Szép mulatság az, a mit magyarul úgy hínak, hogy «Pontiustól Pilátushoz
való szaladgálás». A kinek valaha pörös ügye volt, annak nem szükség a
műszaki szótárban keresgélni, hogy ennek a szónak az értelmét
megtalálja.
Lándory már korábban hozzáfogott, (a mint Párisba megérkezett) hogy a
Lis Blanc contra Traumhold ügyben a felmentő birói határozatot megkapja.
Az ám!
De nem olyan könnyü munka ám az, mint egy öt felvonásos drámát megirni!
Legelőször is rajta ült a processuson két ügyvéd: a Lis Blanc grófnőé és
a De L’Aisne marquisé.
Már pedig könnyebb volt Orpheusnak a feleségét kimuzsikálni az orcusból,
könnyebb volt Jónás prófétának kiszabadulni a czethalból, sőt emberileg
lehetségesebb volt Pompéjit kiásni a lávaréteg alól, mint egy
processust, a minek a két végét két prókátor fogja kiördögidézni.
Mind a kettő úgy megkötözte a másik félnek a kezeit protestatiókkal és
ellenprotestatiókkal, óvásokkal és sequestrumokkal, hogy egyik sem
tehetett semmit.
… tekintettel arra, hogy még nincs bebizonyítva, miszerint Lis Blanc
Lyonel gróf csakugyan azonos-e Raoul Ripaille communarddal…
… tekintettel arra, hogy ha azonossága bebizonyul, s Raoul Ripaille
személyében Lis Blanc Lyonel gróf testi vagy polgári halált fog
szenvedni, s ez esetben De L’Aisne Alfréd marquisra száll át a Lis Blanc
örökség s vele együtt a felperesi jogczim a Traumhold ügyben…
… tekintettel arra, hogy ha nem azonos Raoul Ripaille communard Lis
Blanc Lyonel gróffal, akkor kérdés támad, hogy Lis Blanc Lyonel gróf
valósággal él-e? existál-e? testi lételének örvendez-e?
… tekintettel arra, hogy ennek evidenssé tételére mulhatatlanul
szükséges Lis Blanc Lyonel grófnak edictaliter való megczitáltatása egy
esztendő és egy nap alatt való megjelenésre…
… tekintettel arra, hogy ha Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan azonos lesz
Raoul Ripaille communarddal, és csakugyan számüzetésre változtattatik át
a büntetése, a törvényes gondnokság a testamentom értelmében ab
instantia az özvegy grófnőt fogja-e megilletni, vagy ex officio a
senatus helybenhagyásával, mint született pairnek a legközelebbi agnatus
rendeltetik ki curátorává?
Hát ennek a sok tekintetnek véget vetett a tombeau d’Izoardi jelenet, a
mely által constatálva lett, hogy Lis Blanc Lyonel gróf csakugyan egy és
ugyanazon személy Raoul Ripaille communarddal, hogy csakugyan él, s nem
halattatik meg; már most csak az a kérdés, ki lesz hát a kiskorú és
számüzött Lyonelnek a törvényes gondnoka, a mostoha anyja-e, vagy a
nagybátyja?
Erre felelhet meg a seigniersi alprefectura.
Lándory birt annyi természetrajzi ismerettel, hogy egy seigniersi
souspréfet gyorsaságához képest a csigabiga valóságos villamtelegráf,
annál fogva felhagyott a hivatalszobák ajtaja előtti lábpokróczok
koptatásával, s maga felült a gyorsvonatra és leszáguldott a kies tájéku
Seigniersbe. Este indult, reggelre odaért, azt hitte, hogy másik este
megint vissza fog térhetni.
A souspréfet urat ott várta, a míg megérkezett, az iroda előtermében.
Boisgoberry úr nagyon örült, hogy a kedves barátját ujra láthatja.
Bevitte a dolgozó szobájába, s addig el sem hagyta kezdeni a mondókáját,
a míg meg nem invitálta.
