Sidonia grófnő el volt készülve a következményekre. Tudta jól, hogy mit
tett. Elgondolta, hogy e komoly, sőt mondhatni atrobilosus ember, mikor
ilyen sértés esik rajta, mikor ily keserű hálátlanság, kicsufoltatás,
megszégyenítés éri, méltó haragjában mindenről meg fog feledkezni, a
szégyenpénzt odadobja az ajándékozó arczába, s arra, miként egykor
Alcibiades az aræopag előtt, felkapja a feleségét s erővel elviszi
magával. Erre a drastikus jelenetre volt készen tartva az egész
cselédség az előszobákban. Sidonia nyugodtan játszott a kezében levő kis
tekenősbékával, mely a villanycsengetyű zsinórján függött: egy ujjnyomás
rajta s azonnal berohannak mind a terembe, komornyik, inas, vadász,
groom, szerecsen. Ellenben arra is készen volt Sidonia, hogy Lándory
nagyot nevet a dologra, hóna alá csapja a pénzes cassettet, s azt
mondja: «adieu mesdames: én hát megyek Scilla kisasszony után: önök
pedig mehetnek Raoul Ripaille után!»
Csak arra az egyre nem volt készen a grófnő, a mi valóban bekövetkezett.
Lándory nyugodtan tette le az asztalra a kezébe adott cassettet; egy
szót sem szólt a grófnőhöz; még az arcza sem gyuladt ki semmi
indulattól, hanem odafordult egyenesen Medeához, a karját nyujtva neki.
– Adja kezét kedvesem; menjünk!
– Kedvesem!
És Medea felállt az anyja mellől, a kezét férje karjába akasztá; és ment
vele.
Sidonia meg volt dermedve a bámulattól. Nem akart hinni az érzékeinek.
Lehetetlenség ez! Hát őt csalta volna meg a leánya, nem a hitvestársát?
– Te «ő» vele mégy? kiálta fel önfeledten.
Medea szelid méltósággal felelt rá.
– Ő neki esküdtem hűséget.
S azzal maga nyitá fel az ajtót Bertalan előtt s elől ment: ő lépte át
előbb a küszöböt. Az ajtó bezárult utánuk.
Sidonia első dühében nem akarta elhinni, hogy le van győzve. Megszorítá
a kezével a villamcsengetyű serkentőjét s aztán várta, hogy a cselédjei
elő fognak rohanni.
Senki sem jött be.
Hallott odakünn valami férfihangokat; de azok inkább vidám jellegűek
voltak, mint haragosak. Majdnem összetépte a csengetyűzsinórt és még sem
jött be senki hozzá. Hová lettek ezek?
Aztán hallotta, hogy egy kocsi gördül ki a kapubolt alól. Az ablakhoz
futott. A kapus tisztelgett az ezüstbuzogányával. Pedig annak is meg
volt parancsolva, hogy ha zajt hall, rögtön zárja be a kaput. A
kigördülő kocsi Lándory remisehintója volt; a kocsis mellett Péter ült,
a ki a kalapjával köszöntött fel valakinek a palota ablakába, bizonyosan
valamelyik szobaleánynak. A kocsi ablaka le volt eresztve s a grófnő
láthatta Medea kitekintő arczát. Jó kedve volt.
– Itt az ördögök játszanak közbe! kiáltá magánkívül. Hát senki sincs
itt?
Ekkor az oldalszobából sietve jött hozzá Hermione. Az is látta ugyanazt
az ablakból, a mit Sidonia. Az még jobban el volt rémülve.
– Elvitte magával! Lihegé.
– De hol van az a sok naplopó, hogy nem jönnek a csöngetésemre?
Hermione rátalált a talány titkára. A villamcsengetyű zsinórjában egy
helyen ketté volt vágva a vezető sodrony. Ki tehette azt?
Hermione maga futott ki az inasokat keresni. Az öreg Jeant megtalálta
valahol, azt hozta magával a grófnő elé.
– Hát ti miért nem jöttetek be a csengetésemre?
