– Ne jajgass, te asszony! – mordult rá a strázsamester. – Így van ez
jól! – és a csizmája hegyével megrúgta a kuruc Guzon földre hullott
híres szablyáját.
A nagyparókás császári tiszt szétvetett két lábán hintálta a testét és
gonoszul mosolygott.
– Így van jól!… Ha ők agyon nem verik egymást, mi sohase készülünk el
velük…
Viaszfigurák.
Már sok nap óta tudta, hogy nem fog többé visszajönni hozzá, mégis
nyitva hagyta a műterem ajtaját. A lámpa is égett reggelig és ő
felkönyökölve virrasztott.
Lenn, az utca mélyén, lépések jártak az ablak alatt. Ilyenkor
hallgatódzva fennakadt a szivében a vér. Aztán gyorsan ömlött, mintha
eléje akarna rohanni valakinek. De a lépések mindig odébb mentek,
elmúltak a csendben, mint az órák.
És a vágyódás nőtt és a szenvedés nem fáradt el.
Lehetetlen volt ezt elviselni. Valamit tenni kellett ellene. És aztán,
mert máshoz nem volt bátorsága, egy éjjelen elmenekült a reménytelenül
kihült házból. A műteremben, mint a kisértetek, tapadó, vizes rongyokba
burkoltan, eléje jöttek félbenmaradt szobrai. Nem állt meg.
Lélekszakadva nyargalt le a meredek lépcsőn. Kiiramodott a kapun és
minden erejéből futni kezdett. Futása riadozva visszhangzott föl
utcahosszat, mintha a hajdani élete kiáltozott volna utána a kövezetből.
Kuszán, bomlottan kiáltozott és üldözte az emlékes utcákon át. El akarta
fogni, hogy visszarántsa magához. De ő tovább rohant, messzebb, egyre
messzebb, a külső városon át, idegen kertek, idegen ablakok alatt.
Egyszerre, mintha kiugrott volna a kövezett utcákból, zökkenést érzett a
fejében. A föld puha és engedékeny lett a lába alatt. Kinn a nagy
országúton titoktartó, csendes, lágy porban járt. És az elmult életéből
csak azt vitte magával, – ami elől elfutott. Vitte két üres karjában,
vitte hült helyét a mellén, vitte hörgő vággyal egész lobogó, szomjas
fiatalságában. Vitte nappalokon és éjszakákon, erdőkön és réteken át.
Hogy merre járt ezekben az időkben, arra később sohase bírt
visszaemlékezni. Magányos szenvedéséből csak az az óra maradt a
tudatában, amelyben megállt. Egy erdei irtásban állt, kemény, zörgő
füvek között, lábon maradt öreg tenyészfák hüvösében. Nem messze tőle,
egy kicsiny tűz égett az erdő szélén. Az, akinek a keze meggyújtotta,
hűtlen lett hozzá, – nem volt ott többé.
A tűz csendes kínban, elhagyottan égett. Senkinek semmiért. És ő
belebámult, fájdalmasan, szánakozva, mintha a saját végzetébe nézne,
mintha önmagát sajnálná.
Magányosan, szenvedőn elégni. Senkinek, semmiért… Mire való ez? Mire
való? Miért kell ilyesminek lennie? Pedig az egész világ tele van ilyen
tüzekkel…
Végighúzta két kezét az arcán. Aztán sokáig állt mozdulatlanul.
Tekintete zsibbadtan követte a fölszálló füstöt. A füst az erdő
lélegzése szerint lassan andalgott a napfényen az irtás füvei fölött. A
napfény márványos lett tőle. A füst játszott. Megkerülte önmagát,
áthemperedett egy fatörzs odvas üregén. Az üreg mélyében mint egy
jegeces aranyfürt, elüldözött vadméhek lakatlan köpüje tapadt a fekete
kéreghez.
Valaminő félöntudattal futott oda. Belenyult az üregbe és kiemelte
belőle a köpüt. A köpü szélein az üres sejtek, mint a hártyaüveg, száraz
kis nesszel töredeztek össze az újjai alatt. Beljebb lágyabbak lettek a
sejtek, a kelyhükben méz volt, hímporszínü, szagos, meleg méz, messze
virágok párzásának elorozott édessége.
Ráhajolt, ki akarta szívni a mézet. És az ajka mohón vergődött a
viaszon, úgy mint régen, azelőtt, mikor csókolt. Egyszerre az egész
teste megérezte a szája mozgását és megvonaglott tőle. Szinte
fölágaskodott a fájdalomtól. Hirtelen hátraeresztette a fejét, mintha
csók elől térne ki a szája. Két merev karjával eltólta magától a viaszt.
