Elnyerni egy világszép hölgy szivét: ez a kisebbik titok, de megtartani!
Ez a titkok nagyja!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Medea teljes akaraterejéből választotta magának élettársul Bertalant. A
Lis Blanc családnak kimerítő értesülései voltak Lándory multjáról,
jelleméről, körülményeiről. Jól le volt irva.
Tudós, a ki egy szakmába el van merülve, s ha egy érdekes esetet
tanulmányoz, akkor se lát, se hall.
Jó gazda, a ki maga lát a jószágának kezelése után s jövedelmén túl
fényt nem űz.
Ezért világkerülő, mert a társaságban mindenki olyan életmódot folytat,
a mi a pazarlással együtt jár.
De a világ is kerüli őtet; annak a szerepnek az emléke miatt, melyet a
nagy bűnperben vitt. A nagy inquisitortól félnek.
Kedélye hajlik a buskomorságra. Első nejével félrevonulva élt egy
tengeri szigeten s annak az emléke most is kultusz tárgya előtte.
Künn lakik a pusztán télen-nyáron s ott nincs más társasága, mint a két
pap: a kálvinista prédikátor, meg a plébános.
A szegények jóltevője, elzüllött árvák gyámatyja.
Medea azt hitte, hogy ez az ember illik legjobban az ő világgyülölő,
emberkerülő kedélyéhez. Saját magát úgy ismerte, mint szenvedély és vágy
nélküli lényt: a kinek feladata volt minden reménynél előre költeni fel
a lemondást, s az öröm perczében gyanuval gondolni a következő
megbánásra.
Ez az ember, ennek a háza lett az ő eszményképe. A magyar pusztáról azt
gondolta, hogy az egy siberiai «tundra», vagy egy délamerikai «pampas».
Annak közepében van egy ódon kastély. Annak a falain ősök arczképei, a
kiknek a szellemei nem tudnak megválni egykori lakhelyüktől; talán a
puszták lelkei is feljárnak oda, de van egy hatalmas lény, a ki
valamennyinek parancsol: az Lándory.
Hanem aztán, attól a percztől fogva, a mikor Lándory felsegítette ölteni
az esőköpenyét és ő elnevette magát erre a gondolatra: «mi most
szökünk!» egészen megváltoztak előtte a fogalmak.
Igen; szökünk egy világból, a mely méltó a gyülöletre.
S aztán talált egy világot, a mely arra való, hogy szeressünk benne
lakni.
Az első nap, az első hét megtanította rá, hogy a kit magának élettársul
választott, hogy világkerülő magányának életunalmát megossza vele: az
egy derült kedélyű «utitárs». S a vasút az, a mi igazán kipróbálja a
férfikedélyt. A kiben egy csepp nehéz indulat van, az felszinre kerül
ilyenkor. Látunk jámbor családapákat, a kik otthon szelid papucshősök, a
vasuti perronon egyszerre kegyetlen tirannusokká válni. A ki soha sem
káromkodik: ott tud. De aztán a ki még itt is megtartja a jó kedélyét; a
ki az első csengetésnél nem ránczigálja magával a társnőjét, a ki nem
pöröl a helyek miatt, a ki nem kiabálja a hordárja számát
kétségbeesetten, a ki nem zaklat, nem ijesztget elkéséssel, a ki a
skatulyákat nem felejti a coupéban, a ki a rostbeefet nem nevezi
vulkanizált kaucsuknak, a ki nem lamentál hidegről, melegről, nem
szivarozhatásról, a ki nem szörnyed el hotelszámlák láttára, a ki egy
szóval minden nyomoruságnak el tudja nyerni a humoristikus oldalát, arra
már igazán rá lehet ütni a tizenhárom próbát. Azért igen praktikus
szokás az új házasokat az esküvő után nászutazásra küldeni, mert ott 48
óra alatt jobban kiismerik egymás kedélyét, mint otthon egy év alatt.
Mikor aztán a pusztába megérkeztek, akkor megint mindjárt az egész táj
fogadta Medeát kellemes csodálkozással. Hisz ez nem ázsiai sivatag, a
milyennek ő (a leirások után) képzelé: «Tzigan» sátrakkal, kirgiz
jurtákkal; hanem egy jól termő sikság, a mely igaz, hogy nagyon
külömbözik a francziaországi kerteknek, kaszálóknak, mesterségesen
öntözött réteknek feldarabolt gazdaságoktól; azonban az ilyen roppant
terjedelmű buzavetés, a virágjában uszó repczetábla, imponál a
végigutazónak, a virágillat új athmosphærát támaszt körülötte, ennek a
nagy mérveiben van a szépség.
