Azt tartják, hogy akkor a legveszedelmesebb a férfi az asszonyokra
nézve, a mikor ittas. – Valószinű. – A mámorban varázslat van, az
indulatok lángra gyulladnak, a szenvedély elfoglalja az ész helyét és ez
mind megigéz.
Medea volt az egyetlen nő az asztalnál, Hermionéról azt mondták, hogy
nem jöhet fel a szobájából, kegyetlen nagy migraineje van. – Medea maga
többet tudott barátnéjáról. – A mint meghallotta, hogy Hermione rosszul
van, hogy orvost is hozattak a számára, azonnal lesietett hozzá, a
rendes uton, a folyosókon és a lépcsőn át. – Ott azonban zárva találta
az ajtót, s kopogtatására azt a választ nyerte a belül levő kenő
asszonytól, hogy Lándory úr határozottan megtiltotta, hogy a nejét a
beteghez bebocsássák. – Akkor hát csak azért is meg kellett azt
látogatnia. Mire való az a rejteklépcső? Arról nincs tudomása az
ápolónőnek. Medea a titkos csigalépcsőn át ment le Hermionéhoz. Soká nem
időzött nála, csak a míg megkérdezte, hogy mi baja van? Ezt a betegséget
ő sem találta valami regényesnek. De azt nem tudta volna magának
megbocsátani, hogy a társalkodónéját, mikor az beteg, meg se tekintse. –
A férjének nem mondta el, hogy a tilalmát megszegé. – Kitalálta, hogy
Bertalan miért iparkodik tőle távol tartani magát, s hogy feltünővé ne
legyen, ő sem közelített hozzá. Azt megmondták neki, hogy a férje adja
be az orvosságot Hermionénak. – A vacsoránál a nő az asztal egyik végén
ült, a férj a másikon. – Lyonel ült Medea jobbján.
Igen érdekes tárgyai voltak a beszélgetésüknek a tegnapi vadászat
hevélyes kalandjai. Lyonel komolyan életveszélyben forgott. A medve a
nagy duvadak között nem a legutolsó ellenfél. Erős, mint az oroszlán és
ravasz, mint a róka. A négy mázsás maczkó, melyet Lyonel egy lövéssel
leterített, holtnak tetteté magát, s mikor a vadász odasietett hozzá,
akkor egyszerre talpra ugrott, s hozzá csapott hatalmas tenyerével.
Lyonel a puskájával fogta fel a csapást, a mi aztán annak az agyát törte
ketté, úgy, hogy Lyonel kezében nem maradt más, mint a puska csöve. Az
egyik cső ugyan meg volt töltve, a medve azonban hátulsó talpára
felállva, egy fejjel túlmagaslotta a vadászt. Szétmarczangolhatta egy
percz alatt, mielőtt vadásztársai segélyére siethetnek. – De Lyonel nem
veszté el a lelkét, a tört puskacső végét a medve szájába dugta s fél
kézzel meg tudta nyomni a fegyver ravaszát, az eldördülő lövés abban a
perczben zúzta szét a medve agyát robbanó lövegével, a mikor már annak a
hatalmas toppancsa a vadász vállát érte.
Medea önkénytelenül összeborzongott.
– De hát minek koczkáztatja ön így az életét? – szólt szemrehányólag.
– Hát mire őrizgessem ezt az én életemet, van arra valakinek szüksége?
Valami kerget engem oda, a hol a halált első kézből adják. Legközelebb
megpróbálom a Kirau-Ea vulkán fenekére leszállni, mely minden harmadnap
kitör. Az olyan napokon, a mikor pihen, le lehet a fenekére menni.
Így tesznek azok, kiket szenvedélyük kerget.
Hiszen könnyű volna őket megmarasztani, hogy ne menjenek oda. Miért nem
mondják hát?
Aztán azzal is ki lehet fejezni a kétségbeesést, ha az egyik poharat a
másik után fenékig kiiszsza.
– Hát miért nem vagyok olyan derék ember, mint a férjed?
