Csak ketten voltak egyedül: a férfi és a nő.
Ennek minden íze, mozdulatja csáb: ajkán gyönyörre hivó gúnymosoly;
szemében holtakat feltámasztó láng, suttogó szava elandalító, kaczagása
észvesztő; szobor alakján könnyű csalán szövet, mely alatt a
szivdobogást lehet látni, egész megjelenése igézetet, varázst terjeszt
maga körül.
De ha a férfi egy sovár tekintettel, egy téveteg ujjhegy érintésével
elárulja, hogy e varázs bűvkörébe jutott, akkor el van veszve. Ki fogják
nevetni. «Te is olyan vagy, mint a többi».
– Tegezzen engem! szól megragadva forró kezével Lándory kezét. Tudja,
miként hajdan, mikor kis lóti-futi leányka voltam. Senki a világon önön
kívül nem mondja nekem azt, hogy «te!»
– Jól van, kis Katiczám! Hát ülj ide mellém. Zsémbelni fogok veled,
miként hajdan. Megbirállak.
– Reszketek előtte.
– Mikor ballettet tánczolsz, akkor valóban drámai művésznő vagy; hanem
mikor drámát szavalsz, akkor ballerina vagy.
Scilla pajkosan mosolygott. «Ez» most védi magát. Birálni egy művésznőt,
annyi mint jéghegyeket rakni kettőjük közé.
– Nem játszottam elég szenvedélylyel? kérdezé, két kezét Bertalan
vállára téve, s az arczát arra fektetve.
– Nagyon is sokkal. Elfelejtetted, hogy a szerelmi vallomást egy anya
teszi; kinek az indulat kitörései közt elárult szenvedélyétől magának is
vissza kell ijedni, a ki megretten attól, a mit kimondott, s jéggé
fagyni érzi ereiben a vért, midőn fiának az arczán az iszony kifejezését
meglátja. A vak indulat, s az ösztönszerű, a soha meg nem ölhető
szemérem küzd egymással szivében, s azt visszatükrözni az arcznak, ezt
tolmácsolni a hangnak: ez a művészi feladat. S ezt nem oldottad meg.
Olyan szerelmes voltál, a milyennek lenni szabad. Igaz, hogy csak
magadban játsztál, mert én sem voltam az igazi Hyppolit.
– Nagyon is igazi volt ön. Önnek a szíve a Lethe vizébe van mártva,
úgy-e?
Lándory elnevette magát.
– Ki mondta ezt neked? Azok az ismerőseid úgy-e? a kik velem el szoktak
járni azokba a zajos mulatságokba, a hol minden szabad. Hát mondok én
neked egy adomát, talán ismered is, magyar emberrel történt. Feljött
Párisba, beült a vendéglőbe. Hozatott magának pezsgőt. Mindjárt
egyszerre négy palaczkkal. Azután egy vedret kért, felnyittatta mind a
négy üveget s beleöntötte a pezsgőt. Akkor azután előhozatta a magával
hozott pinczetokot, abból kivette a tokaji boros palaczkot, s
beléállította a pezsgős vederbe: «a ti pezsgőtök csak hűtőnek jó az én
boromhoz!»
– Ah! És ön is tartogat ilyen nektárt?
– Hát, ha akarod, elmondok neked egy kis történetet. Ez ugyan eltér
azoknak a mulatságoknak a tenorától, a hol a hölgyek az asztalra föltett
lábaikkal dobolnak, s a pezsgő közzé essbouquet-t töltenek; hanem annál
több nádzizegés, kuvikhang és békavartyogás van benne, s jó lesz, ha a
palástodat a vállad körül burkolod, mert meg fogsz fázni tőle.
– Oh én imádom a nádast! Olyan történet lesz ez, a hol a nádsuhogás
között szeretnek?
Azzal odakuporodott a persa szőnyegre Bertalan lába elé, s a két térdét
a kezei közé fogva, áhítattal hallgatott a meséjére.
