Kevés szó volt, a mit Lándory váltott Péterrel.
– Kedves Péter. Te most haza kiséred a feleségemet. Én magam itt
maradok. Vedd magadhoz a Wertheimszekrényem kulcsait. Holnap délig, ha
magam nem érkezem haza, bizonyosan egy levelem fog érkezni a postán.
Akkor a kulcsaimat, a levéllel együtt átadod a nőmnek.
Péternek az ajkán egy szótagtalan hang tört ki. Kezdete a zokogásnak.
Öklét a szájához szorítva visszafojtotta azt.
Aztán Bertalan kezét ragadta meg, s azt szorítá görcsösen az ajkaihoz.
– A végin vagyunk? rebegé suttogva.
– Szót se szólj.
– Nem maradhatnék itt, ön mellett?
– Szükségtelen. Otthon kell lenned.
– Oh az az «oroszlánvadász!»
– Én is vagyok még valami!
– Ha van Isten az égben!
Ez volt a csendes döbörgés, a minek az értelmét a szomszéd szobában nem
vehették ki.
Lándory felment egyenesen a kaszinóba.
Ott találta, már ebéd után, az egész albisorai vadásztársaságot, közé
vegyülve a kolozsvári gentry notabilitásainak.
Egy csoport közepett vitatkozott Lyonel élénken az erdélyi urakkal, a
nemzetiségi politika fölött folyt a vita. Lyonel élesen ócsárolta az
egész magyar kormánypolitikát, s zsarnoki elnyomásról dörgedelmezett.
Lándory odalépett a vitatkozók közé, s félbeszakítá Lyonelt a beszédje
közepén.
– Ugyan, édes Lyonel, ne szóljon ön bele a politikába, a mihez semmit
sem ért…
– Ah! (Lyonel észre vette, hogy ez most szándékosan bele akar kötni.)
Hát okvetlenül regényirónak kell lenni az embernek, hogy a politikához
értsen?
Lándoryt a háta mögött «regényirónak» csufolták, azért a nagy
munkájáért, mely előadási modorában eltért a szokott Pitaval-féle
kriminál előadásoktól. Ez tehát visszavágás volt.
– Inkább regényirónak, mint regényhősnek.
Ez még élesebb vágás volt.
– Engem tart ön regényhősnek? kérdé Lyonel, elképedve.
– Nem. Én önt semmiféle hősnek sem tartom.
S azzal egyszerre hátat fordítva Lyonelnek, odaszólt az effendihez.
– No hát itt vagyok, revancheot adni a minapi nagy vereségért. Ma
eltarokkozhatunk akár reggelig, nincsen asszony.
– Nagyon jó lesz: Murczus, teríttesd föl a tarokkasztalt. Itt vagyunk
mind a négyen.
– Alfréd meg itt lesz bibicznek.
Néhány percz mulva Murczus visszajött a négy kártyával a kezében, a
melyek elhatározták sorshuzás útján, hogy ki melyik helyre ül.
Legelőször is Lándorynak nyujtá a kártyákat, hogy huzzon belőlük.
– Cœur ass.
– A tükör alatt fogsz ülni. (Aztán odasugott a fülébe.) Lyonel felkéret
általam, hogy szavaidat magyarázd ki.
Lándory visszadörmögött.
– Semmi magyarázni valóm sincsen.
Azzal a többiek is huztak.
Effendinek jutott a pique dame, Horácznak az «excuse».
– Ah, ti ketten lesztek az én szomszédaim».
Azt is megértették.
Azzal leültek a kártyaasztalhoz.
Lándorynak kellett az osztást kezdeni. Tarokk a forhand. Az osztó
pauzál.
Alfréd a háta mögött ült le, s odasugott a fülébe.
– Minő fegyvert választasz?
– Ha lehet, kardot.
Alfréd eltávozott.
A következő osztásnál Lándory volt a «játszó», megkontrázták.
Alfréd visszajött s ismét odasugott neki.
– Lyonel nem fogadja el a kardot.
– No hát legyen pisztoly. Rekontra.
