Lándory, a midőn megtudta, hogy hosszabb ideig lesz kénytelen Párisban
időzni, felhozatta az otthon hagyott naplóit, a miket a rémper lefolyása
alatt irt, s azokból dolgozott ki valamit, a mi a rendes
kriminal-történetek szinvonalán felül emelkedik, a nélkül, hogy a regény
felhőiben veszne el. Csak a maga számára irta azt meg, a nélkül, hogy
arra gondolt volna, hogy ezt a meghatározhatlan genret a közönség
olvasmányává tegye valamikor. Vannak emberek, a kiknek az ilyen munka a
legkedvesebb mulatság.
Épen e mulatság közepett lepte meg az ő kedves barátja Alfréd, egy
délután. Már három nap óta nem élvezte kellemetes társaságát.
Valami külső jel mindig elárulta Alfréd kedélyállapotját. Nagyon
igyekezett mosolyogni, hanem a mellett a homlokán veres foltok tüntek
elő, a visszafojtott boszú bélyegei.
– Ah! Azt hittem már Párisban sem talállak: előre mentél? Ezzel
köszöntött be Lándoryhoz.
– Én? Hová?
– Hát haza Magyarországba.
– Búcsúvétel nélkül nem hagynám itt az ismerőseimet.
– Van rá eset, mikor az ember megteszi. Egyébiránt gratulálok.
– Mihez?
– A nagyszerű diadalhoz.
– Hogyan? Én vettem volna be Tashkendet?
– Azt nem, hanem Scillának a szivét.
– Ah. Arról a drámai próbatétről beszélsz, Phædrából? A mit a
jelenlétedben terveztünk ki. Hiszen tudod, hogy én voltam «Hyppolit».
– Sőt azt is tudom már, hogy ki az a Terpsychore és Melpomene. Hát
Terpsychore úr vagyok én, monsieur Melpomene pedig vagy te.
Bertalan elnevette magát.
– A calembourg nem rossz. Csak az a kár, hogy nem talál.
– Kedves barátom, mondá Alfréd, végig heveredve egy long-chaise-en.
Scilla kisasszonynál nem szükség azt a titoktartást őrizgetni, a mit más
hölgyek irányában minden igaz gentleman kötelességének tart. Tudhatod,
mint grand inquisiteur, hogy a bűnösnek az absolut tagadás csak akkor
segítség, ha bűntársa nincs. A te bűntársad maga mindent kibeszél. Azon
kezdte velem, hogy kidobott az ajtón, s minden összeköttetést merőben
megszakított. Az arczképeimet mind visszaküldte, még pedig a rámáikkal
együtt. S egyenesen a szemembe mondta, hogy nem akar többé az
árnyékomban megpihenni. Nos, hát! fog-e vallani a vádlott? mi?
Lándory nem akarta engedni, hogy ez az ember még fölényt kapjon vele
szemben.
– Hát jól van, barátom, ha te kivánod, hogy igazat mondjak, megteszem.
Scilla kisszivű. Ő nekem azon a találkozáson, a melyre te annyi gyanút
alapítasz, mindent elmondott. Hiszen egy ötödrész apja vagyok. Mikor te
veled összeköttetést kezdett, te akkor épen a roppant Lis Blanc-féle
örökséget kaptad meg. A Lepelletier-utczai palota tanuskodik róla, hogy
annak igen jó hasznát tudtad venni. Most ez a nagy úri vagyon ismét
gazdát cserélt; neked az ősi birtokod marad. Az a serénység, a melylyel
Seigniersben a neked hagyományozott száznyolczvanezer frankot megmenteni
siettél, elárulja, hogy neked erre az összegre is szükséged van. Tudod?
Ne vedd tőlem rossz néven, hogy ilyen őszintén beszélek! Te
kényszerítesz rá. Scilla kisasszony nem akarja a lelkére venni, hogy
tégedet teljesen tönkre tegyen.