– Mikor abban a hirhedett rémbűnperben vizsgáló biró voltam, egy
rendkívüli eset adta elő magát. Egyikét a leg- veszedelmesebb
rablóhősöknek semmi módon nem sikerült kézrekeríteni. Ez nem volt semmi
bandának vezére, egyedül dolgozott. Nem tartott czimborákat, a kik
elárulhatnák, a kik tanuskodhatnának ellene, maga járt mindig. Gyors
futó paripáján ott jelent meg, a hol nem várták, s különösen utazó
kereskedőket szeretett kifosztogatni. Kegyetlenkedett is, gyilkolt és az
alvókra rágyujtotta a házat boszuból. A hatóságok mindent elkövettek,
hogy elfogják, de nem mentek semmire. Ha üldözőbe vették pandurokkal,
katonákkal, bevette magát az ingoványok berkeibe s oda menjen utána, a
ki az életét megunta! A nádasok tekervényes utain csak egyesével lehet
előre haladni, s a rabló biztos lövő volt. A repülő kócsagot lelőtte
egyes golyóval. Ezt a fenhéjázó nevet adta magának: «Oroszlán Gabi». Az
ecsedi láp volt az ő birodalma, ott bujdogált télen nyáron, hozzá edzve
minden zegernye időhöz, mint egy vadember. Volt a nádasban öt-hat
sátora, hol az egyikben, hol a másikban tanyázott. Azokhoz pedig
veszedelmes volt közelíteni, mert még a gyermeket sem kimélte, ha az
bibicztojás szedés közben a tanyájára talált bukkanni. A paripája is
egyetértett vele. A betyár az igazi megtestesült Centaur; a mi lélek van
benne, az megoszlik közte és a ménje között. Ez is tudja, hogy nekik
«kettőjüknek» ellensége az egész emberi társaság. Mikor a gazdája
alszik, ő ébren van; s ha meghallja nagy távolban a dobogást, nagyot
nyerít, fölébreszti. Még azonkívül volt egy állat, a ki a külvilággal
fentartá a postajárást Oroszlán Gabinál. Embernek nem mondhatom,
daczára, hogy két lábon jár s késsel eszi a szalonnát: egy kis nyomorék
czigány; félnederes és néma. De nem süket, csak beszélni nem tud.
Állatoknak, madaraknak a hangját tudja utánozni: ez az ő titkos beszéde.
S Oroszlán Gabi érti e beszédet. Mert közel jönni a Vidrának sem szabad
hozzá. Csak a nádas bozótjából füttyönget madarak szavával, kutya,
farkas vonítással, röfögéssel, nyerítéssel, kecske mekegéssel arra felé,
a honnan a füstöt felszállni látja. Arra aztán válaszol neki a rabló
puskalövésekkel. A hány lövés, annyi óra. A «Vidra» megviszi az órák
számát oda, a honnan küldték. A sárgarigó-fütty azt jelenti: «jöhetsz,
nincs semmi veszedelem;» a sirály-sivítás azt mondja: «ki ne jőjj,
veszély van!» a nádiveréb furcsa éneklése azt jelenti: «most jőjj ki,
mert veszély van». S a ki ezeket az üzeneteket küldi, az a «pusztai
rózsa».
– Ah! szólalt meg érdeklődve Scilla, karját Bertalan térdére nyugtatva.
Ön látta őt?
– Így hevert az is egyszer a lábam előtt, s hallgatta, hogy mit mesélek?
– Szép volt-e? Hogy találkozott vele?
– Hadd folytassam a mesét rendén. Ő volt a betyár szeretője. A pusztai
csárdás leánya. A nagy sziksós pusztán nem volt más ház, csak az a
csárda. A mióta vasút szeli át a vidéket, nagyon alászállt a dolga, alig
van vendége. Hanem azért a csárdás leánya suhogó selyemben jár, s arany
lánczot hord a nyakán, drága csipkéből van a köténye fodra. A
legkonokabb rablók is rendesen a szeretőjük révén esnek a kelepczébe. De
a csalányosi csárdás Éviczája nem volt semmi pénzen megvehető, hogy a
kedvesét elárulja. Hiába csörgették ez előtt az aranynyal telt erszényt,
hiába ropogtatták előtte a bankót, nem akart tudni az Oroszlán Gabiról.