Az is egyik kellemes stádiuma a részegségnek, mikor az imádó a szép
asszonynak a férjét kezdi el magasztalni.
– Ez a Bertalan egy valóságos Krisztus!
– No, no! Lyonel! Én vallásos vagyok. Nem szeretem, ha szent nevekkel
tréfálnak.
– Én a Renán Krisztusát értettem. De komolyan mondom, Bertalan túl tesz
rajta. Csak most tapasztaltam épen. Mikor odalenn jártunk a kertben, s a
kedvencz szilvafáját lekoppasztva találta. Egy perczre felindult, a
második perczben azt mondta: «Nagyon jól van». A Krisztus hasonló
esetben átkozódott.
– Lyonel! én elfutok innen, ha így beszél.
– Én csak a szentirásból idézek, mikor a Krisztus a fügefán gyümölcsöt
keresett, s nem talált rajta egyebet levélnél, megátkozta azt, hogy soha
se teremjen gyümölcsöt, ott van Máté evangeliumában szóról-szóra.
– Soha sem képzeltem, hogy te így ismerjed a szentirást.
– Oh, kérem, folyvást azt tanulmányozom. Hát nem tudja ön, hogy maltai
lovaggá akarok lenni, egyházi rendbe lépek rövid időn? Lemondok a szép,
bűnös asszonyokról.
– Lyonel, ön olyan tárgyról kezd el beszélni, a mit én nem hallgatok
meg.
– Lássa ön, Bertalan ebben is hasonlít Krisztushoz. Megint a
szent-irásból idézek. Mikor a házasságtörő asszonyt eléje hozták, azt
mondá: «Bocsássátok meg neki, hogy vétkezett, mert nagyon szeretett».
Medea felugrott a székéről:
– Ez már sok!
– Hiszen nem téged értettelek, – szólt Lyonel ittas nevetéssel. – Dehogy
téged! Te egy szent vagy. Hanem azt a szép bűnöst, az ördögi szép
Scillát.
Erre a szóra aztán kiszaladt a szobából Medea.
Lyonel keserűen kaczagott, mint a hogy szokott a részeg ember, mikor
annak örül, hogy egy szép asszonyt, kit hizelgéseivel meg nem tudott
hódítani, kiméletlenségével el tudott kergetni.
– Nagyon ki vagy te már világítva, Lyonel komám! – mondá neki e vitéz
tett után Alfréd.
Erre aztán úgy tett, mint a ki észre veszi, hogy őt most ittasnak
tartják, s minden áron be akarja bizonyítani, hogy ő egészen józan,
elkezd okos dolgokról beszélni, idézi a bölcs mondatokat, a miket
olvasott, magyaráz és bölcselkedik, míg utoljára lehúzza a feje és mint
az agyonlőtt, összeroskad.
Ekkor aztán felveszik és nagy részvét mellett elszállítják a szobájába.
Medea tudta jól, hogy ez mind szinjáték. Ez az ittasság csak tettetés. A
mint Lidy értesíteni fogja Lyonelt, hogy Lándory a társasággal leült a
tarokk-asztalhoz, ő azonnal sietni fog a találkozóra. Nem jön a
corridoron keresztül, ott a cselédek megláthatnák, hanem Hermione
szobáján át, mely a földszinten van, s onnan a rejteklépcsőn fel.
Lándory nem zavarhatja meg a légyottot, mert azt az összebeszélt
czimborák lefoglalva tartják s el nem bocsájtják reggelig. Ez
vendégregula. A házigazdának játszani kell, a míg a vendégei játszókedve
tart. Különben sem jönne a nejéhez át most, a midőn ragályos beteggel
érintkezett. És aztán – máskor sem szokott az idejönni! A nő teljesen
szabad.