Hát mikor a hintó, a saját nevelésű négy tüzes paripával begördül a
kastélyt körülvevő parkba, s egyszerre elétünik az ősi lakhely, egész a
tetejéig befuttatva kuszó rózsával; mintha az érkező menyasszony
tiszteletére volna fényes nappal illuminálva minden; s a csoportokban, a
gyepköröndökben ezernyi rózsa, remekei a modern kertészetnek. A
háttérben óriási platánok koronája között átmosolygó képe egy napsütötte
viránynak, melynek alját egy kerek tó foglalja el, uszkáló hattyukkal és
ara-kacsákkal, a nagy tükör előtt a növények herczegasszonyai, a kik
egymásnak dicsekszenek a válogatott toilettjeikkel; a veres levelű bükk,
a fehér lombú ihar, az aranynyal pompázó hárs, a kék-zöld boróka s a
valamennyit lenéző ősnemes tölgyfa; az egész egy összhangzó remek kép.
Nem ilyennek képzelte ő a sivatagot.
Maga a kastély is megczáfolta az elővéleményét.
Építészeti pompa, igaz, hogy nem volt azon, de úri comfort kinálkozott
mindenütt. Az egész berendezés azt hirdette, hogy az «első» feleség
nagyon szeretve volt.
Mikor a szobákon végig járt Medea, csakugyan azt hitte, hogy egy új
világba lépett. Ennek az új világnak a neve «otthon». Eddig ez ő előtte
ismeretlen fogalom volt.
Kinevetni való kicsinység, de még is igaz! új embernek érezte magát,
mikor végre valahára levethette az örök vállfüzőt. Ezt az aczélbörtönt.
Elég karcsú volt a nélkül is. Itt nem volt rá elitélve.
Majd elkövetkezett az ebéd. Pontban déli harangszóra. A magyar ételek
felől is olyan aggodalmas előizletei voltak a hallomás után Medeának:
azokhoz eszkimó gyomor kell. Hogy elbámult aztán, mikor a legelső
levesestál előtte párolgott! Nem lehet azt tollal leirni, hogy micsoda
íz van abban? Kétszer is vett belőle; és azután a következőkből is. Azon
vette észre magát ebéd végén, hogy jóllakott. Még soha sem tapasztalta
ezt életében. Talán a vállfüző is lehetett az oka.
És aztán ebéd végeztével nem kellett a zongorához ülni, Beethovent
játszani, majd unalmas udvarlókkal banális értekezést folytatni közönyös
tárgyakról, végre a whisztasztalhoz ülni, s szidatni magát elvesztett
trickkekért; azután új toilettet csinálni szinházhoz s variálni az
unalom örök themáját; hanem a mint a szemei elnehezültek, odatette a
pamlagvánkost a mellette ülő valaki térdére, ráhajtotta a fejét, s a míg
az ujságot olvas, az alatt egyet szundíthat, a mi olyan jól esik! S a
mitől fölébred, az sem kellemetlen. Ha álmodott valamit: az bizonyosan
nem az elhagyott világból való volt.
Akkor aztán már nem süt olyan forrón a nap, kimehetnek együtt a kertbe,
végig nézni a rózsákat. Ah, csupa ismerősök! A maréchal Niel! A Gloire
de Dijon! A sénateur Weise! A Cavour! A Perle des Blanches! s a
valamennyi királynéja: a La France!
Nagy nehezen (egy szóra) rábeszélteti magát a csónakázásra. Eleinte
nehezen megy a sandoline kettős lapátjával a mozgás, de nagyhamar
beletanul. Mikor kifárad, az arcza egész tűzpiros, a haja szétbomolva, a
kalapját a szalagjára kötve, a karján hordja. A hattyukkal kötődni kezd,
a gunár megkergeti. Az elől sikongatva fut el a pimpimpárés pázsiton a
gardeniás állványig. Itt új ellenség állja útját, a pávakakas. Az is
szembe támad reá; pompás nagy japáni legyezőjét szétterjesztve s
dölyfösen félkört tánczolva előtte. De már ennél felébred amazoni
bátorsága, hirtelen kifeszíti ellene piros napernyőjét. Ettől a
pávakakas megijed s nagy rikoltozással szalad el a bokrok között. E
győzelem után diadalmasan fordul vissza Medea a nyomában szaladó
párjához, a ki jön a megtámadott hitvese segítségére, a feje fölött
csóvált szalmakalapjával.
Van aztán nevetés! A semmin.
– Látod? Egész gyermek vagyok! szól Medea. És aztán elkomolyodik. «Én
soha életemben nem voltam gyermek!»
