Lándorynak aztán nem volt maradása többé az ő kedves barátjától; az őt
rabszolgájává tette s vitte magával mindenűvé, mint Faustot
Mephistopheles, a hol csak Párisban élvezet kinálkozik. Ennek ugyan nem
volt ez évben olyan bősége, mint máskor. Tudva van, hogy Cissey tábornok
sikertelen kisérlete után a megszálló sereg érczövét széttörni, az
ostromolt világvárosból egy egész hölgyarmádiát kitolonczoztak. Nagyon
is szó szerint találták lefordítani Ovidnak ezt a versét: «Militat omnis
amans». A szerelmeseket besorozták nemzetőröknek; a szeretőiket meg
kiküldték a németeknek. Azok megint nem értek rá őket vigasztalni, még
tovább küldték. Ilyenformán Párisban csak azok a hölgyecskék maradhattak
meg, a kiknek vagy maguknak volt házuk, vagy házmester volt az apjuk. Az
ostromév utáni carneval nem volt igen zajos.
Alfréd mindent megpróbált Bertalannal: a fényes operabáltól, a spelunkák
«noce»-jaiig! de ez semmiben sem találta élvezetét.
– Barátom, én nem tudom, hová tettétek a szép asszonyaitokat? Az én
időmben Páris hemzsegett azoktól a tündérektől, a kiket Cham és Gavarni
crayonja ezerszeresített; akkor volt egy kedves, vidám, pajkos osztály:
a grisetteké. Most pedig csunya kurta nyakú, rövid derekú, nagy szájú,
csontos könyökű alakok; mozdulatokkal, mint egy berugott matrózé, s minő
szójárások! Az egykori élczes, pikáns causerie helyében a nyers,
brusque, salopp őszinteségek. Kaczérkodásuk ingere egyértékű a
hentesbolt ablakában kitett koppasztott malaczéval. Itt könnyű bibliai
Józsefnek lenni. «Nesze a husz frankod: vacsorálj, a hol akarsz, s ne
hajporozd be a frakkom gallérját!»
– Úgy látszik gourmand vagy.
– Hát bizony minálunk Budapesten csak azt sajnálja az ember, hogy nincs
nyolcz szeme, mint a tarantulának; akárhová megy, annyi szépséget lát.
– No majd látni fogsz itt is. Annál nagyobb lesz a hatás. Biz itt
megfogyott a szépség. Ennek is a poroszok az okai. S még nem kerültek
vissza. Még nem tértek meg az idegenek: az angol mylordok, az orosz
herczegek s az amerikai petroleum-királyok. A míg nincs hernyó a fákon,
addig nincs énekes madár. Hanem hát majd elviszlek én téged valahová, a
hol a szemed, szád tátva fog maradni.
Bertalan vette észre, hogy az ő kedves barátja ő vele «experimentál».
Tanulmányozza.
A jour fix-eken pedig eljártak a Lis Blanc-ék termébe, a hol
meglehetősen ők maguk voltak a legelőkelőbb celebritások. A kik két év
előtt a fényes soiréeknek a lustréet megadták: a császárság matadorai,
az akkori nagy követek, feleségeikkel, leányaikkal, attachéeikkel
együtt, mind eltüntek a párisi világ szinpadáról. Maga a «vörös herczeg»
is valahol a Schweizban settenkedik; várva, hogy kitiltsák
Francziaországból; de a mit nem tesznek meg a kedveért. Az új korszak
notabilitásai pedig nem tudják elfelejteni a Lis Blanc palotának Raoul
Ripaillet. Hiába, a katakomba-illatot semmi «Ixa» parfume el nem
enyészteti. Ilyenformán De L’Aisne marquis, s a renomméeval környezett
«noble hongrois» könnyen lehetnek lionjai a surrogat társaságnak.
Medea legszivesebben társalog Bertalannal. Mindig ellenkező véleményen
vannak. Talán épen az a társalgás ingere. Ha Lándory kritizálja Renant,
akkor Medea rajong érte. A melyik regénye Jules Vernének az egyik
tetszését megnyerte, abban a másik tömérdek kifogást talál.
Flammarionnál az egyik a csillagokba utazik, a másik nevetni valónak
találja. Tűzbe jönnek Wagner és Berlioz elsőbbsége fölött. Mindegyik
iparkodik a másikkal éreztetni az eszét!
