Végre minden rendbe jött.
A törvényszék megállapítá Lis Blanc Sidonia grófnő gondnokságát mostoha
fia, Lis Blanc Lyonel fölött, annak nagykorúvá lételéig.
Még csak egy kis formaság volt betöltendő. Törvényes szokás szerint a
gondnoki hatalom kezelése akkor lép érvénybe, a mikor a törvényszék
határozata a gondnokság alá vetettnek kézbesíttetik, vagy abban az
esetben, ha ennek holtartózkodása nem volna kitudható, e határozat a
Moniteurben háromszor kihirdettetik.
Ezuttal az előbbi eset volt. Lis Blanc Lyonel gróf biztos fedezet alatt
tartózkodik a Messageries Maritimes «Copernique» nevű hajóján, mely
útban van Alexandria felé. E szerint tehát csak azt a kis időhaladékot
kell bevárni Lándory urnak, a míg a Messageries Maritimes másik hajója a
«La Fayette» utána megy az elsőnek szintén Egyptomba, s ott a követség
útján felszólított khedive felkeresteti a kavaszai által valahol a Nilus
cataractáinál vizilovakat vadászó Lyonel grófot, aláiratja vele a
kézbesítési térítvényt, s az ismét a tengeri úton visszakerül. Akkor
azután rögtön aláírhatja Sidonia grófnő a Traumhold per megszüntetésére
szolgáló okiratot.
Addig bizony kitavaszodik.
Hát hiszen az nem tartozik a nagy szerencsétlenségek közé, ha az ember
kényszerítve van Párisban tölteni egy egész telet. Lándoryra nézve pedig
különösen nem volt az. Ez esztendőnek a téli évadja ugyan nem
kinálkozott a szokásos mulatságokkal, a mik Párist «a gyönyörök
paradicsomává s az erszények purgatoriumává» teszik, hanem annál több
alkalom kinálkozott a komoly tanulmányozásra. Hogyan emelkedik fel
önerejéből egy földig gázolt óriás. A franczia nemzet a bukása után
mutatta meg, hogy milyen nagy: öt miliárdot fizetett azért, hogy a
hódító lába ne tapossa tovább hazája földét. Maga fizette ki, nem
könyörgött senkinek. Nem kellett rá kényszeríteni senkit; nem kellett
nagy szavakat kiabálni: adta mindenki önkényt. Aztán hozzálátott a
munkához.
Legelőször a saját fiainak őrjöngő keze által ütött sebeket gyógyítani.
Elkezdték a leégett paloták romjait lehordani, a szükségeseket újra
építeni. A parlament átköltözött Párisba. Komoly, méltóságos nyugalom
vette át az uralmat. Törvényszékek, hivatalszobák, börze folytatták a
félbeszakadt munkát; a hadsereget újra teremtették, a hivatalokat
epurálták. Az ipar, kereskedés rendes kerékvágásba tért, a művészet
minden ága új virágzásnak indult. Soha sem volt Páris nagyobb, soha
szebb, mint ebben az esztendőben. Ekkor volt a franczia nemzetnek az
igazi «gloire»-ja; csakhogy ez a «dics» nem császároké és hadvezetőké
volt; hanem polgároké és parasztoké.
Lándory, látva azt, hogy hosszabb időt lesz kénytelen itt tölteni,
garçon szállást fogadott a Boulevard des Capucinson s ott élt, minden
társaságtól visszavonulva; nappal az üléseket, a törvényszékeket,
muzeumokat, képtárakat, könyvtárakat, ipartelepeket látogatta, estéit
szinházban tölté; ha szép idő volt, a «bois»-ba tett kirándulást, vagy
Páris környékébe.
Egy délután, hirlapolvasás közben, De L’aisne Alfréd lepte meg a
szállásán.
Lándory nem titkolhatta el az arczán bámulatát, a nem várt látogatás
fölött.
– Hát ha a hegy nem jön Mahomedhez, akkor Mahomed megy a hegyhez. Te nem
is mutatod már magadat «mi nálunk».
Lándory nem tudta, hogy a tegezésen csudálkozzék-e, vagy a
«minálunk»-on?
– Talán bizony el is felejtetted, hogy mi Seigniersben, az emlékezetes
lakomán pajtásságot ittunk egymással?
– De igen. Hanem azt gondolom, hogy az ilyen borozás közben fogadott
testvéresülést másnap el szokta minden ember felejteni.
– Már erre mifelénk pedig az a szokás, hogy pajtásságot borral
köszöntenek fel. Én soha sem láttam, hogy mandulatejjel lettek volna per
te s tu valahol.
– Köszönöm. No hát ülj le és gyújts rá.
– Ebéd előtt nem. Jösz velem a fréres provenceauxhoz?
