A mezőhegyesi grófi kastély még azon régi lovagkori építményekre
emlékeztetett, a melyek martalócz támadások ellen voltak berendezve, s
alkalmasak voltak balladatárgyak kidolgozására. Felvonóhíd, sánczárok,
őrtorony, erkélylyel, melyre kötélhágcsót lehetett akasztani; belül
tornáczok, pitvarok, folyosók labyrintja; döngő falak, a mik sejtetik,
hogy belül valami titkos átjárót rejtegetnek. Nagy szekrények által
álczázott rejtek ajtók; elforduló kemenczék, a mik alatt furcsa
csigalépcső vezet valahová; aztán megint rengeteg nagy termek, dőzsölő
vendégsereg számára; az udvar felől, a falon kivül körülfutó fafolyosó,
mely két szemközti lakosztály között összeköttetést képez.
Látszik, hogy a kastély nem egyszerre épült. Az egymás után következő
családapák (és anyák) szeszélye szaporítá rajta a toldozásokat.
Mindegyiknek volt valami «oka», ezt, vagy amazt az építészeti
furcsaságot létrehozni.
Például az már Sidonia grófnőnek a phantasiája volt, hogy az ő
hálószobájából, az emeleti balszárnyon, egy álczázott csigalépcső
vezessen alá a földszinti szobába, mely a bizalmas «fraj» lakóhelyéül
szolgált.
Ez a csigalépcső magyarázhatná meg talán, hogy miért választották a
grófnő egyetlen leánya számára ezt a gyűlöletes nevet: «Medea»?
Hogy Hermione kisasszony teljes ismeretével birhatott a kastély rejtett
alkalmatosságainak, azt valószinűvé teszi az a körülmény, hogy Sidonia
grófné sokáig lakott ezen a helyen.
Itt azután a férj és nő lakása is egészen a normalis élet kivánalmai
szerint volt berendezve. Az épület két ellenkező szárnyán volt egész
külön háztartás berendezve, úgy, hogy a férj lakásából semmi lárma és
tivornyaszó nem hatolhatott át a nő szobájáig. De viszont a férfi
lakosztály is úgy el volt helyezve egy fél emelettel alacsonyabban, hogy
annak a külső ablakaiból fel sem lehetett látni a nő udvari ablakaiba, a
fölöttük kiugró fafolyosó miatt. Ha valamelyik házastárs a másikat
meglátogatni kedvet kapott, három tornáczon és tizenkét lépcsőn kellett
áthaladnia.
Bertalan ebbe az állapotba is beletalálta magát.
A mióta Dea anya lett, úgy bánt vele, mint egy szenttel.
És Dea is belenyugodott a maga helyzetébe. Egészen a kis leányának élt.
A mikor együtt voltak Bertalannal, csak az a drága kincs volt beszédük,
gyöngédségük tárgya. Csókjaik csak a nevető gyermek piros orczáin
találkoztak.
Medeát néha meglepte egy-egy buskomor elmélázás Bertalan arczán, mely
annak kedélyét elárulá; de Hermione meg tudta őt nyugtatni. – A farkasok
nem vesznek éhen.
Megsúgta Medeának, hogy a Lidy Carcasse gyakran kioson éjente a
szobájából, mely átellenben van az övével, s csak reggel felé tér
vissza. Medea nagyot sóhajtott és nem szólt. Azt, hogy Lidy Péternek a
felesége, nem tudta senki.
Két órai út vezet a dorogmándi kastélytól az albisorai birtokig, melyet
Lis Blanc grófnő vásárolt Lyonel számára. Roppant erdőségek, az Erdély
és Románia határán emelkedő havasok alatt, gazdag vadállománynyal. A
kastélyt ez évben bővítették ki, újonnan kitatarozva.
Szeptember vége felé (mikor a maczkók lejönnek a málnát szüretelni s a
török buzát megdézsmálni) megérkezett Lyonel Albisorára.
Bertalan egész rendes úton jutott ennek a tudomására. Levelet kapott
Lyoneltől, melyben az állt, hogy «Kedves sógor! Itt vagyunk egy egész
társasággal, medvét vadászni Alfréd, Horácz, az Effendi, a Murczus.
Szivesen látunk feleségeddel együtt a holnapután kezdődő vadászatokon.
Sidonia grófnő is itt van. Üdvözöllek.»