Nyugtalanul járt fel s alá szobájában s elgondolkozott rajta, hogy minő
vakmerő kisérlet az, a mire ő most vállalkozott! Egészen közel hivni
magához a rettegett veszélyt. Nem futni, nem bujkálni előle, odaidézni
maga elé. Fiatal leánykorától fogva, egész a gyermek-évekig
visszaemlékezve, ez az alak volt sorsának dæmona. Szép, szeretetreméltó,
csábító dæmon. Eszményképe a férfinak, arczban, alakban tökéletes
mintakép. S átvilágítva a lángész belső tüzétől. A rossz szenvedélyek
mind úgy ragyognak nála, mint a legnemesebb indulatok. De egy igaz nála,
az őrjöngés az elnyerhetetlen után, mostoha nővére iránti szerelme. Ez
kergeti őt egyik világrészből a másikba, a fenevadakkal való küzdelembe,
a tengerviharba, a forradalom iszonyai közé, az orgiákból a cloacákba, –
az éjszak jéghegyei közé s le a vulkán fenekére. Ha meg lehetne őt ebből
gyógyítani? – Medea bizott lelki fölényében. Vértezve érezte magát aczél
erénye által. Bizott abban a hatalmában, a mi őt győztessé tette
Alfréddel való menyegzői éjszakáján, akkor még leány volt, most már
asszony és anya.
De hátha még sem úgy lesz? Hátha a csábítás varázsa erősebb, mint a női
erény? Hátha maga a női erény sem egyéb, mint ki nem talált rejtély? De
ha kitalálják? Ha meglelik a kulcsát?
Kezdte megbánni, a mire vállalkozott. – De már a visszalépés lehetetlen
volt.
Az éjszaka rossz tanácsadó.
Azok az apró dæmonocskák, a kik a női szivre leskelődnek, a sötétben
könnyen szárnyra kelnek; jön a kiváncsiság; – a tilalmas utáni vágy; –
régi emlékek; – bohóság; – tréfa; – a nyugasztaló példák csábja (hisz
mások is «így» tesznek) – a titok biztonsága, (hisz senki sem tudja meg)
– s utoljára eléjön a féltés; – (Scillát említették! Hát még a Lidy
Carcasse?) a «talio» törvénye a szerelem codexében is ott áll. – Egyszer
csak szédülni kezd a fej, s a szív heves dobogáshoz kezd, mikor a titkos
lépcsőkön a léptek csikorognak.
Nem jó a tüzzel játszani!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lidy Carcasse halkan kopogtatott Lyonel ajtaján.
– Az urak kártyához ültek már.
Lyonel előjött s Lidyt meglátva, pajkosan belecsipett a karjába.
– Ejh! Ne veszkődjék. Hagyja azt a szép asszonynak.
– Azóta nem is beszéltem veled – mondá Lyonel – a mióta a tombeau
d’Isoardnál elbucsúztam tőled.
– Igen, a csizmasarkával.
– Még nem feledted? Én csak arra emlékszem, milyen szép voltál akkor, te
kis bichette.
– Mondja el ezt mind asszonyának.
– Ne duzzogj! Revanchet adok.
– A revanchet majd én adom. Jőjjön szépen utánam.
A hátulsó lépcső, a mi csak vízfelhordásra szolgált a cselédeknek, sötét
volt, tapogatózva lehetett csak haladni le a földszinti folyosóig. Annak
a végében volt a Hermione szobájához vezető ajtó.
Lidy Carcasse benyitott az ajtón, maga után vezetve Lyonelt, kezén
fogva.
Az előszoba sötét volt. A gyertya kiégett a tartóból, melyet este az
asztalra tettek. És a pálinka is kifogyott a palaczkból. A kenő asszony,
a kit oda ültettek e két világítás közé, azoknak kifogytával mélyen
elaludt a karszékben, azt két hajdu sem birja életrerázni holnap
reggelig. Lyonel nem is vette észre ez emberi alakokat a sötétben.
Lidy a hálószoba ajtaját nyitá fel előtte s maga a küszöbön kívül
maradt.
Hermione ágya a szoba fülkéjében volt, az ágyfüggönyök hosszan
leeresztve. Az éji asztalkán égett a petróleum lámpa.