S ha mindez nem volt elég, akkor Medea az orgonájához ül s játszik rajta
véghetetlen buskomor, klasszikus melodiákat, a mik nagyon hasonlítanak a
halottas énekhez.
Egy ilyen gyilkos élvezet után hazatéret, azt mondá Alfréd nagy
elbúsúltan az ő kedves czimborájának:
– Édes barátom! Ti, úgy látom, hogy a válópörön kezditek a
szerelmeskedést.
– Hát kezdjük?
– No megállj. Majd elviszlek én téged holnap valahová, a hol nem fogod
unni magadat.
– Jó lesz.
– Otthon légy reggel négy órakor. Nem az astronomiai reggelt értem;
hanem a salonreggelt.
Még egy negyeddel előbb a kitűzött óránál ott volt a tilburyjével Alfréd
Lándory lakása előtt.
Felkészülve találta a barátját s műértő szemle alá vette.
– Ej, ej, hogy van felkötve a nyakkendőd? Hadd igazítom meg a csokrát.
Hát ez a vadgalambszín keztyű? Feketét hord most az egész világ, azt is
a kezében összehajtva tartja. Jaspis az inggomb az idén. Fekete-piros
rózsa a gomblyukba. «Le deuil de l’Alsace». Így már most mehetünk.
– Hová?
– Majd megtudod. A legszebb hölgyhöz a planétán.
A tilbury vágtatott a zajos boulevardokon végig.
Igazán «tête carrée»-nek kellett volna lenni Bertalannak, ha rá nem
ismert volna a rue Lepelletierre; bár ha nem is a «passage de l’opera»
felől hajtottak be a kocsival. A bibor és fehér medvebundás kapus
meghúzta a csengetyűt háromszor, mikor a tilbury a kapubejárat alatt
megállt.
– Tudod-e, hová jöttünk? kérdezé kötekedve Alfréd Bertalantól, a mint a
fűtött lépcsőkön felfelé haladtak.
– Tudom. Mademoiselle Scillához.
– Hát már ezt hogy találtad ki?
– Erről a heliotrop illatról.
– Csakugyan ördöngős ember vagy!
(Azt bizony más kombinátiók utján is ki lehetett találni.)
– Megálljunk! Ő nem tudja, hogy téged hozlak magammal. Úgy foglak neki
bemutatni, mint Shamyl cserkesz fejedelem fiát.
– Ha téged ez mulattat.
A lépcsőháznál elkezdve az elfogadó teremig, mindenütt a legpazarabb
pompa volt halmozva. Mintha visszatértek volna a régi jó idők, a mikor
Arnould Sophienak, az opera első ballerinájának egy olasz fejedelem s
egy spanyol admirál (s még ki tudja kik?) évenkint két millió frankot
adtak, s azonkívül ötszázezer frank adósságot kifizettek érte.
Már most lehetett érteni szegény Alfrédnak a keserűségét, a ki erről a
palotáról, tulajdonosnéjával együtt, hajlandó volt lemondani, Medea
kegyetlen szép szemeiért.
Egy előre szaladó kis szerecsen purdé sietett az úrnőt értesíteni az
uraságok invasiójáról; a tündérnő fele utban fogta el őket, eléjük
sietve, úgy, hogy nem ronthattak be a boudoirjába, az irószobájában
találkoztak vele.
Hosszú uszályos fehér ruha volt rajta, széles fehér himzéssel, öv nélkül
testhez simuló; karjai egész válláig szabadon a leomló csipke leffentyűk
között. Nyakán semmi más, mint egy fekete bársonyszalag. S azt a fehér
uszályt végtől végig takarta a szabadon aláeresztett arany veres
ragyogásu haj. Egész megjelenése csupa észrontó bűbáj; az arcz rubensi
coloritja; a tengerzöld szemek mély ragyogása, a finom csókra
mosolyított ajkak igézete mind öszhangzott egymással; minden mozdulata a
megtestesült elektricitás, mely önmagát izgatja.
– Monsieur le prince de Shamyl. Mondá Alfréd, komolyan mutatva be
magával hozott barátját.