– Nem hallottunk mi egy csepp csengetést sem. (Az öreg ficzkónak még
most is jó kedve volt a punchtól.)
– Hát nem tudtátok a kötelességteket, mikor láttátok, hogy az az ember a
leányomat magával viszi?
– Nekünk az volt parancsolva, hogy ha erőszakkal ragadja el Medea
grófnőt, azt akadályozzuk meg.
– Hiszen erőszakkal vitte el!
– Dehogy is vitte. Inkább nagyon is gyöngédek voltak egymáshoz. Mikor
felsegítette a grófnőre a waterproofját, meg is csókolta.
– S Medea elfogadta a csókot?
– Nem, madame: rögtön visszaadta neki.
– Takarodj az ostoba inas élczeiddel. Még az van hátra, hogy cancant
tánczoljatok előttem. Gyere vissza! Az inasával jó czimboraságban vagy.
Keresd fel, mielőtt elutaznának. Vesztegesd meg, hogy tudósítson, hová
mennek?
– Madame. A Péter nehéz ember.
– Eh mit? A ki pénzért szolgál, az pénzért megvehető. Eredj dolgodra.
Sidonia és Hermione elbutulva néztek egymás szeme közé, mikor egyedül
maradtak.
– Ezzel megbuktunk. A pénzt itt hagyta, s a nőt vitte el. Mindent
előlről kell kezdeni újból.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor aztán egymás mellett ültek a kocsiban, azt kérdezé Medea
Bertalantól.
– Hát már most hova megyünk?
– Hát legelőbb is neked kelengyét venni. Hiszen egy szál ruhában szöktél
el velem.
– Az igaz. Az uton pedig kell valami.
– Hajtassunk a Palais royalba.
– Nem! Nem! Ott minden drága, menjünk az «Au bon marché»-hoz, ott sokkal
jutányosabb.
Tehát már azt keresi, hogy hol lehet olcsóbban kapni valamit! A ki
máskor a louisdorból nem kért vissza, s az udvarmesterére bizta a
számlái kifizetését.
Hát azután elmentek az «Au bon marché» üzletbe s ott összevásároltak
mindenfélét, a mire egy asszonynak utközben szüksége van. Medea
éléthalálra tudott alkudni és válogatni. Bertalannak nem engedett
beleszólni. Úgy tudott rá zsémbelni, mintha már hét tél, hét nyár
házasai lennének: «Te bizony elpazarolnál egy milliót is
haszontalanságokra».
Késő este volt, mikor hazakerültek. Fél várost be kellett szaladgálni.
Medeának eszébe jutott, hogy a hirlapban olvasta, hogy itt meg amott
sokkal olcsóbb czipőt, keztyűt lehet kapni mint másutt: azt a helyet fel
kellett keresni. No meg aztán egy bőröndöt is kellett venni, a mibe mind
az jól elférjen.
Mikor a hôtelbe kerültek, a hol Lándory szállva volt, Medea azt a
vallomást tette, hogy ő olyan éhes, mint egy sappeur. Bertalan egy
kabinet separét ajánlott.
– Nem! Nem! Vitessük fel a vacsorát a szobánkba.
Lándorynak szerény szállása volt a vendéglőben. Egy előszoba, mely
egyuttal az inas lakásául szolgált, aztán egy nagyobb terem, a hol
dolgozott és látogatókat fogadott el, meg egy benyiló hálószoba.
– Hisz itt pompásan elférünk, szólt Medea, midőn körültekintett a
teremben. A benyilóba is bedugta a fejét, aztán hirtelen visszakapta. A
szobaleány épen akkor állította fel a második nyoszolyát. Hát mit
vacsoráljunk? Én szeretnék egy poulardot.
– És olasz salátát hozzá? kérdezé Bertalan.
– Nagyon jó lesz, de sok-sok galambbegyet rajta!
– És egy omelettet?
– Azt, azt!
– Befőttel?
– Nem! Sonkával.
– És egy giardinettot?
– Jó lesz! A sajtot megeszed te.
– És veres bort?
– Nem. Nekem fehér kell. Tudod? Csak azért, hogy ellentmondhassak.