Erre aztán Bertalan azt válaszolta, hogy: «Kedves Lyonel. Köszönöm a
szives meghivást. Nőm szoptat, nem hagyhatja el a gyermekét. Minden
jókat!»
Másnap Dea azzal a tudósítással lepte meg Bertalant, hogy a kis
Mariannát elválasztja, mert már fogai vannak.
Ez egészen az ő dolga.
Két napig aztán Deának az elválasztással együtt járó változásai voltak.
Szerencsésen átesett rajtuk. A kis Marianna is hozzászokott, hogy
kanállal etessék.
Negyednap könnyű «Sandlaufer» gördült be a kastély udvarára, két tüzes
mokány lóval, melyeket maga Lyonel hajtott.
Egyedül jött, kurta dzsekkben, kamáslisan: tüntetőleg rövid látogatásra.
Együtt találta a verandán Deát és Bertalant.
Lyonel az egyszerű öltözetben is délczeg alak volt. Tekintete derült,
kedélyes, minden követelés nélkül.
Előbb összeölelkezett Bertalannal, azután megcsókolta Deának a homlokát.
– Teljesen méltánylom az indokaitokat, a mikért nem jöhettek Albisorára.
Magam jöttem ide, hogy meglássalak. Egész kompánia van nálam otthon. Úgy
szöktem el tőlük, a míg alusznak.
– Nagyon szép tőled. De azért itt maradsz uzsonnára.
– Köszönöm. Csak egy pohár tejet fogok kérni Deától.
Dea erre bement a házba. A két férfi künn maradt a verandán.
– Derék asszony lett belőle. Szólt Lyonel, Dea után nézve. Te tetted
azzá. A te érdemed. Ha Alfrédnél marad, ezóta sárgaságba ejtett volna
minden párisi regényírót az irigységtől. Azért kértem azt a tejet, hogy
nem akartam ő előtte beszélni. A leveled egészen correct volt. Nekem meg
kellett titeket hivnom, a világ miatt s neked okot kellett találnod,
hogy meghivásomat elutasítsd. Te nem jöhetsz össze Sidoniával. S én nem
tartózkodom kimondani, hogy kettőtök közül neked van igazi okod a
neheztelésre. A mit te tettél Sidoniával, az csak válasz volt az ő
gorombaságára. Én épen úgy tettem volna. Ezt megmondtam neki magának is.
Ha bocsánatkéres volna a helyén, úgy az Sidonia tartozása volna. – Hanem
hát az ő fejéből nem lehet kiverni az aristocraticus gőgöt.
Bertalan nem hagyhatta ezt szó nélkül.
– A mi ugyan kettőnk között nincs is helyén; mert az én ősapám fejedelmi
követ volt a hollandi királynál ugyanakkor, a mikor Sidonia grófnő
ősapja még tulipánhagymákat liferált, ugyanannak a királynak.
– Haha! No ezt is elmondom neki. Mert arról előttem szó sincs, hogy te
kérleld meg az én mostohámat. Vesztenél előttem az értékedből. Azt
azonban nagyon szeretném, ha a társaságunkban lehetnél. S erre csak egy
módot tudok. Most te küldj a magad és Dea nevében viszonzásul egy
meghivót én hozzám, felszólítva egy barátságos estélyre, a nálam levő
vendégekkel együtt; odaértve Dea anyját is.
Bertalan bámulva kapta hátra a fejét. Mi lesz ebből?
– Te nagy lélékbuvár vagy. Kitalálod, hogy mi lesz ennek a következése?
– Kétféle lehet. Vagy az, hogy te azt feleled az én meghivásomra, a mit
én a tiedre. «Nem mehetünk, mert a mamának a foga fáj: én pedig őtet
ápolom.»
– Hahaha! No ez nem várható.
– Vagy pedig az, hogy te azt mondod a levelemre: «elmegyünk,
vendégeimmel együtt!» S erre Sidonia grófnő összepakolja a bőröndjét s
visszamegy Kolozsvárra.
– Eltaláltad! Ez fog megtörténni. Az a harmadik eset semmi esetre sem,
hogy Sidonia a ti meghivástokra idejőjjön. Nem. Azt nem teszi, ha
mindjárt egész Erdély özönvíz alatt állna is s itt volna az Ararát
hegye. És akkor azután megszabadulunk attól a feszélytől, mely bennünket
egymástól távol tart, a mi rám nézve a legkellemetlenebb.
