Hét órakor ott volt a palotában. Az előszobában az inas azzal a szomorú
hirrel fogadta, hogy a kisasszony irtóztató migraineben szenved, senkit
sem fogad ma. Átadta neki hát a látogató jegyét. A mint aztán az inas a
nevét meglátta, egyszerre gömbölyűre kerekedett az arcza.
– Ah! A monsieur számára nincs migraineje a kisasszonynak. Tessék
besétálni.
Lándory gondolta magában, «ha én ilyen gyorsan tudnék migrainet
gyógyítani, gazdagabb lennék mint Pereire».
Tudta már a járást, nem várt a kis szerecsenre, odatalál az irószobába.
Ott várt rá Scilla.
A legszigorubb toilettje volt: állig érő kashmir ruha; a haja egyszerűen
felkontyozva, minden fejdísz nélkül; egészen úrihölgynek nézett ki.
Kezét nyujtá az érkezőnek.
– Ön pontosan megérkezett!
– Ebédelt ön már? kérdezé Lándory.
– Igen. Az olympi ebédet.
– Milyen az?
– Négy lat félig nyers hús és egy darab pirítottkenyérhéj.
– Ah! Így élnek az istenasszonyok?
– Igen. Mikor nagy szerepük van.
– Tehát ön egészen komolyan vette a mai próbatétet?
– Nézze ön, szólt Scilla, az iróasztalához vezetve Lándoryt. Egész
napomat tanulmányokkal töltöttem.
Az asztala tele volt birálatokkal, essayekkel, arczképekkel és
costumerajzokkal; három tanagra figura is oda volt állítva, külömböző
görög ruhákban.
– Melyiket tartja ön ezek közül Phædra szerepéhez a legalkalmasabbnak?
Lándory egy zuzmó-zöld peplumba burkolt alakra mutatott: «ez a legjobb».
Scillának nagyot villant a szeme.
– No lám! Azzal felemelte a szobrocskát. Alul a talapzatára ez a név
volt vésve: «Phædra». Nekem is ez tetszik legjobban. Tehát ezt
válasszuk. Öt percz mulva készen leszek.
– Jelmezben akarja ön a próbát tenni?
– Hát hiszen ebben a feszes ruhában csak nem tehetem, a miben a karomat
nem birom a vállamig emelni, s a térdeim össze vannak kötve. A míg
átöltözöm, addig lépjen ön be kis szinházamba, érdemes lesz benne
körülnézni.
Azzal átvezette Bertalant abba a gyönyörű szép terembe, melyet Soubise
herczeg, baroque stilben szinházul építtetett, a hol hirhedett művészek
és művésznők énekeltek, tánczoltak, zenéztek, egyedül az ő és Guimard
kisasszony mulattatására. Szobrász, festész, építész, vésnök, aranyozó,
zománczozó, kárpitos és mozaikrakó versenyzett egymással a teremnek
műpompával tuldiszítésében.
Csak egy háromágú kandelaber terjesztett világosságot a muzsák
templomában.
– Majd mindjárt lesz itt nagyobb világosság, mondá Scilla, s egy
látszólag antik óra mutatóját előre tolva, egyszerre kigyulladt tizenkét
villanylámpa a prosceniumon: akkor még Párisban is újdonság.
Ekkor aztán teljesen lehetett élvezni a remek decorativ művészet
összhatását.
Valóban nem telt bele több öt percznél, hogy Scilla visszajött az
öltözőből. A görög jelmezhez nem volt szüksége öltöztetőnőre.
Tökéletesen olyan volt az alakja, mint ott azon a tanagra szobrocskán.
Bertalan nem titkolhatta el meglepetését.
– Meg van ön elégedve a jelmezzel? kérdé Scilla, körül fordulva elötte,
hogy minden oldalról szemle alá vehesse.
– Nagyon jól van. Csak egy kissé a bal karja feszesen van a palástba
burkolva.
– Azért teszem, hogy így is hajlandó vagyok sokat hadonázni a két
karommal. Jobb ha az egyik némileg akadályozva van.
A vékony öltöny, festői ránczaival takarta és elárulta a test
szépségeit.
– Mit kiván ön, hogy elszavaljak?
– Azt a jelenetet, a midőn dajkájának bevallja titkolt szenvedélyét.
Scilla fölment a kis szinpadra, melynek tündéri diszletei közé
tökéletesen odaillett a megjelenése.
Elkezdett szavalni.
Szép, csengő hangja volt. Nem oly mély ugyan, a minőt e szerep világhírű
személyesítőinél megszoktunk: Rachelnél, Ristorinál, de volt benne
valami varázs, midőn e fiatal, üde hang anyai érzelmeket, bűnös
szenvedélyeket fejez ki.
Bertalan önkéntelenül tapsra gerjedt.