– Legyen szerencsém egy kis barátságos ebédre, az én kis
tuskulánumomban. Négy órakor ebédelünk falusiasan! Érte fogok önnek
menni kocsival, várjon rám a vendéglőben.
Lándory megköszönte szépen a meghivást, s aztán egyenesen rátért a
sürgetett ügyre. Küldjék el már azt a szükséges documentumot a Lis blanc
ügyben.
Boisgoberry úr azt a megmaradt üstökét tépte mérgében.
– Mit akar ön uram? hiszen már háromszor elküldtem, háromszor
visszaküldték!
– Hogy lehetett ez?
– Hát legelőször is, mikor ez az én clerc-em megcsinálja az irást, kapja
magát, a régi császárság alatti papier timbrét használja hozzá, a mi már
használaton kivül van helyezve. Persze, hogy nem fogadták el.
Visszaküldték s fizettettek velem huszonöt frank birságot, s kaptam egy
megintést, hogy felhagyjak a napoleoni velleitásokkal. Másodszor aztán a
köztársaság bélyegével állíttatik ki az okirat, akkor meg, (látott már
ilyet?) ez az ügyetlen két balkezü ember elmulasztja a most már Párisban
lakó grófnő névaláirását az ottani közjegyzővel hitelesíttetni, hanem ő
maga hitelesíti. Ezért megint visszaküldték az okiratot s én kaptam egy
orrot és egy hivatalos figyelmeztetést, hogy a távollevő aláirásának
hitelesítése egyértelmü a hamisítással. Végre aztán harmadszorra minden
egészen szabályszerüleg elkészült, ennek a szerencsétlennek csak a
czímet kellett az okiratra ráirni. S tudja ön, mit tett vele? A «Cour
d’assises»-hez czímezte az okiratot, azt gondolta, ez is criminalitás.
Onnan aztán nem irtak rá semmit, csak úgy küldték vissza, a két
szegletét behajtva az irásnak. Tetszik tudni, az ilyen hivatalos
okmányon a behajtott két szeglet annyit jelent napkeleti virágnyelven,
hogy «szamárfül».
– Tudom.
– E szerint én nekem ennél a históriánál volt eddigelé huszonöt frank
kiadásom s egy nagy orr, meg két szamárfül bevételem.
– De hisz az ön clerc-je akkor egy nagyon korlátolt tehetségü
hivatalnok.
– Mintaképe az ostobaságnak. Ha mozsárban összetörik sem tudja az
esztendőnek tizenkét hónapját úgy elmondani, hogy egyet-kettőt ki ne
hagyjon belőle.
– De hát hogy tűr ön ily mihaszna embert maga mellett?
– Hja, uram, azt ön nem érti. Azt csak mi tudjuk «itten». Ez az ember
egy szükséges semmi.
– Ah! Ez csakugyan új fogalom előttem.
– Az én találmányom a műszó. Megmagyarázom önnek a dolgot. Van egy
hatalmas protector, a ki «minden». És még ezenfölül «férj» is. Még
egészen élete delén levő férfiu, tele villanyossággal, életörömmel. A
feleség szintén igen kitünő tulajdonságokkal biró hölgy, a ki ellen csak
az az egy kifogása lehet, hogy nem akar borotválkozni.
– Ki? Az asszony?
– Az ám.
– Hát egy kis pehely van az állán? No azért még nagyon tiszteletreméltó
lehet.
– Hiszen nagyon is tiszteletreméltó. Volt azonban egy közös gyámleányuk,
egy valóságos megenni való csemege. Tökéletes őszi baraczk! A magas
állású urnak nagy tekintélye, világ előtti állása nem engedi azt, hogy a
felesége nevelt leányát elcsábítsa, ezt a világ nem bocsátaná meg neki,
a prépost excommunikálná, a felesége kitépné a haját. Ekkor hoz a jó
sors eléje egy ilyen szükséges semmit. Egy ifju urat, a ki minden
vizsgán keresztülbukott és végre hivatalt keres. Kap egy helyett kettőt.