Ellenben ha a pandurok nagy erővel jöttek s lesbe bujtak el a csárda
padlásán, a buczkák között; akkor ott süthették a makkot hetedhét
számra, az Oroszlán Gabinak színe világát sem látta senki. Hirül adta
neki a madárszó! «Ki ne jőjj, mert veszély van.» Ha pedig csak
hárman-négyen jöttek, álruhában, eldugott fegyverekkel, akkor az Évicza
jól megvendégelte őket, ott marasztá vacsorára, sütött, főzött, a
legjobb borát hozta fel, tizenkét gyertyát rakott fel az asztalra, míg
egyszer úgy éjféltájon belövöldöztek az ablakon: akkor aztán «ki le a
pinczébe! ki fel a kéménybe!» menekült, ki merre látott, s jó szerencse
volt, ha az Oroszlán Gabi csak a lovaikat vitte el magával. Ekkor mondta
az a madár: «jőjj ki, mert veszély van!» Az oroszlán Gabi aztán bejött;
előhúzta fülénél fogva az elbujt üldözőit, oda ültette őket az
asztalhoz, bort hozatott nekik: s azoknak dalolni kellett az ő nótáját,
a míg ő az Éviczával járta a kopogóst: egyik kezében a dupla puska, a
másikban a boros palaczk. Néha megtette azt, hogy a puskája csövét
töltette meg borral, s abból kellett kiinni az áldomást az üldözőjének,
halálrettegés közt, a míg Évicza dalolta hozzá, hogy «arany itcze, réz a
messző; azért járok olyan késő, angyalom, kicsikém, tehozzád».
– Ez aztán másforma figura, mint a Closerie de Lilas cancan tánczosnői,
mondá Scilla: csakúgy nyelve az elbeszélést.
– Hát az Oroszlán Gabit csak nem tudta elfogni, a hogy a nóta mondja:
«sem a Jászság, sem a Kunság, sem az apáti biróság!» Kincseket igértek
már az Éviczának, hogy legyen árulójává; de az nem adta el a szeretőjét
pénzért. Ha nem adja a pusztai rózsa a maga rózsáját aranyért,
gyémántért, majd odaadja egy külömb rózsáért. De ki áll ki erre a
rózsaversenyre? Száz lelke legyen, mint száz levele az igazi rózsának, s
tövise is legyen, hogy azt is megszúrja, a kit szeret, azt is, a kit nem
szeret. Hát csak nem akart ilyen legény lenni senki. Pedig más mód nem
volt, a rablót megejteni. Engem nem hagyott aludni a szégyen, a
boszuság, hogy egyetlen vakmerő kalandor daczolhat az egész
társadalommal, s megmarad a kitépett méregfa bennszakadt gyökerének, a
miből az újra kisarjadjon. Gondoltam valamit. Nem szóltam felőle
senkinek. Előhozattam azt a jó betyárparipát, a min egykor Rózsa Sándor
barangolta be az egész alföldi pusztákat. Ez is olyan lelkes állat, mint
az Oroszlán Gabié. Soha el nem fárad, soha meg nem botlik. Oda lehet
neki dobni a kantárszárat, tudja merre az út? mikor mind a két kézre
szükség van a puskával czélzáshoz. Mikor meg vissza kell fordulni és az
üldözőkkel szembeszállni, s a puskák ropognak, olyan jól érti a tánczot,
jobbra-balra finczol, hogy nehéz legyen találni; mikor aztán a lovagjára
kerül a lövés sora, egy térdszorítás, s a mén megáll, mereven, mintha
érczből volna öntve; bevárja, míg a két lövés eldördül, akkor aztán
villámsebesen megfordul és vágtat előre, egérutat nyerni a gazdájának,
hogy újra tölthesse a fegyverét.
Scilla úgy didergett, úgy borzongott: az arcza is elkékült-zöldült.
– Ezt a lovat adattam magam alá. S ez nem tűr el mindenféle embert a
hátán, ha csak azt nem érzi, hogy emberére akadt. Elébb kipróbálja a
lovasát. Oldalt ugrik, ágoskodik, ijedezik, a fejét felhányja, hogy majd
orron üti vele a nyeregben ülőt; megmerevíti a nyakát, hogy se jobbra,
se balra kormányozni nem lehet; sebes futtában hirtelen megtorpan: azt
várva, hogy a lovagja a fején keresztül repüljön, csak akkor aztán,
mikor a zablát tartó kéz és a sarkantyú tudatta vele, hogy méltó urára
talált, akkor megadja magát, s azontúl aztán olyan mint a kezes bárány,
vagy a tüzes sárkány, a hogy szólnak hozzá.
