívásának. Nem volt
szüksége a férjnek beavatkozni, ő magától is meg tudta óvni a
kötelességét. S most úgy bánik vele, mint egy megvetett nővel! Így terem
meg a pipacs a buza között.
Ebéd után azt mondá Sidonia leányának.
– Öltözzél hát feketébe.
S Medea felvette a fekete ruháját.
Sidonia hintaja be volt fogva, a két hölgy elhajtatott Albisóra felé.
Medea azt hitte, hogy most már neki nem csak joga, hanem kötelessége
visszatromfolni.
Hisz ez még nem hűtelenség!
A mint a hintó a kastély park-útjáról kikerült az országútra, csaknem
összeütődött egy másik úti-hintóval, mely a rendes úton jött, két
telivér rézderes volt eléje fogva. Az valamivel elébbre volt, s így a
hintóban ülő arczát nem lehetett meglátni.
– Kerüld el azt a kocsit, mondá Sidonia a kocsisának. A grófnő, mint
professionált lókedvelő, a legjobb ügetőket választotta ki magának s így
bizonyosra vette, hogy azt a másik kocsit a háta mögött hagyja.
Hanem annak a másik fogatnak a kocsisa is becsületkérdést látszott
csinálni az előlmaradásból s nem engedte magát megelőztetni. Kisült,
hogy a rézderesek még jobb ügetők, mint a sárgák. Így ment az
ügetőverseny egy darabig az országúton, változó chanceokkal, míg
utóvégre a rézdereseknek sikerült a sárgákat nekimaneuverezni egy
szembejövő brassói társzekérnek, a mikor aztán Sidonia hintaja
határozott hátrányban maradt. Ekkor végre a grófnő, nehogy ők nyeljék
folyvást az előttük járó kocsinak a porát, azt parancsolá a kocsisának,
hogy engedje amazt messze előre futni. Így aztán az első hintó, a két
rézderessel, eltünt az első útkanyarulatnál a szemük elől.
Sidoniát gyötörte a kiváncsiság, hogy vajjon kié lehet az a rézderes
fogat? Ő ezt soha sem látta semmi futtatásnál. Minden rangbeli lovat
ismert.
A versenyfutásnak az lett az eredménye, hogy a rendes két órai útat öt
negyed alatt tették meg az albisorai kastélyig.
Mikor az albisorai kastély udvarára behajtattak, már akkor a két
rézderest ott jártatta a kocsis, furcsa, tele szakállú, prémbekecses
alak.
Sidonia kiváncsi volt megtudni tőle az urasága nevét, a ki szintén
idejött, s megszólította.
A szakállas kocsis azt mondta neki, hogy «Zdrawdtvujtje Szudarinya.»
Muszka volt, egy szót sem tudott más nyelven.
A két grófnő bement a kastélyba, azonban már az agancsos teremben eléjük
állt egy simaképű, frakkos inas, a ki nagy kézmorzsolás közben jelenté,
hogy a gróf úr most nem fogad el senkit.
– Eredj! Jelentsd be neki, hogy Lis Blanc grófnő van itt, a leányával.
Az inas a válla közé húzta a fejét s elhátrált.
Kis idő mulva visszasasirozott, de a feje még mindig a válla közé volt
húzva, s a kezeit még mindig nem mosta meg eléggé.
– Ezer bocsánatot, excellenz! De a gróf úr kegyelmességteket különösen
nem óhajtja elfogadni.
– Mit? Nekem mersz ilyen izenetet hozni? Lódulj, majom! S azzal megkapva
a livrées madárijesztőt a könyökén, olyat lódított rajta, hogy az
féllábon tánczolt tova, s azzal berontott az ajtón a másik szobába.
Medea kívül maradt az agancsos teremben.
Sidonia grófnőnek három szobán kellett keresztül hatolni, a míg a
negyedikben megtalálta a mostoha fiát.
Az csakugyan szánalomra méltó állapotban volt ezuttal, a fejére egy
kötött hálósipka húzva, mely eltakarta a homlokán levő seb kötelékét, a
félarcza lőpor pontokkal pettyegetve. Karszékben ült, fehér flanel
kabátban, melynek az ujjai fel voltak hasítva, mind a két keze
bebugyolálva, s egy a nyakába kötött fekete kendőbe akasztva. Azonkívül
pedig dühös volt, mint egy borz. Szóhoz sem hagyta jutni a mostoháját.
– Mit akarsz itten? Mit mászol az én hátamra mostan? Van én rajtam
valami nézni való? Én vagyok a tätovirozott ember, a kit mutogatnak egy
piczula belépti díjért? Még a leányodat is ide hoznád a nyakamra? Hogy
vitt volna benneteket az ördög, mielőtt összekerültem veletek. Szépen
jártam miattatok! Nyomorék lettem. Mehetek ezentúl bilétet szedni,
egyébre nem vagyok jó! Te édesgettél ide a medvevadászatra. No én
megkaptam a magam medvéjét.
