De ha Lándory nem értette volna azt meg, ha abból a szempillantásból, a
mit a játszó nő ezalatt feléje vetett, mindent olvasni nem tudott volna,
akkor az egész tudományát eldobhatta volna a lomtárba.
Az a forró kézszorítás, a mit bucsúzáskor kapott Medeától, csak a pecsét
volt már az elolvasott iráson.
Mindent tudott.
Pedig még eddig egy kérdés és egy válasz sem lett váltva kettőjük
között.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lándory korán elhagyta a fényes társaságot. Úgy szólván szökött.
Eltünését hamar észre vették s az egész társaságban csak egy vélemény
volt felőle.
«– Hja! A kinek olyan erős mágnese van!»
Igaz, hogy az volt. Egy nővel sietett találkozni. A kit nagyon
szeretett.
Haza ment. Bezárkózott a szobájába. Aztán előkereste az iróasztala
fiókjából azt a lezárt etuit, a miben Godiva arczképe volt rejtve. Capri
szigetén festette azt egy fiatal művész. Remekmű volt. A miniature kép
szemei úgy tudtak nézni, mintha elevenek volnának, a száj úgy tudott
mosolyogni, mintha beszélni akarna.
Azt oda tette maga elé s beszélgetett vele.
Ő is néma, a kép is néma. Mégis beszéltek egymással.
Vagy csak ő szólt ahhoz.
– Mit tegyek? Mit határozzak? Elbocsátasz-e magadtól? Megengeded-e, hogy
újra szeressek a világon, úgy, a hogy téged szerettelek? Te neked nincs
már sem mult, sem jövő, az örökkévalóságban élsz. Mondd meg, mi vár
reám? Üdv-e vagy kárhozat? Légy elevenné még egyszer. Jőjj elém! Oszdd
meg velem a lelked világosságát! Helyet adsz-e más arcznak a szivemben?
vagy ki akarsz törülni belőle mindenkit örökre? Ints! Szólj. Én látlak
és hallok!
… Vajjon tud-e hát lelket fölidézni, holtat megeleveníteni?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap korán reggel egy névjegyet hozott be Lándoryhoz Péter, «La-Harpe,
könyvkiadó».
A régi, jó nevű firmát jól ismeré.
Látogatója kitünő, derék öreg úr, a hatvanas években, rögtön azon kezdé,
a miért jött.
– Önnek egy becses munkája van, a mit én óhajtanék kiadni.
– Nekem? Munkám? Én nem vagyok iró.
– De igen. A magyarországi nagy internationalis bűnper emlékirata. Nekem
az igazságügyminiszter beszélt róla, s a hogy annak egyes részleteivel
megismerkedtem, elhatároztam, hogy azt kiadom, ha ön beleegyezik.
– Nem tudom, hogy érdekli-e a közönséget.
– Mint szakmunka is érdekelni fogja az avatott köröket, de mint
olvasmány is. Én ajánlok önnek szerzői díjul ötszázezer frankot.
Lándory rábámult.
– Tréfál az úr?
– Nem értem a kérdést. Mi volna benne a tréfa?
– Fél millió frank.
– Hát ez önnél csoda? Akárhány szerzőnek a munkájáért koczkáztattam már
én ennyit. Ezért a dijért aztán enyém a mű tulajdonjoga örök időkre,
illusztrált és stereotyp kiadásokra, dísz kiadásokra, és két sous-s
colportage füzetekre, minden európai nyelven való fordításra, és
hirlapokban való közlésre. Nekem van egy lapom, melynek közönségét a
munka által megsokszorozni remélem. Évenkint csak a lapnak a szerzői
díjak czíme alatti rovata három millió frank. S aztán ez önnek egy pár
esztendei munkát fog adni. Korántsem kinálok ajándékot.
Lándorynak pedig az járt a fejében.
Nem tudott attól a gondolattól szabadulni, hogy ilyen meglepő ajánlatot
helyes speculatióból tehessen egy vállalkozó. Ennek a háta mögött valaki
van. Talán Lis Blanc grófnő? Az akarja a családjának tett nagy
szolgálatokat ily delicát czím alá burkolt módon megfizetni?