Scilla ránézett a bemutatottra, azzal elnevette magát, a két kezét
összecsapta, aztán a térdei közé szorítá (mint egy pajkos gyermek), s
azzal egyenesen nyakába ugrott Bertalannak s magyarul kiáltá:
– Hisz ez az én kedves Lándory bácsim!
Lándory szintén a meglepetés nevető hangján viszonzá az üdvözlést.
– Hisz ez a mi «Kis Katiczánk!»
S aztán a két kezével átfogva a karcsú derekát, eltartá őt magától, hogy
jobban megnézhesse, «hogy megszépült!»
– Úgy-e milyen csunya kis lány voltam, mikor először látott?
Alfréd egészen buta lett a nagy bámulattól.
– Ahha! Hát önök ismerik egymást?
– Hogyne? szólt Scilla. Hisz ő egyike az én apáimnak.
– Diantre! Hát annyi apja volt önnek?
– Öt! Cinque! Fünfe! (Még az öt ujjával is mutatta.)
– Ezt nem értem.
Lándory magyarázta meg.
– Hát ez úgy volt, hogy ezelőtt valami tíz esztendővel…
– Igen! igen! épen tízzel! erősíté Scilla kisasszony.
– Odajön hozzám Dalai úr.
– Az atyám, commentálá Scilla.
– A papa numero primo? tevé hozzá Alfréd.
– A pesti nemzeti szinház becsületes színfalfestője; s hoz magával egy
kis nyulánk backfischt; tizennégy éves lehetett.
– Az én voltam.
– S azon kezdi, hogy ennek a lánynak véghetetlen nagy tehetsége volna a
ballethez, szeretné kitaníttatni; hanem ahhoz költség kell; havonkint
száz forint, még pedig három esztendeig. «Barátom, mondám, én nekem
nincs kis leányok talentumába beruházandó havonkinti száz forintom;
aztán meg én fiatal ember vagyok; mit mondana a világ rossz nyelve, ha
én egy ballerinát neveltetnék? hanem majd szerzek magam mellé még három
más, tisztességes, minden gyanusításon felül álló, érett korú gentlemant
s aztán négyen együtt kitaníttatjuk a kis Katiczát. Akkor még Katiczának
hitták úgy-e?
– Jaj de féltem én akkor öntől! olyan mogorván tudott rám nézni! Hanem
aztán az első próbánál mindjárt megszerettem.
– A próbánál? Kiváncsiaskodék Alfréd.
– No igen, mondá Bertalan, hát mikor a corsortium megalakult: a
balletmester négyünk előtt productiót tartott a növendékével, hogyan tud
lábujjhegyen járni, pirouetteket csinálni, s a többi. Mind ez teljes
megelégedésünkre ütött ki, s arra megkötöttük a szerződést, minélfogva
mind a négyen köteleztük magunkat havonkint huszonöt forintot
contribuálni a kis Katicza kiképeztetésére.
– Tudja ön, hogy miért szerettem önt meg olyan egyszerre? vette ki
szájából a szót Scilla. Hát egyike az öreg uraknak azt mondta a hajamra,
hogy vajjon nem hamis-e az? Erre én hirtelen leeresztettem a hajamat a
fésűről, hogy a térdemig omlott. Akkor a kiváncsi papák legöregebbike
oda jött és megakarta tapintani a hajamat. Ön pedig megfogta a kezét:
«Kacsi! Hands off. Nem szabad még csak a hajaszálához is hozzá nyulni
egyikünknek sem!» S ez még a szerződésbe is bele lett téve. «Még a haja
szálát sem szabad érinteni a nevelő apáknak.» Aztán meg, hogy «viselje
magát a leányka erényesen». Úgy őrzöm azt a szerződést, mint a
frigyládát.
Scillának egészen nedvesek lettek a szemei ennél a visszaemlékezésnél.
– S «ön is» megtartotta a szerződést? kérdé malitiosusan Alfréd.
– Uram! kiáltá lábával toppanva Scilla, holnap küldöm önhöz
szekundánsaimat.
Maga is nevetett azon.
– Így lett én belőlem egy ötödrész apa, végezé be Lándory.
