Sidonia grófnő meghitta Lándoryt theára. Még csak éjfél volt az idő, s
az éjszaka csak két óra után kezdődik.
A theát a grófnő boudoirjában szolgálták fel. Az ő lakosztálya mind
abban az állapotban volt, a melyben itt hagyta, midőn a férjétől külön
vált. A butorokban azóta a divat változott ugyan; de falusi kastélyban
épen az ódon a stylszerű. A Gobelin szőnyeg pedig mindig elegáns marad,
a míg a földön emberek, azaz, hogy urak lesznek.
A hölgyeknek nem kellett a theához más toilettet venniök, ez évben
fekete volt a divat szine Francziaországban.
Mikor Lándory belépett a boudoirba, Sidonia eléje sietett s kezet
szorított vele, aztán odafordulva Medeához, azt mondá a leányának:
– Te nem is tudod, mennyi jót tett Lándory úr a mi házunkkal.
– Hallottam, szólt Medea.
– Csak azt, a mit mindenki tud. De a mit én tudok, azt nem. Ő mentette
meg Lyonel bátyádat a legiszonyúbb balsorstól.
Medea az anyjára bámult.
– Lyonelt? Hát hogy lehet az? Hát nem fogták el Lyonelt Avricourtnál?
– Fájdalom, hogy nem érte az a dicsőség. Ez a hir csak a te
megnyugtatásodra volt kigondolva. Lyonel nem szolgált a háború alatt a
franczia hadseregnél; hanem annál szomorúbb hirt szerze magának a
commune harczaiban. Az ő neve Raoul Ripaille.
Medea elszörnyedve lépett hátra.
– Raoul Ripaille! A kit úgy átkozott mindenki az asztalunknál!
– Nem tudták, hogy ő az én mostoha fiam.
– De a marquis; midőn a távollevő Lyonelért poharat emelt…
– Az tudta, hogy ő Raoul Ripaille.
Medeának az arczán az az extaticus undor kifejezése vett erőt, mely az
ideges embereket szokta meglepni az ingadozó hajón. Talán, ha egy
cseppet megivott volna abból a szájáig emelt pohárból, e perczben el nem
maradt volna a katasztrófa.
– Ez az idegen úr, monda Sidonia grófnő, közbenjárt a mellett, a kit
mindenki üldöz, átkoz, halálra itél és elfordította róla a meggyalázó
büntetést; Lyonel meg van szabadítva, s azt egyesegyedül ez úrnak
köszönhetjük.
Medea arczvonásainak sajátszerű szoktatásuk lehet a köszönet
kifejezéséhez: más ember így néz, ha fél, ha gyülöl, ha az őrüléshez van
közel. Szempillái tágra nyiltak s ajkai össze voltak szorítva.
– Büntetése át lett változtatva tíz évi számüzetésre Frankhonból, végzé
be Lándory.
– Tíz évi számüzetés! Hebegé Medea; s abban a perczben egyszerre
felengedett a fagy: hosszú sűrű szempillái félig lezárultak szemeire, s
ajkai úgy nyiltak meg, mint a ki imádkozni akar: de még nem tud egyebet,
mint a kezdő szót: «Uram Isten!»
Bertalan pedig értette az elébbi tekintetet is, meg a mostanit is.
– Ez jól van, suttogá Medea, kezét nyujtva Lándorynak.
– Még semmi sincs jól, mondá Bertalan komoran. S én nem érdemlek semmi
köszönetet a grófnők részéről.
– Hogyan? Hisz ön azt mondá, hogy a miniszter biztosítá őt a
megkegyelmezésről, szólt Sidonia.
– Az biztosítva van. De hogy talál rá a kegyelemlevél Lis Blanc Lyonel
grófra, a míg az Raoul Ripaille alakját és nevét viseli?
– Hát nincs elfogva? kérdé Medea.
– Megfogva igen is. Egy egérfogóban. Harmincz czimborájával együtt. De
kézrekerítve nincs.
– Világosítson ön fel! Ezt nem értem.
– Mondjon el mindent. Biztatá Sidonia grófnő.
– Tudnak a grófnők uralkodni idegeiken?
– Az én idegeim nehéz próbákat kiálltak már, mondá Medea.
– Nekem pedig nincsenek idegeim, veté oda Sidonia.
Bertalan körül tekintgetett. Sidonia elérté a nyugtalankodást. Maga
odament az ajtóhoz, s azt bezárta kulcscsal. Aztán félrehúzta az alkoven
damaszt függönyét, s az álczázott szőnyegajtóra is ráfordítá a néma
zárt; «egyedül vagyunk; nem hallgatózik senki».
Bertalan oda állt háttal a kandalló elé, melyben olajfahasábok
pattogtak; Sidonia végig nyult egy chaise longue-on; Medea pedig leült
egy alacsony selyem guggolóra, féltérdét az összefont kezek közé fogta;
a lobogó tűz lángszinűvé festette az arczát.
– Legelébb is azt a helyet kell önökkel megismertetnem, a hol Raoul
Ripaille és társai tartózkodnak. Önök hallották emlegetni a párisi
katakombákat?
– Igen.
– De nem voltak bennük?
– Nem.
– Ez egy tömkelege a földalatti folyosóknak, melyeket az ős Páris
alapítói vájtak, épületköveket fejtve ki belőlük, minden terv, rendszer,
és kiszámítás nélkül: úgy, hogy néhol két folyosó keresztül vonul egymás
alatt; egész városnegyedek alá vannak aknázva e «carier»-ekkel.
Megtörtént a régibb időkben, hogy egész házak lesülyedtek tíz ölnyi
mélységbe az alattuk bedült katakombába. Most az utczák úgy vannak
szabályozva, hogy a házsorok a földalatti aknafolyosók két oldalát
foglalják el s magukba a folyosókba szabályos távolban furt kürtők
vezetnek alá, a mikbe lajtorjákon szoktak alászállni a katakombák
felügyelői. Egy egész tiszteletre méltó néposztály. A főbejárat ott van
a barrière de l’enfer-nél.
