– A fiatalabb barátaim (a veled egykorú tacskók) épen úgy évelődtek
velem. Hanem hát én csak nevettem őket. Régi praktikus vagyok én az
ártatlanságok elleni harczban. Londonban éltem nyolcz esztendeig. Az az
igazi világ! Páris csak gymnasium ebben a tekintetben; London a
collegium. Tagja voltam a «minotaurus» társaságnak. Tudod, mi az a
minotaurus?
– Tudom.
– Mindent tudsz. Tehát nem kivánod, hogy beszéljünk a részleteiről? Az
atheni «szüzek adójáról».
– Hát bizonyos korig «telles choses se font, mais ne se disent pas,»
bizonyos koron túl pedig «elles se disent, mais ne se font pas». Rajtad
áll, hogy beszélj-e?
– Ez megint «touche» volt! Tudod: a csábítás nem mesterségem, az
katonatiszteknek való. Hizelkedni, turbékolni, «Lied»-eket danolni
zongora mellett! Én a realismus embere vagyok. Az ilyen processust
legjobb az execution kezdeni. Itt legjobb törvény a statárium. Az
áldozat könnyei engem meg nem lágyítanak. Hanem azt az egy genret, a
szent házasság utján kivívott diadalt, megvallom, hogy még nem
próbáltam. Annál kiváncsibb voltam rá.
A házasságunk a szokott szertartásokkal ment végbe. Elébb a közjegyző
előtt irtuk alá a szerződést, a miben minden benne van, csak a fődolog
hiányzik belőle, a miért az ember megházasodik. No de ezt helyrepótolja
azután az egyházi esketés; a mit rangbeli jegyesek nem szoktak egymásnak
elengedni. Medea mindent megtett, a mit diktáltak neki. Keztyűs kézzel
olyan szépen odaírta a nevét, a hogy én keztyü nélkül sem tudom. Az
oltár előtt aztán, mikor az esküvésre került a sor, lehúzta a keztyüjét,
úgy tette az én kezembe. Aztán mit gondolt ki? Az alatt, a míg én az
esketési formulát az érsek után elmondtam, az ujjai hegyével folyvást
csiklándozta a tenyeremet, úgy hogy én majd a bőrömből ugrottam ki. A
hátam mögött álló násznagyom, De Saltis herczeg odadörmögött a fülembe:
«Az ördögök vannak veled, hogy úgy vigyorogsz?» Mikor meg ő rá került a
sor, olyan lassan suttogott, hogy az eskető pap nem hallotta, hogy az
esküformát mondja-e utána? Én hallottam. A miatyánkot mondta el. S mikor
azt kellett volna hangoztatnia, hogy «Isten engem úgy segéljen!» azt
susogta, hogy «de szabadíts meg a gonosztól!» Hanem azért meg volt adva
a módja, s mi ugy tértünk vissza a templomból, mint férj és feleség.
Következett egy pompás dejeuner a Lis Blanc palotában, melyen maga
Persigny is jelen volt feleségestől. Az én menyasszonyom se nem evett,
se nem ivott. Nekem bizalmasan bevallotta, hogy olyan borzasztóan be van
fűzve! «No de majd ha otthon leszünk a seigniersi paradicsomunkban,
annál jobban fog esni az ebéd, biztatám én gyöngéden. A fesztelen
deshabillé!» «Csitt!» mondá ő, az ujja hegyét a szájamra téve. S én
elfelejtettem azt az ujjacskáját megcsókolni. Ekkor az egyszer lett
volna rá alkalmam.
Az elválás a mamától minden könyhullatás nélkül ment végbe.
Tulajdonképen én rajtam lett volna a sirás rendje; mert én hoztam az
áldozatot. Medea nem szeretett senkit. Az a Lyonel iránti érzelme nem
több ábrándos testvéri szeretetnél, neki nem kellett a szivéből senkit
kitépni. De én nekem fel kellett mondanom a viszonyt Scillával: az
isteni bajadérral, a kiért valaha Brahma megbocsátott az egész
osztálynak. – Tudod ez az a «diva», a ki miatt Lyonel futó bolonddá lett
s elhagyta a feleségét. Nekem sikerült őt állandó lakhelyhez kötnöm, egy
hotelnek az árán a Citében. – S ezt lachiroznom kellett, hotelt és
istennőt, midőn megházasodtam. Hélas! Micsoda bucsú lakoma volt az a rue
Lepelletieri házban az esküvő előtti napon!
– Te az esküvőd előtti éjt a kedvesednél töltötted?
– Dehogy az éjt! csak a napot. Éjfél után két órakor már otthon voltam,
s odáig nappal van. Aztán hát mit akarsz? Bucsút venni csak kell az
embernek, s mikor tegye, ha nem az utolsó nap? Hát mondom, hogy az
áldozathozó fél én voltam. Mert Medea is szép, az igaz, szobrász szemmel
nézve, tökéletesebb szépség, mint Scilla. De már egy festő Scillának
adná az elsőbbséget. Micsoda colorit! chamæleoni szinváltozás! Mennyi
báj! Minő mozdulatok! Micsoda arany zuhataga a hajfürtöknek! Ha egyszer
az arczképét megmutatom neked! Azt, a melyiket nem tesznek a
kirakatokba. Egy költőnek pedig épen meg kellene miatta bolondulni. Az a
temperamentum! Az a szenvedély! A szikrázó elmésség. Soha se ugyanaz. Az
ember tizenkétféle asszonyt vél benne feltalálni. Majd egyszer elviszlek
hozzá. Szeretném, ha belebolondulnál. Ez lenne az én legédesebb boszúm!