Erre aztán Scilla maga mellé vonta Bertalant egy causeusere, s elkezdett
hozzá százféle kérdést tenni; az otthon levőkről, a másik három apáról,
a pesti nemzeti szinházról, az ismerős művészekről és művésznőkről;
mindezt magyarul; a míg utoljára megsokalta a dolgot Alfréd, a ki
mindebből semmit sem értett.
– Hagyjatok fel ezzel a holdbeli nyelvvel. Beszéljetek európai idiomán.
– No hát revenons a nos moutons! csevegett Scilla. Tiens! Vous n’avez
pas encore vu mes entrechats? C’est pour battre le chat!
– Irgalom, kegyelem! Scilla! Csak verseket ne mondjon ön! szabadkozék
Alfréd.
– Olyankor azt hiszem, hogy Sappho vagyok, mondá Scilla tetszelgőleg.
– Hisz Sappho nem verselt rimekben, az egy saját versnemet talált fel: a
sapphikusokat.
– Hogyan hangzik az? Mondjon egyet.
– Én bizony elfelejtettem; régen volt, a mikor Horaceot tanultam.
– Ön sem tud? szólt Scilla Lándoryhoz fordulva.
– De én szolgálhatok. Például ez: «Dulce loquentem Lalagen amabo, Dulce
ridentem».
– Hogy hangzik az magyarul?
– Édesen, csevegőn, kaczagón imádom szép Lalagémet.
– Hát ön csakugyan nem látott engemet még a szinpadon, a mióta a világot
a lábujjhegyemen hordom?
– Ön nem jött mihozzánk.
– Ez szemrehányásként hangzik. Oda félek menni. Mert ha egyszer
odamegyek, akkor aztán ott maradok. De hát ön nem járt külföldön, a hol
én járok?
– Évekig nagyon el voltam foglalva odahaza.
– Mind tudom. Oh én minden hirre rátaláltam, a mi önről szólt a
hirlapokban. Hiszen most sem volna ön itten Párisban, ha egy pár szem
itten nem tartaná.
– Szép szem? mondá Bertalan, s szemrehányólag tekinte Alfrédre.
– Óh nem De L’Aisne úrtól tudom. Egész Páris beszéli, hogy ön a
csodaszép Medea grófnővel el van jegyezve. Óh be isteni szépség! Ugyebár
De L’Aisne úr?
(Drága szépség! mormogott Alfréd.)
– Erről csak mi ketten nem tudunk semmit. Mezőhegyessy grófnő, meg én.
Szólt Bertalan.
– Hát hiszen úgy illik. Egész a kihirdetésig tagadni szokás. Azt is
tudom, hogy ön még gyászol s a gyászév leteltéig nem fog házasodni.
– De nekem eszembe sincs ez. Nekem Medea grófnőre gondolni valóságos
nagyzási hóbort volna.
– Nem tartja ön magát eléggé nagy embernek.
– Embernek tartom magam elég nagynak, de elefántnak nem.
Az elefánt szóra meghökkent Scilla kisasszony.
– Ah ca! Önről azt mondják, hogy gondolatolvasó, clairvoyant. Hogy
keresztül lát…
– A ruhán, veté közbe Alfréd.
– Bah! Licorne! Pattant fel Scilla feddő hangon.
– Azért nem szükség az embert egyszarvunak szidni, szólt Alfréd. Ez nem
élcz. Tény, hogy a spiritisták minden ruhán keresztül látnak. Rájuk
nézve semmi takaró nem létezik, kivéve a veres színt. Azért a spiritista
hölgyek az összejöveteleiknél mind vörös garibaldit és vörös cotilliont
hordanak, külömben úgy járnának-kelnének a spiritista férfiak előtt,
mint Éva anyánk, mikor még az almafa virágzott. Vigyázzon magára
Lándoryval!
– Ön bolondos! mondá Scilla, duzzogón, hanem azért mégis szétnézett s
megtalálva a causeuse karjára vetett veres perzsa longshwalt, azt félig
maga elé rántotta.
– De hát komolyan! folytatá Lándoryhoz fordulva, (a másik kaczagott.) Ön
még soha sem látott engem játszani? Jöjjön el holnap az operába, (ha
nincs máshova eligérkezve) egy kedves kis opera-ballettet adunk, a
«Brahma és bajadért».
– Ismerem: nagyon szép.