Most meg már melege kezd lenni Scillának.
– Tehát először is a betyár lovát kellett meghódítanom. Mert az híve
marad a volt gazdájának, mikor az már a börtönben ül is. Ha pandur alá
adják, megteszi, hogy akkor rázkódik meg alatta, mikor az épen lőni
készül. Mikor ezzel elkészültem, akkor pitykés dolmányt, czifra szürt
vettem fel, mind olyat, a mit már betyár viselt: tömlöczszag érzett
rajta. A darutollas kalapomon két oldalt is lyuk volt, a hogy a golyó
átütötte a Bogár Jancsi fején.
Scilla egész testén bizsergő csiklandás futott végig; nevetett, mint a
gyerek féltében.
– Egy éjjel aztán felkaptam a paripára, s neki indultam a pusztának. Nem
vittem magammal mást, mint a medvelövő fegyveremet.
– Ön lőni is tud?
– Egész életünkben azt tanuljuk. Holdvilágos éj volt, mikor a Csalányosi
csárda udvarára értem. Itt éjjel mindig ébren vannak. Azt sem tudni,
mikor alhatnak. A lovamat felnyergelten oda kötöttem a cserény
czölöpéhez s bementem a csárdába. Az ivó szobában csak a Vidra czigány
volt, az is aludt a kuczkóban, vagy legalább úgy tett; erősen meg
kellett rugdalnom, hogy fölébredjen. – «Költsd fel a korcsmárost, hozzon
a legjobb borából! s ha van szép leánya, küldje inkább attól.» Azzal
levágtam magam a lóczára, a kétcsövű puskámat az asztalra csapva. –
Rövid időn előjött a leány. Én az asztalra dőltem, félkönyökre,
kalapomat a szemembe húzva s úgy tettem, mintha rá se néznék. Nem volt
egészen felöltözve, csak a fehér alsószoknya volt rajta s a derekán egy
tarka cziczkendő átkötve; a feje borzas, hanyagul burkolva egy
rózsaszínű selyem kendőbe. Mikor elém tette a boros üveget meg a
poharat, rárivaltam; «még öt palaczkkal hozz! nem iszom én a bort
findzsából!» s azzal ledobtam az asztalról a poharat. Az első palaczkot
aztán kiittam «könyv nélkül» egy hajtókába. A leány elhozta a másik öt
palaczkot s betyár emberséggel mindegyikhez egy égő gyertyát tett. «Vidd
innen nekem ezt a sok zsidósábeszt!» mordultam én rá. – «Hát kend nem
szereti a szépet?» veté oda félvállról. (Annak mondják ezt, a kinek nem
kell az égő gyertya.) – «Van rajtad mit nézni! Vidd innen! Most is annak
vagyok a koldusa!» – Azzal a másik palaczkot kezembe véve, azt mondám,
«héjh te leány: kóstold meg elébb ezt a bort, nem tettél-e bele
valamit?»
– Etetőt talán csak nem. – «Nem ám, de itatót, a mitől utánad szaladok.»
– «Ne féljen kend: nem vagyok én dáma!» – «Ha vagy, se nekem vagy.»