– Emlékszem már valamire, szólt közbe Medea. A barrière de l’enferről
(pokol sorompója) hallottam egyszer beszélni. A név nagyon csábító volt
a meglátogatásra.
– Csalódott volna a grófnő. Nincs ott semmi látni való, mint piszok,
nyirok, fekete pinczepenész, sötét oduk, düledékek, átfülve a nedves
langyos dohától, a rohadt gerendák fojtó buszszától, az undorító
utczasártól, mely ide reked.
– És ott van Lyonel már hónapok óta? szólt Sidonia grófnő összeborzadva.
(Hiába mondta, hogy nincsenek idegei.)
– A commune legvégső ellenállása a Montmartre körül volt. Itt valóban
bámulatos vitézséggel harczoltak. Az Internationale válogatott tábora
volt ott egyesülve, a kiknek küzdelmeiről, ha más ügyért folyik,
hőskölteményt lehetne irni. A leveretés után egy része az Internationale
csapatainak nem adta meg magát, hanem lemenekült a katakombákba. Onnan
aztán rövid időn előbujkáltak, a mint az éhséget és a nyomort nem birták
kiállni, s össze lettek fogdosva. Csupán egy csoport tartja még mindig
magát a rejtekében, bámulatos kitartással: a Raoul Ripaille-é. Hanem
ezek jól is kiválasztották a menedéküket, s előre gondoskodtak az
ostromzár elleni daczolásról. Rejtekük jól van őrizve: a kürtőkön
keresztül minden járásuk-kelésük megfigyelve. Ez a Porte-Mahon
folyosója. Egy kőfejtő nevezte el igy, valami Décure, a ki sokáig volt
Porte-Mahonban hadi fogoly, s kiszabadulása emlékeül, munkaóráin túl egy
kaput faragott e helyen: nem sejtve, hogy fölötte vonul el egy másik
folyosó, mely egyszer csak keresztül törte az alsó boltozatot s maga alá
temette a művészt. Most ezen a helyen, két összeszakadt folyosóból egy
tágas barlang támadt, s ugyanannak a fenekén van egy mély kut furva, le
egész a sziklák alatti agyagrétegig.
Tehát az az egyedüli hely a katakombákban, a hol harmincz ember számára
van elég levegő és víz.
– Minő levegő! és minő víz! sohajta föl Sidonia.
– Élelmi szerekkel is elláthatták magukat: a Montmartre védműveiben nagy
tömeg conserve-dobozkák voltak felhalmozva, azokból lehetett annyit
levinni, a mennyi egy csoport embernek évhosszant is eltart; petroleumuk
is lehet nagy mennyiségben, a kürtőkön át látni, hogy rejtekökből
világosság tört fénye hat elő.
– S mely uton lehet hozzájuk leszállni, a kürtőkön kívül?
– A hol a kiváncsi látogatók szoktak leszállni a katakombákba, az a
«tombeau d’Izoard», egy, az egyiptomi építészetre emlékeztető tömör
épület. Mindenki más legendát beszél róla. Valamikor a templomos rend
hordta ide a halottjait, vagy talán csak azoknak a koponyáit, a kik új
alvóknak adták át a fekhelyeiket. Egyes kamarák ilyenekkel vannak
kirakva. Most veres bort mér benne egy korcsmáros és égetett italokat, a
mik nagyon szükségesek a látogatás előtt is, meg utána is. A terem elég
tág; a forradalom alatt bált is adtak benne. Hanem a lejárat olyan szük,
hogy azon csak egyesével lehet alászállni: csavar módra tekergő
csigalépcsőn végig, a hol az ember se az előtte haladó, se az utána jövő
alakját nem látja. Ezen az uton egy ezred sem volna képes tíz embert
megostromolni, a ki a lépcsők alján várja. Van egy másik kapuja is a
katakombáknak a barrière de l’enfer alatt: de annak már lépcsője nincs.
Ezt nem használják.
– Nem lehetne azokat a szerencsétleneket valami módon felszólítani a
megadásra? kérdezé Medea. Talán a kürtőkön át lebocsátott levelekkel.
– Már meg volt kisértve, grófnő. Mindannyiszor egy petárda felrobbantása
volt rá a felelet, mely a kürtő vas födelét a levegőbe hajítá. A bezárt
csoport azzal fenyegetőzik, hogy dynamittal az egész városnegyedet
levegőbe fogja röpíteni. Ez ellen most a katonai parancsnokság ilyen
stratagémát talált ki. Egy napon, a mikor erős záporeső szakad alá a
Mont-martre-n, az alárohanó ár elől elzárják a Szajnába levezető
földalatti csatorna zsilipjét, s a helyett utat nyitnak előtte a
barriêre de l’enfer elhagyott bejáratához. Akkor az az egész zuhatag
rövid időn megtölti a Porte Mahon alsó folyosóját, azután a mély kutat,
s minthogy a Place du Mementohoz vezető vaskapu be van zárva, ott
megreked az özönvíz s folyvást emelkedve, lassankint a tombeau d’Izoard
felé szorítja a föld alatt rejtőzőket; a kiknek azután nem marad más
választásuk, mint vagy a vízbe fulladni, vagy a csigalépcsőn feljönni, s
egyenkint megadni magukat.
– Acheroni terv! sziszegé Sidonia grófnő.
– Sőt anti-infernális, szólt Medea; miért fenyegetnek annyi ártatlan
embert a légberöpítéssel?
– De Lyonel is köztük van!
– Az az ő hibája.
– Csakugyan nincs szived.
– Megigértük Lándory úrnak, hogy nem leszünk idegesek.
– Folytassa, kérem.
– Idáig tehát egészen tökéletes volna a terv, folytatá Bertalan. Lyonel
gróf a legelső nagy zivatar után napvilágra fog kerülni; de attól fogva
kezdődik azután a komoly aggodalmam az ő sorsa iránt. A hogy én őt
ismerem, mind azok után, a miket felőle hallottam, ő egy heves vérű
vakmerő, indulatos jellem: hozzászámítva az elkeseredést, az egész világ
iránti gyülöletet, a minden reménytől elesett végső kétségbeesést: nem
fog-e abban a pillanatban, a midőn győzelmes elleneinek arczát
megpillantja, fegyveres kézzel rájuk rohanni?