– Hol itt a titkos lépcső? suttogá Lyonel.
– Az ágyfüggönyök mögött, felelt Lidy. Hermione kisasszony majd
megmutatja.
– Ah! Ez érdekes bejárás a paradicsomba.
A férfi hangra megszólalt az ágyfüggönyök mögül egy nyöszörgő
panaszhang.
– Ah uram! Ön oly soká elmarad! Senki sem jön felém. Iszonyuan
szenvedek. A mustárkovászt nem tudom levenni. Úgy éget, mint a pokol!
Segítsen uram!
(Azt hitte, hogy Lándory jött hozzá, az orvosságot beadni.)
Lyonel odament az ágyfülkéhez, s kiváncsian széthúzta az ágyfüggönyöket.
Visszarettent. Hermione térdei görcsösen fel voltak húzódva! arcza
szederjes kék, ajkai fakók, szemei megtörve.
De a mint megpillantá Lyonelt a beteg nő, egyszerre kivillantak az
elhaló szemek, dæmoni kisértetfényre lobbanva, könyökére emelkedett s
száraz ajkait ördögi mosolyra vonta szét.
– Ah! ön van itt!
– Mi baja Hermione? suttogá Lyonel. Ön cholerában van?
– Ne törődjék velem! lihegé a kóros s félrerántva reszkető kezével a
hátulsó kárpitot, rámutatott az ágy mögött megnyiló ajtajára a titkos
csigalépcsőnek. Siessen fel oda!
Még a halál kínjai között is ez volt az uralkodó gondolatja!
Elpusztítani ennek a háznak a boldogságát!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Medea szíve lázasan dobogott, a mint a titkos lépcső fokai nyikorogtak a
gyors léptek alatt.
Percz mulva előtte állt – az, a ki az asszonyok eszményképe.
Egy ijedt, sápadt arcz, izzadó homlokkal, kimeredő szemekkel, rémületre
nyitott ajkkal. S ez a mintaképe a daliáknak ezen kezdi az üdvözletét:
– Az ön férje meg van őrülve! (A hang úgy jön ki a száján, mintha a
torkát szorongatnák.)
Medea bámulva néz rá.
– Hogy egy cholera beteget tart itt a házánál! Azt maga ápolja,
orvosságot ad be neki, mustárt rak rá! Hisz ez egy veszett vad állat. Ez
a Lándory.
– De Lyonel. Hisz Hermione…
– Mit? Hermione! Ha az édes anyám volna, se tűrném velem egy házban, ha
cholerába esett.
– Ön úgy tud félni! A tegnapi medveölő!
– Ejh! A medvével megbirkózhatom. Fegyverem van, megölhetem vele. De ez
iszonyú rém ellen nincs oltalom. Hasztalan minden vitézség.
– De hát nem olyan szörnyű rém az!
– Mit tudjátok ti, hogy mi az? De én jól ismerem, mert ott jártam, a hol
a fészke van, a Ganges mellett. Tíz kisérővel mentem ki a szarvorrú
vadászatra. Egy este az egyik megkapta e rettentő mirigyet, s reggelre
kilencz halva volt közülök. És én nekem ott kellett néznem a tűzrakás
mellett, hogy fetrengenek körülöttem, kínlódva, átkozódva, a
legrettenetesebb nyavalyában, a mi ellen nincs segítség. Még most is
előttem látom a torz arczaikat, a fülembe cseng a nyavalygó ordításuk.
Inkább egy anakonda fészekbe taposnék bele, mint hogy egy ilyen beteget
lássak.
Csorgott a veríték a szép homlokáról.
– De hát azért jött ön ide hozzám, hogy nekem ez órában kórházi
értekezést tartson valami epidemiáról?
Ez a gúnyos észrevétel némileg magához téríté Lyonelt. Észrevette, hogy
nevetséges szerepet játszik. Fordított hirtelen a modorán.