Ez alatt visszatért Dea, követve a dajkától és Lidytől.
A dajka hozta a kis pólyás babát, a ki nagyon lármázó kedvében volt ez
uttal, Lidy pedig egy tálczán tejes poharakat és kancsót.
Dea dicsekedett Lyonelnek a gyönyörű kinézésű, piros arczú gyermekével,
Lidy pedig kinálta a friss bivalytejjel.
Lyonel dicsérte a pólyás babát s megitta a pohár tejet. A Lidyre rá se
nézett.
Bertalan szemei egyszerre tudták ügyelni az egész csoportot. Egyik sem
szól egy szót sem, még is mindenki hazudik.
Lyonel el volt ragadtatva a gyermek szépsége által.
– Fényképeztesd le a kicsikét, s aztán küld el a képét nekem.
– Meglesz.
Erre aztán a kicsike (az egyetlen igazmondó lény a társaságban) mintha
megértette volna, hogy micsoda merénylet készül ellene, elkezdett hangos
sirással protestálni. Arra aztán frissen elszaladtak vele mama, dada és
«pila». (Népies neve a szobalánynak.)
– Már most én is – láttalak benneteket – és megyek. A czimborák ez óta
keresnek. Azt fogják hinni, fátákat üldözök. Notabene: ha meghivod a
companiát, tarokkártyát szerezz, mert a nélkül ezek meg nem élnek.
– Nálam bizony kártya nincs; hanem majd hozzatok magatokkal.
– No van nekünk! De azért te is értesz hozzá?
– Ha a társaságot ki kell egészíteni: beülök.
– No hát. Good bye!
Bertalan karöltve kisérte le a sógorát az udvarra.
– Még egy szóra, mondá Lyonel, mikor már a kocsija eléjárt. Nagyon
pironkodnám miatta, ha azt a benyomást hagynám hátra nálad, hogy «no
most az én sógorom, Lyonel, szép kis comœdiát játszott nálam!» ha te
valahogy azt hinnéd, hogy én most azért húztam tűbe ezt a czérnát, hogy
a rokoni szeretet könyökén esett szakadást összevarrjam vele. Nem
mehetek el tőled a nélkül, hogy az igazat elmondjam.
Bertalan kiváncsi volt rá, hogy valjon mit fog ez most hazudni?
– Megsugom. Deának, tudom, nem mondod el. Scilla Budapesten szerepel.
Nekem megigérte, hogy lerándul Erdélybe, s az albisorai
medvevadászatokon részt akar venni. Addig azonban nem jöhet ide, a míg
Sidonia grófnő itt lézeng. Erre való nekem ez a kis cselszövény, mely
Sidoniát az albisorai vadászkastély elhagyására bírja. Már most felfogod
úgy e bár, hogy mi érdekem van az egész furfangban.
– Mindent tudok.
– És előmozdítod azt?
– Minden tehetségem szerint.
– Akkor kedves emberem vagy!
Ismét kezet szorítottak; Lyonel felugrott a bakra és elhajtatott.
Bertalannak már akkor a zsebében volt a levél, mely e néhány szót
tartalmazta:
«Ön ellen veszély készül. Vigyázzon mindenkire. Ha nagy baj lesz, én is
ott leszek.» – Aláírva nem volt; de ráismert Scilla irására.
«BELLE ALLIANCE.»
A meghívás el lett küldve Dorogmándról Albisorára. Két «hajtás» közötti
napon volt egy «vak» nap, a mikor ráért a vadásztársaság szomszédolni.
A válasz visszajött. Az urak készséggel jönnek mindnyájan. Hanem Sidonie
grófnőnek Kolozsvárra kell utaznia, sürgős ügyben: ő tehát nem jöhet.
A hogy előre lehetett látni.
Nosza vadásznak, szakácsnak, kertésznek, pinczemesternek ki lettek adva
a rendeletek: a vendégszobákban az ágyakat kiszellőztették; bébillérek,
főzőasszonyok dologba lettek állítva. Egy pár kertészlegényt
felöltöztettek inasköntösbe; a tiszttartó hajduja is mozgósítva lett az
asztali felszolgáláshoz, ugyanannak a szobaleánya a kisegítéshez; a
vendéglovak istállóit kitakarították: az egész kastélyban mindenki
készült a vendégfogadáshoz.