– Kitől látta ön a czimszerepet?
– Grahn Luciletől.
– No majd én tőlem nézze meg!
S ezt olyan öntudatos büszkeséggel mondá, a minővel Minerva hitta
versenyre Arachnét.
– Ott fogok lenni.
– A szinpadon egy pillanatra látogasson meg. Aztán előadás után szivesen
látom önöket egy «petit souper»-ra. Csak igen rövidre, mert mikor
játszom, korán le kell feküdnöm s éjszakára vizes pokróczba, lepedőbe
csavargatnak, mumia vagyok.
Scilla erősen megszorítá a kezét Lándorynak a bucsúzáskor.
– Nagyon köszönöm, hogy fölkeresett.
– No! És nekem semmit? mondá Alfréd, látva hogy Scilla visszavonulni
készül.
– Mit? Miért? kérdezé Scilla bámulatra villanó szemekkel.
– Hát legalább a sensáldijat, a miért önnek egy ötödrész papát
idehoztam.
– Ön legfeljebb egy fricskát érdemelne tőlem! Lássa ön addig a három
évig, a mig Lándory úrral találkoztam, soha egy szót nem mondott nekem,
a miért a szememet le kellett volna sütnöm.
– No hát kérem azt a megszolgált fricskát.
– Azt majd adassa ön meg magának Rigolboche kisasszonynyal.
Azzal elsuhant a boudoirja ispahani ajtófüggönyei mögé.
– Valóságos «Sorcière!» mondá Alfréd a barátjának. Angyalbőrbe kötött
diablesse. No hát nem megyünk a Pradoba, Rigolbochet élvezni?
Ez a hirdetett hölgy volt a párisi celebritások között a legmagasabb
cancantánczosnő, a Prado «Star»-ja. Pesten is produkálta a virtusait.
– De már abból elég volt.
A «Brahma és bajader» csakugyan kedves kis operaballet. A tárgya az
ismert klasszikus balladából van kölcsönözve, a melyben Brahma égi
malasztja megdicsőíti a «bűnös» szerelmet. Az indus főisten emberalakot
öltve a földre száll, s utjában szállást nyer egy bajadernél, a ki belé
szeret s akkor aztán ezek ketten versenyeznek a szép jövevény ifju
viszonszerelmeért. Ritkán kerül szinpadra a mind költői, mind zenei
szépségekben gazdag darab, mert choreographiai tekintetben is úgy van
megalkotva, hogy ahoz «két», egymással virtuositásban versenyezni képes
ballerina assoluta szükséges, a ki tánczban, játékban, pantomimikában
egymást felülmulni törekszik. Azé marad a győzelem pálmája, a melyik
több érzéssel, æsthetikai izléssel, költői felfogással és plastikai
formatökélylyel tudja a szerepét keresztül vinni. A puszta testi
ügyesség, a stereotyp betanult gráczia ebben megbukik. Drámai művészet
kell hozzá.
Maga a jelmez is valami eszményi szép. A himzett kebeltakaró s azon alul
a test szabadon, fedetlen egész a csipőig, semmi vállfüző, maga az
istenalkotta női báj, s aztán az arany csillagokkal átszőtt habkönnyű
ruha, mely minden mozdulatnál az idomhoz simul, mintha hullám közül
merülne fel az, a bokáig mezítelen lábak, ujjaikon drágaköves gyűrűkkel,
karcsu bokáik arany kösöntyűvel átszorítva. Aztán a hosszan leeresztett
haj, virágos folyondárral összetartva.
Mintha csak Scilla számára lett volna megálmodva ez a szerep. Olyan
elragadó volt benne, hogy még a nőknek is tetszett. Nemcsak tánczolni
tudott, hanem játszani is. Tudta érezni azt a szóval kifejezhetetlent,
«egy istenbe lenni szerelmesnek!»
Viharrá nőtt a taps az operaházban, s felhőszakadás volt virágból,
koszoruból; mikor elvégezte, typhonja keletkezett az enthusiasmusnak!