Más nő akkor végzi a gyermekségét, a mikor férjhez megy, ez meg akkor
tanulja meg, hogy mi az? Milyen jó az!
Játszani, bohóskodni, hanczúzni! tilalmasba lépni! Pajkosnak lenni!
Diáknak lenni! Valakit megtréfálni, a ki azt fölveszi.
– Hát várj: majd én megtanítlak téged valami gyermekjátékra: mondá
Lándory. S azzal mind a ketten letelepedtek a fűbe. Aztán szakítottak
kilencz fűszálat. Azt az egyik a kezében tartja, a másik a végeiket
összekötözi: ha végül egységes láncz lesz belőle, akkor beteljesül az, a
mire az összekötöző gondolt.
Láncz lett belőle szerencsésen.
Medea örült, nevetett a sikernek.
– No hát találd ki, hogy mire gondoltam?
– Arra, hogy lesz-e vacsorára is baraboly?
– Eredj! Czudar! Még azt is kitalálod!
A baraboly is olyan csemege, a mit csak itthon kapni, itt is csak nagy
protectió és összeköttetések útján.
Ez alatt eljött az ozsonna ideje. A falusi levegő éhessé tesz. Napjában
ötször kell itt asztalhoz ülni, s az ember nem is haragszik érte. A
levegő az oka kétségtelenül.
S evés után commotiót kell tenni. A lapdázás is kellemes, de hát még a
tekepálya. Az ad aztán emotiót. Medea még akkor sem akarta abba hagyni,
mikor már alig birta a karját. Pihenésül aztán belevetette magát a
hamakba, s hintáztatta Bertalannal.
Az alkonyattal elkezdett a park mélyéből felhangzani valami csodaszép
dal, a mire a közeli orgona-bozótból egy másik hang felelt.
– Hallga! Mi a? kérdezé Medea figyelve.
– Ez a fülemüle. Hát nem ismered a fülemülét?
– De igen. Sorrentoban mindennap ott volt a table d’hote menüjén:
«fülemüle, pacsirta sülve» ki nem állhattam! De énekelni nem hallottam
soha.
Medea aztán azt is megtudta, hogy mi az «édesen alvás» mikor az ember
ötször falatozott, s aztán egész nap szaladgált, hogy ötször megéhezzék.
Ez azonban mind csak a materialis oldala az új világnak.
Abban a régi unalmas világban minden ember, a ki csak a közelébe került,
azon törekedett, hogy a tudományát ragyogtassa; a ki nem tudott okosat
mondani, az mondott szépeket.
– Ez jó recept az udvarlásra, de megölő «betű» a házas élet boldogságára
nézve.
A férjnek nem szabad a maga könyvét a felesége himzőasztalára letenni.
Mit érdeklik az asszonyt a politikai viták, a juridikai elméletek, a
klinikai műtétek, a spekulatió, az üzlet, a kisérletek, a kutatások! Azt
mind végezze el ki-ki a maga malmában, s mikor hazamegy, kefélje le
magáról azt a lisztet, a mi ráragadt, hogy ne lássák meg rajta, hogy mit
őrölt. Az a nőt untatja. S az unalom bacillusa a válópernek.
Bertalan soha sem beszélt arról Deának, hogy mit dolgozik. Pedig nagy
szorgalommal haladt előre hirnevet szerzett munkájában, a miért olyan
jól megfizették. Az alatt az asszony a magáé volt. Az is méreg, ha a
férj minden lépten árnyékul követi a feleségét, s pihenést nem tart a
gyöngédségben. Szép az a muzsikáló óra: de hogyha egyre-másra muzsikál!
Világért nem mutatta volna, hogy okos ember! Ellenben iparkodott rossz
élczeket, ferde adomákat felszinre hozni, nem azért, mintha jobbakat nem
tudna, hanem hogy alkalmat adjon gyöngéd kezeknek egy kis
hajmegtépászásra az «ostobáskodásért».
Aztán a férjnek soha sincs igaza: az mindig a nőé. Ő az okosabb
(legalább azt állítja) s az «okosabb enged». Ergo: nem szabad
igazságának lenni. Ha nem enged, akkor meglehet, hogy megtartja az
igazságát, de mit nyer vele? És mit veszít? Hisz az igazságlevelek
minden függő pecsétjei nem nyomnak annyit, mint egy virág himpor
lehullott szemcséje, a miben szerelem lakik.
Az első kettecskén eltöltött otthoni napok után következett a társaság
is. Vasárnapra meg voltak hiva ebédre mind a két felekezet
lelkipásztorai. Kezdetnek áldott!