Azzal félig kiittam a második palaczkot. Az asztalra is öntöttem belőle
s abból a borfoltból az ujammal elkezdtem szamarat rajzolni, négy
lábbal, két füllel. Ehez is értek. «Tán bizony megcsalta kendet a
babája?» kérdé tőlem a lány a szemembe iparkodva nézni. Én leráztam őt a
nyakamról gorombán, hanem aztán annál nyájasabb voltam a kis vakarcs
czigányhoz: «eredj édes szógám, adj szénát a lovamnak; de ne kösd be az
istállóba, még ma hajnal előtt odább megyek rajta.» – «Ejh hová menne
kend? mondá a leány. Nézze, hogy villámlik: idejön a fergeteg.» –
«Mosott az már meg engemet máskor is.» – «No csak maradjon itt, vetve a
jó paplanos ágy.» Erre készen volt a nótám: «nem fekszem én az ágyadra;
mert elalszom éjszakára!» a végét aztán ő dalolta el: «ne félj, majd
felköltlek jókor, éjfél után két órakor.» – A nótáról eszembe jutott
más. «Hej te czigány! Nem tudod a szárazfát ríkatni?» a kis gnom
vigyorogva mutatta, hogy kész rá, s előszedve a zabos ládából egy törött
oldalú hegedűt, oda ált elém, hogy hát melyik az én nótám? «Volt nekem
egy daru szőrű paripám!» A czigány húzta, én meg daloltam. «Majd én
addig megitatom kendnek a lovát,» monda a leány és kisietett az
ivószobából. Mind a lóról, mind a szerszámról meggyőződhetett, hogy az
igazi szegénylegény készség. Ekkor aztán meg is becsült. Bement a belső
szobába, s parádéba tette magát. Mikor a nótám az utolsó versét járta:
«Volt szeretőm: esztendeig sirattam. Ő volt az én mindennapi halottam.
Most is meg van a hűtelen; de másnál. Hej de hiszen több is veszett
Mohácsnál» már akkor ő utánam dalolta odabenn; s mikor ujra bejött, úgy
ki volt nyalva, mint egy kisasszony. Tarka selyem viganója, körül
csipkefodorral, kifűzött pruszlikja, patyolat dudoros ingujjal;
csipkekendővel a nyaka és keble átkötve. Most mutatta aztán meg, hogy
kicsoda ő? Aranyzománczba játszó barnapiros arcza, két nagy parázsszeme,
sugár szemöldöke, cseresznye ajkai, s az a göndör, szénfekete haja, mely
egyetlen varkocsba fonva, pántlikacsokrával a viganója szélét verte. S
hozzá milyen termet! Csak a nemes paripával lehet azt méltán
összehasonlítani. Mikor az emberhez közel jött, úgy érezte, mintha égő
tűz közelednék felé. – Oda ült mellém a lóczára: a vállamhoz simult,
átkarolta a nyakamat. – Éppen úgy, mint te most. Hanem én eltoltam őt
szépen magamtól; épen így: mert nem hagytam magamat elámíttatni. Csak
azért borult rám, hogy kitanulja, milyen inget hordok a pruszlikom
alatt? Arra is volt gondom; igazi háziszövésű gyolcs volt az, nem gyári
szövet; hanem a kezemet nem hagytam neki megfogdosni. Az nem volt elég
kérges. – Híven adtam az elbúsult betyárt. S az egy szál czigány mellett
eldaloltam azt a betyár nótát, amit még akkor nem ismertek, csak az
ecsedi láp körül.
– Eldanolná ön az én kedvemért is? szólt kezeit könyörgésre összetéve
Scilla.
– El biz én. Ha az Évicza kedvéért megtettem, mért ne tenném meg a
tiedért is.
Bertalannak gyönyörű szép bariton hangja volt, s az elénekelt dal egyike
azoknak a melodia-gazdag betyár nótáknak, a mikben a puszta egész
regényessége ki van fejezve, a távol hangzó pásztor tilinkóval, s a
vihar süvöltésével.
«Korcsmárosné, nekünk halat süssék kend!
Azután meg czitronyos bort adjék kend!
Szolgálóját estrázsára állítsa kend,
Ha zsandár jő, nekünk hírül adja kend!
Egyszer csak jő a szolgáló ijedve:
Kilencz zsandár közeledik fegyverbe.
De a betyár felkap a pej lovára:
Bevágtat a délibábos pusztára.
Scilla végig nyult hanyatt a szönyegen; két karját a feje alá téve, s
úgy itta, lehelte, szívta magába a mámorító dalt, mely könnyeket csal
annak a szemébe, a ki azt hallja, a nélkül, hogy tudná miért?
– Mikor vége volt nótának, ott ült a leány az ölemben; nagy volt a
zivatar odakünn; nem lehetett odább mennem hajnalban.