Lesz belőle clerc és férj. Nem kivánnak tőle egyebet csak azt, hogy
ugyanabban az időben, ugyanazon hivatalban ne legyen jelen, a melyben a
magas protectora. Ennek a ficzkónak a legjobb dolga van a világon. Jól
eszik, jól iszik, lovat tart, kávéházba jár, megsétáltatja a felesége
selyemszoknyáját a glacis-n, s felemelt fővel áll meg a marchande des
modes kirakata előtt, nem fél az árjegyzékektől, eljár vadászni, a mikor
«kell» és a hivatalba, a mikor «nem kell», ott lövi a nyulakat, itt a
bakokat. A protectora mindent elvégez helyette. Ilyen a «szükséges
semmi».
Boisgoberry úr jóizüen nevetett ezen a sikerült előadáson. Lándory nem
osztotta a jó kedvét, annak valami jutott az eszébe.
– S hát ön nem tud ettől az embertől megszabadulni?
– Nem lehet. Igen hatalmas protectora van.
– S ön nem mer e hatalmas urral szembeszállni.
– Tudja ön? Nekem igen kedves benső jó barátom.
– Hát én nem bánom, de mi lesz már most a Lis Blanc-féle okirattal?
– Azt most negyedszer én magam fogom megirni, nem bizom többé az ifju
urra. Tessék önnek addig az alatt megtekinteni a város nevezetességeit.
Délutánra készen lesz. Négy óra tájon felkeresem önt a vendéglői
szállásán s aztán elviszem magammal kocsin az én tusculánumomba,
kedélyesen megebédelünk, ön még az esti vonattal vissza mehet Párisba.
Hisz ez nagyon kedves ember, mondá magában Lándory, mikor elhagyta a
prefecturát. Nálunk aligha tenné meg egy alispán, hogy az aljegyzője
által elrontott protokollumokat maga ujra irogassa.
Aztán elment a várost bekóborolni, meg a szép népligetet.
Mikor a három órát harangozták, visszafordult a városba.
A mint a souspréfet házának a kapuja elé ért, eszébe jutott, hogy
egészen megfelel az illem szabályainak, ha a meghivott vendég korábban
látogatást tesz, s tiszteletét bemutatja a házi asszonynak.
A concierge azt a felvilágosítást adta a jövevénynek, hogy a souspréfet
úr még nincs itthon, a hivatalban van, de a madame «elfogad».
Bebocsáttatá magát a lépcsőház rácsajtaján, aztán beküldte a névjegyét.
Arra az inas bevezette az elegans salonba, a hová nehány percz mulva
kijött az oldalszobából a házi asszonyság.
Egészen azon kor divatja szerint volt öltözve, a mi nem vált előnyére.
Kissé nagyon el volt testesedve.
A rendes divattól csak a főkötőjének az alakja ütött el. Valami
kalapforma volt az, melynek széles szalagja az álla alatt keresztül
kötve, azt csipkés csokrával egészen eltakarta.
Hanem azért Lándory inquisitori szemeit nem csalták meg a szalagok.
Észre vette, hogy azok valamit rejtegetnek, a mi a férfi arcznak szokott
kiváltságos dísze lenni.
Kezdett az a sejtelme támadni, hogy ő most aligha jó helyre jött.
A társalgást a rendes, szokásos szólamformák kerékvágásba hozták.
Lándory világért sem hozta elő az ebédre hivást. Az asszonyság maga
említé fel sajnálkozva, hogy monsieur csak éjfél után fog hazatérni,
pénteken a prépostnál ebédel, s aztán beziguet játszanak hárman a
maire-rel. A mint aztán végre megállapodtak abban, hogy holnap
mindenesetre jó idő lesz, Lándory vette a kalapját s iparkodott háttal
kifelé megtalálni az ajtót.
A mint a hotelbe megérkezett, már ott találta Boisgoberry urat. A
cabriolet ott állt a kapu alatt.
– Épen önnek a házából jövök, mondá a souspréfetnek. Tisztelegtem az
asszonyságnál.
Boisgoberry úr a falnak esett ijedtében.