– Nem bánom. Hanem hát előbb essünk keresztül valamin.
– Ugyan min?
– A kölcsönös bemutatáson.
– Hát még nem volnánk egymásnak bemutatva?
– Azaz, hogy látásból ismerjük egymást; hanem én valami mást értek ez
alatt. Én tudom azt jól, hogy te neked senki a kerek földön olyan rossz
szolgálatokat nem tett, mint én.
– Az már bizonyos. Ezt nem is szükség detailloznod. Van szerencsém! S ha
épen nem születtél volna ezen a planétán, vagy elhalaszthattad volna azt
egy rövidke századdal, hát fölöttébb leköteleztél volna vele. Minthogy
azonban már csakugyan itt vagy, hát nem bántam volna, hogy ha olyan
rendes észjárású embernek születtél volna, a milyen ezer közül
kilenczszáz kilenczvenkilencz. – Hát akkor azt tetted volna, hogy a mint
azt a régi divatú vasszekrényt megtaláltad a «wünschelruthe» segélyével…
– Mondtam már, hogy az inasom vezetett rá; az meg a tolvajtól kapta
örökségbe.
– No hát akár hogy volt, egy rendes eszű ember, mikor ilyen kincset
megtalál, (becsületes embert értek, a ki nem szökik el vele) hát akkor
azt tette volna, hogy elhozza Seigniersbe. Ott lakik a természetes
tulajdonos: De L’Aisne Alfréd. Annak azt mondja: «Nézze uram, itt van a
Lis Blanc szekrény; ebben van nem tudom mennyi értékű gyémánt, aztán meg
egy végrendelet. Ennek már tudom az értékét. Én találtam rá, annak adom,
a kinek akarom. Lis Blanc grófnő elég fösvény volt (az angolok
«lencseszámlálónak» mondják) húszezer franknyi koldusfillért igérni a
megtalálónak. Önt okosabb embernek nézem. Ön megád ezért a szekrénykéért
egy millió frankot.» – Én szó nélkül megírtam volna az utalványt a
bankáromhoz egy millió frankra s aztán – nem ismertünk volna egymásra
többet, ha az utczán találkozunk.
– Kivéve, hogy ha én lettem volna az a «becsületes» Monte Rosso, a kinek
csakugyan «ez» a nemes szándéka volt az ellopott végrendelettel, s a
kivel az ellopás előtt elégszer váltottatok a betting housban egy
szívélyes «tsau»-t, – s a visszalopás után talán még szívélyesebben.
– Ebben megint igazad van. Te tudsz ripostozni. No hát jól van. Ezer
ember közül mégis azt mondom, hogy kilenczszáz kilenczvenkilencz Mont
Rouge lett volna. Nekem jutott az átkozott szerencse, hogy a főnyerőt
kihúzzam. Egy ilyen paradoxon, mint te vagy, a ki a szerencsét
kopasztatlanul ereszti ki a kezéből. Ez a természet játéka!
Lándory kénytelen volt ezen az ötleten nevetni.
– Hát ezáltal természetesen kivívtad azt, hogy én, valahányszor valaki a
nevedet előhozza előttem, azt felelem rá: «ez egy igen derék, jellemes,
korrekt gentleman; a kit nem bánnám, ha az ördögök elvittek volna,
mielőtt föltétlen tiszteletemet kivívta!»
– Nagyon hizelgő rám nézve.
– Még azután is lett volna alkalmad engemet végtelenül lekötelezni, nem
anyagi érdekből, de barátságból; – ha engedted volna, hogy azt a
haszontalan ficzkót, a Lyonelt hadd érje el a maga fatuma az ő Raoul
Ripaille álarcza alatt. Már erre csakugyan nem kötelezett semmiféle
hétköznapi becsületérzés; erre egy valóságos hamvazószerdai ájtatosság
kellett, hogy ezt a kétségbeesett alakot megmenteni segíts. Hát azt is
megtetted. Én bizony nem tudom, hogy minek avattad bele magadat. De hát
már megvan. S nekünk van egy példabeszédünk: «de faire bonne mine au
mauvais jeu.» Hát annak a «rossz játékhoz csinált jó pofának» vagyok én
a megtestesült képviselője. – Eleitől fogva ilyen voltam mindig, úgy
híttak, hogy «un bon enfant.»
Lándory pedig semmit a világon úgy nem gyűlölt s talán semmitől úgy nem
félt, mint a kit úgy hínak, hogy «jó fiú!»
– Én soha semmiért meg nem haragszom. Ez a macrobioticának a legfőbb
titka. A ki megtréfált, azt visszatréfálom, de meg nem verekszem vele.
Nekem soha párbajom nem volt.