– Ez igazán kitelik tőle.
– Így tett egy communard vezértársa, Vermorel, mikor felismerték s el
akarták fogni: előrántotta a kabátja alól kétélű tőrét, a szuronyok közé
rohant, három katonát leszúrt, míg magát is keresztül kasul szurkálva,
le nem teríték. Hasonló esetet beszélnek Valentinről; ki az üldöző
katonatiszt kezéből kifacsarta a kardot, s addig szúrt, vágott maga
körül, míg puskaagygyal össze nem zuzták a koponyáját.
Sidonia grófnő a selyemvánkosba takarta az arczát s tenyereit a két
fülére tapasztá. Hallani is rettenetes!
– Ezen ugyan lehetne segíteni olyanformán, folytatá Lándory, hogy a
katonáknak utasításul lenne adva, miszerint magát Raoul Ripaillet,
minden esetre, még ha fegyverrel védi is magát, megkiméljék, s
életveszély nélkül fegyverezzék le. De az a nehéz kérdés, hogy miként
ismerjék meg Raoul Ripaillet? A bősz tusában senkinek sem kérdezhetik
meg a nevét, s ha kérdezik, nem mondja meg.
– Én ráismernék! kiálta fel élénken Sidonia grófnő.
– Ön? Grófnő! S gondolja ön, hogy az önnek való concert philharmonique
volna; a mint harmincz föld alól kibujó lucskos, marczona alakot a
katonák legyürnek, lefegyvereznek, megkötöznek? Az a káromkodás, az az
átok, szitok, kardcsattogás, kínordítás, revolverlövések?
– Nem veszteném el benne az eszméletemet, a míg Lyonelre ráismernék.
Lándory lehorgasztotta a fejét. Önkénytelenül szaladt ki a száján ez a
szó.
– Bizony Isten, szeretném, ha Lyonel igazi fia volna a grófnénak.
E szónál úgy tetszék Bertalannak, mintha a háta mögé tett kezét egy
gyöngéd kéz érintené. Könnyű simogatás volt az: észre sem is kellett
venni. Talán csak véletlenül ért hozzá Medea keze.
– Hát én elhiszem, hogy a grófnő képes ilyen erős elhatározásra. Azonban
előre megmondhatom, hogy a grófnő sem fog ráismerni a mostoha fiára
Raoul Ripaille alakjában. A nyomor, a nélkülözés, a föld alatt otthonos
szenny, a vad szenvedély, annyi idegen vonással torzítja el, olyan sötét
patinával vonja be az arczokat, hogy utoljára csaknem egyformákká
lesznek: az egyik olyan mint a másik, s hozzá a rongyokká mállott
öltözet, az elvadult szakáll, talán egy sebhely az arczon; az üldözöttek
szoktak hamis ránczokat etetni az arczaikra pokolkővel. Nem! A grófnő, a
ki nem ilyen alakban szerette látni Lyonelt, nem fogja őt megismerni a
válságos pillanatban. Én biztosabb módot ajánlok.
– Hallgassuk meg. De azért az enyimet se vessük el.
– Hirdetni fogjuk nagy veresbetüs plakátokon, hogy a ki Raoul Ripaillet
felismeri, mikor az a tombeau d’Izoardnál előkerül, kétezer frank
jutalmat kap.
– Mondjunk ötezret!
– Higyje el grófnő, hogy kettő is elég. Nem Lyonel grófot, hanem az
árulót taksálva. A kormányhoz ez ideig négyszázezer denuncziácziót
küldtek be. Nagyon nagy a konkurrenczia. Igen leszállt az értéke az
árulkodásnak a kinálat miatt. Ingyen is megteszik. Ez most sport. A ki
az ifjú grófot Raoul Ripaille alakjában fel fogja ismerni: fejedelmileg
meg lesz jutalmazva kétezer frankkal.
– Ki teszi azt meg!
– Hát valaki, a ki őt olyan alakban szerette látni, a milyen Raoul
Ripaille.
Medea fölkelt a tabouretről, s olyan zugba ült le, a hová nem világít a
kandalló tüze.
– Hanem azért én is ott leszek: mondá Sidonia grófnő.
– Nem akarom lebeszélni róla a grófnőt. Sőt elmondom az útját, a hogy
odajöhet. Mert az nem megy olyan egyszerűen. Arra a kormányelnök
engedélye szükséges. – Ön utazzék el holnap rögtön Versaillesba. Keresse
fel az igazságügyminisztert s köszönje meg neki a kegyelmet, a mit
Lyonel gróf irányában gyakorolt. Azután kérjen elfogadást Thiers urnál.
Ott már kevesebb emphasissal beszéljen. Ellenben komolyan hangsulyozza
azt az igéretet, hogy a jövőben minden bonapartista cselszövénytől távol
fogja tartani magát: – önt úgy ismerik, mint Eugenia volt császárnő
bizalmas udvarhölgyét. Aztán kérje ki tőle azt a kegyet, hogy mostoha
fia elfogatásánál jelen lehessen: abból a czélból, hogy őt
felismerhesse. Talán szólni is akar ott vele?
– Ön a legtitkosabb vágyamat találja ki.
Medea erre előjött a homályból.
– Nem! Nem! suttogá hevesen az anyja fülébe.
– Kérem, grófnő. Önnek meg kell szóról-szóra mondani, hogy mit akar a
mostoha fiával beszélni. Olyan tárgyakról, a miket annak megismernie
szükséges. Megkegyelmeztetését, tíz évi száműzetését, atyai vagyonának
visszanyerését, gondnokság alatt állását. Ezeket tudathatja vele: ott
rögtön, az elfogatása után. Mind ez közölve lesz a parancsnokló
tiszttel. Ha egyébről is találna ön beszélni, félbe fogják szakítani.
Medea megint visszaült a helyére.
Sidonia grófnő hálateljesen nyújtá a kezét Lándorynak.