De még másnap hajnalban sem. A szép leány le nem szakadt a nyakamból. Ha
én elhagytam, a lovamat csókolta összevisza. S mivel vettem meg a szívét
a pusztai rózsának olyan nagyon? Talán leginkább azokkal a mesékkel, a
miket az emlékezetembe égetett rémper kalandjai adtak a kezemre. Magam
lettem volna azoknak a hőse. Este azokon a regéken aludt el, hajnalban
azokra ébredt; még álmában is tovább szőtte, fonta. Vetélytársa lettem
Oroszlán Gabinak! Csak az volt a kérdés, hogy melyikünket hagyja élve a
puszták rózsája? Mert hogy egyikünket meg fog ölni, az már bizonyos
volt. Talán épen azt, a melyiket jobban megszeretett? Mert soha sem
lehet tudni azt a leánynál, hogy mikor válik a szerelme gyilokká? Most
is megkap a láz, mikor visszagondolok rá. Nap nappal, hold éjjel se
kelt, se nyugodott: nem volt nekünk idő! Egy darab ellopott
örökkévalóság! Csak egy imádsága volt: «együtt kárhozzunk el!»
Scilla maga sem tudta, mit csinál: odakúszott Bertalan lábához s az
elkapott kezének minden ujját egyenkint akarta eltördelni.
Az pedig folytatta a mesét.
– A harmadik nap hajnala is ott virradt rám. Még a napot is ott töltém.
A korcsmárost tartottam pénzzel, az kis istennek nevezett. A leány
szidta az apját, hogy minek veszi el tőlem a pénzt? Felakasztják érte.
Tizszer is fel akartam ülni a lovamra, meg lehuzott a kengyelből,
fülembe dalolva: «Maradj még! Ne menj el! Ne vidd a nyugalmam el! Nem
birok a szivemmel!» Az nap délután a Vidra czigány eltünt a csárdából, a
kit én mindég szemmel tartottam. Estére megint visszakerült. Csak az
ujjaival mutogatott valamit a leánynak, a mit én nem értettem meg. Késő
éjig el nem távozott a leány mellőlem. A földön hentergett előttem, sirt
és átkozta magát. Aztán megint danolt és kaczagott. Odáig még azt sem
kérdezte tőlem, hogy hínak? Neki csak «angyalom» voltam. Észrevettem
rajta, hogy valahányszor a fali óra üt, felrezzen: az ablakra tekint,
aztán megint átölel, ott maraszt. A mint aztán az éjfélt elütötte az
óra, akkor megragadja a vállamat s azt súgja a fülembe: «most már fuss!
az Oroszlán Gabi jön! Itt ne találjon, mert meghalsz!»
Scilla összerázkódott, mintha villanyütés érte volna.
– Tehát nem engem árult el hanem a rablót! Az én rózsám lett a nyertes!
– Én fölkeltem csendesen, a puskámat felvéve, indultam kifelé. – «Nem
veszed fel a szűröd?» kérdé a leány, a fogasra akasztott tulipános
szűröm után nyúlva. «Csak hadd lógjon ottan, mondám neki: visszajövök
érte.» – «Te visszajösz?» kérdé nagy szemlobbanással, hogy szinte
világosabb lett a szoba a szeme villanásától. – «Ugyan visszajövök! Mert
ha ő az Oroszlán Gabi, én meg vagyok, a ki vagyok: a Villám Bandi!
Szemközt megyek rája: s vagy ő esz meg engem, vagy én sujtom őtet
agyon.»
Scilla térdre állt s kezeit imára kulcsolta.
– Az is így térdepelt elém. Megfogta a kezem. Én kiszakítottam magamat a
keze közül s kimentem az udvarra. A lovam ott állt felnyergelve.
Megvizsgáltam rajta mindent: nincs-e megeresztve a terhelője? nem
dugtak-e taplót a fülébe? A leány oda is utánam jött s fülembe súgott,
«nézd meg a puskád csövét, nem tömtek-e bele földet? a czigány az ő
embere!»
Megköszöntem a figyelmeztetést, s új töltényt tettem a puskámba.
