Hallgatta az éj csendjében, hogy gördül ki a hidon át egyik hintó a
másik után.
Közben hallotta a férje szavát Hermione szobájában, ki a betegnek
vigaszt hozott, annak a betegnek, ki az ő boldogságát semmivé akarta
tenni. A nyitva hagyott rejteklépcsőn át minden szó hallható volt, a mit
oda alant kimondtak. «Jó éjt! Aludjék csendesen. Megfordult a
betegsége».
Mikor az utolsó kocsi után becsukták a kaput, bejött hozzá Lidy.
– Nem parancsolja, hogy levetkőztessem? kérdezé az asszonytól.
– Nem kell. Magam is elvégzem. A vendégek eltávoztak?
– Mind elmentek.
– Hát Lis Blanc gróf?
– Ő volt az első, a ki elment.
– Mehet ön is aludni, Lidy.
Azután egyedül maradt, levetkőzött, felvette a háló pongyoláját.
Valami végtelen ürességet érzett a lelkében.
Eddig volt előtte egy nagy, rémületes bálvány, egészen aranyból,
kárbunkulus szemekkel, a kitől rettegett, de ez a félelem határos volt
az imádással, most azután az a bálvány cseréppé törött, nem maradt
belőle semmi.
Valami gondolatja támadt. Nem is gondolat, ösztönszerű vágy talán? Mikor
az utolsó ajtócsukódás után mély csend következett a kastélyban, lehuzta
a czipőit, úgy ment ki a szobájából, hogy a lépteit ne hallja senki.
Végig tapogatózott a sötét folyosókon, megtalálta a tizenkét lépcsőt,
aztán tovább botorkált, míg végre rátalált a kezével arra a kilincsre, a
mely Bertalan szobáját kinyitja. Megpróbálta azt elfordítani, az ajtó
zárva volt.
Bertalan felneszelt a kilincsforgatásra s a szobából kikiáltott.
– Nos! Ki az? Mi baj?
Medea elváltoztatott hangon sipogá.
– Én vagyok itt. A Lidy.
Bertalan mogorva hangon válaszolt.
– Hát mit akar itt a Lidy? Nem lehet hozzám bejönni. Már lefeküdtem.
Erre a saját hangján szólalt meg az asszony.
– Én vagyok itt! Medea!
Erre a szóra kiugrott az ágyából a férj, s az ajtóhoz futott.
– Te vagy itt Dea? Mi bajod van? Miért jösz ide?
– Semmi bajom. Egy szót akarok mondani.
– Velem nem beszélhetsz most. Én ragályos beteget ápoltam egész nap.
– Nem bánom! Én is voltam nála. Bocsáss be. Valamit akarok mondani.
Erre a szóra kinyitá az ajtót Bertalan.
– Mit akarsz nekem mondani Dea?
– Azt, hogy «imádlak» s itt akarok maradni nálad.
Már akkor a nyakában csüggött Bertalannak, s a csókjai égtek az ajkain
és szemein.