– Abból láthatod (szólt tegezve Medeát), mennyire imádlak, hogy a mitől
egyedül rettegek a világon, a kórágyon keresztül is idehatoltam hozzád.
S azzal gyöngéden át akarta ölelni Medeát.
Medea szeliden elhárítá magától az ölelést.
– Kérem önt Lyonel, beszéljünk úgy, mint két testvér, a kik egymást
szeretik, úgy, hogy nem kell azt titokban tartaniok.
– Tehát szeretjük egymást? kérdé Lyonel, helyet foglalva a pamlagon
Medea mellett.
– Gyermekkorunk óta.
– De most már nagy gyermekek vagyunk, s a nagy gyermekek másként
szeretnek.
– Tudod, hogy én előttem mindig eszménykép voltál. Úgy szeretnélek, ha
egészen az lennél, szólt Medea.
– Én is azt akarom. Hát mi hiányzik nálam?
– Semmi sem. Hisz van nemes szived, magasra vágyó szellemed. Lehetsz
azzá, a mivé én szeretném ha lennél.
– Szeretem, mikor egy nő az erényprédikáczióhoz kezd, az biztató
jelenség. Fogsz nemsokára sirni is? Semmi sem kedvesebb tünemény a
világon, mint a haldokló erénynek a vére, a könny. Fogsz sirni a
kedvemért?
– Lyonel! Ne érints így!
– Hát talán metaphysicai értekezéseket tartani jöttem ide?
A nyitva maradt rejtek lépcsőn át felhangzott a kínlódó nyögése.
– Oh mon Dieu! comme je souffre! Oh Jesus Christ! ayez pitié de moi.
Lyonel lángjai egyszerre jéggé fagytak megint.
– Ah! Ezt nem lehet kiállni! Ez bolondság! Nincs a közeledben valami
eczet?
Medea szolgált neki egy kis flacon vinaigre de toilettel.
Azt Lyonel egészen elfecsérelte a kezeire és az ábrázatjára. Egészen
eczetszagú volt, mikor ujra helyet foglalt Medea mellett a pamlagon.
Az elvesztett hangulat nem akart visszatérni.
– Mindig azt a vadásztűz mellett fetrengő kilencz indust látom magam
előtt.
– De, kérlek, légy férfi!
– Az vagyok! S ha kétségbevonod, megölöm a férjedet ebben az órában.
– A férjemet? Miért?
– Azért, hogy ne légy az övé! Azért, hogy az enyém légy! Hát nem
érdemli-e, hogy megöljem, mikor ezt az átkozott kelepczét csinálta a
számomra?
– Miféle kelepczét?
– Ezt a halódó asszonyt ide alant.
– Hisz ő nem tehet arról, hogy Hermione beteg lett.
– De tehet arról, hogy maga járt hozzá ápolni s aztán megint visszajött
közénk, magával hozva a bacillusokat.
Medea nagyot nevetett erre.
– A bacillusokat! No te ugyan derék vitéz vagy! Hisz én magam is ott
voltam Hermione betegágyánál.
Erre a szóra, mintha a tarantál-pók csipte volna meg, ugrott fel Lyonel
Medea mellől.
– Te is voltál nála! Hisz akkor ez egy pokolbeli complott, a mit ti
valamennyien én ellenem koholtatok!
– Csak nem fogsz segítségért kiabálni talán?
– Ah, ez eltürhetetlen!
Lyonel rohant az ajtó felé.
– Ne arra, Lyonel! A cselédek meglátnak! kiáltá Medea megijedve.
– Bánom is én! Azon az uton, a min jöttem, vissza nem megyek, ha
mindjárt mind a három istenasszony száll is le ide, s engem választ
Parisának.
Azzal hevesen felszakította az ajtót s keresztül a dajka szobáján,
rohant ki a folyosóra. Majd összeütötte a homlokát a Péterével.
Nem kérdezte tőle, hogy hát neki mi keresete van itt?
– Szaladj! kiáltá rá. Keresd fel a kocsisomat. Rögtön fogjon be. A Lidy
hozza le a köpenyemet a szobából.