S játszott remekül. Megnyerte harmincznégyben: «ezt így játszák a
magyarok!»
– Ebben a kártyában egy be van repedve! Mondá az effendi.
– Hozassunk újat.
A míg azt elhozzák, a három játszótárs és Alfréd megállapítják a
föltételeket.
«Háromszori golyóváltás: először 30, másodszor 25, harmadszor 20
lépésről, az elsőnél 5, a másodiknál 4, a harmadiknál 3 lépés
közeledéssel. Lő előbb, a ki akar, az utóbb lövő barrierre parancsolhat.
Indulás reggel négy órakor, találkozás két órai távolban a
patak-malomnál, helyszín a fenyves».
Az orvosokkal még ez órában kell beszélni. Pisztolyokról, kocsikról
Alfréd gondoskodik.
Ez alatt meghozták a friss kártyákat, s tovább folyt a játék.
Lándorynak megint őrült szerencséje volt!
Ez rossz jel! Mondogatták magukban a társai.
– Átkozott flegma! Dörmögé az effendi. Más ember ilyenkor a
végrendeletét siet megirni.
Négy óra tájon abbahagyták a játékot, s egymás után tűntek el a
teremből.
Mire megvirradt, künn voltak valamennyien a patak-malomnál. Onnan aztán
külömböző irányban elindulva, kiki a maga segédeivel és orvosával, az
erdő felé ballagának, megjelölve egy messze kimagasló, félszáraz
fenyőfát, mely a fiatal gesztből kimagaslott. Ott összejöttek
mindannyian.
A mohos gyep tele volt érett áfonyával.
– Milyen szép piros már az áfonya! Mondá Lándory az effendinek.
– Az ám. De azért ne harapj a fűbe!
A gyepes tért sűrű fiatal fenyőgeszt vette körül, melynek bozótjából a
fekete rigó füttyentései hangzottak fel, s a veresfejű harkály kopogása
a férges fenyőfa oldalán.
Alfréd kimérte a lépéseket, egy-egy fehér zsebkendővel jelölve a
barrieret.
– Kisértsük-e meg a kibékéltetést? Kérdezé Murczus.
– Hagyjuk el a formaságokat. Felelt rá Bertalan.
Azzal a két orvos letelepedett a vastag fenyőfa mögé, nekik nem
szükséges a párbaj lefolyását látni. A négy segéd pedig hozzáfogott a
pisztolyok megtöltéséhez. Két párt hoztak magukkal. Felvetett pénz
határozott, hogy melyikkel lőjenek?
Azzal hozzáláttak a párbajtoiletthez. Mindegyik félnek, a saját segédei
gondosan eltávolítottak az öltözetéről minden kivillanót, a mi
czélpontul szolgálhat. Kabátjaikat állig begombolták, ingeik gallérját,
manchettejeiket begyürték, kezeikre fekete selyem keztyűket húztak.
Minden óvó rendszabály helyén volt itt, a hol az ellenesek mindegyike
remek lövő. A sötét fenyőgeszt háttere még nehezebbé tette a
czélbavételt.
Végre megérte hát De L’Aisne Alfréd azt a rég előkészített pillanatot, a
melyben mind a két «emberét» egymással szemközt állíthatá. Akármelyik
marad fekve, az neki édes elégtétel. De hátha mind a kettő! Az volna
aztán «cum utile dulce» (együtt a hasznossal az édes).
Lándorynak most sem dobogott jobban a szive, mint mikor a pusztai
rózsáért a rettegett ellenféllel szembeszállt.
Hát a mit a «pusztai rózsáért» megtettünk, azt az «üvegházi liliomért»
is meg kell tenni.
Ellenfelének az alakján nem volt semmi világos pont, a mit czélba
vehessen, de valami mégis kínálkozott. A Lyonel kezében felemelt
pisztoly csövének a villanása. Épen az volt a szándéka, hogy a kezét
lőjje meg.
Alfréd kezével tapsolt, «előre».
Lándory egy lépést sem tett, álltából lőtt, s a golyója épen Lyonel keze
fejét furta keresztül.