Hát biz ez nem volt olyan lucullusi lakoma, mint Medea első házasságának
a bevezetésekor. De minden jól esett.
Csak «egy» palaczk boron osztoztak meg. Attól is a második pohárnál már
le-lecsukódtak Medea szemei, pedig csak Muscat Lunel volt. Hová lett a
hősnő, a ki amaz emlékezetes estén a gyakorlott rouét az asztal alá
áldomásozta? Nem ivott, még is mámora volt.
Aztán még a «pusztai rózsa» történetét se volt neki szükséges elmesélni.
Tudtak annál még sokkal szebbeket is.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap tizenegy óra volt, mikor a reggelit felhozatták maguknak. Egymás
mellett ültek a pamlagon, úgy reggeliztek.
Az ilyen Istentől megáldott órában nem létezik a külvilág. A két ősember
ismét ott ül a paradicsomban, a mindent tudás almafájának árnyéka alatt.
A nő szemében olyan fény ragyog mint mikor a tenger világít, s
phosphortündöklésében eddig láthatatlan világ csodái nyüzsögnek. Mennyi
látni való van ebben a pellucidus oceánban! Minden arczvonása bájt,
boldogságot sugárzik vissza. Az egymásba néző szemek beszédében
megértett kérdések és feleletek cserélődnek: vers az; a legszebb
költemény: rim nélkül, assonance nélkül, metrum nélkül. A szív van
minden életműszerben; az lát, hall, izlel, az éhezik, az lakik jól. A
földgömb lehull alóluk; elvész az ürben, egyetlen érzés tart fenn a
magasban. A mult eléjük jön, mint jövő; s a perczből örökkévalóság lesz.
Míg egy kopogtatás szét nem foszlatja az egész tündérábrándot.
Nem Mihály arkangyal jön a lángpallosával; csak a szobapinczér. Hanem a
mit a kezében hoz az alpacca tálczán, à peu près ugyanaz.
Paradicsomzáró! Egy névjegy Hermione kisasszonytól.
Válogatva sem lehetett volna kikeresni kedvesebb látogatást ebben az
órában.
– Tessék! mondá Bertalan fanyalogva, s felkelt Medea mellől, hogy
udvariasságból eléje menjen az ajtóig a hölgyvizitnek.
A pinczérnek, úgy látszik, hogy igen nagy véleménye volt a bejelentett
személyiségről, mert a szárnyajtó mindkét battantját sietett feltárni.
Nem férne be Hermione kisasszony az egyik ajtószárnyon?
A következő percz megoldotta a talányt.
Hermione kisasszony után következett két livrées inas, a kik egy
rengeteg nagy bőröndöt czepeltek utána, s azt letették az elfogadó
(étkező, dolgozó, stb.) szobába.
Hermione kisasszony meg sem látta Lándory urat, tökéletesen ignorálni
látszott a jelenlétét. Egyenesen Medea grófnő elé libegett.
– A grófnő a grófnőnek jó reggelt kivántat általam. Itt küldi utána a
kelengyéjét.
Medea Hermionéra bámult, s elfelejtette neki azt mondani, hogy «tessék
helyet foglalni!»
Ellenben nagy elhallgatás támadt.
Lándory azonban megnyomta a villanycsengetyű gombját kétszer. Arra
megjelent a szobaleány. Csinos kis, becsületes arczú alsacienne.
– Lisette! szólt hozzá Lándory. Önnek van vőlegénye?
– Igen, monsieur!
– A ki rögtön elvenné önt, mihelyt a kelengyéjét beszerezné?
– Bizony monsieur.
– Én önt boldoggá teszem. A feleségem kétféle kelengyét kapott. Szüksége
csak egyre van: a másik fölösleges. Ő az egyiket önnek ajándékozza. Ön
becsületes leány. Éljen boldogul.
A mamzell odafutott Medeához, kezet csókolni e nagylelkűségért, s aztán
a pinczérrel együtt fülönfogta azt a kisebb, egyszerűbb bőröndöt, a mit
tegnap hoztak haza az uraságok.