– Ön a mi jó angyalunk!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
És a megszabadítás pillanatában, az üdv és kárhozat közötti borotva
élen, már arra gondolt, hogy hogyan kövessen el árulást az ellen az ő
megszabadítója ellen.
És Lándory azt is jól tudta előre.
A megállapított tervvel igen nagy szolgaságot vállalt magára Lándory. –
«Hivatalból» ott kellett maradnia a Lis Blanc grófnők közelében, hogy a
stratagémához szükséges meteorologiai esemény pillanatában kéznél
lehessen. Éjjeli, nappali kényszerített vendégük volt. Párisban azokat a
szobákat rendezték be a számára, a melyekbe Lyonel szokott szállni,
mikor látogatóba jött.
Szerencsére nem tartott e kényszer-vendéglátás soká. Egy délután, mikor
épen az ebédhez csengettek, Bertalan azzal a szóval nyitott be Sidonia
grófnő szobájába: «hagyjuk az ebédet most, grófnő; a «guinguette»-ben
majd kapunk «cervelatot és cidret»; vegye fel a waterproofot: a gig be
van fogva!»
– Gondolja ön, hogy most lesz?
– Az aneroid 73-ra ugrott: a Montmartre felől tornyosodnak a felhők. A
zivatar bizonyos. Talán jégeső is lesz. A grófnő sárhoz öltözzék, mert a
giggel nem lehet egész a barrière de l’enferig hatolni, a kövezetből
sánczokat csináltak s még nem értek rá visszahordani.
Sidonia grófnő úgy engedelmeskedett, mint egy csatába induló katona.
Felvette a tourista öltönyét, a kaucsuk sárczipőket, s egy nagy vászon
esernyőt vitt magával.
Lándory olyan öltözetet választott, a milyent az egylovas fogatok
bérkocsisai viselnek: a vastag daróczblouse fölé öltött bő köpönyeget és
széles karimáju viaszkos vászon kalapot.
A bérbe fogadott gigbe egy kemény száju pony volt fogva; maga Bertalan
hajtott, mellette Sidonia az első ülésben, a háttal forduló ülést Péter
foglalta el, külvárosi munkásnak öltözve.
A mint az északi vaspálya induló-házánál a rue Lafayetteből a rue
Dunquerque-be bekanyarodtak, már szembe találta őket a zivatar. Egyike
volt ez azoknak a napéjegyeni villamos égiháboruknak, a mikben a
haldokló nyár jelenti be búcsulátogatását, valamennyi megmaradt
mennyköveit egyszerre kiürítve; a zápor úgy szakadt, hogy alig lehetett
a ló fejéig látni, s a szél kicsavarta volna a grófné kezéből az
esernyőt, ha a Péter nem fogta volna félkézzel a nyelét.
Szerencsére nem sok versenytársa akadt a gignek: a fő utczákat tisztára
seperte a zápor minden emberi lénytől. Csak a szakadatlan egymást követő
villámfénynél volt képes Lándory felismerni a kiválóbb nagy épületeket,
melyek tájékozására szolgáltak: a vágóhidat, a csillagvizsgálót, a
lutheránus templomot. Nappal ez a városnegyed olyan, mintha ki volna
halva. Csupa kishivatalnok, művész, kereskedő, boltossegéd, munkás lakik
benne, kiknek reggeltől estig a belső városban van dolguk; csak
éjszakára kerülnek haza. A Montmartre-utcza más évben ragyog a
boltkirakatok pompájától: e szomorú esztendőben csak a bezárt vastáblák
következnek egymás után, némelyikre krétával felírva: «mort au voleur!»
A díszes utczakövezet gránít koczkái a keresztutczáknál torlaszokul
vannak felhalmozva s a gyalogjárókon lépésnyi távolban vannak kövek
sorba rakva, hogy esős időben a sárba ne kelljen taposni.
Egy mellékutczából (talán a rue de jour) azonban már szemközt jött a
giggel egy futó csoport, férfi, asszony vegyest, mely később versenyt
futott vele: egyre szaporodva minden utcza szegletén; úgy hogy a
Messagerie táján már nem lehetett a kocsival az emberektől haladni.
Ezeket az előre hiresztelt haditerv csalta e helyre, és talán a két ezer
frank jutalom is, Raoul Ripaille felismerője számára. Ez nem a belvárosi
bourgeois, a ki a zápor elől megszalad.
Egy kaucsuk köpenyes férfi lépett oda a kocsihoz, s azt kérdezé, hogy
hová igyekszik az úr, meg az asszonyság? «Mouchard» volt.
Lándory megmutatta neki a rézlemezt, melyet a rendőrfőnök szolgáltatott
ki a számukra, mint passe partout-t, s őszintén elmondá, hogy madame az
anyja Raoul Ripaille nak, a ki fia felismerőjének a jutalmat kitűzte, a
köztársaság elnökének az engedelme jogosítja az idejövetelre.
– Akkor térjenek önök ide be a «nouveau Tivoli»-ba a kocsijukkal; tovább
nem lehet előre hatolni. Majd én elsietek a barrière de l’enferig s
onnan hozok egy katonai őrjáratot, mely önöket a tombeau d’Izoardig
elvezeti.
El kellett fogadni az ajánlatot.
Lándory lesegíté a kocsiból Sidonia grófnőt; rábízva kocsit lovat
Péterre, s aztán a mouchard elől, ő pedig hátul utat törtek a közbevett
grófnőnek a tömegen keresztül; a mouchard folytonosan kiabálta:
«citoyennes! respect au malheur! La mère d’un condamné!» S ennek sikere
volt. Szerencsésen be tudtak jutni a híres új Tivoliba.
Az egy nyári vendéglő, melynek tágas udvarán vasárnaponkint
galamblövészetet szoktak tartani. Olcsó étkező hely. Huszonöt souért
egész ebédet adnak, bort, kenyeret beleszámítva. – Az eső mind a terembe
szorította a vendégeket. Lándory és a mouchard egy hosszú asztalnál
szorítottak annyi helyet a grófnő számára, hogy leülhetett, A garçon
rögtön ott termett s igen jó lapin ragout-val szolgált és extra
bordeauxival. Sidonia belekóstolt; de csak azért, hogy meg ne sértse az
asztaltársaságot.