Ezekről is sajátszerű elővéleménye volt Deának. Ha két ilyen ellenkező
hitű egyházi főhadnagy összekerül! Eszébe jutott Heinenak a románcza a
vitatkozó szerzetesről és rabbinusról. Szerencse, hogy a disputájukból
semmit sem fog érteni, mert magyarul csak annyit tud (gyermekkori
emlékezetéből) a mennyi elég a cselédekkel megértetni magát. Vagy talán
épen latinul fognak értekezni.
Nagy volt aztán a meglepetése, mikor déli harangszóra mind a két papot
egy csézában, egymás mellett ülve látta behajtatni a veranda elé. A
plébánost már látta a reggeli misénél, de azért most rá nem ismert
volna. Körülbelül Bertalannal egyidejű, életvidám, piros pozsgás alak, a
ki előbb ugrik le a kocsiból s aztán kezét nyújtja az utitársának a
leszállásra, a ki már hatvanasnak látszik, bajuszos, körszakállas
férfiú. Párisban az egyiket miniszteri tanácsosnak, a másikat
nyugalmazott huszárezredesnek néznék.
Bertalan a verandán várta a szent atyákat, s ott üdvözölte, azután
fölvezette a nejéhez.
– A plebános urat nem szükség bemutatnom, őt már ismered a templomból.
– Oh igen! vágott a szóba a plebános francziául, már volt szerencsém. A
grófnő nekem kezet csókolt a templomban, most azt a kézcsókot
visszaadom.
Deát meglepte mind a franczia megszólítás, mind a modor. Ilyen plébánost
ő még nem látott.
S csodálkozása még fokozódott, mikor a kálvinista prédikátor szintén
franczia nyelven, kissé széles kiejtéssel tartott, de teljesen korrekt
stylusú üdvözlettel mutatta be magát.
Aztán mind a ketten összecsókolóztak Bertalannal, s tegezték őt.
Furcsa társadalmi viszonyok vannak itten!
Asztal fölött egyre fennakadás nélkül folyt a társalgás. A két pap
folyvást disputált egymással; de nem a dogmáik fölött. A külirodalom, a
társasélet, a napi kérdések, s elkerülhetetlenül a belpolitika volt a
szőnyegen levő disputa tárgy: s ezek fölött mind a két pap meglepő
ismeretbőséggel, elmeéllel vitatta a saját felfogását; végül rendesen
Deát kérve föl eldöntő birónak, a kinek az itéletében aztán a vesztes
fél rendesen megnyugodott; a belpolitikai differentiák fölött azonban
Dea átengedte a döntő szót Bertalannak, ahoz ő még most nem ért. De majd
beletanul, ha a képviselőház karzatára feljár. Hanem ahoz előbb meg kell
tanulnia magyarul.
Ez eszménél nem titkolhatta el a csodálkozását Dea a fölött, hogy itt a
«magyar pusztán» a lelkészek ilyen jól beszélnek francziául.
– Én több évig voltam külföldön: igazolá magát a plébános.
– Az ám! Mert kergették! vágott oda a lelkész nevetve.
– De hogy a «pásztor» úr is?
– Hát nálunk a pásztorok is tanulnak francziául.
– Igen! A kiket akadémiákra küldenek; toldá hozzá a plébános.
– Miféle akadémiákra? kérdé bámulva Dea.
– Hát például Josefstadtba.
– Volna ott akadémia!
– Nagyon jó akadémia. A tömlöcz. Ott ült a collega két esztendeig. Ott
tanult meg bujában francziául, angolul.
– Tömlöczben? szólt, nagy szemeket meresztve Dea. Egy pap, a ki az ő
férjét tegezi s vele összeölelkezik!
Mind a három férfi titkos, egyetértő félnevetést fojtott el.
A plébános aztán sietett Deát felvilágosítani.
– Hát bizony mi mind a hárman egy bűnben leledzettünk: s ezért lakoltunk
meg. A szabadságharcz alatt Bertalan volt az én kapitányom a
Lehel-huszároknál, a tiszteletes úr pedig a tábori lelkész. Ezért aztán
Bertalan barátunkat bosorozták, a collegát becsukták, én pedig kiszöktem
külföldre, s élveztem az angol vendégszeretetet «burgonyával és burgonya
nélkül», a hogy Csernátoni mondja: vagy tíz esztendeig.
– De te én nekem erről soha sem beszéltél, szólt Dea Bertalanhoz
fordulva. Hogy te katona voltál, háboruban jártál?