– Verje meg a mindenható az átkozottat, a ki így bánt veled!
– No csak semmiképen ne szidalmazd a sógort előttem. Az egy igen derék,
psütt ficzkó! A mióta tönkre lőtt, nagyra becsülöm. Csak vidd vissza
hozzá a feleségét, köszönje meg, hogy olyan mennykő derék ura van. Mit
keres a te leányod itt én nálam? Hoztam el tőle valamit?
– Csak egy szót akar neked mondani.
– Süsse meg a szavát! Hisz annak az egy szavának a nyomorékja vagyok
most is. Ha bűnötök van, menjetek a paphoz, annak gyónjatok meg.
– Te elutasítasz bennünket?
– Híttalak én ide? Tudod, hogy «dög» vagyok! mulatni akartok velem?
Menjetek penitentiát tartani!
Lyonel karszéke mögött egy spanyol fal volt felállítva.
Sidonia grófnő éles hallását nem kerülte el, hogy azon spanyolfal mögött
valami női ruha suhog.
– Te nálad valaki van, a ki miatt bennünket elutasítasz?
– Hát hadd legyen!
– Egy nő van nálad?
– Igenis, egy szép nő.
Sidonia grófnő egy lépést tett a spanyol fal felé, a mire az ott
rejtőzött alak egyszerre előjött búvhelyéből s szembe állt vele.
Scilla volt.
– Ah! Scilla kisasszony! – kiálta fel Sidonia s ökölre szorítva emelé
föl mind a két kezét.
– Óvlak, hogy meg ne bántsd. A kisasszony az én jegyesem!
– Micsodád? Te!
– Mondtam már. A menyasszonyom. Nőül fogom venni. A mint a kezem
felszabadul, hogy neki nyujthatom.
– Te álmodol! Hát elfeledted, hogy feleséged van?
– De néha-néha jut eszembe. El fogok tőle válni.
– Katholikus vagy. Úgy nem választanak el, hogy ujra megnősülhess.
– Ki fogok térni. Unitáriussá leszek. Akkor elválasztanak. Az itt
Erdélyben nagyon könnyen megy.
– Térj eszedre. Atyád végrendeletében gondoskodva lett róla, hogy hitet
ne változtathass!
– Törődöm én a végrendeletekkel!
Scilla közbeszólt.
– Önök intézzék el egymás között a családi vitájukat, nekem ahhoz semmi
közöm. Hanem itt egy másik asszonyság is van még. Majd ahhoz lesz nekem
egy szavam.
Azzal elhagyta Lyonel szobáját s átment az agancsos terembe, a hol Medea
hátramaradt.
Medea ott állt egy ablakmélyedésben. Fekete öltöny volt rajta,
kalapjáról sűrű fekete fátyol az arcza fölé húzva.
Scilla odalépett eléje.
– Madame! Az én nevem Scilla kisasszony. Tagja vagyok a moszkvai
operaháznak, most Budapesten vendégszerepelek. Szabad kérdeznem, hogy
hát ön hol van szerződtetve s hol vendégszerepel?
Medea a térdeit érezte megrogyni e megszólításra. Minden ereje elveszett
ezzel az alakkal szemben.
Scilla folytatá.
– Madame! A művészvilágban rossz genrenak tartják azt, a mit úgy
nevezünk «egymást kiszurni». Ön az én szerepemben akar föllépni. Pedig
önnek van szép szerepköre, madame. Van derék férje. Ismerem őt. Nekem
jóltevőm volt. Ha én mondhatnék ilyen férjet a magaménak, én azt
bálványomnak tartanám, megtiltanám a szememnek, hogy meglásson más
férfit, megtiltanám a nyelvemnek, hogy más férfihoz beszéljen. Önnek van
egy kedves kis gyermeke. Ha nekem adott volna ilyen kincset a sors, egy
óráig el nem hagynám magamtól, mellette henteregnék a földön, nem volnék
se nő, se művésznő, csak anya. Hát játszani osztogatja az ilyen
kincseket a sors? Mit tett ön a kezére bízott bálványával? Először
elfeledte, azután kijátszotta. Gúnyt űzött belőle! S utoljára
odakényszeríté, hogy az halálos párbajt vivjon meg az ön mostoha
testvérével. Két ilyen embert oda állított ön egymás ellenébe, s hogy
azt a másikat meg nem ölte a halálos golyó, azt csak egy véletlennek,
egy útbaesett gombháznak köszönheti. Abban a kagylóban több érzés volt,
mint az ön szivében. Tudott ön azon az éjszakán gyermekének arczára
nézni? Tudott ön imádkozni azon az éjszakán?
Medeának az egész teste reszketett, a zsibbadás fogta el minden idegeit.
