A mint a leány fel lett öltöztetve a grófné szobaleányának a ruháiba, a
mik épen a termetére illettek, behivatta őt magához Medea. – Sidonia
grófnő mellett ott maradt Hermione kisasszony ápolónak.
A leány ügyetlenül járt a női öltözetben, minduntalan megakadt a térde
lépés közben, látszott, hogy férfiruhában járáshoz volt szokva. Egész
magatartása, fejhordozása is csupa garçonos volt, s nagyon hozzá illett
az arczához. Szénfekete göndörhaja oldalt volt elválasztva, mozgékony
szemöldei, eleven villogó szemei, természettől piros arcza, gúnynyal
felhúzott szája, előrenyomuló hegyes álla, lüktető orrczimpái inkább egy
női ruhába öltözött ifjonczot árultak el, mint fiatal leányt. A domború
mellkas, a széles váll, a keskeny csipő még öregbíté a csalódást. –
Medea az első pillanatra valóban meghátrált előle, azt hitte, hogy fiú.
Csak azután, mikor a szobaleánya biztosította felőle, hogy ez valóságos
nőnemű gyermek, állt vele bátran szóba.
– Önnek a neve «Lidy Carcasse».
A megszólított a leggyönyörűbb két fogsort mutatta meg erre a szóra,
elnevetve magát.
– Igen, madame, de csak két esztendő óta, az előtt úgy híttak, hogy Lidy
«Saint Jean». Én játszottam a Champs Elyseés-ben szent Jánost a bibliai
tableaux vivants-ban, s hogy még az előtt hogy hittak, azt nem tudom,
mert elfelejtették a tenyerembe irni. Azután, hogy kinőttem a
szerepkörömből, beálltam az auteuili dynamitgyárba tölténykészítőnek, s
minthogy oda csak férfimunkásokat vesznek fel, azért fiúöltözetbe
bujtam. Ügyes voltam, a munkavezető a legveszélyesebb munkáknál
alkalmazott, ott alaposan kitanultam a robbanó szerek gyártását, azoknak
a shrapnellekbe elhelyezését, a bombák tempirozását, a robbantó
gyutacsok titkait. Mikor aztán a commune uralomra került, annak a
szolgálatába álltam, tiszti rangot kaptam, én voltam a felügyelője annak
a gyárnak, mely a rue Mouffetardban a dynamit granátokat készítette. Már
elébb neveztek el Lidy Carcassenak; (világító tűzgolyó).
– És most hajlandó volna ön ezt a fényes nevet valami kevésbé ragyogóval
felcserélni?
– Mindennel, madame, egész le a fénymázos skatulyáig.
– Megunta ön a communardokat?
– Tökéletesen. Nem azért, mintha a nézeteiket nem helyeselném, hanem
azért, mert ők nem veszik komolyan. Tessék elhinni, madame, hogy az
egész commune harczaiban egyedül az «internationalisták» voltak a «fene
gyerekek». Az elite trouppot képezték a betűszedők, a gépészek, a
lakatosok, meg a czipészek; a szabók már nem sokat értek. Azután jöttek
a lengyelek, a piktorok, meg az omnibuszkocsisok. Végre a kiszabadított
rabok. Ezek tudnak verekedni és sápadt arczczal a szuronyoknak helytt
állani! Az ujságirók csak vezetni szeretnek, de hátulról. A többi aztán
csak lármázni tud, vagy fedett helyről lövöldözni, de a tüzet ki nem
állja. A mint egy golyót hallanak döngeni, lekapják a fejüket, mintha
darázs volna. A bolondok! A darázstól van mit félni, mert az körülrepül,
úgy csíp meg, de ha a golyó egyszer eldongott a fülünk mellett, az
többet vissza nem jön, hogy megcsipjen. No nem igaz, grófnő?
– Nem tudom. Én sohasem találkoztam se golyóval, se darázszsal.
– No a grófné mama már beszélhetne egyikről. Neki három röpült el a feje
fölött. – «Csak» golyó.
Medea elhatározta magát, hogy rátér a kényes kérdésre.
– Mondja ön meg, mi dolga volt önnek Raoul Ripaillal? Beszélhet előttem
őszintén, én már «voltam» asszony.
– Az igen egyszerű: felesége voltam neki.
– Felesége? Hát nem tudja ön, hogy annak már van neje?
– Nem kérdeztem tőle.
– Megesküdött vele?
– Természetes! A ki az internationaleba belép, annak nehéz esküt kell
letenni, hogy hű marad; ha áruló lesz, halál a fejére! Az nem olyan
könnyen vehető eskü, mint a milyent a Saint Germain l’Auxerroiban
szoktak kicserélni.
– Tudta ön, hogy Raoul Ripaille egy főúri családnak a tagja?
