– No hát mondom, a ki tulajdonképen áldozatot hozott, az én voltam.
Megérdemlettem volna, hogy azt méltányolják. – A bucsúvétel után rögtön
a vasuthoz hajtattunk; egy bőrönd, Medea legszükségesebb öltönyeivel,
meg egy szobaleány, volt az egész uti czókmók. Seigniersben
diadalkapuval és transparentekkel vártak; az egész tüzoltóság kivonult.
– Indokolt megjelenés.
– Ugyan ne élczelj közbe! – A kastély minden terme ki volt világítva;
valamennyi cseléd gala-livréeben. Még a ketreczben tartott medvére is
két font melanogént kenettem fel, hogy fekete legyen, mert nagyon fakó
volt már a bundája. Én úgy vezettem fel kézen fogva bájos urnőmet a
márvány lépcsőkön, gyönyörködve sylphidszerüen libegő léptei
ruganyosságán. Egy tekintet a plafond frescoinak mythologiai alakjaira
felébreszté fantasiámat: ő még ezeknél is szebb «lesz». Azután
átvezettem őt saját lakosztályába s ott elmondva előtte, hogy e percztől
fogva ő a háznak korlátlan uralkodó királynéja, magára hagytam őt, hogy
átöltözhessék. Ebédnél majd találkozunk. – Frascatitól hozattam el ez
alkalomra a legjobb szakácsát s magam készítettem el a menüt. – Barátom,
a menü az ilyen alkalommal a fődolog. A gyomor készíti elő a szivet:
«sine Cerere et Baccho friget Venus» régi közmondás. Először is
tekenősbéka leves, szerecsendió virággal, arra egy pohárka old Sherry.
Azután whitstable osztrigák; egy pohár johannisberger; azután tengeri
rák és bibicztojás, sauce mirobolantetal; egy pohár chateau Lafitte,
majd zephir de chevreuil szarvasgombával és tengeri pók puffancskákkal,
utána madeira, közbe sorbeth ananasból; azután szalonkák zellerievel,
gyömbér compot, kezdődik a grandvin Mumms, végül: fonds d’artichauts;
ismét pezsgő. Berekesztésül vanilia és marasquin fagylalt, záradékul
római chocoladebombon, giardinetto és egy pohárka vin sec de Tokaj; s
pour la bonne bouche dupla mokka és egy kupicza curaçao. Barátom! Ide
hallgass, mert ez a lényeges dolog. Ez a tudományok tudománya. Ezeknek a
csodaszereknek az atomjaiból támad a szerelem, a mi, mint minden a
világon, nem más, mint anyagcsere.
– No hát kedves egészségetekre kivánom. Remélem, hogy jól laktatok.
– Csak lassan! Én gyöngéd figyelemből magában az urnő boudoirjában
teríttettem fel az étkező asztalt. Háttérben a lefüggönyözött alcoven,
melynek szétnyilt szőnyegén át egy rózsaszin üveggel borított éji mécs
kaczérkodik. A boudoirt egy discret lámpa világítja meg; osztozva a
félhomály csinálásban a kandalló tüzével. A falon, sötét rámában,
Correggio Ledája, a szögletben Pradier fürdő Aphroditéje. A niluskék,
gyöngéd virágos atlaszbutorok között egy alacsony kerevet, óriási
jegesmedvebőrrel letakarva. Finom héliotrop-illat az egész szobában.
Nagyszerű volt.
– Valami mégis kimaradt.
– Ugyan mi?
– Egy kéve zsupp.
– Ejnye, de bizarr ötleteid vannak! A mint Medea készen volt a
toilette-jével, siettem át hozzá. Kopogtam. «Szabad!» Belépek. Egészen
meg vagyok lepetve. Nőm házi pongyolája igéző. A la Lamballe. Emlékezni
fogsz e divatra. Az utczán nem hordják, csak otthon a hálószobában.
Nagy, fodros főkötő, mely egészen körülfogja az arczot, a keblen
keresztül kötött fehér kendő, mely hátul a derékon van összebogozva,
gazdag kézi himzéssel; kiegészíti egy fodros kötényke. Elragadó szép
volt benne. Nem állhattam meg, hogy magasztalásomat ki ne fejezzem
előtte, a mit ő királynői fejbólintással fogadott. Kezet is akartam neki
csókolni, de akkor láttam, hogy szarvasbőrkeztyü van rajta, a mitől én
iszonyodom. Gondoltam, hogy evésnél majd lehuzza.