Lándory azt gondolá magában, hogy ez a legveszedelmesebb fajtája a
jellemeknek: a «meg nem haragítható,» a ki elteszi a jégre a kapott
bántalmat, együtt nevet azokkal, a kik az ő rovására nevetnek, tovább is
jó czimbora marad; csak az alkalomra vár, vagy nem is vár, de előidézi
azt, hogy a kölcsön kapottat visszafizethesse: a sértést nagylelküen
eltűri, maga meg nem verekszik érte, továbbra is jó czimbora marad,
hanem azután igyekezik a jó pajtást egy harmadikkal összeveszíteni, s
azzal szurkáltatja meg.
– De párbajsegéd voltál? – szólt közbe Alfrédhoz.
Alfréd nagyot nézett a szeme közé. Beh hülye kérdés! Vagy talán eléje
került az ő eszejárásának ez az ember?
– No csak azt mondom, hogy mi igen jó pajtások leszünk ezentúl. Te
elvégezted a dolgodat, az én nagy káromra; de egészen korrekt, gavallér
módra. A társaságban jó hired van. És én büszke leszek rá, ha karöltve
vezethetlek be mindenüvé. A klubbjainkba és az estélyeinkre. Azért nem
szükség kártyáznod. Tudom, hogy semmi játékhoz sem értesz.
– Minden játékhoz értek. Épen azért nem játszom, mert az első osztás
után minden kártyát megismerek a hátáról.
– Ah! Ismét egy míveletlenül hagyott aranybánya! Ha én ezt kölcsön
kérhetném! De te úgy élsz itt Párisban, mint egy remete. Nem látunk sem
a Ranelaghban, sem a Mabilleben. Szólj csak, voltál-e már egy
operabálban? Láttál-e már egy galopp infernált?
– Voltam én mindenütt és láttam minden láthatót. Én is voltam diák, még
pedig itt Párisban, mikor a Sorbonneba jártam. Nincs előttem új dolog a
világon.
– No hát akkor annyival inkább eljárhatsz most is. Az ember a mások
bolondságain jól mulat.
– A saját magáén még jobban.
– Vettem észre az arczodon, hogy meghőköltél, mikor azt a szót ejtettem
ki: «minálunk.» Én és Lis Blancék! Furcsa hybridum lehet ez a viszony! –
Hát látod – én most a legjobb barátságban állok velük, a mióta
Seignierst vissza kellett nekik adnom. Hahaha! Nemcsak Seignierst, hanem
a szép asszonyt is. A mióta elvált férj és feleség vagyunk, minden nap
meglátogatom Medeát. Férjnek nem váltam be, házi barátnak igen. Hordom
neki a pletykákat s ő igen jól mulat rajtuk. A «mámi» is elsohajtotta
már az eladott lovakat s a kicserélt Rembrandtokat. S nem nélkülözhet a
jour fix-ein. Én még többet megbocsátottam neki. Az a sajátságos
természetem van, hogy azokhoz ragaszkodom legjobban, a kik leginkább
megbántottak.
– Akkor tökéletes antithesise vagy Sidonia grófnőnek.
– Gondolod? Kitalálom a szavaid értelmét. Ha én azokhoz ragaszkodom
legjobban, a kik leginkább megbántottak, úgy Sidonia grófnőnek meg az a
balvégzete, hogy azokat üldözze legjobban, a kik vele jót tettek. – No
látod, ebben az egyben csalatkozol. Ezek az asszonyok beléd vannak
bolondulva egészen. A hogy a jó német mondja: «Sie haben einen Affen an
dir gegessen». Csak rajtad áll, hogy bele házasodjál a családba.
– Van ám nekem egy olyan könyvem, amely erről határozottan lebeszél.
– Hogy hiják a könyvedet?
– Az iskolában «tabula Cebethis»-nek hiják, parasztnyelven
«kétszerkettő».
– Ah! Te számítasz? Hisz ők nagyon gazdagok.
