Ismét az a zuávcsapat nyitott utat az utczát megtöltő néptömeg között
Sidonia grófnő és kisérője számára, egész az új Tivolinál hátrahagyott
kocsiig.
A Lidy Carcassenak is tanácsos volt a fedezet mellett tova osonni. A
grófnő kivánatára ezt is felvették a kocsiba. Elfért a Péter mellett, a
hátulsó ülésben.
Az ég ezalatt kitisztult, az idő egészen beesteledett; teljes holdvilág
sütött le a nagy világvárosra. S erre bizony nagy szükség volt most;
mert a népcsődület miatt nem lehetett az utczákon a gázlámpákat
meggyujtani. Csak a messagerie-nél vette át az utcza ismét szokott
nagyvárosi jellegét.
Innen aztán vígabban lehetett tovább haladni. A boulevardokon már
hullámzott a czifra sokaság. Csak az a külömbség volt a régi és a
mostani élet között, hogy a csévelgő tömegben feltünően sok volt az
egyenruha, feltünően kevés a «schlepp».
(Az ostrom kezdetén hetvenezer hölgyecskét tolonczoztak ki erőhatalommal
Párisból s azokat még nem értek rá visszaszerezni.)
Mikor a gig a Lis Blanc-palota elé megérkezett, már akkor Sidonia
grófnőnek nem volt annyi ereje, hogy le tudjon szállani az ülésből;
Bertalannak a karján kellett őt a kapus páholyáig czipelni: ott egy
balzacra fektették s aztán úgy vitte fel négy inas a lépcsőkön. Rögtön
futtattak orvosért.
Lándory is felsietett a maga szobájába, mely a mezzaninon volt;
átöltözött és radicaliter kimosakodott. Volt rá szüksége a hajának és
szakállának! A katakombák bűze tapad.
A mint Péter eltakarította az alviláglátott öltönydarabjait, azt mondá
neki:
– Málházz össze. Itt elvégeztem a mások dolgát. Holnap látok a magamé
után. Vendéglőbe költözünk.
– Pedig én már egészen megbarátkoztam az itteni cselédséggel.
– S olyan nagyon megtetszettek?
– Akár csak az illavai czimborák!
Egy közülük épen belépett. A grófné komornyikja.
– Kéreti monsieur Lándoryt Dea grófnő, sziveskedjék hozzá felfáradni.
Lándory rögtön sietett fel az emeletre: Medea grófnő a könyvtár-szobában
várt reá.
Természetszinű selyemruha volt rajta, melynek színe nagyon jól illett az
arczához. Azon évek divatja a legvarázslóbbnak volt nevezhető. Egészen
sima szabásu öltöny, mely mindenütt a testhez szorul; semmi pótlás
rajta: a mit Isten adott, csak az tünik ki. Hátul hosszú az öltöny, mint
a páva-uszály, elől igen rövid: szép lábak diadalához alkalmas. Ez a
divat egészen Dea számára volt feltalálva.
– Bocsásson meg, hogy ide kérettem, mondá Lándory elé sietve: mi történt
az anyámmal? iszonyú lázban van, valóságos delirium. Irtóztató, a miket
fantaziálva beszél! S aztán nem akar az orvossal szóba állni: azt
mondja, hogy az ő baját semmi panaceák és arcanumok meg nem gyógyítják.
Patkányseregről, fütyülő golyókról beszél, Orsini-bombákról, a mik
lábaihoz gurulnak; fiának torz alakjáról, kelevényes sebéről az arczán,
s egy Lidy Carcasse leányról, a kin nincs semmi öltözet: mind azt
hajtja, hogy ruházzam fel azt a saját garde-robe-omból, úgy hozzam elé.
Nem akar semmit bevenni, nem engedi az üterét tapogatni. Az orvos
pióczákat rendelt neki, s ő azt mondja, hogy az ablakon ugrik ki, ha
azokat eléje hozzák. És egyre önt emlegeti, önre hivatkozik, önt hívja
segítségül. Jőjjön oda, kérem. Talán az ön látása lecsillapítja a
deliriumát.
– Jól van, grófnő. Kérem, kegyeskedjék a grófnő szobájába vezetni.
Medea, egy szőnyegajtón át egy garde-robe-szobába s onnan egy körül
tükörrel borított öltözőbe vezette Lándoryt, annak a kipárnázott ajtaja
nyilt Sidonia grófnő hálószobájába.