– Ejh! szólt Bertalan restelkedve. Ki beszélne a felesége előtt az
ifjukori bolondságairól?
A lelkész egész kedélyesen kaczagott fel.
– Ifjukori bolondságnak nevezi ő az ő hős tetteit!
– Nem követtem el én semmit.
– Semmit? Hát a tarczali bravourstikli?
– Puszta demonstratio volt.
– De olyan demonstratío, a mi az ütközet sikerét biztosítá. Száz
huszárral tartottál sakkban egy egész hadszakaszt. Lőttek rád annyi
golyót, hogy ha egy rakáson volna mind, nem tudnád felemelni mind a két
kezeddel.
Dea ösztönszerü remegéssel kapta meg Bertalan karját.
– Az én papom szereti a hyperbolákat; dörmégé Bertalan.
– Micsoda hyperbola? Hát nem ott voltál te is? Te cidevant
huszárhadnagy, mostanság plébános? Nem te beszélted el, hogy döngött a
fületek körül a golyó, mint a darázsraj? Bertalan oldaláról a két
ordonánczot lelőtték. Nem a hadvonal előtt dicsérte-e meg Lándoryt a
fővezér? Nem kapott-e érte vitézségi rendet?
– Hol van az a vitézségi rend? – sürgetőzék Dea.
Lándory úgy érezte magát, mint a kit csiklandoznak.
– De szent atyák! vegyétek észre, hogy ti itt most igen kellemetlen
thémát szellőztettek. Én új házas vagyok. Az asszonyom előtt fiatal
legénynek akarom magamat kiadni, s ti most egyre publikáljátok, hogy már
ezelőtt huszonhárom esztendővel kapitány voltam.
– Nem bánom én! Légy negyvenöt esztendős; légy ötven esztendős; –
heveskedék Dea; – de én nekem azt a jelvényt mutasd meg.
Hát biz azt nem meszsze kellett keresni. Bertalan mindig a tárczájában
hordta. Igénytelen kis ezüst koszorú vörös szalagra fűzve.
Dea az ajkához emelte a ritka jelvényt.
– Hát biz a mi barátságunk nagyon régi időkből datálódik! – mondá
Bertalan. (Mintha csak barátságról volna szó!)
– De hiszen te akkor még nagyon fiatal lehettél? – találgatá Dea.
– Tizennyolcz esztendős siheder volt! Sietett javítani a dolgon a
lelkész. De még annyi sem volt. Tizennyolcz meg huszonhárom az
negyvenegy. De ő nincs negyven esztendős. Még akkor egy csep bajusza sem
volt. Iskolásgyerek volt!
Most aztán a plébános is segítségére sietett a collegájának. Mikor közös
ügyet kell védeni, akkor a protestansok és katholikusok vállvetve
működnek.
– Ebben semmi hihetetlen nincsen. Most olvassuk a lapokban, hogy
Mac-Mahon a saint-cyri iskola növendékei között, az ottani látogatása
alkalmával látott tizenhat éves fiúkat, a kiknek melle a legion
d’honneur-rel volt decorálva. «Hogy jutottatok a kitüntetéshez?» «Az
orleansi ütközetben.» Nálunk is ilyen világ volt.
A kálomista pap aztán még legjobb példával akarta a dolgot illustrálni.
– Hiszen a saját családjában láthatta a példát a grófnő. Hát a mostoha
testvére, Lyonel, nem csupa gyermek volt-e, mikor kardját hazájának
szentelé s hőstetteivel neve körül aurolet gyűjtött? Ezt a poharat a
dicső Lis Blanc Lyonel egészségére emelem. Ilyen hős volt a mi
Bertalanunk is. Éljen!
Bertalannak majd a torkán akadt a pezsgő. Dea hozzá sem nyult a maga
poharához: azt veté ellen, hogy a fejébe megy. Oda is ment; de nem a
bor, hanem a vér.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egyszer csak egészen megváltozott Deának a kedélye. Mélabús lett,
hallgatag, elmerengő; az arcza elhalványult, a szemei holdfényt vettek
föl, s az étvágya egészen eltévedt. Ha Lándory gyöngéd megszólítására
elmosolyodott, az is kényszeredett mosoly volt. A zongorától meg mindig
könyezve kelt föl. Ha valamelyik tisztelendő úr látogatóba jött,
eltagadta magát.
Más ember ilyenkor megijedt volna; Bertalan egész nyugodt maradt.
A vidéken akkor folytak a honvédgyakorlatok, Lándory egy napon meghivta
a helyben táborozó huszárezrednek az összes tisztikarát.
Már ennél csak pompásabb játékszerrel nem lepheti meg egy jó férj a
feleségét!