Előadás után felment Lándory a szinpadra, de L’Aisne Alfréd kalauzolása
mellett. A foyer ajtón olvasható volt az utasitás: «Az urak tartoznak a
szinpadon és foyerben kalapjaikat kezükben tartani!» (Tehát se feltenni,
se letenni nem szabad.) Különben a tánczfoyer meg is érdemli a
megtisztelést, a hajdani Hotel Choiseulnek a pompájával feldiszítve,
tükrei, faragványai, pilasterei, mind historiai műkincsek, a közép
fülkében a hirhedett Guimard kisasszony márvány-mellszobra.
Scilla kisasszony természetesen körül volt repkedve a pillangók
mindenféle fajától, voltak ott pézsmasphinxek, halálfej pillangók,
aranyos papiliók, pávaszemek és «vacsoravesztő-pillék», a kik mind
siettek a szárnyaikat elégetni a fényes és veszedelmes lobogványnál.
Hanem azért valamennyi szinházi mæcenás és páholy-lyon között is
meglátta Scilla Lándoryt, s mosolygó tekintettel nyujtva eléje a kezét,
közös anyanyelvükön szólt hozzá:
– No hát hogy volt ön megelégedve a kis leányával?
– Büszke voltam önre. (Lándory francziául adta a választ).
– Voltam olyan, mint Grahn Lucile?
– Jobb volt.
Megrázta hevesen a válaszért a kezét Scilla.
A habituék siettek a magasztalást fokozni, egymás sarkára tapostak a
glyceriádjaikkal.
«Ah! Tulszárnyalta Ceritot!»
«Isteni volt! Leverte Taglionit!»
«Úgy tánczolt, mint hajdan Elszler Fanny! koronázá be egy öreg
börze-király, a legpompásabb orchidæa-csokrot nyujtva át a művésznőnek,
a minőnek a virágait csak fejedelmi üvegházak produkálják, s a csokor
gyémántos karpereczczel volt összeszorítva.
Scilla finom, decens bájjal tudott minden bókot, üdvözlést viszonozni,
hanem a mikor a fényes körön keresztül furakodott egy kis, félszegvállú,
ócska kabátos emberke, tubákos orral, zölddé fakult parókával a fején,
kezében a «rendező»-könyvvel s azt mondá a művésznőnek: «ön jól
játszott, meg voltam a játékával elégedve», hát annak a nyakába borult
Scilla kisasszony s megcsókolta a borostás arczát.
– Bolondos leány, hogy összemázolta a pofámat a carminnal! Dörmögé a vén
rendező, a tarka gyapot-zsebkendőjével szorgosan letörülgetve a csók
nyomát, nehogy a felesége számon kérje otthon.
– Aztán ott legyen egy óra mulva. Sugá Scilla Lándory fülébe. Csak mi
hárman leszünk.
Azzal elmenekült az öltözőjébe.
– No ugy-e, hogy még a Brahmát is lecsalogatja a hetedik égből? Mondá
Alfréd Bertalannak, mikor együtt elhagyták az operaházat. Most gyerünk
elébb Tortonihoz, fogyaszszunk el egy tuczat osztrigát, meg egy
beafsteket.
– Hiszen ő hozzá vagyunk hiva vacsorára.
– Épen azért! Ismerem már én az ő petit soupée-it, a miket ilyen nagy
előadás után szokott adni. Az étel mind az inasnak a fejéhez repül.
Semmi sem jó neki. Persze nagyon fel van izgatva. Ilyenkor
kiállhatatlan, s haragszik érte, ha a meghivott vendége jó étvágygyal
eszik abból, a mit ő ehetetlennek talált. Én mindig jól szoktam elébb
lakni, mikor játék után «kis vacsorára» meginvitál.
Mikor egy óra mulva megérkeztek Scilla hotelébe, már folyt a patália. A
kis szerecsen bömbölve jött ki a belső szobából, az egyik kezét a
pofáján, a másikat a medaillonja revers oldalán tartva, annak a
bizonyságául, hogy kézzel lábbal kapott utasítást. Belülről pedig
hangzott az összetört porczellán csörömpölése s folyt az ékesszólás, a
miben több volt a «fripon», «canaille», «animal», mint a verbum regens.
Az ajtón benyitó előtt épen nem szinpadra való jelenet, egy szép megæra,
a ki toporzékol, s egy inas, a ki az üres tálczával a két kezében,
ijedten áll, reszkető térdekkel.