Természetesen, hogy a várt esemény volt a beszélgetés tárgya. Az
asztalnál ülő polgárok többnyire montmartrei kertészek és tehenészek
voltak. Leghangosabb szóvivő volt köztük egy vörös képű, széles vállu
polgár, fején lefityegő hálósipkával s annak a tetejébe nyomott
kalappal; nyaka vastag veres gyapot shawlba tekerve.
– No mondhatom, hogy senki sem fog úgy örülni, ha ezeket a vakondokat
mai nap kiöntik a lyukaikból, mint magam. Ott vannak a champignon
telepeim, a hol ők garázdálkodnak. Engem tettek koldussá a gazemberek!
Mindennap egy szekér champignont szállítottam a hallesba. Az én
termésemet nem verhette el a jég. S most ők zabálják fel, az
istentelenek! – Jó nekik mindennap csiperkegombát enni! A világ végeig
is elélhetnek oda alant herczegi módon; mert a champignon mindennap ujat
terem!
A szomszédja azt mondá, hogy mit ér a csiperkegomba, ha nincs hozzá
pecsenye.
– Hát hogy ne volna? Nincs oda lenn patkány elég? Azt gondolják az urak,
hogy az megvetendő csemege? Az ostrom alatt szorultságból megkóstoltam,
nagyon jó, ha ragoutnak csinálják. Épen olyan, mint ez a lapin-ragout.
Sidonia grófnő most már bánta nagyon, hogy megkóstolá.
A szomszédnak még is volt skrupulusa.
– A ragouthoz vaj is kell.
– Hát azt talán nem tudnak odalenn csinálni? Kérdezd meg csak a
Martineau komámat, a tehenészt, hogyan szokták megfejni a kutágast?
Nagyon egyszerű mesterség az! A konyhamoslékban sok vaj, zsiradék
elvesztegetődik. Ha azt odalenn egy nagy tartályban felfogják, két óra
mulva feladja a fölét, azt szépen leszedik, mészvizen keresztül szűrik,
az is van elég a katakombákban, az elveszi a színét, meg a szagát, a
leggyönyörűbb irósvaj lesz belőle.
De már ezt csakugyan nem állhatta ki tovább a grófnő.
– Gyerünk ki inkább az esőre.
De még oda is utána hangzott a derék csiperkegombatermesztő tréfás
véleménye.
– Fogadok, hogy ha az az átkozott Raoul Ripaille előkerül, s kegyelmet
kap, (hogyne kapna, mikor egy marquisnőnek a szerelemgyermeke) hát a
szakácsnéval mindennap patkányragout készíttet csiperkegombával s
Martineau komám felhozatja hozzá a vajat!
S teljesen igaza volt, mikor azt tette hozzá, hogy nincs ezen semmi
nevetni való.
E közben az ég nyugat felé kitisztult: az alkonyodó nap végig önté
ragyogásával az óriási várost; a Montmartren azonban valóságos
felhőszakadás volt. Látni lehetett, a mint egy sötétkék felhő
függélyesen omlik alá, felül egészen elenyészve; a magasabban álló
felhők bizarr világítás viszfényében ragyogtak alá a házakra; míg a
Montmartre szélmalmainak silhouette-képe csak a villámlobbanásnál
rajzolódik az égre. Messziről lehetett hallani a fosse Montmartre
zuhogását a mennydörgés mellett, minden csatorna abba önté moslékait.
Nem sokára megérkezett a mouchard által requirált katonai piquét; nyolcz
darab zuáv, kiknek ezredeit már a commune harczai alatt hozatták haza
Rómából. A néptömeg utat nyitott előttük, kiabálva: «vivent les zuaves!»
– (Most ezeké volt a népszerűség.)
Sidonia grófnőt közrefogták s aztán haladtak gyorsan a Montmartre utczán
fölfelé. A mellékutczák torkolatai mind katonasággal voltak megszállva,
s a Messagerie udvarán lehetett látni egy escadron lovas chasseurt,
nyeregben ülve.
A mouchard figyelmezteté a grófnőt az utcza nevezetességeire. Az ott a
Fosse Montmartre, melynek árkából rohan alá a krétafehér vízár; mely az
utczát átívelő boltozat alatt a tulsó oldalon a nagy kloakába omlik.
Oda, abba hajították bele Marat csontjait, miután egy ideig a
Pantheonban kevélykedtek, Rousseau és Voltaire hamvai szomszédságában;
mellette az egyik utcza a passage du Saumon: más időben csupa ragyogás;
a baloldali utcza meg a rue Justienne; az a szögletház volt Du Barry
grófnő lakása, a honnan a guillotine alá hurczolták. «Csak öt perczig
hagyjon még élni, hóhér úr! az Isten szerelmeért! Csak öt perczig még!»
– Itt átellenben volt a régi temető, a hol Molière és Lafontaine
nyugodtak. Most egy nagy hirlap kiadóhivatala van ott.
Mit érdekelte most mind ez a grófnőt! Csak az az egy ragadta meg a
figyelmét, hogy ez az egész zuhogó zagyva, mely a nagy kloaka szádába
beömlik, a Szajnába levezető csatorna elzárásával kényszerítve van a
katakombákba tódulni, s azoknak az üregeit megtölteni. Jobban sietett,
mint a katonák.
Végre eljutottak a tombeau d’Izoardhoz. A bejárat előtt egy szakasz
sappeur volt felállítva, az utczát egész a barrierig hosszában
elfoglalva tartá egy zuáv zászlóalj.
A bejáratnál a titkos rendőr és a katona-piquet hátra maradt. Az őrtálló
tiszt előtt Lándory igazolta magát és a grófnőt a rendőrfőnök
engedélyével s arra be lettek bocsátva a katakombák előtornáczába.