– Nemes lélek! szólt ironiás nevetéssel Alfréd. És te kegyes gyámatyja a
gyémántszívű áldozathozónak! Tehát engem azért dobnak ki a hajóból,
nehogy el találjak sülyedni a hajóval együtt. Örök hálára érzem magamat
lekötelezve. Ime a kapandó száznyolczvanezer frankon nem fogok tehát
Scilla kisasszonynak gyémántokat venni, hanem birkákat és igás ökröket a
jószágom számára. Ez hát jó nekem. De mit szólsz ahhoz, hogy nem csak
engemet dobtak ki az ajtón, hanem a nagy vasutkirályt, Maltout urat is,
a ki rögtön kész volt az üresen maradt helyemet elfoglalni? Már attól
csak nem tart a nemesszívű angyal, hogy annak a százmilliói is
elolvadnak az ő szép szemei tüzénél? Nem is titkolt előtte semmit, mikor
a Croesus fényes ajánlatait eléje terjeszté. Havonkint új equipage, mint
hajdan Arnould Zsófinak. Végig se hagyta beszélni. Elmondta őszintén,
hogy mióta téged megismert, azóta nem tart férfinak senkit. Elmondott
neki mindent, tudod? mindent! A pusztai rózsa történetén elkezdve.
Elvetted az eszét, őrjöng utánad! Itt hagyta Párist. Felmondta a
szerződést az operánál. Fizeti a bánatpénzt. Oda dobja a palotáját a
hitelezőinek. Szalad utánad a ti fővárostokba: Moszkvába, oda
szerződött.
– Hiszen nekem nem fővárosom Moszkva. Én Magyarországon lakom. Az meg
Oroszországban van.
– Hát az «más?» No de még is közel van hozzátok?
– Kétszáz mértföldnyire tőlünk. Hál’ Istennek!
– No én hát nem bánom. Én geographiát fiatal koromban sem tanultam,
vénségemre nem tanulok. No hát egyszóval együtt laktok valahol a tatárok
között, a kik hosszúszárú csizmában járnak: s szakállukat hagyják
szakállnak. Az mindegy. Oda fog menni Scilla, már el is szerződött,
két-három nap alatt indul.
– De már ezt csak nem én értem teszi. Hiszen tudod, hogy nekem itt kell
maradnom Párisban.
– Már nem kell itt maradnod. Hisz ez adja meg a kellő világítást a
képnek. Lyonelt már utólérték valahol Egyptomban, megjött a hivatalos és
nem hivatalos levele is Lis Blanc-ékhoz, a gyámi hatalom autorizálva
van, te megkapod a per-beszüntető okiratot, azután mehetsz, semmi sem
tart tovább itten.
– No ez igazán kedves hir rám nézve.
– Valamint a többi is az volt. Hát hiszen én csak arra való vagyok a
világon, hogy neked kellemetes hireket hordjak. Elvetted tőlem az
örökségemet, elvetted tőlem a szeretőmet. Hanem azért jó barátok
maradunk. Most csak azt szeretném még, ha elvennéd még Medeát is. Hanem
kérlek nagyon, hogy siess vele, mert a visszautasított pénzkirály
rettentő boszut esküdött ellened; fel fogadta, hogy oda fog menni Lis
Blanc-ékhoz, s elbeszéli nekik az egész pusztai rózsa históriáját. Akkor
lásd meg aztán, hogy micsoda szemeket forgat majd reád alá felé, az én
istenasszonyom!
– Úgy? Azzal fenyegetett a Croesus? Hát akkor megvárom, míg elmondja. S
majd csak azután megyek a Lis Blanc palotába.
– Hát nem is vagy kiváncsi a hirekre, a melyek a te kedves védenczed,
Lyonel úrfi felől érkeztek? Értem! értem! Mindent értek. Nem tudom, jól
tanultam-e a mythologiából, hogy egyszer Vulkanus olyan finom lánczot
kovácsolt, a mivel Marst és Venust együtt összekötözte, hogy aztán nem
tudtak belőle kibontakozni. Nagyon jól van. Mielőtt elutaznál, remélem,
hogy a búcsúlakomát «en famille» megüljük.