Hermione kisasszony e közben kiadta a maga utasításait Lidy Carcassenak.
– Most jött el az «úr szineváltozásának» napja. Az urak vacsorára
érkeznek meg, a mi el fog nyúlni késő éjfélig. Akkor az asszony bucsút
vesz a vendégtársaságtól s a hálószobájába távozik. Az urak még
folytatják a poharazást. Lyonelnek meg fog ártani az áldomásozás; ő
nincs szokva ezekhez a tüzes erdélyi borokhoz: a magyar urak tréfát
csinálnak belőle, hogy a vitéz oroszlánvadászt az asztal alá igyák.
Kedvük szerint történik. Lyonel egészen makutyi lesz. A Péter, meg a
hajdu felviszik a szobájába s lefektetik. A részeg embernek az a
kivánsága, hogy küldjenek hozzá szép leányt. Te odamégy hozzá: a férfi
cselédek visszavonulnak. Lyonelnek semmi baja sincs, minden érzékének
birtokában van. Nem árt annak még a muchomor szesz sem. Az urak ez alatt
felkelnek a borozó asztaltól, s felcserélik azt a kártyázó asztallal.
Mind jól tudják szerepeiket. Lándorynak le kell velük ülni tarokkozni.
Folyvást nyerni fog. S a nyerő játékosnak nem lehet abba hagyni a
játszást; kivált ha még házi gazda is hozzá. Ott fogja őket találni a
virradat. Te pedig Lyonelt a hátulsó lépcsőn levezeted az én
hálószobámig. Gondolsz ki valamit, a mivel a szájtátó cselédeket
elfoglald, hogy valaki a folyosón ne találkozzék vele. A dajkának, a ki
az asszony hálószobája mellett fekszik, sert adsz, hogy mélyen aludjék.
Az én hálószobámból az asszony szobájába felvezető rejteklépcső elől
elfordítod a félremozdítható kályhát. A Pétert pedig elfoglalod, hogy
valami neszt ne foghasson; mert az, daczára annak, hogy a mi zsoldunkban
áll, még is hive az urának. A többi azután az én gondom.
– És az asszonyság?
– Medea grófnő? Tudtával történik minden.
– Akkor jól vagyunk.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez a beszélgetés künn a kertben folyt, a míg Hermione és Lidy az
őszibaraczk-rácsozaton válogatták az éretteket az asztaldiszítésre.
A kertnek egy szögletében a Péter pepecselt valamivel. Ő is dilettans
kertész volt.
Abban fáradozott, hogy egy nagy vederben nevelt gyümölcsfának az érett
terményeit, ott a fán, tüll tokocskákba kötözgesse.
– Mit csinál maga Péter? szólítá meg Hermione.
– Süvegeket huzok ezekre a szilvákra.
– S mire való az?
– Hogy a darazsak, vagy a rózsabogarak ki ne kezdjék a gyümölcsöt, a míg
az uram leszedi.
– Hát olyan drága gyümölcs az?
– Elhiszem azt. Ez a híres formozai szilva, – melyből a legelső példányt
gróf Benyovszky Móricz hozta el XIV. Lajos király számára Formozából. A
versaillesi üvegházból még ójtó szemet sem volt szabad senkinek adni
belőle. Ezt a példányt nagy grátia útján kapta ajándékba az uram
Thierstől. Most terem először. Úgy őrzi, mint egy férjhezadó leányt.
– Ah! Ezt a gyümölcsöt nekem meg kell izlelnem.
– Nem szabad ám kisasszony. Szigorúan meg van tiltva.
– Ki tiltotta meg?
– Hát az uraságunk. Lándory úr.
– Adok is én valamit az ő tilalmára!
– De majd nagyon meg fog haragudni az úr!
– Annál rosszabb rá nézve! A harag csak annak árt, a ki megharagszik.
– No én előre figyelmeztetem a kisasszonyt, hogy ha ebből a gyümölcsből
pákoszkodik, annak rossz következése lesz.
Csak az kellett Hermione kisasszonynak, hogy őt egy elkapatott cseléd
merje letiltani valamitől.
Csak azért is leszakított egy szilvát a drága csemetéről.
Az alakja is olyan különös ennek a szilvának. Nem hosszúkás, mint a
rendes fajok, nem is gömbölyű, mint a reine Claude-ok, hanem lapos, mint
az alma, s a szine csokoládébarna.