A tágas, boltozatos terem oldallámpákkal volt kivilágítva. Három oldalát
tüzérkatonák tarták elfoglalva; a negyedik volt felhagyva azoknak, a kik
jelentkeztek, hogy fel tudják ismerni Raoul Ripaillet. Azok is lehettek
valami huszan. Munkások, diákok, mouchardok, pinczérek nagyobbrészt.
Csupán egy katona volt közöttük, egy fiatal hadnagy, tüzér egyenruhában.
A parancsnokló tiszt tüzérőrnagy volt; sebhelyes arczú veterán,
becsületes, hadfi tekintet, udvarias a nők iránt. Rögtön széket adatott
a grófnőnek s Lándoryt megkinálta szivarral, azután meg egy pohárka
cognaccal. Mindkettő szivesen lett fogadva.
– A grófnőnek is jó lesz egy pohárral meginni. Itt nagyon rossz a
levegő. Monda az őrnagy.
– Talán a csertől van? mondá a grófnő.
A terem padlata lábnyi magasan fedve volt timárcserrel, mint a
torna-iskolákban.
– Nem, grófnő, a csernek kellemes szaga van: ez a nehéz bűz, a mit itt
érzünk, a katakombák lejáratából jön fel, a mint azt az alulról felfelé
emelkedő vizár előre tolja.
– S azoknak az embereknek ilyen levegőben kellett élni!
– Majd nem sokára vége lesz már a szenvedésnek, amit esztelenül magukra
vállaltak. Ha tudnák, hogy mind kegyelmet kaptak!
– De vajjon elő fognak-e jönni?
– Azt pedig astronomiai pontossággal megmondhatom a grófnőnek, szólt az
őrnagy, elővéve oldaltáskájából a térképet, mely a katakombák
helyszinelését kimutatta. – Tudva van, hogy az elzárt carriereknek a
térfogata milyen nagy; az is ki van számítva, hogy perczenkint hány
tonna víz omlik alá a nagy csatornán ilyen felhőszakadásnál; és így ki
lehet mutatni, hogy most hol járnak a föld alatt bujdosók: öt percz
mulva megint hol lesznek? Fél órájuknál több nincsen. Az utczai
kürtőknél hallani a lármájukat. Nem soká fog várni a grófnő.
– Oh bizonyára Raoul Ripaille az elsők között lesz: ő mindig legelől
szokott járni.
Ezzel a szóval az a fiatal tüzérhadnagy avatkozott be, a ki a
felismerésre vállalkozó nézők között volt.
– Ön ismeri Raoul Ripaillet? kérdezé a grófnő.
– Oh igen sokszor láttam őt, igen közelről. És mindenféle átalakulásban.
Bizonyosan rá fogok ismerni.
A grófnő halkan sugá az őrnagynak.
– Milyen fiatal arcza van ennek a tisztnek.
– Azon ne csodálkozzék ön, grófnő. A nagy veszteségek után, melyeket
hadseregünk szenvedett, legjobban megfogytunk tüzértisztekben; akkor a
katonai iskolák növendékeiből csináltunk tüzértiszteket. S jól beváltak.
Igen sokszor fog ön láthatni tizenhat esztendős ifjonczokat, kik az
iskolákat folytatják, s mellükön a vitézségi érdemrendet viselik. Ez a
fiatal bajtárs is a saint-cyri iskolából való; de mondhatom, hogy kitűnő
szakismerettel bír az egész arcolaiban. Különösen a bombák szerkezetéről
a legalaposabb tanulmányai vannak.
– Oh igen. Szólt a fiatal tüzértiszt olyan csengő hangon, mely az első
fiatalságra vallott. – Kivált a kézi bombák szerkezetét ismerem jól. Az
internationalenak ez volt a legfélelmesebb fegyvere. Ismeri ön az Orsini
bombákat, madame?
– No no! fiatal bajtárs! – inté őt az őrnagy, – minek a gyöngéd szíveket
elrémíteni.
– Oh, a ki ebben az órában erre a helyre el mer jönni: az nem lehet
ideges.
Azzal a fiatal tiszt megmagyarázta a grófnőnek, hogy a dynamit-bombák
hogy vannak fölszerelve, lőkupakokkal és csappantyus szegekkel: a hol
egy kemény tárgyhoz ütődnek, egyszerre szétpukkannak s rombolásuk
irtózatos.
– Látja ön grófnő, folytatá a gyermek-katona, ez a vastag réteg
csertörmelék, aztán meg a fejünk fölé vont erős hálózat, az én
elővigyázati találmányom. Ha azok a ficzkók dynamit bombákat akarnának
közénk hajigálni, alant a puha csertalap, fenn a háló megakadályozza az
elpukkanásukat.
A grófnő tagjai mégis csak végtül-végig borzongtak erre a megnyugtató
felvilágosításra.
– Kérem, őrnagy úr. Van a katonáknak utasításuk arra, hogy Raoul
Ripaillet meg ne öljék?
– Van, grófnő. A legnagyobb kimélettel fognak vele bánni.
– Nem vettethetik föl ezt a házat dynamittal az ostromlottak?
– Lehetetlen. Harmincz méternyi mély réteg van fölöttük; azt egy Vezuv
sem emelné föl.
E közben a levegő egyre nehezebb kezdett lenni: olyan sürű volt már a
gőz a teremben, hogy a lámpák csak úgy pislogtak benne. Az égő szivar
serczegett a férfiak szájában: a terem hátuljában levő lejárat
torkolatából szemmel láthatólag párázott fel az alvilági, mellfullasztó
posaj.
Most elkezdett valami leirhatatlan, kifejezhetetlen zürhang a
lépcsőgádorból felzengeni. Ezer meg ezer czinczogás, vékony visító sírás
egyesült zenéje. – A patkányok már menekülnek.
Elébb csak ötével-hatával ugrálnak ki a lépcsőgádorból, aztán egész
csapatban, egymás hegyin-hátán gomolyogva, s a mint a világosságra
érnek, igyekeznek a nyitott ajtón keresztül elmenekülni. A lépcsőüreg
sír, fütyöl majd üvölteni, hahotázni kezd, mintha a pokol nevetne. Most
már a patkányokkal együtt emberek is jönnek fel a lépcsőn.