– Uram. Ebbe a vállalatba ön bele fog bukni.
– Azt bizza ön rám.
– Hát ráállok a szerződésre, hanem egy föltétel alatt. Bele kell tenni
az alkulevelünkbe, hogy ha a kiadómnak a vállalat nem sikerül, én a
kapott szerzői díjat visszafizetem.
– Megengedem, hogy bele tegyük, már csak azért is, hogy birtokában
legyek egy olyan unicumnak, a minőnek mását egy kiadó sem foglalta még
eddig rámába, mert a mióta a könyvnyomtatást feltalálták, még az meg nem
esett, hogy a szerző a honoráriumot visszaerőltette volna a kiadójára,
hanem ez ugyan a dolgon nem változtat semmit, mert ön akkor rosszul
ismeri a becsületes kereskedőt, ha felteszi róla, hogy az egy kifizetett
összeget visszavegyen, a miért a vállalatba belebukott.
– Nekem ez az egész dolog mégis hihetetlennek tetszik. Gondolja meg ön,
uram, hogy én ezt az egész hirhedett rémpert úgy vezettem, hogy egy
fillér jutalmat nem kaptam érte. Nem fogadtam el egy mellemre akasztott
érdemrendet, mert az is aranyból van. És most egyszerre fél millió
frankot zsebeljek el, mint egy Afrika-beutazó, ezekért a
tapasztalataimért. Uram! Én most olyan nyugodtan alszom! A mi adósság
van, mind a fejem alatt van, más tartozik vele nekem, nem én másnak. Ha
most ilyen nagy összeget elfogadok, az fog rajtam feküdni, mint az
incubus, hogy ki vagyok fizetve.
– Ez a felfogás egészen becsületére válik önnek. Hanem én most még egy
szó-szólót hivok a segítségemre, a ki az ön scrupulusait szét fogja
tördelni – egy nőt.
– Egy nőt! Kiáltja fel Lándory, helyéből fölpattanva, Sidoniára gondolt.
Vagy Medeára. Vagy talán Scillára? Kitelik ettől az eszeveszett
tündértől ilyesmi.
La-Harpe úr kedélyesen gyönyörködött Lándory felháborodásán.
– Igen is. Azt a nőt, a kinek arczképe ott van önnek az iróasztalán,
Traumhold Godivát. Az atyja jó barátom volt. A leányát is ismertem. Ezen
rémper ölte meg a bankárt, és az árnyék, a mit a jellemére vetett, még
most is rajta borong. Ezt a homályt kötelessége önnek eloszlatni. Ezt
követeli öntől az az arczkép ott! Nézzen a szemébe. Traumhold becsületét
úgy adhatja ön vissza, ha emlékiratait a világ minden nyelvén közzé
teszi.
Lándory először életében érezte magát legyőzve.
– Elfogadom az ajánlatát, mondá a kiadónak.
– Nálam a kész szerződés. Olvassa ön át. Sok terhet fog magára venni.
Kidolgozás, commentálás, revisio, mind együtt jár. Nem lesz tréfa dolog.
Aztán, ha csakugyan úgy tetszik önnek, beleszurhatja azt a clausulát is.
Majd jót nevessünk rajta a végén.
Kezet szorítottak s meg volt az egyezség. A szerződést majd hitelesíteni
fogják a közjegyzőnél.
Aztán szerencsét kivántak egymásnak, az első kötet kézirat átadásánál a
tiszteletdijból százezer frank lesz folyóvá téve. Ha holnap, hát holnap.
A bankár eltávozott.
Bertalan ott maradt az iróasztala előtt s hosszasan bámult arra az
arczképre.
– Hát csakugyan megjelentél? Csakugyan megszólaltál? Helyesled?
Biztatsz? Átadod a helyedet?
Addig nézett a mosolygó képre, míg a könnyei a szemében el nem
homályosíták azt; akkor megcsókolta forrón, keservesen, utoljára.
Aztán lezárta azt. Visszatünt a megjelent lélek a tulvilágba!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A déli órára volt Lándory hivatalos Sidonia grófnőhöz; sietett pontosan
megjelenni a Lis Blanc palotában.