Hermione csupa daczból ízlelte azt meg.
Mikor aztán a szájában volt, akkor ismerte meg annak a rendkívüli
tulajdonságait. Valami különös édes íz, zamat és illat; mintha minden
kedvencz gyümölcsnek az előnyei egyesítve volnának benne.
Most aztán még egyet szakított le a fáról.
A másodikat már gyönyörűségből ette meg.
És aztán a harmadikat. Arra már a falánkság vitte.
A negyediket azért, hogy megmutassa Péternek, mennyire nem törődik az ő
urának a haragjával.
Az ötödiknek az elköltésére rávitte az asszonyi kiváncsiság.
A hatodikat már nem is kivánta, de mégis megette, csak azért, hogy egy
se maradjon a fán.
Majd hogy fog nevetni Bertalan úrnak az elszörnyedő ábrázatján, mikor az
a féltve őrzött fáját tisztára lepusztítva találja!
– No kisasszony! Én mosom a kezemet! – mondá Péter; – de meglássa, hogy
mi következése lesz ennek a torkoskodásnak.
Hermione gőgősen nevetett rajta. Ekkor vette észre, hogy még egy szem
szilva van a csemetén, elbújva a levelek közt.
– No ezt az egyet tegyük ide az őszibaraczkok tetejébe hadd
gyönyörködjék benne Lándory úr.
Azt is leszakította s azzal orrot billegetett Péter felé, ott hagyva őt
a megkoppasztott fánál.
– A mit mondtam, megmondtam! – dörmögé utána Péter.
Persze, ha olvasta volna Hermione kisasszony Benyovszky Móricz
emlékiratait, hát akkor tudta volna, hogy miért van megtiltva a
paradicsom fái között épen ez egynek a gyümölcseit megízlelni. Az egy
rettenetes, boszúálló gyümölcsfa! A formozai szilvafa.
Alig telt bele két óra, midőn Hermione kisasszonyt utolérték minden
kórtünetei annak a félelmetes epidemiának, a mit a paradicsomi
Kelet-India ajándékozott a többi földrészeknek.
Lidy Carcasse rémülten szaladt Bertalan úrhoz, jelenteni, hogy Hermione
kisasszony minő bajban van.
– Ne üss lármát! – mondá Bertalan. – Vendégek jönnek, ha megtudják, mind
szétszaladnak. Az asszonynak egy szót se szólj. A cselédek se tudják
meg. A faluból fel kell hivatni a kenő asszonyt, az maradjon a beteg
mellett ápolóul.
– Más cseléd nem is vállalkoznék rá; mert az mind fél a ragálytól.
– A kocsis fogjon be és vágtasson be a városba, hozza ki az orvost.
Addig majd én tekintem meg a beteget. De senki be ne menjen hozzá, a ki
a feleségemmel érintkezik.
Ő maga tehette: hisz ő – olyan távol szokott már a feleségétől.
Lándory felkereste Hermione kisasszonyt a szobájában.
Biz az nagyon nyomorult állapotban volt már. Lándory hozott a számára
opiumcseppeket, a miket minden elővigyázó ember szokott tartani otthon.
(Kivált dinnyeéréskor.) Néhány cseppet adott be a kinlódónak egy kanál
vízben. Attól annak a görcsei szünni kezdtek. Hálát rebegett érte.
Meg volt ijedve rettenetesen.
Pedig nem volt az a baja. Csak a formozai szilva: a mi épen úgy
megkinozza a vele visszaélőt, mint amaz ázsiai rém, csakhogy épen nem
öli meg és nem ragad másra. De azt egyikük sem tudhatta. – Talán a Péter
tudta.
A formozai lakosok azt a gyümölcsöt, csak gyömbérrel összefőzve szokták
megenni.
– Meg fogok-e halni? – kérdé száraz, rekedt hangon Hermione Lándorytól.
– Legyen nyugodt. Elmulik a baj. Már elküldtem az orvosért. Addig is
igyék ön széki fű theát s engedjen a gyomrára mustárkovászt tétetni. Jó
lesz egy darab jeget lenyelni időközönkint, meg egy korty pezsgőport.
Hermione mindent megfogadott, a mit csak az az ember nyujtott neki, a
kinek teljes oka lett volna rá, hogy őt irgalom nélkül megfojtsa.