Lándory meg volt felőle győződve, hogy ez az ő kedves barátja a
legnagyobb hideg vérrel tudná ő vele megitatni egy ilyen búcsú lakomán
az aqua tofanát.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Lis Blanc Lyonel az Alfréd által említett magánlevelet Hermione
kisasszonynak irta. Ragyogó tollal rajzolá élményeit, tapasztalatait a
Faraok hazájában, a veszélyes vadászkalandokat, vad törzsek általi
megtámadtatását, a homok sivatagon kiállt szenvedéseit, a fojtó Samumot,
s végül beszélt a szíve világáról, melyben még nagyobb vihar dul. A régi
és örök szenvedélye még jobban kínozza, mint valaha. Az az őrült vágy az
elérhetetlen ideál után, mely eddigi bolondságainak okozója volt, mely
lelkét a végletekbe vadítá, a távolban még jobban emészti. Ez kergeti őt
a halálba, de a halál fut előle. És így tovább!
Ezt a levelet Hermione kisasszony természetesen átadta Sidonie
grófnőnek, Sidonie pedig felolvasta azt Medea előtt.
Medea nem szólt reá semmit.
Az anyja elkezdett sopánkodni, a bujdosó fölött.
– Ez nem Francziaország számüzötte, hanem a tied.
Medea közel volt hozzá, hogy kitörjön. De félbeszakítá a jelenetet az
inas, ki azzal lépett be, hogy itt van Maltout bankár úr.
– Vezesd ide. Én kérettem őt hozzánk.
A bankár belépett, helyet foglalt.
– Maradj itt. Mondá Sidonia a leányának, a ki távozni akart. Téged is
érdekel az ügy. Megbocsát uram, hogy ide fárasztottam.
– Régi hódolója vagyok a grófnőnek.
– Nem bízhatom az ügyemet másra, csak önre. Én el akarom adni a Lis
Blanc-féle gyémántokat, minden feltünés nélkül.
– Rossz időben grófnő. A köztársasági kormány épen most árverezteti a
koronagyémántokat.
– Azt hiszem, hogy épen azért lesz most több vevő a piaczon. Egyébiránt
nem támasztok tulzott igényeket az árak dolgában.
– Fel van ön hatalmazva e családi kincsek eladására, grófnő?
– Teljhatalmat ád férjem végrendelete minden adásvevésre.
– S mit akar ön a gyémántok árával kezdeni?
– Itt ismét az ön közvetítéséhez kell fordulnom. Erdélyben tudok egy
birtokot, mely a leányom, atyjáról örökölt, jószágával határos. Roppant
nagy erdőségek, hatalmas vadászterület. Azt szeretném megszerezni.
– S mit akar ön egy ilyen nagy erdővel, grófnő, a miben nem terem más,
mint medve és vadkan?
– Épen az kell nekem. A birtokot a fiam, Lis Blanc Lyonel számára akarom
megvenni és az ő nevére iratni. Őszintén megvallom önnek a szándékomat.
Én ezt az új világot itt Francziaországban nem tudom megszokni. Vallásos
érzületem fel van háborodva mindazok felett, a mik itt történnek. Vissza
akarok költözködni a leányommal együtt Erdélybe, a hol már egyszer
laktam. S óhajtanám, hogy ha a mostoha fiammal is megkedveltethetném azt
a kedves, szép országot. Ő szenvedélyes vadász. Itt bennünket gyűlölnek
azért, mert gazdagok vagyunk, a magyaroknál ünnepelni fognak.
Medea közbe szólt hevesen.
– Egy dologról elfeledkeztél! Hogy a commune vezéreire nézve minden
európai ország megtagadta a menedékjogot.
Sidonia bámulva nézett rá.
– Hát te azt honnan tudod?
– Minden hirlapban olvasható.
– Hát mit tartozik ez ránk? Lis Blanc Lyonel gróf nem volt petroleur.
– De volt Raoul Ripaille.
– De ezt nem tudja senki Magyarországon.