Mind a két urhölgyet együtt találta. Vártak reá.
Medea kissé haloványabbnak látszott, mint máskor.
A hölgyeken kivül még a családi ügyvéd volt jelen.
A hivatalos okmányok kicserélése után az ügyvéd eltávozott, magukra
maradtak.
Következett a sor, hogy Lándory búcsút vegyen.
– Mi önnek olyan sokkal tartozunk, hogy azt nem tudjuk meghálálni, mondá
Sidonia.
– A mit tettem, puszta kötelesség volt, grófnő, a mit mindenki irányában
teljesítettem volna. Követelésem nincs irányában, de kérésem van. A
kérelem merész, mert semmi jogczimem nincs hozzá. Én Medea grófnő kezét
kérem öntől.
Bertalan állva beszélt a grófnő előtt, kezében tartva a kalapját.
A grófnő inte neki, hogy üljön le a mellette levő karszékbe. Medea az
anyja mellett ült a pamlagon.
A marasztalás kedvező jel volt.
– Az a szó, a mit ön kimondott, uram, se nem váratlan előttem, se nem
kellemetlen. A legelső találkozásunk alkalmával erre gondoltam én.
Emlékezhetik rá, mikor a seigniersi téli kertben hálámat említém, s ön
erre azt mondta, hogy a hála egy neme a gyűlöletnek. No ugy-e hogy nem
volt igaza?
– Mégis azt mondom, hogy a hála nem azonos a szerelemmel. A hála
adósság, a szerelem adomány. Érzés, mely alkotót nem ismer, születik
magától. A mit a Lis Blanc családért tett egy hivatalos egyén, az legyen
mind elfelejtve. Itt egy igénytelen ember áll, ki nem kinál mást, mint
szivét és lelkét. Ha Dea grófnő előtt ez értékkel bír, elfogadásával
holtig boldoggá fog tenni.
Sidonia a leányra nézett. Medea némán nyujtá a kezét Lándorynak. A keze
reszketett. Bertalan alig észrevehető csókkal érinté azt.
Sidonie nyugodt hangon folytatá a beszélgetést.
– Őszintén örülök, hogy eszméink így találkoztak. Szivesen fogadom el
önt vőmnek. Elég hosszú idő óta ismerjük egymást, ön minket, és mi önt.
Nincs szüksége közöttünk a hosszas körülményeskedésnek. Ön sem barátja a
nagy szertartásokkal járó egybekelésnek ugy-e bár?
– Sőt ennél van helyén a legnagyobb egyszerűség.
– A polgári házassághoz nem kell előleges hirdetés, egyházi eskü pedig
önök között Francziaországban nem jöhetne létre, miután ön, mint tudom
protestáns. E szerint nem kell három hetet várni a kihirdetés miatt.
Talán három nap is elég lesz önnek, hogy az ügyeit rendezze Párisban?
– Nekem semmi rendezni való ügyeim nincsenek itt.
– Annál jobb. Nekünk se kell több haladék három napnál. Ez sem a
házasság miatt, mint inkább holmi birtokviszonyok rendbeszedése végett.
Mi ma rögtön lerándulunk Seigniersbe, s onnan holnapután éjjel
visszatérünk. Következő nap reggel tizenegy órakor ön eljön hozzánk a
maga tanujával, s azzal együtt felmegyünk a közjegyzőhöz. Visszatérve,
egy rövid déjeuner után, rögtön kezdődhetik a nászut.
– Nagyon jó, grófnő.
– És most beszéljünk a dolognak prózai körülményeiről is, a mikkel
szintén tisztába kell jönnünk. A leányom hozománya áll egy erdélyi
nemesi birtokból, mely egészen adósságmentes. Mind a mellett is a
jövedelme alig éri el az értékének három százalékát. Így van az minden
birtokkal, a mit messze kézből kezelnek, gazdatisztekkel. Rossz
esztendőben semmit sem látunk belőle. Én azt az ajánlatot teszem önnek,
hogy e kétséges jövedelmű földbirtok helyett fogadjon ön el tőlem, a
leányom hozományaképen háromszáz ezer frankot. Ez összeget ön, mint
gyakorlati gazda, a saját birtokába beruházhatja, vagy ha tetszik, jól
jövedelmező állampapirokat vehet rajta, vagy a birtokát új
szerzeménynyel nevelheti. Bele egyezik-e?