Káromkodásuktól bőg így a lépcső gádor.
Egyszer csak a patkány gomoly közül egy lámpástartó kéz bukkanik fel;
még egy lépcsőfokkal feljebb egy emberfő küzdi fel magát. Balkezével az
arczába ugráló patkányokat veri el magától. E miatt nem lát: szemeit
önkénytelen behunyva tartván. Csak akkor tekint fel, mikor kétfelől
megragadják a karjait.
Az övébe tőr és pisztoly van dugva: de már azokhoz késő kapkodni; ökleit
hurok szorítja össze.
Ez nem a várt alak. Haja gubanczos, őszbecsavarodott, hosszú szakálla a
melléig ér.
Ez az öreg «pére Croque-Mitains»! kiálták többen a felismerő tömegből.
Félretaszították. Hadd jőjjön a másik.
Az már fegyveresen ugrott ki a feljárat üregéből. Egy hatalmas athletai
alak: sűrű fekete hajzattal, torzonborz szakállal, szinpadias jelmezben,
mint Masaniello, parancsnok korában. A kezében tartott karddal
rettenetes vagdalkozást követett el maga körül, a míg az őrnagy ki nem
ütötte azt a kezéből. Arra aztán ökölharczba kezdett a tüzérekkel, s
ordított, üvöltött, rugott, harapott; négy embernek dolgot adott, a míg
le tudták a földre teperni és a kezeit hátrakötözni.
– Ez a Martin Créve-Coeur! kiabáltak az expertek.
Ez alatt előbukkant a harmadik. Egy fiatal, gyermekarczú, szikár, sovány
alak.
Ah! A «typographe Michon!» kiáltá valaki a szögletből.
A legényke azzal felelt a megszólításra, hogy előrántotta a revolverét s
a kiáltó felé lőtt vele háromszor. A harmadik lövésnél kiütötték a
kezéből a revolvert s megfogták a nyakát. A golyók nem tettek semmi
kárt; de mind a három ott fütyült el Sidonia grófnő feje fölött.
Legalább az az élvezete is megvolt, hogy golyófüttyentést hallott a
közelből, a mi nem minden uriasszonyságnak tartozik az élményei közé.
A lövöldöző nyomdásznak adtak a tüzérek egy pár «imprimaturt» a hátára,
a míg a másik kettőhöz csatolták.
Ekkor egy borzasztó jelenet következett.
A negyediknek előbukkanó internationalista arra a kétségbeesett ötletre
jött, hogy a ruháit petroleummal itatta be, s a terembe lépéskor, egy
gyufával meggyujtá magán az öltönyét. Egyszerre lángba borult az egész
alak, tetőtől-talpig. A czélját el is érte, mert a katonák szétugrottak,
a mint ezt a pokolbeli alakot a sötét gádorból előugrani látták s erre
az feltartatlanul rohanhatott ki a terem nyitott ajtaján; hanem ott a
pompierek közé került, a kik készen tartott vizes pokróczczal rögtön
leboríták s elfojtották a lángokat az öltönyein. Nem is történt nagy
baja; csak a haja, meg a szakálla égett le.
Sidonia grófnő rémledezve fordult a fiatal tüzér tiszthez:
– Vajjon nem ez volt a Raoul Ripaille?
A futó alak arczát nem lehetett kivenni a fekete füsttől, mely feje
fölött összecsapott.
– Nem, madame. Ez nem volt Raoul Ripaille. Azt nem látta még senki
szaladni.
Most feltolódott az oduból az ötödik alak.
Valamennyinél marczonább, ijesztőbb.
Fején piszkos veres sipka, bőrernyőjével a balszemére lehúzva, a jobb
szeme egy vérfoltos, mocskos kendővel bekötve; az egész arcza fekete a
lőporfüsttől vagy a pinczepenésztől; a bal pofáját elékteleníti egy
elmérgesült seb, mely körül kék daganat látszik. Az ajka vérzik a friss
patkányharapástól. Az a félszeme, a melyikkel lát, veresre duzzadt
szemhéjak közül villog nyugtalanul szerteszét. A félbajusza le van
pörkölve, öltözete bő ránczos calicot blouse, mely a vállain le van
hasogatva s a veres inget engedi láttatni. A két kezét a zubbonyzsebébe
mélyesztve jön elő, hanyag, csámpás léptekkel.
De a mint az utolsó lépcsőfokra felhág, egyszerre kirántja a kezeit a
zsebeiből, mindegyik kezében egy dynamit granát, és rekedt hangon
rikácsolja:
– «Bon soir, messieurs!»
S azzal a két Orsini-bombát elhajítja maga elé. Az egyiket le a földre,
a másikat fel a magasba.
Ha csak egy a kettő közül eldurranik, ember épkézláb abból a teremből
meg nem szabadul: ámde az előintézkedés igen jó volt. Az egyik pokolgép
a puha cser talajon zápult meg, a másik szegeinél fogva fennakadt a
magasban kifeszített hálón, egyik sem robbanhatott fel.
S abban a perczben felkiálta a fiatal tüzérhadnagy:
– Az ott a Raoul Ripaille!
Sidonia grófnő nem birta ezt hitébe fogadni.
Ő sohasem ismert volna így rá. Az ő délczeg, szép Lyoneljére, ebben a
sunda, undorító alakban! Hihető-e, hogy ez a rongyváz, ez a gonosztevő
modell, az ő kedvenczével egy és ugyanaz! Ez a rém, a ki tömegeket kész
gyilkolni, és az a hizelgő szőke fej, mely arany haját engedte
ylang-ylanggal illatszereztetni beczéző mostohájának. Lehetetlen!
Lehetetlen!
Az pedig, meghiusult merénylete után, daczosan fonta össze a két karját
a mellén, s éles hangon rikácsolá, henczegve:
– No, hát én vagyok a Raoul Ripaille!
S azzal odafordult, a hol a felismerő tüzértiszt állt.