– Nagyon szépen szavalt ön; csak a hangját oszsza be nagyobb
mérséklettel. Azt szeretem, hogy nem utánozza dicső mintaképeit, hanem
eredeti akar lenni. Előttem a megbotlott eredetiség többet ér, mint a
más nyomain győztes utánzat.
– Nem rítt ki belőlem a balettánczosnő?
– Sőt inkább nagyon is mérsékelte ön a mozdulatait.
– Hát számíthatok a másik szeretőmnél viszonszerelemre?
– Én azt hiszem, hogy igen. Ámbár felbiztatni nem akarnám. Melpomene
konyhája szegény.
– Azt gondolja ön, hogy mikor balletet tánczolok, szabad még annyit is
ebédelnem? Akkor még kenyérhéjat sem kapok. Hát tesz-e az különbséget,
hogy porczellánt vágok-e az inasomnak a fejéhez, vagy cseréptányért?
– Hát halljuk most a második felvonást. Phædrának a jelenetét
Hyppolittal.
– Igen. De az nehezen megy Hyppolit nélkül.
– Hát majd én olvasom a Hyppolit szerepét.
– Ah! ön megtenné azt? Nem mertem rá kérni.
– Hát ha lehettem önnek egyszer egy negyedrész apja, most mért ne
lehetnék egy fél fia? Hanem én nem tudok szavalni.
– Csak olvassa a verset és marquirozzon.
Bertalan fölment Scillához a szinpadra s megkezdődött a jelenet.
Igen szépen összement az egész.
Most már Scillán volt a sor, hogy Bertalant megdicsérje.
– Hisz ön kitünően adja Hyppolitot.
– Hát a milyen fajankó ez a Hyppolit, olyan fajankó én is tudok lenni.
Hanem már most lássuk ennek a felvonásnak a végjelenetét. Phædra
kétségbeesik a fölött, hogy Hyppolit nem viszonozta a szerelmét,
odarohan hozzá, kirántja a fiának a kardját, először meg akarja vele
ölni magát, azután, hogy a merényletében a dajkája által
megakadályoztatik, elviszi magával a martalékul ejtett kardot. Hyppolit,
a sárkányölő vitéz pedig csak nézi, hogy a legszükségesebb eszközét, a
kardját ugyan viszi ám magával a mama. De hát ha én vagyok Hyppolit, az
én velem nem fog menni, mert én nem hagyom a mamának, hogy elvegye a
kardomat, hanem meg fogom a két kezét s azt mondom neki, hogy «hohó,
édes! az én kardom nem laskavágó kés, annak hagyj békét; ha én kard
nélkül maradok, a kapitányom a dunkliba csukat». Egyszóval, szeretném én
látni, hogy veszi el a kardot akár Rachel, akár Ristori, ha én vagyok
Hyppolit? S hogy csinál aztán három felvonást a jó Racine a darabhoz?
Scilla nevetésre fakadt.
– Az igaz, hogy az mindig nagy kérdés marad. Hanem hát én találtam ki
valami lehetőséget, a mi elhihetővé teszi ezt a jelenést.
– Kiváncsi vagyok rá.
– Hát én így terveztem azt ki. Phædra, szerelmi dühében odarohan
Hyppolithoz. Úgy tesz, mintha át akarná ölelni, meg akarná csókolni.
Hyppolit szüzies iszonyattal fordítja félre a fejét s két ellenző
kezével visszatiltólag takarja el az arczát. Ekkor rántja ki orozva a
kardját hüvelyéből Phædra, a kit aztán magával hurczol a dajka. Hyppolit
folyvást elfordulva marad, iszonyattól, utálattól eltelve, s csak akkor
veszi észre, hogy nincsen kardja, mikor már Phædra elment.
– No ez megkisérelhető.
– Próbáljuk meg. Ez a hajamból hihúzott arany nyíl legyen a kard, ezt
ide dugjuk az ön habitjának[3] a gomblyukába. Ezt kell nekem elrabolnom.
Leteheti a könyvet, nincs Hyppolitnak semmi közbeszólása.
S aztán elpróbálta a maga kigondolta jelenetet. Phædra erőszakkal át
akarja karolni, megcsókolni Hyppolitot. Az pedig irtózva védi magát az
ölelés ellen, mi közben Phædra elragadja a kardját.
Nagyon jól sikerült. Bertalan szentül meg tudta védelmezni Hyppolitnak
az erényét. Scilla el tudta ragadni a hajnyilat a gomblyukából. Akkor
aztán féktelen nevetésben tört ki s elkezdett tapsolni, ő tapsolt
Lándorynak:
– Hahaha! Bravo! bravo! ön remekül adta Hyppolitot. Igaz, hogy ön az
életben is valódi képmása Hyppolitnak?
S ránézett azzal a szenteket elcsábító tündérmosolyával.