– Nem fognak a kórházba vinni? suttogá Hermione, a kinek emlékében volt,
hogy a mikor Párisba behurczolták a ragályt, szigorú rendelet volt
minden beteget a közkórházba szállítani.
– Az én házamból beteget ki nem visznek.
Az orvost épen útban találta az érte küldött kocsi, gyorsan megérkezett.
Megvizsgálta a beteget s minden intézkedést helyeselt, a mit eddig
Lándory a gyógykezelésnél alkalmazott. Ugyanazokat kell folytatni. Az
opiumból minden félórában kell beadni öt cseppet. Az ápolónő ügyeljen,
hogy többet ne találjon a kanálba szalajtani. – Lándory maga ajánlkozott
a gyógyszert beadni a betegnek. – Ha az izzadás beáll, akkor az opiumot
abba kell hagyni, s ha aztán újra mutatkoznak a kórtünetek, akkor
jégbehűtött pezsgőt kell kanalankint szedetni a patienssel. A fődolog:
nem ijedni meg. Ez a ragály olyan, mint a rossz kutya, azt harapja meg,
a ki fut előle, a ki átlépked rajta, azt nem bántja.
A míg az orvos és Lándory Hermione fölött consultáltak, az alatt Lidy és
Péter egy más halálos nyavalya kórtünetei fölött tartottak consiliumot.
Lidy elmondta Péternek mindazt, a mit Hermionetól hallott.
– És mindez Medea grófnő tudtával történik! – Mondá Lidy. – Érted te
ezt?
– Egészen értem. Az asszony megunta már az üldözött vad sorsát viselni.
Egyszer végre szembe akar szállni az üldözőjével. Elég erősnek hiszi
magát arra, hogy titkos légyottot adhasson neki, s nemes lelkével le
fogja őt fegyverezni. Megszabadítja magát az örökké fenyegető őrült
szenvedélytől, melyet saját anyja szítogat. Olyan ez, mint mikor valaki
a tüzes vasat kívánja a kínzó kelevény ellen.
– De hátha ellenkező lesz a találkozás sikere. Hátha az ő erénye bukik
el a csábító bűvészete előtt. Ennek az embernek dæmoni varázslata van a
nőkkel szemben. A kit megigézett, az holdkórossá lesz. Nincs az a hideg
gyűlölet, a mi szerelemmé ne lobbanhasson iránta. Az oltár küszöbéről
képes pokolra ragadni egy szentet.
– Én tudom, hogy Medea grófnőt nem fogja eltántorítani.
– Az én eszem szerint fel kellene fedeznünk az egész cselszövényt
Bertalan úrnak.
– Nem jó lenne. Ez elválasztaná őket végképen. Neki még csak gyanítani
sem szabad semmit. És épen úgy nem szabad Medea grófnőnek sejteni sem,
hogy e légyottjáról mi is tudunk valamit. Olyan ő most, mint az
alvajáró, a ki a holdvilágnál felhág a meredek háztetőre s keskeny
párkányokon végig sétál. Kell hagyni, hogy ugyanazon az uton megint
visszatérjen. Ha rákiáltanak, leesik a mélységbe. Itt vagyunk mi ketten.
A főfő ellenség, a «diabolus rotæ» már el van téve láb alól. Haha! Ez
most fekszik és kiabálja «mon dieu!» – Hahaha! Kapott a tiltott
gyümölcsön. Ha azt mondtam volna neki, «tessék kisasszony! az ön számára
van termesztve!» nem nyult volna hozzá. «Tiltva van, az úr megharagszik
érte!» Ez meg használt. Mégis megszolgáltam a méregkeverő hiremet. Ne
félj! Holnapra egészséges lesz, mint a makk.
– De még egyre nem gondoltál. Hátha ez az ember, őrült szenvedélyében
mindenről megfeledkezik s erőszakkal rabolja el azt, a mit gyöngédséggel
ki nem vivhatott.
– Ott leszek a grófnő ajtaja előtt. Te ügyelj rá, hogy a dajka szobája
felőli ajtó nyitva maradjon.