Ez a nő vas kézzel dult a belső zsigereiben.
Scilla folytatá a torturázást.
– És most még idejön! mint a ki a legüdvösebb dolgot kezdte meg, s most
be készül végezni. A férje tudtával jött ön ide?
Medeára mint egy villámütés hatott ez a kérdés.
– A férje engedelmével jött ön ide? ismétlé Scilla, még erősebb szóval.
Aztán nagyott kaczagott, «haha! milyen bolond kérdés!» Hát kérnek az
ilyenre engedelmet? Szabad ez! Ki tiltja meg? Senki. Én nem! Önnek épen
annyi joga van Páris almáját elnyerni, mint nekem. A nők vétkezése közös
szabadalom. Miért volna az csak a tánczosnők privilegiuma? No hát én
elfogadom a versenyt. Kezdjünk hozzá. A grófnő elég szép arra, hogy
győztes maradhasson. Idomai gyönyörüek. Büszkén leplezheti le bájait. Oh
azért a fátyolt fentarthatja az arczán, mint a hogy az indus bajadérek
teszik, a kik mikor meztelenül odadobják magukat a piacznak, az arczukat
lefátyolozzák, mert hát szemérmetesek akarnak maradni!
Medea felvetette a fátyolt az arczáról. Olyan volt, mint egy alabástrom
szobor.
S halkan rebegé:
– Várom, hogy üssön ön még arczul is. Megérdemeltem.
E szóra Scilla hátralépett s fejét meghajtva, összetette a két kezét a
keblén. Ez a szó «megérdemeltem!» keresztül húzta mind azt, a mit ő
mondott.
A két nő közül most amaz volt a nagyobb, ő a kisebb.
Csak nagy szünet után szólalt meg Scilla, halkan, tompa hangon.
– Madame! Én le vagyok fegyverezve. Ön maradt a győztes. Szabad az út ön
előtt. Mehet, a melyik ajtón át tetszik. Akár erre be, akár amarra
kifelé.
Medea e szavak után rohant «ki» a terem ajtaján, aztán végig a folyosón,
a tornáczon, a lépcsőkön. A ruháját felkapta térdig, hogy jobban
futhasson, nem bánta, látják-e? A hintóhoz rohant, felugrott,
belevetette magát, «gyorsan haza!» kiáltá a kocsisnak, a hintó
elvágtatott.
Scilla utána nézett az ablakból, magában beszélve:
– Szegény asszony! Kegyetlen voltam hozzá. Talán nem is érdemelte. De
meghasznál neki. Ennek nem lesz kedve másodszor a bajadére szerepét
eljátszani!
Azzal visszatért Lyonel szobájába.
Már akkor a mostoha anya és fia a legindulatosabb veszekedésben voltak,
Lyonel a bekötözött két kezével hadonászott, s a hálósipkát ledobta a
fejéről, úgy ugrált a szoba közepén.
– Micsoda az? kiáltá rá Scilla, hát ki engedte meg önnek, hogy a
kötelékből kivegye a kezeit? Hát tarantellát tánczolnak együtt, vagy mi?
Ül le szépen? S rakja vissza a kezeit a burokba? Még a sipkáját is. Ejh!
A mint egy perczre elhagyom! Milyen rossz, szófogadatlan gyerek!
Mikor aztán a kötelékeket helyreigazította Lyonel torzóján, akkor egy
naiv keresztbókot (knixet) csinált Sidonia grófnönek, egy senki más,
mint tánczosnő által producálható, impertinens nyájaskodással.
– Grófnő. Én ugyan végtelenül büszke leszek rá és végtelenül
szerencsésnek érzem magamat, ha önt vendégül fogadhatom el «nálunk»,
mentől hosszabb időre, ha azonban ön inkább óhajtana hazatérni,
rendelkezésére bocsátom a saját hintómat, miután Lándoryné asszonyság
már tovakocsizott, a nélkül, hogy az ön számára valami izenetet hagyott
volna hátra.
– Az én saját hintómon! Kiálta fel, a comicummal határos dühvel Sidonia.
– Azt hitte, hogy te itt maradsz. Ironiázott Lyonel.
Erre összeszedte magát Sidonia grófnő, s előkelő megvetéssel nézett a
vállán keresztül Scillára.
– Öntől sem szállást, sem kocsit nem fogadok el. Ha el akarok menni,
majd találok egy paraszt szekeret, egy szamár-talyigát, a mely elvisz.
Én «azon is» Lis-Blanc grófnő maradok. (Erre kitört a szivéből az
asszonyi harag.) De «te!» kimondhatatlan czímű némber! mezítláb fogsz
innen elfutni valaha!
Scilla nagyott nevetett rá.
– Mezítláb kezdtem, mezítláb végezhetem, nem vesztek vele semmit.
Scilla szavának állt.