– Ön szerencsétlen bolgár sheik! Csak nem mondta ön el a feleségemnek,
hogy önt ebédre hittam? Hisz nem a házamhoz hittam önt, hanem a
tuskulánumomba!
– Nem! Annyira bolgár nem vagyok, hogy ajtóstul rohanjak be a házba.
Kivált miután tudom, hogy pénteken ön a prépost úrnál szokott ebédelni!
– Chut! Ej ej! De veszedelmes az ilyen gondolatolvasó emberrel
összeakadni! No hát, vegye ön fel a paletotját és menjünk. Nem szabad a
háziasszonyt megvárakoztatni.
(Tehát házi asszony is van a tuskulánumban?)
A cabriolet (világos kerülővel) a népkert felé vitte az urakat, ott egy
csinos kis házikó előtt megállapodott. Boisgoberry úr utasításba adta a
kocsisnak, hogy csak menjen vissza a remisebe, aztán este nyolcz órára
ismét jöjjön vissza, az «urat» a vasutra fogja szállítani.
– Készen van az okiratunk? kérdezé Lándory.
– Mind készen van. Csak a tanuk aláirását kell még a jegyzőnek
hitelesíteni. Egész nap nem jött oda a gazficzkó a hivatalba. Nem tudtam
felhajhásztatni.
– Hátha estig nem kerül elő?
– Bizonyosan előkerül. Tessék megnyugodni.
Azzal a rácsajtóhoz ment, s meghúzta a csengetyűt. A házikó előtt kis
kertecske volt, cziprus bokrokkal és télizöld gulákkal. A csöngetésre
magától felnyilt az ajtó. Azt Boisgoberry úr ismét betette maga után,
midőn vendégével együtt belülkerültek, s aztán karonfogva vezeté azt fel
a vas csigalépcsőn a házikó emeletébe. Ott egy szobacziczus jött eléjük,
a ki elvette a kabátjaikat, esernyőiket, s azzal a souspréfet úr, minden
bejelentés nélkül, ajtót nyitott a vendége előtt az elfogadó terembe.
Az igen csinosan volt berendezve altdeutsch stylben, az ablakok ólomba
foglalt színes üvegből. Természetesen minden utánzat.
– Csak minden teketória nélkül, kedves barátom! biztatá a vendéget a
souspréfet. Csak sans façon! Egészen itthon vagyunk. Menjünk a
háziasszonykához.
Lándorynak feltünt az, hogy nem a háziasszony jön a vendéget elfogadni,
hanem azok törnek be az ő szobájába. Ez nagyon is patriarkális szokás.
A szobájában találtak rá, a hol Boisgoberry úr bemutatá őket egymásnak:
«monsieur Bartholomée de Lándory, grand inquisiteur du tribunal
austro-hongrois. – Az én kis keresztleányom».
A souspréfet úr keresztleánya csinos kis asszonyka volt, finom,
halványpiros arczczal, igen nagy dióbarna szemekkel, karcsu, nyulánk
termettel, gyermetegen leeresztett sötétszőke hajjal. Csupa szelidség és
szemérmetes alázat. Látszik rajta a kisvárosi jó nevelés.
Épen munkában volt. Kék és piros selyemből, aztán meg arany és ezüst
fonalakból s gyöngyökből horgacsolt egy házi sipkát, a mire szemérmesen
megjegyzé, hogy az meglepetésül készül «a férjem nevenapjára».
Aztán bocsánatot kért a vendég uraktól, hogy a férje még nincs itthon;
iszonyú sok megbizatása van, egész nap dologban jár, de az ebéd órájára
pontban itthon lesz. Még soha sem váratott magára az elnézett «quart
d’heure de grace»-ig sem.
Ez tehát nagyon derék férj lehet.
Aztán csak folytatta a gyöngyszemek tűhegyre szedését, nem
feszélyeztetve magát a vendégek jelenléte által.