– Egy ember lesz, a ki tudni fogja; Lándory. S annak csak egy szavába
kerül, hogy Lyonelt az országból kitiltsák.
E szavaknál egészen felhevült az arcza Medeának.
– De Lándory nem fogja azt az áruló szót kimondani, szól halkan Sidonie,
mert annak a kedélyállapota azt nem engedi.
Sidonie grófnő előtt a nemes jellem, a becsületérzés, a nagylelkűség
csak «kedélyállapot».
E névre a bankár is felvillanyozódott.
– Ah! Az a monsieur Lándory! No ennek a kedélyállapotjáról én is tudok
egy mesét mondani. Lehet Medea grófnő előtt valami Scilla kisasszonyról
beszélni?
– Oh kérem! szólt Medea daczos nevetéssel. A férjem, Alfréd marquis az
alatt a hat óra alatt, a míg férjem volt, beszélt nekem Scilla
kisasszonyról annyit, hogy ön nem mondhat felőle valami ujat.
– No ez pedig valami új lesz. Tehát, a gyémántok eladása perfekt dolog,
az erdélyi birtokvevés fait accompli. Bizza reám mind a kettőt a grófnő.
És most hadd mondjam el a pusztai rózsának a történetét.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Még azon a napon meghivót kapott Lándory a másnapi estélyre, Lis Blanc
grófnőhöz. A meghivó sajátkezűleg volt irva, mentségül az idő sürgős
rövidségére.
Lándory tudta, hogy no most kezdődik a harczjáték.
Ezuttal a szokottnál is fényesebb társaság gyült össze a Lis Blanc
palota disztermeiben. Az elfogadó terem egész az ajtajáig tömve volt, s
az urak közt lehetett látni olyanokat is, a kiknek a gomblyuka piros
szalaggal volt ellátva. A hajdan itt fényeskedett rendcsillagok, sajnos,
hogy most is eclypsisben voltak.
A belépésnél Sidonia grófnő, szokott előkelő grácziával nyujtá kezét
Lándorynak; Medea grófnő egy csoport öreg úrral beszélt a terem egyik
arkádja alatt. Lándorynak alkalma nyilt több rendbeli ismerős úrral
üdvözleteket cserélhetni, s néhány ismeretlen úrnak bemutattatni,
kölcsönös szerencsének tartva a megismerkedést, míg végre odajuthatott,
hogy Medeával találkozzék.
Minő találkozás volt az!
A «leány» elpirult és lesütötte a szemeit, mikor Bertalan megszólítá.
Eddig «asszony» volt, elvált nő; hideg, lenéző, csufondáros, most
egyszerre «hajadon» lett, szüzies, elfogódott. Mint egy új leány, a kit
most vezetnek be először a társaságba.
Hová lettek azok a lefelé forgatott szemek? a mikből csak úgy sugárzott
ki a negativ polus visszataszító deleje. Most félénken lecsukott
szempillák alá lezárva, a mik csak néha-néha emelkednek fel, félig, a
lopva leső szemcsillagok fölül, s a mint egy harmadperczre a férfi
szemével összetalálkoznak, félénken lecsukódnak megint.
A hangja is reszketett. Nem disputált már, minden szót ráhagyott, csupa
engedelmesség lett, s milyen könnyű volt megnevettetni! Háladatos volt a
mondott tréfákért, s jóizűn kaczagott rajtuk.
Aztán jött egy más udvarló. Lándory visszalépett. S akkor Medea ismét
egyszerre a régi lett, a hideg, lymphatikus, szenv nélküli szépség.
Sidonia grófnő oda lépett Bertalanhoz, s elmondá neki, hogy a mai estély
azért volt ily sietősen rendezve, minden etiquette szabályok ellenére,
egyik napról a másikra, mert a mai nappal lép hatályba az ő gondnoksága,
a mi egyuttal Lándorynak az itteni működését kivánt czélhoz vezeti. A
hivatalos teendőket majd holnap a déli órákban elintézhetik.