– Én Dea grófnőnek a kezét és szivét kértem. Boldoggá ez fog tenni.
Rangjához méltó állást tudok számára biztosítani. A mit ön, grófnő, a
vagyoni ügyben határoz, az nekem mind jó. Semmi kifogásom ellene.
– Tehát ebben megállapodtunk. És most kivánjunk egymásnak szerencsét.
Három napig távol leszünk Páristól. Akkor végezzünk gyorsan. Ezzel aztán
sok mindenféle mende-mondának is vége szakad egyszerre.
E szóknál büszke mosolylyal nyujtá Lándorynak a kezét. Bertalan
gondolkozott rajta, hogy megcsókolja-e azt a kezet? Ha arra hallgatott
volna, a mit erről a hideg, mosolygó arczról leolvasott, nem tette volna
meg.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap szét lettek küldve, sárga japáni papirra litographiázva a
szokásos értesítések az ismerősökhöz, hirlapokhoz és celebritásokhoz:
«Lis Blanc Sidonia grófnő örömmel tudatja, hogy leánya, Mezőhegyessy
Medea grófnő, Bernátfalvai és Csikvacsarcsi Lándory urral folyó hó 16-án
tartandja esküvőjét».
Előtte való nap még minden lap azzal volt tele, hogy az ünnepelt és
elkényeztetett művésznő, Scilla, elhagyja a párisi operát s egy sokat
emlegetett orosz főur kedvéért Moszkvába költözik.
Az a szerencséje volt Lándorynak, hogy még akkoriban a pays des
Tzigánes-ról nem tudtak semmit, mindenki orosznak nézte és hirdette.
Hiszen csak pár évvel előbb nevezte még Plonplon herczeg Lándory egész
nemzetét «quelque nation anonyme»-nak.
E néhány napot eltöltötte a búcsúlátogatásokkal.
Péter is megtartotta a búcsúlakomát, a maga pályaczimboráival a Chateau
Rougeban. A másik estén aztán azok adtak neki revanche-piqueniquet a Lis
Blanc palota konyhájában. Reggelig mulattak.
Reggel pedig le sem fekhetett Péter, mert az volt az összekelés napja, s
neki az uti málházáshoz kellett látni, aztán meg az urának a haját
felbodrozni. Azt nem engedte másnak.
– Uram! mondá Péter e műtét közben. A palotában valami tréfa van
készülőben. Circe asszony (úgy hitta Sidoniát) elhozta Seigniersből
valamennyi férfi cselédjét. Azok ott vannak consignálva mind a
couloirok-ban. Még a vadászát is elhozta, de még a szerecsenjét is. A
ficzkó azt hiszi magáról, hogy ő valami Hercules. Ott produkálta előttem
az erejét, székeket emelgetve a fogaival. Én aztán egyszer megkaptam a
salavárijánál fogva félkézzel s felemeltem székestől a levegőbe, mint
egy kis kutyát. Akkor aztán alább hagytak a hetvenkedéssel. Úgy hiszem,
hogy ha mi ketten összefogunk, hát ránczba szedjük őket.
– Péter! Te be vagy rugva! Mondá rá neki az ura.
– Nem én. Csak egy kicsit visszaemlékezem a Lis Blanc úr
«revelation»-jaira.
Lándory La Harpe urat kérte fel tanunak, vele ment számozatlan remise
bérkocsin Lis Blancékhoz. Reggeli órákban esvén meg a szertartás, a
szerint volt öltözve, fekete salon kabátban, gomblyukában egy szegfüvel,
zergeszin pantallonban, a menyasszonyon fehér selyem ruha volt,
uszálylyal, fején divatos hajdísz. (A myrtusz koszorut kétszer nem lehet
feltenni.)