Azzal rohant le a lépcsőkön, ki a kertbe. Még ottan is üldözte az az
undorító opiumbűz, a mire az orr visszaemlékezik, ha egyszer megismerte.
A kocsi előgördültéig vissza sem jött a kertből. Akkor aztán föladatta
magára a köpenyét. Úgy fázott, hogy a fogai vaczogtak bele. Segíteni
kellett neki a kocsiba felülésnél, úgy el volt gyengülve.
Mikor aztán már fenn ült, a Lidy Carcasse betakargatta a térdeit a
párduczbőr lábpokróczczal, akkor azt sugá neki oda a Lidy Carcasse:
– «Raoul Ripaille!» Azt a rugást visszaadtam!
Aztán tovagördült a sandlaufer.
«IMÁDLAK!»
A mint Lyonel kocsija kirobogott a kastély felvonó hidján, azt mondá
Péter Lidynek:
– No már most én meg a többieket dobálom utána.
Három óra volt már hajnal felé.
A tarokk-parthie rendkivül érdekessé vált. A táblán tizenkét «quadrupla
kettős», négy «bukott solo» és három «ultimo» volt följegyezve. Nincs rá
eset, hogy ezt délnél hamarább ledolgozzák. Lándory nagy nyerésben volt.
Gavallér ember, még ha otthon nincs is, sem kelhet föl ilyen helyzetben
a játék asztal mellől. (De hát az, a mit nyer, nem ér föl azzal, a mit
ezalatt veszt másutt! Azt hitték a játszótársak.) Három magyar úr volt
az asztal mellett Lándoryn kívül, Alfréd még nem egészen volt
nyeregbiztos a tarokkban, Párisban nem játszák azt. Ő csak nézte a
játékot, s Lándorynak «szorított».
Azt, hogy egy kocsi gördült ki a felvonó hídon, nem vették észre a nagy
pagát-üldözésben, három ököl ütötte az asztalt, s volt erős «hallali»,
midőn a «run» csakugyan «kill»-el végződött. Murczusnak elfogta Lándory
a pagátját is, a huszonegyesét is, pedig tizenegy tarokkja volt. A
játékot is elveszté 33-ban.
– Ez aztán őrült szerencse!
Az ajtón belépő Péter megvárta, hogy számítsák ki az urak, mennyire megy
a bukás? Csak azután szólt oda az urának, félig hallható sugással.
– Megint visszatért. Jó volna a pezsgőt beadni.
– Mi az? Mi tért vissza? Kérdezé az effendi, látva, hogy Lándory leteszi
a kártyát a kezéből s felkelni készül.
– Semmi, semmi! mond Bertalan. Egy perczre ki kell mennem. Nyomban
visszajövök. Addig Alfréd lesz szíves helyettem játszani.
No ezt meg kellett akadályozni! Lándorynak nem szabad a kártyaasztalt
elhagyni.
– Ah, Alfréd nem ért ehhez! ellenkezék az effendi. Valami pezsgő
beadásról hallottam. Azt inkább elvégezheti Alfréd. Kinek kell pezsgőt
beadni?
– Oh, igen szivesen! Ajánlkozék rögtön Alfréd. Te csak maradj.
– Hát úgy is jó lesz, szólt Lándory, visszaülve a helyére. Hermione
kisasszonynak kell pezsgőt beadni kanalanként.
– Hisz az igen kellemetes gyógykezelés. Erre mindig vállalkozom. Szép
hölgynek pezsgőt beadni.
– Hát csak arra ügyelj, hogy a pezsgő még jeges legyen s azt mindig az
eruptio után kell beadni, a míg csak meg nem szünik.
– Eruptio után? hebegé Alfréd elhüledezve. Hát mi baja Hermionénak?
Péter sietett felvilágosítással szolgálni.
– Hát csak egy kis «nostras»-sa van szegénykének dél óta.
Erre a szóra egyszerre talpra ugrott valamennyi vendég.