– Hisz épen ez az ok. Nekem van akkora jövedelmem, hogy abból
legénymódon urilag megélhetek (természetesen «noble passiok» üzdei
mivelése nélkül) sőt egy olyan asszonyt is el tudok tartani, a ki
szereti az otthont, a ki gyönyörűségét találja a falusi életben, beéri a
saját nevelésű lovaimmal, a pesti salonokon túl nem vágyakodik; a
szinházi premierekkel és a filharmoniai concertekkel ki van elégítve;
négyszernél többször egy évben nem változtatja a divatot, s «Mezei és
Árvai» firm ját meg tudja becsülni, a mellett örülni tud neki, ha
nyárára Balaton-Füredre vagy Tátra-Füredre elviszem; egy kis
olaszországi kirándulásért pedig épen háladatos; ha nevenapjára egy kis
szerény kétezerforintos karpereczet veszek neki ajándékul, azt teljes
életében dicsekedve viseli, a rendes időben pedig a havi pénzéből kijön,
s a mit megtakarít belőle, azzal jótékonysági ösztönének tesz eleget. –
De hova legyek én egy olyan asszonynyal, a ki Párisban hotelt tart, a
butorzatát minden évben változtatja, a ki a divatot nem követi, hanem
vezeti; a ki a lóversenyeken saját paripáit futtatja; a kinek a
salonjaiban művészfejedelmek hangversenyeznek; a kinek ambitiója,
túlragyogni a kortársait; – ezt az én kétszerkettőm ki nem adja. Azt
pedig, hogy egy gazdag nőnek szegődjem hitves rabszolgájául, tiltja az
ízlésem.
– Hahaha! Hahaha! Hahaha! Kaczagott az egész diatriba alatt Alfréd,
hanyatt dobálva magát a kereveten. Ah be derék! Nagyon derék! –
Elvégezted már? – Te itt most Sidonia grófnőről beszélsz! Hahaha!
– Természetesen. Vele csaknem egykorú vagyok. Ő is özvegy, én is.
– De az ördögnek volt eszébe a mámi! Hisz azt inkább elvenném magam, ha
pénzért akarnék házasodni. Én a leányát értettem.
Bertalan nagyon jól adta az elcsodálkozót; pedig tudta ő azt jól; csak
hogy épen jónak találta a félreértőt játszani.
– Micsoda? Te Medea grófnőre gondolsz? Csak nem talán?
– Na de igen. Ő épen az a nő, a kit te az első fejezetben leirtál; a ki
nem szereti a pompát, rajong a falusi gyönyörökért; s a ki nem
gazdagabb, mint te vagy.
– De ez eredeti egy ötlet. Te ajánlod nekem azt a nőt, a kitől elváltál,
mikor a feleséged volt?
– Különös: nemde? Magam is azt hiszem. Akarod, hogy elmondjam neked az
egész történetet: a mi nevezetes menyegzői éjszakánknak tündéri titkait?
No no, bátran meghallgathatod, nem fogsz elpirulni rajta. Semmi
csintalan fordulatok nem fogják moralis és æsthetikai érzékedet
megbotránykoztatni.
– Én nem vagyok prude.
– No hát ülj le ide mellém, s kinálj meg egy pohár cognaccal, hogy az
emlékezetemet felfrissítsem. Így ni! Koczintsunk az «ő» egészségére. –
Hát kezdjük az elején. Az öreg Lis Blanc meghalt; a végrendeletében
engem tett örökösévé. Hanem az özvegy, meg a kitagadott fiu protestatiót
emeltek, azon az alapon, hogy volt egy utóbbi végrendelet, a mit
ellopott valaki. A törvényszék arra zárt rendelt el az egész birtok
ellen. A dolog nemcsak Lis Blancékra, de rám nézve is kellemetlenné
lett; mert én voltam az a Tantalus, a kinek nem szabad a szája előtt
uszkáló almába beleharapni; egy árticsókát nem lehetett levágatnom a
kertben a massæ curator engedelme nélkül. Hát akkor azt gondoltuk ki,
hogy amicára lépünk; kiegyezünk, olyanformán, hogy én nőül veszem
Medeát, s vele együtt a seigniersi dominiumot, a Lis Blancoknak pedig
átengedem a La Grenouilli uradalmat, meg a párisi palotát. Minden
kettőnk között lett elvégezve: Sidonia és én közöttem. Csak a kész
szerződéssel léptünk Medea elé. Természetesen, neki is meg kellett tudni
a dolgot. Az anyja felszólítá, hogy nyilvánítsa beleegyezését. Medea
vállvonva mondá:
– Mikor keresztnevet kerestetek ki a számomra, akkor sem kérdeztétek
meg, hogy fog-e az nekem tetszeni? Minek kérdeztek most, mikor
vezetéknevet választottatok!
(Én nem voltam rá nézve más, csak vezeték név!)
– Tehát elfogadod De L’Aisne Alfrédet férjedül?
– Én nem bánom, csak ő meg ne bánja.
Ez volt Medea grófnő szerelmi vallomása. – A regény többi része az
ékszerészeknél és a csipkeárusoknál folyt le.
Egyébiránt egészen összeillő pár voltunk, Medea tizennyolcz éves, én meg
negyvennyolcz. A legszebb életkor. Negyvenöt esztendős koráig az ember
csak suhancz; azontúl kezd el valóságos férfi lenni. Ötven esztendőn túl
pedig egyenesen visszafelé fiatalodik; minden évfordulón egy évvel
ifjabb lesz.