S Medea igen jól mulatott a vidám tiszt urakkal, a kik otthon, a rendes
kabátjukban ügyvédek, mérnökök, doktorok, kereskedők és kivétel nélkül
mind jó tánczosok. Czigányt is hozattak; a faluból feljöttek a szép
parasztleányok, idei menyecskék; künn a szabadban tánczra kerekedtek.
Deának nagyon megtetszett a csárdás, még maga is eltanulta azt, egy
nyalka huszárkapitánynak a segédlete mellett. Igen jó kedve volt, egész
a takarodót fúvó trombitaszóig.
Hanem aztán másnap reggel megkezdődött a hadd-el-hadd. Volt Bertalan
úrnak mit hallgatni, a miért a felesége nyakára hoz egy egész regement
korhely czimborát, a kik dorbézolnak, rikoltoznak, rugdalóznak,
toporzékolnak s azt táncznak nevezik; a parasztleányokat ölelgetik,
keringetik, még a háziasszonyt sem kimélik, azt is előrehátra
ránczigálják; hát még az a toprongyos czigányhad az ő bolondos
hegedűreszelésével; férjem uram is odaül közéjük, ott poharaz, ott
toasztoz, még notaficál is a többi kortyondi fráterekkel! Felé sem néz a
feleségének. Az alatt azzal akármi történhetnék! Most aztán itt van a
nagy fejfájás, émelygés, migraine. Ki tudja, mi nem lesz még belőle?
Talán tüdővész! Bizonyosan az első feleségét is így vitte a sírba! –
stb. stb.! – Végül aztán megsiratják a szegény Godivát! Ő már boldog! Ő
már nyugszik!
Más ember ilyenkor elkezdte volna magát védelmezni; Bertalan hallgatott
igen művészien.
Délután megszüntek az aggasztó kórtünetek. Dea kikocsikázott Bertalannal
a mezőre, maga hajtotta a lovakat. A vályogvető telepen találkoztak egy
mezítlábos czigány bandával, volt egy hegedűs, egy brugós, meg egy
klarinétos. Dea odaszólította őket a kocsihoz s odarendelte őket a
kastélyba. Aztán késő éjjelig muzsikáltatta velük a tegnapi nótákat s az
infámis czinczogás mellett a férjével alaposan betanittatá magát abba a
kiállhatatlan ugrabugrába, a minek csárdás a neve.
Hanem a következő reggel aztán be is következett a pœnitentia.
Azon kezdte, hogy ő meg fog halni. Érzi jól, hogy napjai meg vannak
számlálva. A saját üterét vizsgálta s kilenczvenkettőt számlált egy
percz alatt. Itt a paroxismus! Kezdett érzékenyen búcsúzni a férjétől,
sűrű könyek között.
Ekkor aztán Lándory azt tette, a mit más ember is szokott tenni, hogy
befogatott s elhozatta az orvost. Az orvos eljött, kikérdezte,
kihallgatózta, kikopogtatta a beteget, s aztán rendelt neki – egy adag
Seidlitz-port, czitrommal.
Délestig azután egészen helyreállt Deának az egészsége, magasztalta azt
a tudós orvost, a ki a halálos betegséget ilyen gyorsan meg tudja
gyógyítani. Ilyen még Párisban sincs.
Azontúl aztán mindig használt a Seidlitz-por; hanem új kórtünetek jöttek
elő. Ebédnél, mikor egyszer az inas felhozta a felszelt sonkát, Dea
felsikoltott eliszonyodva. Mi az? Hisz ez valami rettenetes tárgy!
Vigyék el innen! Hisz a láttára is kileli az embert a hideg! Hogy lehet
ilyesmit feladni az asztalra!
Azon az ebéden kénytelen volt Bertalan vegetariánussá lenni. Nem ettek
egyebet, mint spárgát, felfujt kását, meg szamóczát.
Este felé kikocsikáztak a faluba. Ott épen országos vásár volt. A
laczikonyhán czigánypecsenyét sütöttek a nagy bográcsban. Annak az
illata megütötte Deának az orrát. «Ejnye de jó lehet ez a valami».
Bertalan aztán egy kétfelé vágott fehér czipóba szorított
czigánypecsenyét adatott fel a kocsiba maguknak. S azt Deával
megfelezték; de bizony Bertalannak a kisebbik rész jutott belőle. S ez
így ment különféle változatokkal.
Valami radicalis curáról kellett gondoskodni.