Egy leernyőzött lámpa tartott mérsékelt világosságot a teremben: a
kandalló tűzvilágát elfogta egy remek festésű spanyolfal.
Sidonia grófnő az ágyfülke félrehúzott brocat függönyei mögött feküdt,
remek faragványú nyoszolyáján, nyugtalanul hánykódva himzett vánkosai
között. Az ágy mellett állt mademoiselle Hermione, megrémült arczczal, s
a lámpa előtt az orvos, az óráját nézve.
Dea grófnő bemutatta a két urat egymásnak.
– Monsieur Gontourt, professor, monsieur Lándory, házunk jó barátja.
Üdvözölték egymást.
– A beteg az ön nevét hangoztatja ismételve; mondá az orvos.
Megfoghatatlan kórtünetek! Az ütér egészen normalis, a lélekzetvétel
szabályszerű, a pulzometer 37 hőfokot mutat és mégis a leghevenyebb
typhosus delirium tünetei: hagymázos visiók, üldözési mánia, futási
ösztön, erotikus gerjedelmek és a mi a legszélsőbb indicium: a
patkánylátás! Nekem nem akar semmit megmondani. Csak azt hajtja, hogy
kérdezzük öntől, mi baja.
– Nincs semmi félelmes baja a grófnőnek, mondá Lándory, bizonyosan
meghütötte magát a nagy záporban, s ezt majd egy kis grippe-el fogja
beváltani; a büzhödt levegőben, a hol időzött, valószinűleg erős
migrainet szerzett magának, a mivel majd holnap reggelig szenvedni fog,
akkor elmulik magától, ha egyszer kialussza magát. Nem kell neki egyéb
egy csésze theánál. Azt is ki fogja ugyan majd hányni; de aztán
megkönnyebbül tőle. Ismerem én már az ilyest.
– De hát a rémképek? A patkánylátás?
– Nem rémképek azok, professor úr. Azokat a grófnő mind élő szemmel
látta s ha valakinek a széke alatt háromezer patkány futott keresztül,
nem lehet tőle rossz néven venni, ha még most is folyvást patkányokat
lát maga előtt.
A doktor mégis csak irt valami receptet a grófnő számára. Azt Hermione
vette el, s kivitte, hogy érvényesíttesse.
A doktor aztán elmondta az utasításokat Lándorynak. (csakugyan valami
házi barátnak nézte), hogy mint kell a beteggel bánni.
– Tudok mindent, monda Bertalan, több évig voltam én betegápoló.
A doktor megigérte, hogy éjfélután megint eljön.
Sidonia grófnő, a mint Lándory a szobába lépett, sokkal csillapultabbá
lett: a lázas vaczogása megszünt, a görcsei elenyésztek, a lábait ki
tudta nyujtani egyenesen.
Lándory odalépett a fekhelyéhez, s a tenyerét odatette a grófnő
homlokára.
Sidonia arra lehunyta szemeit, az arcza megnyult, az ajkai félig
szétnyiltak; a lélekzete meglassudott s nem sokára elaludt.
Medea elbámulva mondá Lándorynak:
– Az ön kezében magnetikus erő van. Elaltatta az anyámat.
– Nincs biz az én kezemben semmi csodaerő! hanem a grófnő elaludt, mert
ki van fáradva, az idegei kimerülve.
– Hát nem szenvedett igazán?
– Az nem volt testi szenvedés.
– Hát mi volt?
– Az a psychiatriába vág, s én azzal, megvallom, hogy nem foglalkozom.
Az utolsó órák élményei azt hiszem, hogy a legerősebb idegeket is
megtámadták volna. A miket az orvos és a grófnő környezői, mint
deliriumban ábrált rémeket hallottak tőle elmondatni, mind szemmel
látott tények voltak.
– Hogyan? A patkányáradat a katakombákban? a küzdő rémalakok? A feje
fölött elfütyülő golyók?
– Azok mind közvetlen tapasztalatok.
– És mostoha fiának torzképe? a sebhelyes arcz?
– Azt mind látta.
– És a dynamit bombák, a miknek egyike az ő lábaihoz gurult?
– Az mind valóság.