Hát hiszen le is huzta s engedte a leggyönyörűbb kezeket és karokat
bámulnom. Kitünő étvágya volt. Étsoromnak semmi része nem vallott nála
szégyent. Szépen tudott enni, grátiával, a mi nagy előny. És ivott is.
Minden pohárból ivott. – Barátom, ez is az élvezetek tanulmánya,
megfigyelni egy ártatlan nő-arczon a bor hatását, a kinél az még
szokatlan ujság; elkezdve az első hajnalpiruláson, egész az alkonyati
biborlángolásig. Az első pohárnál a szemekben új sugár jelen meg, a
másodiknál majd szikrázó tűzzé válik, míg végre megjelenik a
szivárványos köny eloltani a tüzet s végre az utolsó pohárnál a
lecsukódó szempilla rátakarja az éjszakát. Hejh! de sokszor elmerültem
én ezen meteorologiai észleletben! – Aztán következik a csillaghullás! –
A villámlások!
– Pohártörés mennydörgésével.
– No hát mind ebből Medeánál nem volt semmi. – Barátom! Ugy ivott az,
mint három «rat»![2] Meg sem látszott az arczán a bor hatása. Egy
cseppet sem lett tőle pirosabb, mint azelőtt volt. Úgy ivott, mint egy
«diákné», egész flegmával. Felvette a tele poharat s letette üresen. Ez
talentum! Ennek különös adománya van. Még csak beszédessé sem lett tőle.
Más asszony a fél ebédet elfecsegi: ez nem ismert egyéb feladatot, mint
a tányérján «tabula rasát» csinálni. Engem ingerelt ez az ő változatlan
arcza, elkezdtem neki pikáns adomákat mesélgetni, az Oeil de Bœufből,
Boccaccioból, meg a saját élményeimből.
– Fi donc!
– Kérlek! Sirva ne fakadj! Nem tett az arra semmi hatást. A
legsikamlósabb adatai után is a chronique scandaleusenek csak oly
hidegen, elpirulatlanul nézett le rám azokkal a gazella-szemeivel;
mintha nem is hallotta volna, a mit beszélek. Fogadni mernék, hogy az
alatt a «hiszekegyet» mondta el magában s nem hallgatott rám.
Én utoljára is hozzányultam az ismert gyógykezeléshez, a mit az ilyen
márványszépségnél mindig sikeresen szoktam alkalmazni. Leitatom.
– A menyasszonyodat! kiálta fel Bertalan felindulva.
– Azt hát! Ha úgy viseli magát. Mért nem pirul el, mikor én neki
szemtelenségeket mondok? Azt gondolod, hogy volt valami sikere? Valami
volt. – Az, hogy én magam lettem makutyivá. Kezdtem észlelni, hogy a
székem emelkedik velem. – Éreztem, hogy a bor a fejembe megy, melegem
van. Le kellett vetnem a kabátomat. – Hát azt csak teheti az ember a
felesége előtt: a menyegző estéjén? A homlokom izzadt s én azt a
salvétával törülgettem. Kezdtem éhes lenni, már tudniillik a nőm
bájaira. Kértem, hogy vesse le ő is azt a fránya nagy himzett kendőt, a
mi a vállán, keblén keresztül van kötve. Ő erre azt felelte, hogy neki
nincs melege. Annál nagyobb volt nekem, s a mint a salvétával az izzadó
fejemet törülgettem, persze öntudatlanul, egyszer csak le találtam
rántani azt a kis hajpótlékot, a mi viaszkkal van odaragasztva a
«félholdamhoz.» Erre az ő eddig mozdulatlan arcza egyszerre
megváltozott. Elkezdett kaczagni. Utálatos egy carricatura! Egy nő, a ki
nevet. Nem «nevet», hanem «kinevet». Medusa fő! Én rám petrificáló
hatása volt. Milyen vérlázító tekintet! Mikor egy szép nőnek széthúzódik
a szája, s a két fogsora közbevillog; az orrczimpái felhúzódnak s a két
szeme elbujik a szemhéjak közé. Dæmoni figura! – Ez engem egészen dühbe
hozott. Felugrottam az asztal mellől s oda rohantam, hogy a
Lamballe-kendőt erővel letépjem a kebléről. – Meg akartam őt csókolni.