Azzal nyeregbe vetettem magamat s kivágtattam a fenyérre. A hold épen
akkor jött fel: fogytán volt már; egész vörösen támadt elő a mocsár
ködéből. Egy falka vadlúd repült végig az égen nagy gágogva. Nagy
éjmadarak suhogtak körülöttem, alant járó röpttel. – A távolból
milliónyi béka brekegése hangzott, közbe a mocsári gázló, a bölömbika
mély búgása. A hold még semmi világot sem adott, csak a láthatár
gőzkörét festé izzó rézszínűre, csupán a csillagfénynél kellett magamat
tájékoznom. – A puszta széles világ, s a betyár nem keresi az utat. –
Legelőször is felkaptattam egy magasabb buczkára, jól vigyázva, hogy az
útba eső tömpölyökbe, «angyalhullásokba» bele ne zuhanjak a lovammal. A
buczka tetején levő nyirfák és ezüstlevelű nyárbokrok elég jól
elrejtettek, míg én jól láthattam, midőn szemeim hozzá élesedtek az
éjjeli világításhoz. A mocsár tájékán fehér köd lapult a rónára, melyből
csak a nádkupaczok üstökei látszottak elő; balról mellettem csupa apró
buczkák, csivatag bokrokkal benőve, a mik között könnyű elbujdokolni, a
sík rónán végig egy hosszú csőrszárka, mocsár levezető, mely most ki
volt száradva. Azon is könnyen végig haladhat egy lovas,
észrevehetlenül. Hanem a légáramlat szembe jött s az felém hozta a
szimatot. Az én betyár paripám hamarább meg fogja érezni a betyár
közeledtét, mint azé az enyémet.
Scilla még a lélekzetét is visszatartotta, úgy hallgatott rá.
Messze nem mehettem a csárdától, mert nem tudhattam, hogy merről fog
jönni az ellenfelem. A csárda ablakában égett addig a gyertya, a míg én
a buczkára fellovagoltam; akkor egyszerre kialudt. Évicza nem ad jelt
Oroszlán Gabinak. Engem pártol. Hanem annál inkább híve maradt a
czigány. Nemsokára világító fényt látok felfelé emelkedni a csárda
udvarán. Lámpást akasztottak a kútgém kankalékjára, az mutatja a jelt. –
Már most aztán én is tudom, hogy mely oldalról kell őt várnom. – A
távolban három pásztortűz pilácsol, s idáig révedez valami szomorú
nótának a hangja, a mit álmatlan oláh pakulár billeget a furulyáján. A
falevél sem mozdul, olyan csend van ide alant; csak az égen fut alá
egy-egy fényes csillag. – Hanem a mint a hold kiemelkedik a sűrű
lilaszín gőzkörből s bevilágítja a tájat, akkor egyszerre feltámad a
puszták szele, mely a hold feljövetelét üdvözölni szokta, mintha egy
álmából ébredő világ sóhajtása volna, a nádas megszólal, a nyirfabozót
zengésnek ered, s a mocsár százezernyi szárnyasai egyszerre nekiriadnak,
és ekkor a szél felgöngyölíti a rónán fekvő lenge ködöt s arra én
egyszerre magam előtt látom azt, a kire várok.
Scilla felállt és támaszt keresett a kezével. A másik kezével a szíve
dobogását akarta csillapítani.
– A lovam elébb megérezte a közeledtét s jelezte a fülének előre
hegyezésével s tudatta velem csendes röhögéssel s elkezdett
türelmetlenül kapálózni. A közelítő lovas azonban még messze volt; a
rónán csalékony a távol számítása, kivált holdfény mellett. Én eléje
lovagoltam, hogy ne a csárda közelében legyen a találkozásunk. – Hát
mégis csak sikerült! – A kit három vármegye minden fegyverese ki nem
birt verni a bozót várából, előhozta a szerelemféltés. Meghallotta, hogy
«új legény» dőzsöl a csárdában: egyedül párjával. Ez a szó kiugratta.
Tudtam én azt.
Lándory sem tudott már ülve maradni, fölállt, járkálni kezdett; Scilla
sem fázott már, inkább melege volt; odaakasztá magát a karjába s úgy
leste a mesemondás végét.