– Vigyázz magadra, ha azzal az emberrel össze akarsz tűzni. Én ismerem
jól Raoul Ripaillet. Van egy fegyvere, a mit mindig a zsebében hord,
ördögi találmány! Hasonlít egy rézboxerhez, a mit a négy ujjra szokás
felhúzni. Csakhogy ennek nem a lökő gyűrűiben van a fortélya, hanem
abban, a mit a markában tart, négy éles tigrisköröm alakú aczélpenge
hajlik össze egy kézszorításra, épen úgy, mint a tigris talpa. A kinek a
karját ezzel átszorítja, annak a karja egyszerre béna lesz, az izmai
szétszakadnak s a kinek a nyakát fogja meg vele, holt ember, az ütereit
mind átszeli. Indus találmány, «testvérölőnek» nevezik. Ezzel a
láthatatlan fegyverrel sokszor keresztül törte magát Raoul Ripaille
egész tömegeken, a mint közbe szorították. Megkapd azt a kezét, a
melyiken a gyűrűket látod!
– Nem lesz arra szükség: Én ismerem a mi emberünket. Fegyverrel a
kezében mesés a bátorsága, akár oroszlán, akár vad bivaly rohanjon reá,
golyózápor között megáll fütyörészve, de hogy ha egy beteg leány
jajgatását meghallja, gyáva lesz, mint egy kisértetlátó gyermek, mert
hiányzik nála a lelki erő. – De akármi is legyen ennek a vége, Lándory
úrnak nem szabad ezt megtudni, mert az őt szerencsétlenné tenné egész
életére, s a hogy én az ő büszke lelkét ismerem, ha mindent tudna is,
nem akadályozna meg semmit, hanem ráhagyná az asszonyára, hogy ha
felhivta a veszélyt, hát küzdje le azt egyedül.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A délesti órákban megérkeztek az albisorai vendégek.
Csupa férfitársaság volt. Nem volt szükség a fogadásukra a ház
asszonyának előjönni. Bertalan a szobájába vezetett mindenkit, hogy az
úti porból kimosakodhassék és átöltözhessék.
A vacsoráig még hosszú volt az idő. Az urak el tudták azt tölteni az
istálló megtekintésével. Bertalannak kitünő szép lovai voltak, abból az
erdélyi fajtából, a melyet csikó korában ott künn a havason nevelnek,
soha sem lát istállót s ha aztán megmarad, túltesz minden telivéren. Egy
párra meg is alkudott az effendi belőlük.
Majd a gyümölcsös kertre került a sor, ez Erdély kiváló büszkesége.
Ebben is mind szakkedvelők a magyar urak. – Alfréd is értett hozzá. Az ő
kertjeiben természetesen még sokkal remekebb gyümölcsfák vannak.
Bertalan eldicsekedett vele, hogy van neki olyan gyümölcsfája is, a
minek a párisi kertészek catalogusában nem fordul elő a neve, a formozai
szilva, ezt csak kitünő pártfogás mellett nyerte Versaillesből. S azzal
odavezette a vendégeit a formozai szilvához. – Egy szem sem volt már
rajta!
Péter ott járt az urak nyomában, a felöltőiket czipelve utánuk.
Lándory megütközve tekinte rá.
– Még ma reggel rajta volt minden gyümölcs! Ki nyúlt hozzá?
– Hermione kisasszony, – mondá Péter. – Én kétszer is mondtam neki, hogy
ne tegye, mert nem jó következése lesz.
– Hermione? – Hát úgy jól van. – Szólt Lándory s egyszerre kiderült az
arcza.
– Ez aztán példánya a türelmes embereknek! – magasztalá őt Alfréd.
Mindent láttam már megbocsátani, de még azt soha, hogyha egy kedvencz
gyümölcsfát lekoppasztottak. Az ilyenért Napoleon hadat izent volna! A
tiltott gyümölcs ellopásáért még a mennybeli hatalmak is boszút állnak,
példa rá a paradicsomi almafa.
Bertalan pedig igazán, őszintén jó hangulatba jött erre a felfedezésre,
mert ebből megtudta, hogy Hermione kisasszony betegsége nem az a
félelmes ragály, a mely az egész háza népére nézve fenyegetővé válhatik
s halálos kimenetelű lehet, hanem csupán az exoticus gyümölcs
élvezetének a hatása, a mi elmúlik minden gyászos következés nélkül. –
Ezzel aztán felmentve érezte magát, hogy minden félórában elszökjék
vendégeitől, opiumcseppeket beadogatni a betegének.