A mint aztán Scilla meglátta Bertalant, (Alfréd őtet tolta előre)
egyszerre elnevette magát.
– No ez szép volt!
– Most jönne ide Brahma!
– Hát csak jöjjön, mondá Scilla, s azzal letérdelt a földre a csészéket
felszedni, s azokat felrakta az inas kezében levő tálczára, nyájasan
beszélgetve hozzá: nem tesz semmit, jó Jean! ugyis más servicet akartam
venni. Holnap Sévresbe megyünk. Én vagyok a hibás. A szegény kis móromat
is küldje be, hadd engeszteljem ki. Nem akartam, hogy sirjon. Ilyenkor a
fejemben van a vér.
Azután felállt a puha szőnyegről s a míg nevetéstől vonaglottak a
vállai, így szólt Lándoryhoz.
– No hát, haragszik rám Brahma?
Bertalan hátra fordult Alfrédhoz.
– Hallod? Hozzád szólnak.
Erre eldobta Lándorynak a kezét a kezéből Scilla, s duzmadtan mondá:
– Uhm! Ezt már csak nem a gondolatolvasás sugta önnek.
– Hát lehet énnekem most az ön gondolatját elolvasnom, mikor
tetőtől-talpig veres kantus fedi?
Scillán az este chinai selyem japonika volt, lángszinű piros, melybe
nagy sárkányok voltak szőve aranyból. Valjon szándékosan vette ezt fel?
Elhitte tán a spiritisták rossz szeméről hallott regét. Akkor az
becsületére válik.
– Van ez alatt más is, mondá, szétnyitva a kantus elejét, s láttatni
engedve a pompás valencienne csipke corsaget alatta. No hát üljünk
asztalhoz.
S azzal átvezette az étkezőbe a vendégeit, a hol hármukra már meg volt
terítve az asztal. Maga a pamlagon foglalt helyet, a két úr két
karosszékben.
Iszonyú szeretetre méltó volt! Maga rakta az ételt a két úrnak a
tányérjára s mindent fölségesnek talált.
– Nem lehet ráismerni. Dörmögé Alfréd Bertalanhoz. A te párduczszelidítő
szemeid egészen kiforgatták a szokott valójából. Máskor nem nyelhetett
itt le senki egy piskotát sem ennél az asztalnál, kiátkoztatás nélkül.
Azután meg nagyon elkomolyodott Scilla. Szemei a távolba látszottak
bámulni. Arcza megnyúlt, átszellemült.
– Miért ez a songeuse arcz? szólt hozzá Bertalan.
Scilla a szemébe nézett merőn, két karját a feje mögé emelve, a mitől a
veres selyem kantusa elől kétfelé nyilt.
– Ha ön gondolatolvasó, hát találja ön ki, hogy miről gondolkozom én
most?
– Ki is találom.
Erre Scilla megelevenült, s a szétnyilt kantust hirtelen összecsukva a
keblén, kihivó daczczal mondá:
– No hát találja ki.
Lándorynak tetszett egy kis hókusz-pókuszt csinálni.
– Hiába rejtegeti ön magát a veres selyem mögé. A gondolat nem a szivben
lakik, hanem a fejben.
Erre Scilla a haját lehuzta a homlokára.
– Már elolvastam, mondá Bertalan.
– No hát mi az?
– Nem mondhatom el Alfréd előtt, őt nyugtalanítaná.
– Hát mondja el magyarul.
– Ha Alfréd beleegyezik.
– Ráállok. Hanem aztán most én leszek a gondolatolvasó, mondá Alfréd.
– Hát elmondom. Kezdé magyar nyelven Bertalan. Ön most azon ábrándozik,
hogy milyen jó volna a régi szerelmesétől megválni, a ki önt fénynyel,
pompával környezi, de a kit ön nem szeret, s azt fölcserélni egy
másikkal, a ki kevesebbet tud adni, de a kiért ön rajong.
No ez bizony ugyan huszáros bevágás volt!
«Régi kedves, a kit nem szeret, egy másik, a kiért rajong». Lehet, hogy
talál! De még is így kirukkolni vele! Nem valami gyöngéd tapintat.