Lyonel a lábához ejté a pisztolyt.
– Tönkre van a kezem lőve! Mondá rekedt hangon az oldalt álló
segédeinek.
Alfréd oda kiáltott:
– Tudsz te balkézzel is lőni! Vedd fel a pisztolyt s lőjj vissza.
– Igaz, mondá Lyonel, s felvette a balkezével az elejtett pisztolyt.
– Parancsold a barrierre!
Bertalan már a parancsszó előtt odalépett a fehér zsebkendőig. Ekkor
csak húsz lépés volt közöttük a távolság.
És aztán nézett hidegvérrel az ellenfele szeme közé. Elnézte, hogy emeli
fel az lassan a fegyverét, a míg utoljára a pisztoly csöve egészen
eltünik, s csak a nyilásnak a karikája látszik. E perczben épen a
szemébe czéloznak. Egy percz mulva azonban az ellenfél mást látszik
gondolni, s kissé alább hajlítja a pisztolyt. Talán a szivét akarja
megtalálni vele.
Az effendi már rákiáltott Lyonelre.
– Nem szabad olyan sokáig czélozni!
Abban a perczben eldördült a lövés.
Olyan szokatlan erős dördülés volt az, mintha petárdát sütöttek volna
el. Bertalan hallotta az éles füttyöt, a mit a süvítő golyó támaszt, s
érzett valami lökést a mellén, s aztán valami égető surolást, végig fel
a válláig, de nem az kapta meg a figyelmét, hanem az a vad felordítás, a
a mit Lyonel hallatott, a ki e perczben egész füstfelleg közé volt
borítva.
A mint a füst szétoszlott, a segédek bámulva látták, hogy Lándory áll
egyenesen a helyén, s Lyonel fekszik hanyatt az áfonyás gyepen.
Csuda történt-e itt? Talán az a két kicsiny, imára összetett kéz
avatkozott be?
Egyszerű a dolog. A pisztoly csövébe homok került, mikor azt Lyonel a
jobb kezéből kiejté, s ettől a fegyver szétszakadt, magát a lövészt
sebesítve meg jobban.
Odarohantak hozzá, felemelték. Nem volt halott, (Alfréd nagy bánatára,)
hanem a balkeze is tönkre volt zúzva, a pisztolycsövének egy darabja a
homlokát érte és sebet ütött rajta, de a mi a legnagyobb kár, az, hogy a
szép deli arcznak az egyik oldala mind teliszóratott lőpor pontokkal, a
mik holtig ott öröködnek rajta.
– Ördöngős rossz pisztolyok! Sopánkodék Alfréd. Nagyon megtöltötték
őket.
Csak azután jutott eszébe az effendinek a saját ügyfelétől megkérdezni,
hogy hát ő vele nem történt-e valami?
– Talált a golyó, de most nem érzek fájdalmat.
A szétszakadt fegyverből kilőtt golyónak a röpte lomha, és még hozzá egy
gyöngyház gombba ütődött, azt kétfelé törte, s aztán átfurta a kabátot
és inget, s rézsutt felfutott a vállig, ott megtalálták feltser nélkül.
Lándory testén nem maradt más nyoma a lövésnek, mint egy kék ütéshely s
egy vérző surlódás a bőr felszinén.
Mind a két orvos siethetett Lyonel sebét bekötni. Annak a két kezén volt
hat seb, zúzott ujjak, a homlokán a hetedik.
Lándory addig ott maradt, a míg Lyonel sebeit bekötözik.
Akkor odajött hozzá Murczus s odahítta Lyonelhez.
Már akkor azt feltették egy galyakból rögtönzött hordágyra.
Gavallér ellenfelek a párbaj után néha kibékülnek.
– No te engem legázoltál, mondá Lyonel, pedig hiszen te nem vagy a
kaffer bivaly! Hanem annyit mondhatok neked, hogy a feleséged olyan
tiszta ártatlan, mint a bibliai Zsuzsánna. Hogy a pokol tüze pusztítson
el valamennyi becsületes asszonyt!