– Micsoda? hörgé az effendi. Cholera van a háznál! S te ezt nekünk nem
mondod? Hát micsoda házigazda vagy te?
– S még maga jár oda hozzá ápolgatni! szörnyüködék a Murczus. S aztán
visszajön közénk, idehordani a bacillusokat. Mi ugyan azt a kártyát
forgatjuk a mi az ő kezében volt. Hisz ez méregkeverés.
– Ugyan ne ijedjetek meg, urak! csitítá a felháborodott társaságot
Lándory. Hisz olyan ártatlan baj ez, mint a fejfájás. Holnapra felépül
belőle. Az meg már tiszta parasztbabona, hogy ez még ragályos is
lehessen. A bacillusok theoriája zöld mese! Csak ti mulassatok tovább.
Én utána nézek, mert az orvos instructioit nem érti az itteni cselédség.
Öt percz mulva visszatérek.
Dejszen ez az öt percz unos-untig elég volt arra, hogy az egész
vendégsereget mozgósítsa. «Hol a plaidem? Hol a havelockom?» Vége volt a
quadrupla kettősök vonzerejének.
– Hol van Lyonel? jutott eszébe Alfrédnek. Őt kellene értesíteni.
– A gróf úr az imént távozott el a hintaján. Bátorkodott alázatosan
értesítést adni a Péter.
– Lyonel már elfutott? Akkor sauve qui peut!
Mire Bertalan visszatért, már akkor csak az effendit találta a kártyázó
szobában. Az is csak azért maradt hátra, mert nem találta a kalapját.
Csak a piros fez volt a fején, a mit kártyázás közben használt, azért is
hitták effendinek.
– No látod. Egészen megfordult a baj. Biztatá őt Bertalan. Beállt nála
az izzadás, most már túl van a veszélyen.
– De köszönöm én szépen az ilyen mulatságot! Nekem kezet ne adj! Hozzám
ne közelíts! Máskor, ha choleraispitályt nyitsz a kastélyodban, hijj
magadhoz felcsereket, meg tilogusokat vendégeknek, ne vadász pajtásokat!
Azzal el-kirontott, ott hagyta a kalapját is s elmenekült a többiek után
egy veres sipkában.
Lándory fogta a szivacsot s letörülte vele a tábláról a bukásokat, neki
magának nem volt. A «rezeket» és «csontokat» a Péter visszarakta a
tartályaikba.
Lándory nem kérdezte senkitől, hogy hát Lyonel megvan-e még? kitalálta
az első kocsigördülésről, hogy ő fut elől.
A mint a vendégtávozás után a házat rendben hagyta, maga is ment a
szobájába lefeküdni. A beteg is elaludt már, annak most már nem kell
egyéb, mint nyugalom.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Medea izgatottan járt alá s fel a szobájában.
Egész kedélye fel volt háborodva. Ő azt az egész jelenetet nem ilyennek
képzelte előre. A csáb és az erény közötti küzdelemről szóltak az
ábrándjai, akár mi lett volna a vége, az tragikai kimenetel lett volna.
Lehetett volna belőle nagy szerencsétlenség, végződhetett volna
magasztos diadallal, de hogy ilyen csufondáros kudarczczal végződjék, az
rá nézve is megszégyenítő volt. Egy ember minden poklokon keresztül
üldözi s mikor végre megtalálja, akkor megszalad egy «uram Jézus»
kiáltástól.
Ki volt ábrándulva az eszményképéből. Nem félt többé, hogy szeretni
találja. A kit a hősköltemények lovagjának képzelt, az egy közönséges
vadászszá változott át előtte, a milyen van az oláh plájászok között
elég, a kinek van ahhoz bátorsága, hogy jó lövőszerszámmal, gyakorlott
kézzel leterítsen akár egy vadállatot, akár egy embert, de nincs
lélekereje szembeszállni egy arcznélküli rémmel, a melynek emberölő
hatalom van adva, azért, hogy kiragadjon a keze közül egy emberéletet.