Nászutazásuk alatt tervezgették, hogy majd ha egy hónapot eltöltöttek a
falun, akkor berándulnak Budapestre és meglátogatják Erdélyt, a hol
Medeanak az apai birtoka fekszik. (Bertalan odadobhatta a háromszázezer
frankot a mama asztalára; de azért Medea a maga apai örökségéről nem
mondott le.) Most már ideje lett volna, a két terv közül az egyiket
életbe léptetni. A Budapestre menetel volt az ajánlatosabb. Annálfogva
Bertalan elkezdett az Erdélybe utazásra példálózni. Más ember azt tette
volna, hogy a főváros előnyeit magasztalja a felesége előtt, de Lándory
tapasztalt férfiú volt már.
Így aztán Dea maga állt elő azzal az ellenindítványnyal, hogy
beköltözzenek Budapestre. Egyszerre nagy kedvet kapott a fővárosban
lakáshoz.
Hanem az sem tartott soká. Medea minden reggel maga bontotta fel az
ujságcsomagot, mely a postáról érkezett s mohón kereste ki belőle a
«Pester Lloyd»-ot. Ez a lap, köztudomásulag, naponta a legérdekesebb
olvasmányok tárházát nyújtja a szellemi táplálékkal élő közönségnek. De
Medeának a legérdeklőbb rovata az volt, a minek a czime «Idegenek
névjegyzéke.» Ez volt az ő tanulmánya. A többit olvashatta Bertalan.
Egy napon aztán Lándory három, veres tintával aláhúzott nevet talált a
lajstromban, a mint Dea átadta neki a lapot: «Angol királynő:
megérkeztek Lis Blanc Sidonia grófnő, Lis Blanc Lyonel gróf, De L’Aisne
Alfréd marquis…»
– Nem megyünk Budapestre, – mondá röviden Medea.
– Tehát inkább Erdélybe?
– Oda sem.
– Hát hová?
– A sirba!
Ezen aztán Bertalan nagyott kaczagott.
Ezért kapott egy pofont.
– De jól esett! No még egyet!
Csak azért sem.
Medea aztán meg akarta mutatni, hogy komolyan veszi a sírbaszállás
szándékát.
Egy reggel azzal lepte meg Bertalant, hogy szokatlan korán felöltözve,
jött napernyőstől hozzá:
– Vezess engem a családi sirbolthoz. Meg akarom látogatni a te
Godivádat.
S azzal a nagy karimáju szalmakalapja mögül elővett egy
immortelle-koszorút, a mit nagy alattomban Godiva számára kötözött.
Nő kivánsága parancsolat!
– Voltál már nála? – kérdezé Dea, erős szemszurással, – a mióta haza
jöttél?
– Még nem mehettem oda.
– Valami akadályozott? Talán én?
– Nem te.
– Szeretném megtudni, hogy ugyan mi?
– Majd megtudod.
Azzal Bertalan valamit súgott Péternek, a ki rá bólintott a fejével,
azzal kiment. Rövid idő mulva visszajött; már megvan.
– Csak nem megyünk odáig kocsin? kérdezé Dea.
– Nem. Igen szép út vezet oda.
S aztán karjára véve Deát, a parkon keresztül elsétált vele addig a
virányos dombig, a hol szerettei álmodnak tovább.
Dea nem vette észre, hogy Péter távolból követi őket s valami
puttonyformát hoz magával.
A mint a sirbolt elé megérkeztek, akkor megmutatta Bertalan Deának, hogy
mi akadálya volt eddig az ő látogatásának – alvó szerelmesénél. Egy
fecskepár oda rakta fészkét az ajtó sarkába; az ajtó kinyitásával a
fészeknek le kellett hullani a falról. S a fecske – tojásain ült.
Deának köny szökött a szemébe.
– Hát ez nem eresztett be? Nem akartad a fecskének a fészkét lerontani:
a míg a tojásain ül!…
– De most már gondoltam ki valamit, – szólt Bertalan. S a mint Péter
odaérkezett, a kezében egy sajtárral, a vállán pedig egy
kertészlábtóval, azt mondá neki: «tedd le; visszamehetsz!» – Aztán
egyedül maradva Deával, elmondá neki, hogy ő most le fogja venni szép
óvatosan a szegletből a fecskefészket, s aztán polyvás sárral, a minővel
a fecske készíti a maga lakását, ki fogja azt egészíteni s felragasztja
újra a sírbolt előcsarnok eresze alá.
Azzal leveté a kabátját, neki gyürkőzött, felhágott a lábtóra, késsel
lefeszíté a fecskefészket a küszöb szögletéből: négy kis tarka tojás
volt benne, azokat Dea kezébe rakta.