– Hát az a leány, a kiről letépték a ruhákat, mind, az utolsó
foszlányig, s a ki az ő karjai közé veté magát?
– Az most is itt van az udvaron. Ott kuczorog egy szögletben, az én
köpenyembe burkolózva. Lidy Carcasse. S a grófnő nagy háladatosságot fog
vele gyakorolni, ha felöltözteti őt, mert ennek köszönheti legelébb,
hogy Lyonel grófot a tüzérek össze nem kaszabolták rögtönözve. A
bombahajigálókkal igen röviden szoktak elbánni. Ha a Lidy Carcasse rá
nem ismer, darabokra vágják.
– De hát «mi» az a Lidy Carcasse?
– Azt ne tudakolja a grófnő. Hanem adasson rá inget, szoknyát, de ne a
sajátjából, mert az annak hosszú lesz, inkább a szobaleányától.
– Tehát Lyonelt mentették meg?
– Annak a betege most a grófnő. Majd reggelig kialuszsza. Szokott női
baj az egész.
– Megbocsát ön, hogy ide kérettem?
– Hivatlanul is jelentkeztem volna. Nehány bucsuszóval megköszönni a
szives vendéglátást. Holnap elköltözöm innen.
– Ah! ön elhagyja házunkat?
– A mi itt tartott, az be van fejezve. Most nekem a magam feladata után
kell látnom. Én nem azért jöttem Párisba, hogy itt rémdrámákat segítsek
komponálni, hanem hogy egy hivatalos eljárást kerékvágásba hozzak. Tudni
fogja a grófnő, hogy megholt nőm atyjának a vagyona le van foglalva a
Lis Blanc család igénypere miatt. Ezen vagyon megmentett része nőm által
jótékony czélra van hagyományozva. Nekem ki kell eszközölnöm, hogy a
lefoglalás meg legyen szüntetve.
– Azt hiszem, hogy ez könnyen fog menni.
– Nehezebben, mint képzelnők. Azt hiszem Seigniersben, a prefekturánál
van fennakadva az ügy, oda kell mennem, utána nézni.
Medea lesüté a szempilláit s kevés vártatva könnyebbült sóhajjal mondá:
– Jól teszi ön, ha itt hágy bennünket.
– Tartok tőle, hogy még egyszer alkalmatlankodnom kell.
– Mindenkor szivesen lesz ön látva nálunk.
– Még egy kérdést, grófnő. Elbeszélt a grófnő ön előtt mindent, a mi a
mult órákban vele történt?
– A mikről én azt hittem, hogy az mind phantasmagoria! Mindent
elmondott.
– Azt is, a mit Lyonel gróffal beszélt?
– Igen.
– Azt is elmondta, a mit a gyémántokról beszélt neki?
– A gyémántokról? Nem. Arról nem szólt semmit.
– Hogy a Lis Blanc gyémántokat elszándékozik adni, s azoknak az árából
földbirtokot vásárolni Erdélyben, a grófnő atyai jószága mellett, s
aztán elhagyják Francziaországot, s oda költöznek át.
Erre a szóra Medea arcza, mely kezdett már átmelegülni, ismét azt az
északfényszerü ijesztő hideg ragyogást vette fel: a szemei oly
visszataszítóan meredtek alá felé, ajkai oly lárvaszerűleg tágultak ki a
szegleteiken, orrczimpái csak úgy fujtattak az indulatos lüktetéstől.
– Igen? Azt mondá? Lihegé hullámzó kebellel.
Lándory nem nézett az arczára, félrefordítá a fejét.
Azután kevés vártatva azt mondá Deának:
– Majd ha a grófnő egészen magához tér, sziveskedjék ön vele közölni,
miszerint valamennyi európai hatalmasság megtagadta a commune vezetőitől
a menedékjogot. Belgium kezdeményezte. Európában egynek sincsen
maradása.
Medea arczán valami csodálatos mosoly vonult végig.
Nem szólt rá semmit.
És Bertalan most sem nézett az arczára, hanem azért tudta jól, hogy
mikor torzult el Deának az arcza, s mikor mosolyodott el.
Hermione érkezett meg a gyógyszerrel.
– Isten önnel grófnő. Jó éjszakát.
– Jól teszi ön, ha elhágy bennünket. Suttogá még egyszer Medea, kezét
nyujtva a távozónak.