De nem dobta el, csak tartotta a levegőben és az újjai tétován
belemélyedtek, mintha kerestek volna benne valamit, mintha hangszerbe
kaptak volna és a dalt keresnék.
Fölragyogó nagy tekintetétől a gyötrelemig tágult a szeme… Ujjai egy
meghitt vonal gyöngéd hajlását hozták ki a viaszból a felszínre. Ez a
vonal maga után emelte a többit. Mint a dallamok, úgy folytak össze az
élet vonalai. És ő a két kezével, a leheletével dédelgette, kérlelte a
viaszt. Megalázkodott előtte, hizelgett és parancsolt neki és emberölő
vágyódása ezalatt lassan, lassan előhívott belőle egy arcot, amelyet
szeretett.
Elhalványult, mikor viszontlátta. Az az arc a vágyódásának a tükröződése
volt, a szenvedésének a megvallása. Kivette a melléből, a kezében
tartotta. És a kezében könnyebb lett, már nem fájt olyan nagyon.
Fojtott lélegzettel hajolt föléje. Körülötte a déli csendben
mindenhatóan élt az erdő élete. Ősi vad szerelmek láthatatlan vére
lüktetett át a rengetegen. A fülében érezte ennek a veszedelmes sűrű
vérnek a lüktetését és elhomályosult tőle a szeme. Egyszerre erőszakosan
hátrahajlította két tenyere között a viaszfejet, mint régen a másikat,
az igazit, az élőt és belefektette a fűbe, hogy egészen a birtokába
vegye. Kétoldalt lekönyökölt melléje, felülről nézett le reá. Halálos
komolyan, egyre közelebbről, olyan közelről, hogy nem láthatta többé.
Lehunyta a szemét és a szája megérintette a viaszt. Nem vonta el,
enyhülni hagyta rajta az ajkát, mint a szomjas ember az üres pohár
hidegjén. Aztán hosszasan önfeledten megcsókolta.
Egy csók, az elmult kertek kulcsa… Csókolni kezdte a viaszajkat,
szégyenben, elragadtatottan, rémült gyönyörben, fájdalmasan és a száj
lágyan, engedékenyen visszaadta a csókját, hozzátapadt, felvette az ajka
formáját, megfogta és nem engedte el.
Mintegy ködön át eszmélt magára. Iszonyodva érezte a józan esze
tántorgását és felhördült a csendben. Kétségbeesett lázadással belevágta
dühös tíz újját a viaszba. Letépte a szájáról, belemarkolászott,
összegyömöszölte. Vádoló vad szavakkal beszélt hozzá és a két kezével
kergette el magától, amit sajgó vággyal, koldulva előhivott. Visszaűzte
a viaszba azt az arcot, amelyet szeretett.
Nem látszott többé. Eltünt… Lihegve horgasztotta le a fejét, mintha
futva, lázas vándorlásból tért volna vissza szenvedő önmagához.
Visszatért, kábultan, megalázva, de – ekkor fogta föl: az útból elhozott
magának valamit. Kezében tartotta a viaszt, melyet nehéz órájában a
természet oly egyszerű fenséggel nyujtott oda vigaszul a fájdalmának,
hogy nem vette észre a mozdulatát…
És ettől a naptól kezdve, az erdők kék reggelén, a rétek rekkenő
termékeny forróságában és a folyóparti hűvös estéken gyakran látták őt a
hegyi pásztorok, a szénégetők, a favágók és lenn a völgyben a halászok,
mikor szobrokat formált a vadméhek égettarany viaszából.
Mesélt magának a viasszal. Kiformálta belőle, amire emlékezett és amiről
álmodott, mindent… egyedül azt az arcot kerülte el a keze, amelyet
szeretett. Nem hívta elő a viaszból többé soha. Nem hívta… de az az arc
csodálatosan, fátumszerüen mégis benne volt mindenben, amit teremtett.
Rejtélyes büvöletével ott bujdosott az idegen formák és vonalak mögött,
a felszinen tükröződő képek alatt a mélyben. A művészet halhatatlan
része: a vágy képe, a szenvedés megvallása, maga az élet, a szerelem, a
szépség volt.
A szépség nem hagyja nyugodni azokat, akik adni tudnak belőle.
A viaszfigurák mesterének úgy rémlett, nem felel neki többé az erdő és a
folyók völgye.
A gondolatai messzire kezdtek terelődni, el innen, máshová, az erdőkön
túlra. És egy napon elindult, hogy megmutassa a városoknak a szépséget.
Tarisznyájában vitte, a viaszban vitte, büszkén, titokban. Az emberek
nem tudták, mit hoz nekik, nem tudtak róla semmit és nem köszöntötték.