Lándory nem késett legmélyebb háláját kifejezni a grófnő iránt, hogy az
ő kedvéért ily rendkivüli módszereket vett alkalmazásba.
Ott volt Alfréd marquis is, aztán meg Maltout bankár, a kik kiváló
nyájasságaikkal tüntették ki Lándoryt. Általában az egész társaság,
férfi, nő arczán mind azt olvashatá, hogy őt most mind olyan szemmel
nézik, mintha ő foglalta volna el Tashkendet.
Ah! Ime! Még a derék Boisgoberry úr is itt van! Az is siet a kedves jó
barátját Lándory urat üdvözölni, s mint afféle provinczialis enfant
terrible mindjárt azon kezdi, hogy:
– Hah! Ön boldog kópé! Hát hogy vannak a Soubise palotában? Hein?
– Köszönöm. Nagyon jól! Felel Lándory nevetve, s aztán rögtön
visszacsavarintja a vizeslepedőt a kedves barátjának a fejére. Hát a
népkerti kis tuskulánum szemérmes tündérkéje mit csinál?
Ekkor aztán a souspréfet úr rovására megy a mulatság.
– Ah! Szörnyűség! Ne is beszéljünk róla! uram barátom! Képzelje!
Megcsalt. Megszökött. Az átkozott!
– Megszökött? és kivel?
– ’Sz ez az absurdum. A saját férjével szökött meg! Azzal a ficzkóval, a
kit én szükséges semminek neveltem, s ki hitte volna, hogy még
szükségtelen valami legyen belőle? Addig nyafogott, kunyorált a nyakamon
a kis boszorkány, addig czirógatott, a míg rávett, hogy annak a mihaszna
naplopónak adjak ki egy fényes bizonyítványt hivatalbeli szolgálatai,
rendkívüli tudománya és szorgalma felől. Ezzel aztán a gazember
kieszközölte, hogy seigniersi jegyzőhelyettességből előléptette a
miniszter az auteuili valóságos jegyzőségbe. S most énnékem, ha pénteken
halat akarok enni, el kell utaznom Auteuilbe.
– Hát hisz ott még jobb pisztrángokat kapni.
– Igen ám, de oda meg a feleségem is mindig velem akar jönni.
– Rettenetes állapot!
– Micsoda erkölcsök, mikor az ember még a felől sem biztos, hogy egy
fiatal asszony nem szökik-e meg a saját férjével?
Lándorynak nagyon tetszett ez a kis tréfa. Hát még a «szükséges semmi»
is túl tudott az eszén járni az ő protectorának!
Alfréd a vállát érinté Bertalannak.
– Dea kéret, hogy jőjj oda, valamit fog játszani az orgonán. Szándd
magad rá az áldozatra.
– Oh én szeretem az orgonát.
– Templomban. De egy asszony, a ki orgonaszóval tölti meg a házat.
Stabat mater! Mit tegyen akkor a pater?
Medea már akkor csakugyan a művészi élvezetekbe fojtá a társaságot,
mikor Lándory megérkezett az orgonaterembe, Bach, Hændel és Mendelsohn
remekei következtek egymás után. Maga a játszó művésznő, megdicsőülten,
ég felé emelt szemeivel, hasonlított szent Cecziliához, a mennyei
művésznőhöz.
A mint Bertalant megpillantá, néhány accord után befejezte a megkezdett
zsolozsmát, s azt mondá a hozzá közel álló bámulóinak:
– A classicus dallamok után hallgassanak meg önök egy «corsicai
népdalt».
És aztán elkezdte a corsicai népdalt.
Az első accord után, mintha valami szellem kapta volna föl a földről
Lándoryt: ez a corsicai népdal a «magyarok hymnusa». A Kölcsey-dal:
«Isten áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel!
Nyujts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel!…»
A szemeit érzé elhomályosulni. Ott van, ott van az a húr a szívben, a
mit ha megütnek, a ki vasból van is összerendűl bele. Az oltár előtt, az
Isten előtt letett eskü nem lehet ennél erősebb szívvallomás.
Senki sem ismerte más azt a dallamot.