– Azt mindenki tudta. Hanem arról, hogy Raoul Ripaille miket tett, miket
végzett a commune dolgai alatt, több kérdést ne intézzen hozzám a
grófnő, mert arra, hogy őt el nem árulom, még mindig köt az esküm.
– És mégis elárulta ön őt.
– Az nem volt árulás. Az tökéletesen félreértett dolog. Hát mikor a
Montmartret is megostromolták a versaillesiak, Raoul Ripaille egy
csoport internationálistával lemenekült a katakombákba. Én is velük
akartam menni, de engem visszautasított, «Asszony nem kell ide!»
Elmondá, hogy védeni fogják magukat odalenn a kétségbeesésig. Raoul
Ripaille megesküdött, hogy ha kényszerítve lesz rejtekéből előjönni, két
Orsini-bombát hoz magával, s az egyiket le a kövezetre, másikat a
boltozatra hajítja fel, úgy töri össze magát és ellenségeit.
Medea grófnő a kezeit dörzsölte fáztában.
Lidy Carcassenak pedig egyre mosolygott az arcza.
– Hát aztán mikor a nagy plakátok megjelentek az utczaszögleteken, meg
az affiche oszlopokon, a miken az volt hirdetve, hogy a ki Raoul
Ripaillet felismerni tudja, jőjjön oda a tombeau d’Isoardhoz, jutalmat
kap, mert Raoul Ripaille meg lett kegyelmezve, hát akkor én azt
gondoltam, hogy sokkal jobb lesz, ha én odamegyek, s a kloakák
undokságaiból előmászó piszkos alakban felismerem Raoul Ripaillet, a
milyennek én máskor is láttam már, s az által megmentem az életét, mint
ha ő rettenetes igéretét beváltva, ellenségeivel együtt magát a levegőbe
röpíti. No hát nem volt igazam, grófnő?
– Igaza volt.
– Én előre közöltem a nézetemet a communardok elfogatására kiküldött
őrnagygyal, az én tanácsomra töltötték meg a terem padlását
csertörmelékkel, s a magasba hálót húztak. Hát ezt is azért tettem, hogy
a fenyegetését be ne válthassa s a mikor kilépett az oduból s daczosan
odahajítá a két Orsini-bombát: bizony nagyon sietnem kellett vele, hogy
a nevét elkiáltsam, mert már akkor minden tüzérnek a kardja ki volt
rántva a hüvelyéből s a feje fölött villogott. – Hát árulás volt ez
tőlem, madame?
– Nem volt az.
– És ő mégis árulással fizetett érte nekem. Oda kiáltott a katonáknak:
«ez nem tiszt hanem némber! tépjétek le róla az egyenruhát!» És mikor
leszakgattak rólam mindent, csufságra, nevetségre oda voltam dobva, a
mikor nem tudtam, hogy a két kezemmel a szégyenemet takargassam-e, vagy
a rámhulló ütéseket hárítsam-e el? akkor oda rohant hozzám s a csizmája
sarkával megrugott. Hét hegyes szeg van a csizmasarkában, mind a hétnek
a sebhelye itt van a csipőmön. Akarja látni, madame?
– Nem! Nem! Ne mutassa! – kiáltá Medea, kezével eltakarva az arczát,
mely egyszerre lángra gyulladt.
Lidy Carcasse pajkos mosolylyal csusztatá vissza a félig felkapott
öltönyét s bizalmaskodva suttogá:
– Bizony nem asszony ön, hanem csak leány.
– Elhiszem, hogy ott van.
– Ott is fog maradni, a míg csak élek, s emlékeztetni fog valamire! – (A
leány arcza e perczben indulatos fenyegetésre torzult.) – És ekkor,
madame, egy egészen idegen férfi, a ki addig hideg vérrel, közönyösen
állt ott Lis Blanc grófnő mellett, midőn én szégyenemben, fájdalmamban
nem tudtam hová menekülni, hirtelen leveté a köpenyét s rádobta a
mezítelen testemre! Az önök családjához tartozik ez a férfi?
– Nem tartozik hozzánk.
– Nem is fog ide tartozni valaha?
– Ne adj’ Isten!
– Hát azt én nagyon sajnálom. Mert én ennek az embernek tudnék olyan
hüséges kutyája lenni, a ki éjjel-nappal vigyáznék az ajtaja előtt s a
tolvajt, a ki az ágyához közelít, bizony megharapnám.
– Menjen ön most aludni, Lidy Carcasse! ön nálunk marad s jó dolga lesz.
*
Medea utána gondolt a hallottaknak.
Ennek a rejtélyes embernek az alakja megint egy pár új ecsetvonással
lett kiegészítve: «irgalmasság, szemérmesség.» – Erények. De gyönge
szív. – Az a rugás a csizmasarkkal: – az csúf dolog; – de erő!