Dea aztán lehelletével melengeté addig a tojásokat, a míg a fészek
megint rendben lesz, hogy ki ne hüljenek, a míg az anyafecske
visszakerül rájuk.
Lándory pedig hozzáfogott a fecskefészek építéséhez, odaragasztva azt
sárgyurmával az ereszhez, s odaerősítve vékony sodronynyal, hogy le ne
hullhasson a míg a sár megszilárdul.
Dea gyönyörködve nézte azt a munkát!
Bertalan aztán egyenkint visszarakta a fészekbe a tojáskákat, jól
ügyelve rá, hogy mindegyik épen úgy feküdjék a puha tollvaczakban, a
hogy eddig feküdt; mert arra az anyafecske ráismer s ha megbolygatták a
fészkét, abba hagyja a költést.
Most aztán ki lehetett már nyitni a sírboltajtót.
Hanem Deának volt még előbb valami mondanivalója.
– Várj még egy pillanatig. Én nem tudom mi bajom van megint?
– Támaszkodjál a karomra.
A karján fel volt tűrve az ing, vállig.
– Milyen szép fehér karod van neked! – mondá Medea, éhséget kifejező
tekintettel.
– Nekem?
– Olyan, mint egy nőé. Én úgy szeretnék valamit.
– Ugyan mit?
– Egy nagyot harapni bele!
– Ugyan tedd meg! Itt van, tessék!
– De egészen beleharapni. Vérig!
– Hát természetesen.
– Nem, nem! Az neked nagyon fájni fog.
– Tréfaság! Hát mikor a vívóteremben a próbavívásnál olyanokat vágtunk
egymásnak a karjára, hogy csak úgy szökött fel a vér a felrepedt bőrből.
Férfinak nem fáj az. Csak te harapj bele bátran.
Medea zavaros szemekkel tekinte fel rá. Egészen magánkivül látszott
lenni. Ajkai szárazon lihegtek. Egyszer csak megragadta Bertalan karját
mind a két kezével, s villogó két fogsorával átfogta annak a duzzadó
biczepsét, s aztán mindig erősebben mélyeszté belé a fogait, míg egyszer
csak azt vette észre, hogy valósággal sebet ejtett rajta. A két szemfog
áthatolt az epidermisen s a vér kiszökött.
Ekkor felsikoltott Dea.
– Jézus Mária! Mit tettem?
S rémülten sietett a férje karján kibugyanó vért zsebkendőjével
visszafojtani.
– Mit csináltam én most? – hebegé Dea maga elé bámulva. – Hát vampyr
leszek én már? – Meg vagyok őrülve, úgy-e bár? – Ugy-e nem engedsz az
őrültek házába csukatni, ha megbolondulok?
– Nem, te kedves, – szólt nevetve Bertalan. – Nem te vagy megőrülve,
hanem én!
– Mitől?
– A boldogságtól.
Akkor aztán odavonta magához Medea fejecskéjét s megsugta neki, hogy mi
az ő nagy baja?
Erre aztán a nő arcza egyszerre lángra gyulladt: hirtelen eltakarta azt
mind a két kezével, s aztán odatemette a férje keblére, s elkezdett
édesen, édesen zokogni, lekivánkozott a földre: oda kellett melléje
ülni, a szép zöld cziczkórónak szüksége volt a harmatra, azt megitatta
könyjeivel s érthetlen szavakat dadogott mellette.
Az a «másik» ott benn, hallgathatta – s ha a porszem érez, gyönyörtől
reszkethetett miatta.
– Ugy-e nem fogok meghalni? – szólt végre kisírt arczát kedveséhez
felemelve.
– Nem, te drágám! Ne gondolj arra.
Most aztán ideje volt a látogatást megtenni.
A rácsajtó felnyilt. A sírboltlakó méhraj kardalt zengett az
üdvözlésükre. Dea nem félt a döngésüktől.
– Sokáig ne időzzél itt. Nagyon hideg van.
– Beszélnem kell vele, – suttogá Dea, odasietve Godiva sírköve elé s
letérdelve annak zsámolyára. Aztán mikor kibeszélte magát vele, akkor
odaakasztá az immortelle-koszorut a sír keresztjére.
Derült arcza volt.
– Megkönnyebbült a lelkem nagy tehertől – suttogá a férjéhez. Én is
leszek olyan jó, mint ő volt!
A Godiva sírköve mellett volt egy üres fülke.
Odamutatott a félelmes ürre.
– Úgy-e? Még sokáig nem fogok ide jönni?
Bertalan az ölében vitte ki ebből a szomorú üregből.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Most azután Medea is tudta az ő nagy titkát.