– Hahó! Ezt meg én ismertem meg! Az árulót, kiálta hevesen rámutatva. Ez
a nyalka tüzérhadnagy, abban a zsinóros egyenruhában nem férfi, hanem
leány! Az én maczám: a Lidy Carcasse! Szép collegája az úrnak! Egy
szajha, vállrózsákkal.
Erre a szóra a vezénylő őrnagy eltaszította a tenyerével az oldala
mellől a kis tüzértisztet. A pattantyusok rögtön megragadták azt a
karjainál fogva s szétgombolták a mellén a kabátját. Csakugyan leány
volt!
Ekkor aztán a többi katonák is dühösen neki estek az álczázott
némbernek: egy percz alatt le volt tépve róla minden öltöny; úgy maradt
ott mezitelen; csak a bakancsait hagyták rajta. A ki csak közel érhette,
csattogott a tenyere a fedetlen maradt tagjain.[1]
A bántalmazott némber sikoltozva menekült Lis Blanc grófnőhöz s
kétségbeesetten ölelte át annak a térdeit.
Sidonie grófnő közel volt az elájuláshoz az iszonyattól.
Az elárult Raoul Ripaille neki rohant a leánynak s meg akarta azt
fojtani, s aztán hogy ketten-hárman megkapták a karjait, a sáros
talpával rugott rajta egyet.
Lándory hirtelen leveté a bő köpenyét s rádobta a meztelen leányra, a
mibe az reszkető sietséggel beleburkolózott s aztán igyekezett magát a
tömeg között elrejteni.
– No csak mérséklet, úrficska! csitítá a dühöngő Raoul Ripaillet az
őrnagy. Nem kell a viszontlátás örömeit csizmasarokkal kifejezni. Nézze
ön: itt van önnek az anyja.
S azzal karonfogta a communardot s oda vezette Lis Blanc grófnőhöz.
– Eh ventre bleu! Káromkodék a communard, nagy szükségem van nekem most
anyára, nem akarok én még egyszer születni.
– Lyonel! Minő beszéd ez? kiálta fel, megbotránkozva Sidonia grófnő.
– No hát nem látja ön, hogy most szült az anyám? a drága föld anya! a
hogy a poéták csufolják! Nézze, hogy szüli egyre-másra az iker öcséimet.
Ez a termékeny tehén! Ha a Martineau apó riskája így tudna elleni!
– Térjen ön eszére! Nem ismer rám?
– No hát mit csináljak az eszemmel? Persze, hogy nem ismerek önre. Ma
nincs kifestve. Hát minek jött ide? Gyönyörködni akar benne, hogy hogyan
lőnek főbe? Meg akar téríteni a mennyország számára?
– Önt nem ölik meg, kegyelmet kapott Thiers úrtól.
– Ki az a Thiers úr? Nem akarom ismerni. Nem kell a kegyelme! A
pajtásaimmal akarok menni. Ha azok a pokolba: én is oda.
Az őrnagy beavatkozott.
– Menni fognak önök, valószinűleg oda: de csak türelemmel; mert ezuttal
valamennyi kegyelmet kapott. Senkit sem küldenek a pokolba többé, a míg
a pneumatikus vasút el nem készül odáig.
– Ön tetszik nekem, citoyen! No hát mért óhajtott látni a mama? Nagyon
ingerlek valakit arra, hogy megcsókoljon? Egy patkány épen most vallott
szerelmet, itt a csók helye a számon.
A grófnő a könyekig el volt keseredve.
– Én azt hittem, hogy jó hireket fogok önnel közölhetni, a mikért
háládatos lesz. Ön kegyelmet kapott. Nem végzik ki és nem deportálják
Cayennebe. De számüzve lesz tíz esztendőre Francziaországból.
– Hol van az az ország? Hát van ilyen tartomány? Nem tudok róla!
– Az atyai vagyonát visszanyerte ön. Seigniers ismét a mienk. A második
végrendelet előkerült s mi visszahelyeztettünk örökünkbe.
– Le a birtokkal! Le minden úrral! Bőrét a timárnak, csontját a
kutyának!
– Ön még részeg. Majd ha kijózanodik, gondoljon arra, a mit tőlem
hallott. Az ékszerek is megkerültek. Én a gyémántot mind el akarom adni
s az árából földbirtokot vásárolni Erdélyben. Közel az ön hugának atyai
birtokához s mi is odaköltözünk, elhagyjuk Francziaországot.
Lándory valamit dörmögött a fogai között, olyanformát, hogy «nyomorult».
– Madame! Ez már túl megy a programmon! vágott a beszédbe az őrnagy, a
kinek utasításában volt, szigorún ügyelni arra, hogy a grófnő miről
beszél a fiával?
Sidonia grófnő fejbólintással jelzé, hogy végezte a mondókáit.
– Szabad még annyit mondani fiamnak, hogy mind a megszabadulását, mind a
vagyona visszaszerzését ennek az úrnak köszönheti, a ki itt mellettem
áll? Ezzel Lándoryra mutatott.
– Úgy? Monda az ifju gróf, még a másik szeméről is felhuzva a kötőléket,
hogy még jobban megnézhesse Lándoryt. S azzal cynikus renyheséggel
mondá: «no ha annyi jót tett velem ez az úr, akkor szabad kérnem tőle
még ezt a szivart is?»
S azzal, nem várva be az engedelmet, kivette Lándory szájából az égő
szivart, s a saját szájába dugta.
– No hát mehetünk. Éljenek a jó emberek és a rossz asszonyok!
Abban a perczben jobban érdekelte az a szivar, mint az egész seigniersi
uradalom és a Lis Blanc kastély, valamennyi gyémántjaival és szép
asszonyaival egyben.
– Majd előbb a Mazasba fogják önt vezetni, mondá az őrnagy. Ott megkapja
a további rendeleteit.
Sidonia grófnő nem volt kiváncsi megtudni, hogy fogják el rendre a többi
menekülteket. Arra kérte az őrnagyot, hogy fiának felismerőjét a Lidy
Carcasset küldesse utána a palotájába. Gondoskodni szándékozik a leány
jövendőjéről. Érdemes volt rá. Elég szép volt.