Nem is azt; meg akartam harapni!
Bertalannak mind a két keze ökölre szorult.
Alfréd észrevette a hatást.
– Nem szükség segítségére rohannod, drága barátom! Meg tud az felelni
magáért. Hiszen máskor is voltam én már «női harcz»-ban ellenséges fél,
s arczom nem egyszer dicsekedett szeretetreméltó körmök által
feljegyzett hieroglyphokkal; de még ilyen ellenfélre nem akadtam.
Micsoda musculatura! Kemény, mint a márvány! S a kezében aczél idegzet!
A tusakodásban asztalt, széket feldöntöttünk; pohár, tányér szerte
gurult; utoljára a haragos istennő (valóságos Diana!) olyat taszított
rajtam, hogy én hanyatt estem a medvebőrös kerevetre; s attól az eséstől
utolért a catastropha; Bachus megbolondult: átvette Neptun szerepét.
Czudar állapotba jutottam! Elképzelheted! Szegény niluskék
atlaszbutorok! – Azt hittem, hogy mindjárt el fogom temetni Herculanumot
és Pompéjit. A föld ingott alattam, s a világ forgott körülem. – És ő,
az eumenidák concentrált személyesítője, az alatt, a míg én nem birtam
elhatározni, hogy a négylábon járók, vagy a plantigradák osztályához
tartozom-e? félre huzta az alkoven függönyeit; s leülve a tabourettre,
az egyik lábát feltette a térdére s elkezdte czipője szalagjait
kibontani; folyvást azzal az átkozott, nevető ábrázattal. Készült
lefeküdni. Ha erőm lett volna hozzá, agyonszúrtam volna! – Ilyen
torturát Dante nem talált ki a pokolra kárhozottak számára. – Felszedtem
magamat s kitántorogtam a szobából. – Rögtön befogattam s kihajtattam a
vasúthoz. Különvonatot rendeltem: s még azon éjjel visszatértem Párisba.
Egyenesen a rue Lepelletierbe.
– Scilla kisasszonyhoz?
– Természetesen. Másnap megindítottuk egymás ellen a válópert. Könnyen
ment. Medea visszaküldte nekem a kelengyébe kapott ékszereket, én pedig
ő neki a myrtuszkoszorúját. Egy virág sem hervadt el rajta. Igy buktam
én meg éppen az én kedvencz eszmémmel, a realismussal. Azóta kezdek a
materialismustól elpártolni s kaczérkodom az idealismussal.
Bertalan mosolyogva pödörgeté a bajuszát.
– És te nekem most ezt a történetkét azzal a szándékkal beszélted el,
hogy engemet abba a nőbe szerelmessé tégy, aki téged így elriasztott?
– Igen is. Azért. Mert ismerem az emberemet. Ha én te neked Ovidius
költői képzelmével irtam volna le egy Poppæa nászéjét, vagy a babyloni
Mylitta-templom tündérinek szerelmi játékát, hát ennek a nyila te rólad
mind lepattogott volna; de mikor elmondtam neked, hogy nézd itt van egy
tündérnő, a kinek a képe Meduza arczczá változik, mikor szerelmet kérnek
tőle: ez a nyíl behatolt! Az a dæmoni gúnynevetés, az a dermesztő
csufolódás, az ejt hálójába téged! És te el fogod venni Medeát. – Éppen
azért. – És én akkor meg leszek boszulva te rajtad is, meg ő rajta is. –
Ő fél tőled. – Tudod? «Fél.» Tudja, mint a vadállat, hogy te vagy az
idomárja. S csak azért is hozzád fog menni. Ti egymást keresni fogjátok,
mint a hogy két híres verekedő keresi egymást.
Lándory elkezdett nevetni. Erőltetve jött az: felhagyott vele.
– No már most láthatod, hogy jó czimborád vagyok; mondá, kalapja után
nyulva De L’Aisne Alfréd. Előre megmutatom a kelepczét, a mibe bele
akartalak ejteni. Ennél nagyobb loyalitást nem kivánhatsz. Most menjünk
a Fréres Provenceauxhoz.