– A betyár is meglátott engem, a mint a rekettyésből előkerültem, s arra
egyszerre megváltoztatta az irányát. Eddig világirányában haladt a
jeladó lámpás felé, árkon-bokron keresztül, most aztán felém fordult s
elkezdett vágtatva közeledni. Nekem előnyesebb lett volna az
ellenfelemet ott várnom be a buczkák csalitjai között, a mik engem
elrejtve tartottak. Nem fogadtam el ezt az előnyt. Lesből vadász lő
dúvadra; nem gavallér ember a vetélytársára. – Ha érdemesnek tartottam
elvenni a rózsádat, akkor «gyepre bajszos!» Én is eléje vágtattam. Egy
szép nagy kerek mező terült el közöttünk, tele őszi kökörcsinnel, azt
választottuk ki a halálos baj színteréül.
Scilla kaczagott már!
– Mikor közel száz lépésnyire értünk egymáshoz, mind a ketten felemeltük
a puskát az arczunkhoz jobbkézzel. A betyár erre, szokott tempója
szerint, elkezdte a lovát oldalt finczoltatni, maga is jobbra-balra
hajladozott rajta, a hogy szokott a csikós a lóhátán. A ki nem tudja,
hogy hozzá van nőve a paripájához, azt hiszi, hogy mindjárt le fog róla
esni; pedig csak negédeskedik. Én pedig egy szoritást adtam térdemmel a
lovamnak, a mire az megállt mereven. – A mint aztán a betyár azt látta,
hogy nem csinálom utána a lótánczoltatást, hanem szembe állok vele:
egyszerre dühösen az arczához kapta a fegyverét mind két kézzel s mind a
két csövét gyorsan egymás után reám süté. Az egyik golyó azt a már
egyszer keresztül lőtt kalapot hordta le a fejemről, a másik a
dolmányomat szakítá keresztül, de csak könnyű surlódást hagyott hátra.
Scilla elkezdett görcsösen sírni, hüvelyk ujjait az öklébe szorítva.
Lándory leültette őt a görög kerevetre s folytatá.
– Én aztán a puskámat kapóra rásütém. Csak egyszer lőttem. A betyár a
fejéhez kapott mind a két kezével, azzal hanyatt dült a nyergében,
puskáját messze eldobva magától. A megriadt paripa kiugrott alóla; a
legény leesett holtan a gyepre. Mikor odalovagoltam hozzá, már akkor ott
feküdt szépen hanyatt; a fényes holdvilágba nézve a szemeivel. A homloka
közepén volt egy veres kis sebhely; nem nagyobb egy karika-gyűrűnél, a
mit a szerelmes leány az ujjára fölhúz. Derék, szép legény volt. Kár
érte!
Scilla arczczal feküdt a szőnyegen, úgy zokogott.
Bertalan még aztán folytatta a mesét.
– Én magamhoz vettem a megölt rabló puskáját, s aztán csendesen ügettem
vissza a csárda felé. – A rabló lova ösztönszerűleg szintén a csárdához
nyargalt a gazdája nélkül; hamarább odaért, mint én. Az udvarra
bevágtató gazdátlan mén előre hírül hozta, hogy a kettő közül az egyik
meghalt. De valjon melyik? A mint a paripa az egyik kapun bevágtatott,
nem állt meg: hanem a másikon megint kinyargalt, s aztán elkezdett
körben futtatni a csárda körül, nyiharászva, fujtatva. Nem lehetett
megismerni, hogy melyiknek a paripája? – Az Évicza kinn állt a folyosó
tornáczán, ottan várta az élve megérkezőt. Mikor aztán én beléptettem az
udvarra, s leszálltam a nyeregből, a két puskát a folyosó padkájára
dobva: akkor odarohant hozzám, a nyakamba ugrott, átölelt, majd
megfojtott, s nem szólt semmit, nem szólhatott a forró csókoktól.
Scilla magánkivül ugrott föl fektéből, arcza, szemei extazisban
ragyogtak, minden tagja reszketett az emberfölötti kéjtől.
«Mért nincs nekem egy zsiványom, a kit eláruljak érted?»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ez volt az a mese, a mit Bertalan nem akart elmondani Godivának soha.
Scillának elmondhatta.