– Nem azt. Mondá Lándory. Hanem emezt itt, a mit most hoztak be. S a
pompás bőröndre mutatott, melynek ezüst plaquejára az egyesült
Lis-Blanc-Mezőhegyessy czímerek voltak felirva. Ez az önök kelengyéje.
Hermione kisasszonynak a fején egy türlütütükalap volt, azon egy egész
braziliai babuka volt, még annak a babukának a bóbitája is reszketett a
felindulástól.
Medeára nézett. Hát engedi ezt az asszony? Hát ki itt az «úr» a háznál?
Bertalan odament ezek után Medeához, s megcsókolta az ajkát.
És Medea azt türte!
Azután leült melléje mosolyogva, mintha szenki sem volna rajtuk kívül a
szobában, s a marasquinós poharat odakoczintva a másik pohárhoz, azt
mondá vidám hangon.
«Viva noi!» (Éljünk mink!)
És Medea kiitta a poharát.
Hermione kisasszony dühtől reszketve futott ki a szobából.
Lándory Péternek kiáltott.
– Hordasd le a málháinkat, és hozass egy bérkocsit. Ideje a vasúthoz
mennünk. Kedvesem: vedd fel az utiköpenyedet.
– Hová utazunk? kérdé Péter az urától.
Az furcsa képpel nézett rá.
– No csak azért kérdem, mondá Péter, mert a czimborám a Jean, most volt
itt és tíz napoleont nyomott a markomba azért, hogy tudósítsam őt
rendesen, hová megyünk, hol állapodunk meg. Meg vagyok vesztegetve. Soha
becsületesebb uton nem loptak még pénzt. Engedje meg uram, hogy áruló
legyek.
Lándory nagyot nevetett.
– Hát csak áruld el neki bizvást a titkot. A Schweiczon keresztül
utazunk haza Bernátfalvára.
– Nem mulasztandom el hűségesen megszolgálni a corruptió zsoldját.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mikor Hermione kisasszony a felindulástól fulladozva, elmondta a
hallatlan eseményt Sidonia grófnőnek: az csakugyan egyszerre nevető
görcsöket kapott bele.
– Hahaha! Arczul mert engem ütni az az ember! Felcsufolt a saját leányom
előtt.
– S még megcsókolta utána!
– Hahaha! Szembe mer velem állni! S mikor én békejobbot nyujtok eléje:
ráüt a kezemre. Ezért a szive közepébe fogok neki szúrni, olyan tőrrel,
hogy elveszti bele az eszét, azt az ő nagy eszét, a mire olyan kevély.
Hahahah! A pusztai rózsa meghódítója! A szinpadi bayadére elbüvölője! A
grófleány «ura!» A lelkek vadszelidítő idomárja. Majd meg fogja tudni,
hogy mi lakik még egy asszonyi szívben! Hahaha! Hermione! Irjon ön
rögtön Lyonelnek. Tudja, mit kell. Hahaha!
Orvosért kellett küldeni sietve, hogy megszüntesse a kinzó kaczagást.
… Az a varázsló el tudta rabolni az egyik nő arczáról a nevetést, s
tudott belőle adni annyit egy másik nőnek, hogy pokoli kinok közt
fetrengett bele.
Ezért a kínos kaczagásért tenger sírás lesz a fizetés!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Még egy keserűség várt a napok folyamán Sidonia grófnőre.
Valami homályos öröme derengett annál a gondolatnál, hogy a hova «ezek»
most mentek: Magyarországon a Frankhonban kötött polgári házasság
érvénytelen; az ottani törvények előtt Medea csak szeretője az
«emberének». Hanem ezt is elborítá végkép az a Péter által Jeannak
küldött tudósítás, miszerint Lándorynak első dolga volt, Budapestre
érkeztével, «oltár» elé vezetni Medeát s egyházi szertartás mellett
szentesíteni a házasságát a «szénatéri» templomban.
Még akkor széna-térnek hítták a mostani «Calvin-tért».
Még ez is! oltár elé! Mintha volna azoknak a templomában oltár! Egy
tyukpettyes cathedrájuk van mindössze a szegényeknek!