Lándory megkisérlé egyről-másról beszélgetést kezdeni vele, de mindennel
«echéc»-et vallott. Ha azt kérdezte tőle, hogy olvasta-e Hugo Victor «La
légende des siécles»-jét, a souspréfet közbe kiáltott: «hüh! hogy
olvasna az én keresztleányom ilyen rettentő dolgokat!» Kisült, hogy még
regényt sem olvasott soha és szinházba nem jár, csak a
«passiojátékokra». Ellenben festeni tud, de csak virágot, olajnyomatú
minták után, a férje szobájának a diszítésére. Azután a madarakról
kezdett el vele beszélni Lándory, meglátva egy rézkalitban két kis
hangtalan exotikus pintyet. Ez a tárgy is csak a férjhez vezetett
vissza, az nem tűri az éneklő madarakat, mert felzavarják az álmából. Ha
pedig a lábainál doromboló angora cziczára vitte át a beszélgetést, az
is csak arra vált be, hogy a cziczának csak addig szabad a szobában
lenni, a míg a férj távol van, mert az még a macskára is féltékeny.
– De hol az ördögben késik olyan soká? zúgolódék a a souspréfet, mikor
az óra már elütötte a négyet. A nőcske maga is nyugtalankodni kezdett,
ez még soha sem történt, hogy a férje megkésett volna! Vajjon nem
gázolta-e el valami postaszekér? nem döfte-e fel valami tehén? nem
esett-e rá valami háztetőről egy cserepező legény? a mik mind meg
szoktak történni.
Végre öt perczre négy után hangzott a csengetyü jeladás, s arra jött
vágtatva fel a lépcsőn a várvavárt boldog férfiú. Az asszonyka minden
teketóriázás nélkül eléje futott az ajtóig, ott karjai közé temette,
csókjaival elborította, s midőn szabadon bocsátá, ott állt Lándory előtt
– a kis jegyző.
Hát itt van odahaza a «szükséges semmi».
Boisgoberry úr nagyot nevetett, mikor a kis clercet a két vállánál
fogva, mint házigazdájukat, Lándorynak bemutatta.
A fiatal férj rendkívül örvendett, hogy szerencséje lehet ily
kitünőséget házánál elfogadhatni, s azzal, hogy hatalmát tüntesse,
parancsoló hangon utasítá az asszonykát, hogy siessen az ebéd után
látni, a minek az engedelmesen szót fogadott.
Azzal fidélis kötődéssel fordult a souspréfethez.
– Nos hát, keresztatyus! Volt sok dolog ma az irodában?
– Igen! Fripon! Nekem magamnak kellett helyetted az egész relatiot
megírni. Most már csak siess a hivatalba, a mint a kanalat letetted, és
coramisáld az iratot, ne az én nevem alá, hanem a préposté alá írd a
hitelesítést. Már most aztán csak arra kérlek, hogy tintával ne öntsd le
porzó helyett az irást. Aztán majd beszéljünk róla, hogy hol jártál
egész délelőtt?
– Hát én kérdezem öntől, hol járt ön egész délután?
A souspréfet explodált a nevetéstől.
– Akaszszanak fel! – Lássa ön, mr. Lándory, így paczkáznak a főnökeikkel
az ilyen gaminok, a kiknek hatalmas protektoruk van.
Ezenben fel lett tálalva; az ebédlő igen kényelmes kis helyiség, nem
nagy társaságnak való, de négyecskén, mint most, igen jól lehet benne
megférni. A menu pompás volt, a borok kiválogatottak, a pezsgő veuve
Cliquot. Már azt el kell ismerni, hogy a «szükséges semmi» igen jól
eszik és iszik. És mind ehez cordialis jó kedve van. Egyre csipkedi,
szurkálja Boisgoberry urat, eszébe hoz bolondos kalandokat, a miket az
nagyon restelni látszik. Egészen oly modorban henczeg, mintha ő volna
az, a ki a souspréfet urat felkantározza, az asszonyka nem győzi
lehurrogatni, s eleget pirul helyette.
Hanem a souspréfet úr áldott jó keresztapa. Minden tréfát, minden
mókázást felvesz.