A házasság-kötés a polgári hatóság előtt egészen úgy ment végbe, a hogy
azt az ország törvényei parancsolják. Hiteles bizonyitvány lett róla
kiállítva, s a férjnek kiszolgáltatva.
Nyoszolyó leányok nem voltak, hisz nem templomban történt az esküvő.
A szertartás után a férj és feleség egy kocsiban hajtatott vissza a
palotáig. Ez a Lándory bérkocsija volt.
A bérkocsis azt kérdezte a megérkezés után, hogy várjon-e?
Lándory azt mondta neki, hogy várjon.
Azzal felvezette a karján a nejét a délszaki virágokkal feldiszített
lépcsőkön.
Sidonia grófnő a lépcsőházig kijött eléjük. Mind a ketten kézcsókkal
üdvözölték. Fekete csipkeruha volt rajta, a nyakán igazgyöngy collier.
Egyenesen a felterített asztalhoz siettek. Több vendég nem volt, mint a
két tanu.
Medea tanuja volt Boisgoberry úr.
Szerényebb, igénytelenebb szertartást már kívánni sem lehetett. Mind a
két tanu a polgári osztályhoz tartozott. Pedig kaphattak volna marquist
is.
Bertalan és Medea egymás mellett ültek az asztalnál.
Még ez ideig Bertalannak egy pillanatig se volt alkalma ahhoz a nőhöz, a
kit élettársául választott, csak ennyi kérdést is suttoghatni:
«szeretsz-e?» Nem tudott: csak hitt. Szavát nem, csak gondolatját
hallotta addig, abban hitt.
A dejeuner fényes volt, a szolgálat pontos, a borok válogatottak.
Az utolsó toast után Sidonie grófnő asztalt bontott; a nagy toiletteből
át kell öltözni az uthoz.
Ez is rendes szokás.
Az urak meg rágyujtottak egy szivarra, s aztán egy utolsó kézszorítással
búcsút vettek a boldog vőlegénytől. Üdvkivánatok fölöslegesek voltak: az
már megvan.
Lándory, a mint egyedül maradt, átment az orgonás salonba. S ott
elgondolkozott az eddig történteken és az ezután történendőkön.
Hogy következtek ezek mind egymás után. Az illavai vendéglőben megejtett
«felfedezések» után, idáig? Először a kötelességérzet, majd a szánalom
egy szerencsétlen teremtés iránt, a nemes ember hajlama a veszélyben
forgó megmentésére; azután a becsülés, utoljára a szerelem.
De hát vajjon ő szeret-e?
– Igen! A míg azt hitte rólam, hogy Lohengrin vagyok, valami félisten:
addig félig imádott, félig megvetett; de most, midőn tudja, hogy egész
ember vagyok, mostan szeret: egészen szeret.
A hölgyek nem sokáig várattak magukra; egy rövid óranegyed alatt készen
voltak az uti toilettejükkel s átjöttek a terembe, a hol Lándory várt
reájuk.
Sidonia grófnő szürke kashmir uti öltönyt viselt; hasonló öltöny volt
Medeán is.
Mind a kettőjüknek a fején, áll alatt átkötött szalagcsokrú, florenczi
rizsszalma kalap, mely csak a fej hátulját takarta. Kezeiken svéd
keztyű.
Sidonia grófnő egy cassettet hozott a kezében, azt Lándorynak nyujtá.
– Lándory úr, szólt a vejéhez. Ön elérte a mit óhajtott, megkapta Medea
leányom kezét. Ime itt van ebben a cassetteben leányomnak a hozománya, a
mit megigértem. Háromszázezer frank bankutalványokban: vegye át. És most
Isten önnel. Nem szükség egymással találkoznunk többé. Mi utazunk a
leányommal Erdélybe, ön pedig kisérheti Moszkvába Scilla kisasszonyt!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De ha előre meg nem lett volna neki mondva! ha nem olvasta volna az öreg
Lis Blanc «felfedezéseiben», hogy mind ez így fog megtörténni!
Ha a saját elméje nem mondta volna meg neki, hogy a háládatosság egy
fajtája a gyülöletnek, s igen rossz fajtája: kivált büszke, hatalmas,
gazdag embereknél!