Scilla arczáról bizony könnyű volt leolvasni az erre támadt gondolatot
még Alfrédnak is. A száját elpittyeszté, fanyalogva a vállát elvonta, s
aztán csendesen ingatta a fejét, mintha mondaná, hogy ez nincs
eltalálva.
Lándory pedig megengedte magának azt az élvezetet, hogy elébb
gyönyörködjék a hypnotizáltja tévedésében, mielőtt felébresztené.
– De ha megmondom önnek a régi szeretőjének és az újnak a neveit, akkor
nem fog ön így ajkat pittyeszteni felém.
– Tőlem megnevezheti őket. Halljam.
– Hát a régi szerető neve «Terpsychore», az újé pedig «Melpomene».
E két szóra, mint a kit az álomkórból ébreszt fel a mester, ugrott fel a
helyéből Scilla, s megkapta Bertalan kezét, kerekre felnyilt szemekkel
tekintve reá.
– Hát ön csakugyan büvész? Hogy meglátja a szivem fenekén, a mit
gondolok, érezek, álmodom? Hogy én utálom a balletet, s szeretnék drámai
szinésznő lenni?
S mintha capitulálna a hódító előtt, félre simítá egészen a szép
homlokáról a hajtincseket s a válláról le hagyta csúszni a lángvörös
köntöst egész a kebléig. «Ez» ellen nem védnek meg az amuletek.
– Nos? Nos? Hát kitalálta? zaklatódék Alfréd.
– Csendesen. Csitítá Scilla. Még beszédünk van egymással (s újra
magyarul szólt). Hát hogy találta ön ezt ki?
– Nincs benne semmi büvészet. Önt ma látni kellett, mikor azoknak a
hódolatát fogadta, a kik önt az első világhírű ballerinák fölé emelték,
s aztán, mikor az a kis kopott emberke azt mondá önnek, hogy «jól
játszott».
– Lássa ön, ez igaz. Én holdkórosa vagyok annak az ábrándnak, hogy
valaha drámai szinésznő lehetnék. Titokban Phædrát tanulom. Akarja ön
meghallani, hogyan szavalom Phædrát? hogyan játszom el? Igen? Akkor
jöjjön el holnap este hozzám. Csak ketten leszünk. S akkor aztán jósolja
meg, hogy leszek-e valaha az új kedvesemé, a kiért rajongok?
– Eljövök.
– De már elég legyen a chaldæai discursusból, förmedt fel Alfréd, a
kinek sehogy sem tetszett mind az, a mit Scilla arczából leolvasott. Mi
az ördögről tudnak önök olyan nagy animoval értekezni?
Scilla kisasszony macskai hunyorgással fordult feléje s kész volt a
válaszával.
– Monsieur Lándory könnyen kitalálta, hogy a mire most gondolék, a mi
úgy elszomorított, az, hogy szegény apám és anyám nem lehet most itt
velem, hogy sikereimnek örülhetnének.
– Ühm! Dörmögé Alfréd. Soha sem tudtam, hogy önnek az apját
Terpsychorenak, s az anyját Melpomenénak hiják.
Lándory másnap addig kutatott a passagé de L’opera és a Palais Royal
könyvárus boltjaiban, míg rátalált arra a ritka műre, melyben Páris
minden nevezetes házának, palotájának történetét összegyüjtve találni.
Itt ráakadt annak a palotának a történetére is, a melyben most Scilla
kisasszony lakik. Valamikor Soubise herczeg építteté azt Guimard
kisasszony számára, a ki lábai hegyével az operát hirhedetté, a
herczeget pedig tönkre tette, a dicsőséges Phryne halála után a palotát
kisorsolták, s aztán folyvást egyik kézről a másikra került, hirhedett
bankárok, herczegek, tábornagyok laktak benne a kedveseikkel, a kiket
mind ugyanaz a végzet ért utol, a mi első megalkotóját. De L’Aisne
Alfréd örökség utján jutott hozzá. Örökölte a palotának a hivatását is.
Megajándékozta vele Scilla kisasszonyt. (Valamikor Perrigeaux bankár
félmillió frankért vette azt át a lutrin nyertes Dulan grófnétól).
Lándory mikor azt olvasta, visszagondolt arra az időre, a mikor ő ennek
a félistennőnek negyedmagával száz forintot adott össze havonkint.