Mikor azonban már a fekete kávéra és a chartreusere kerül a sor,
kénytelennek érzi magát megszomorítani a társaságot, s hivatalos
komolysággal szól az ifjú házigazdának.
– És most jegyző úr! Hirtelen öntse a gallérja közé azt a chartreuset, s
aztán lovagoljon fel (sarkantyút hordott a clerc mindig) a hivatalába és
végezze el a tudvalevő teendőket. Lándory úr még ma meg akarja azokat
kapni, hogy az esteli vonattal visszamehessen Párisba.
A ifju úr felállt engedelmesen és megtörlé a száját.
– De aztán gyorsan visszajöjj! – mondá a gyöngéd asszonyka.
– Biz az pedig sem gyorsan, sem lassan nem fog mai nap visszajönni, mert
annak vele kell menni Lándory úrral, hogy Párisban is jelen legyen a
coramisatiónál. Azért csak pakold neki össze az utitáskáját s küld utána
az irodába.
– Ah, szólt az asszonyka duzzogó hangon Lándoryhoz: az nem szép öntől,
hogy elrabolja tőlem az én kincsecskémet.
S e közben olyan csunya szemeket vetett rá, hogy Lándorynak nagy
önuralmába került visszatartani a nevetését.
– Nincs kegyelem! hatalmaskodék a souspréfet; officium pæcedit!
Ekkor aztán az asszonyka durczásan felállt az asztaltól, otthagyta a
vendégeit, utána szaladt a férjének; a szomszéd szobából át lehetett
hallani a szapora csókokat, a bucsúzó nyafogás hangjait, a melylyel az
eltávozót útjára bocsáták.
Mikor ketten maradtak egyedül a souspréfettel, azt mondá Lándory:
– Uram! Nekem úgy tetszik, hogy «a szükséges semmi»-nek a hatalmas
protectora, a kivel önnek lehetetlen szembe szállani, senki sem más,
mint ön maga.
Boisgoberry úr olyat nevetett erre, hogy a fehér mellényének a gombjai
felpattogtak bele.
– Ön csakugyan genialis ember! Hogy kitalálta egyszerre! Ezt nevezem
gondolatolvasásnak! – Hanem valljuk meg az igazat, ezuttal monsieur
Houdin, kicsinyben mult, hogy hamis zsebben nem kereste az én
pisztolyból kilőtt zsebórámat!
– Vigyáztak rám a «Spiriti miei».
– Aha! Ezt a Bosco szokta mondani, mikor valami espiégleriehez készült:
«Spiriti miei, ubbedite!» Úgy-e bár, mikor meglátta ön azt az áll alatt
keresztül kötött nagy máslit?
– Hanem monsieur, mit gondol ön, mi lesz abból, ha egyszer madame
megtudja, hogy ön nem eszik halat a plébánossal, meg a mairrel pénteki
napon, s beziguet nem azokkal játszik?
– Nem lehet, drága barátom. A plébánosnak meggyónom a bünömet, az tehát
a gyónás titkát el nem árulhatja, a maireről pedig én tudom, hogy hát ő
hol szokott ebédelni? Egyik kéz a másikat mossa. Aztán az egyik pénteken
én viszek haza húsz frankot a feleségemnek, a mit a beziguen nyertem, a
másikon a maire ugyanezt a maga életpárjának, az asszonyok már előre
örülnek a pénteki halebédnek, szörnyű módon.
Az asszonyka visszajött, ki voltak sírva a szemei, még mindig
szájszücsörítve nézett vasvilla szemekkel gonosz férjrabló vendégére.
Lándory aztán feltalálta magát, megköszönte a szíves vendéglátást s azt
mondta, hogy utána siet a jegyző úrnak a prefekturára, majd segít neki.
– Erre aztán mosolyra vonult a kis menyecskének az ajka. – Boisgoberry
úr még ott maradt.
Lándory elmentében arra gondolt, hogy szép találmány az a «szükséges
semmi» intézménye, csakhogy nem Boisgoberry úré az első feltalálás
dicsősége.