De ő tudta és mosolygott, csodálatos nagylelkü mosolygással.
Már esteledett, mire egy messze idegen város sok fekete tornyát meglátta
az ég alatt. Elvétett utcalámpák hunyorogtak át a sötéten. Zegzúgosan
jött eléje a kövezet.
Egyszerre egy alvó, öreges házon akadt meg a szeme.
A ház földszintes volt. Elfeketült zsindelyteteje nyitott félszerben
folytatódott és négy faoszlopon mélyen belekönyökölt az utcába.
A falusi kovácsműhelyek jutottak eszébe. Hajdanában bizonyosan lovat
vasalt a félszer alatt a kovács… Ez a gondolata valahogyan oda kapcsolta
őt a mogorva házhoz. Gyermekkora óta mindig szerette a kovácsműhelyeket.
A tűz és az erő lakott bennük… Szerette a lángoló kohót, a műhely sötét
mélyében, a tűzfényben mozgó pörölyös embert… szerette a vasalásra váró,
falnak támasztott kerekeket, melyek messziről gurultak oda és messzire
fognak még gurulni, az izzó patkókat az üllőn, melyek távol, idegen utak
felé készülődnek.
A kovácsműhelyek az érkezők és elmenők utján, a Messzeségek kapujában
állnak. És őt, legrégibb emlékezése óta, mindig rejtélyesen és
ellenállhatatlanul vonzotta a Messze. Most is oda gondolt, mert hiszen
számára minden, ami után vágyott, messze volt. A szerelme is… a
művészetének a beteljesülése is. Már messze volt – még messze volt…
Felsóhajtott. Aztán erőltetni kezdte a szemét, hogy jobban lásson. A
nyitott félszer alatt az ajtófélfáról egy vaskampón nagy, rozsdás patkó
lógott.
„Ez szerencsét hoz“, gondolta magában, mialatt bezörgetett. Jó ideig
várt és hallgatódzott, de odabenn nem mozdult senki.
Mögötte egy sötét, nehéz szekér dörömbölt lefelé az utcán. A
fuvarosember gyalogosan ment a lovai mellett és a szél ellen egy
papirszarúban égő gyertyát vitt. Mikor észrevette őt a félszer alatt,
átkiáltott hozzá:
– Hahó! Hiába zörgetsz ott! A senki háza az. Meghalt a kovács. Csak a
lelke jár haza kisérteni…
A szekér zaja visszhangozva odébb dülöngött a házak között. A fuvaros
hangja elveszett a szélben. És ő megint egészen egyedül volt. „Meghalt a
kovács… a senki háza ez…“ Csak egy pillanatig tétovázott. Vállát az
ajtónak feszítette. A kovácsnak úgy is mindegy lehetett… Odabennről a
dermedt csendből kihallatszott, amikor a zár nyelve ketté tört. Az ajtó
kinyilt és a túloldali utcalámpa világa, mint egy puha sárga macska,
átsettenkedett a küszöbön.
A kovácsműhelyben régi kihült füstszag érzett. Minden elmúlt és csendes
volt a házban. Csak a szél vinnyogott az ormótlan kürtőköpönyegben, a
kohó szabad tűzhelye felett.
Egy pillanatra összerezzent. A kiégett tűzhely előtt, lehajtott fejjel
guggolt valaki… Jobban odanézett, már nevetett. Halk nevetése, a nagy
csendben, neki ütődött a falnak és a ház mintha élni kezdett volna tőle.
Most már tisztán látszott. A műhely közepén, a földbe gyökerezve, az
üllő guggolt zömöken, felhúzott vállal… Szemközt a fújtató, mint egy
szárazbőrü óriás denevér, csucsorította a csőrét a kohó felé. Arra
indult. Rőzsére lépett. Felnyalábolta a földről és hirtelen világu tüzet
gyujtott. Ekkor ötlött a szemébe, hogy a tűzhely előtt egy avult szőnyeg
fekszik. Fáradt volt, a szőnyeg puhát mutatott. A nyers viaszt
tarisznyástól a feje alá gyömöszölte, aztán elnyújtózott a szőnyegen.
Nem aludt el mindjárt. Egy ideig még nézte, hogyan ringatódzik a tűzfény
a falon. Az üllő kipörölyözött vállán, mint apró kalapácsütések,
hirtelen lángok ragyogása ugrált. És közben olyan furcsa, fulladt
csengés rémlett a csendben, mintha bura alatt izzó vasat kalapáltak
volna.
Ettől a csengéstől a kovácsra kellett gondolnia. Arrafele akarta
fordítani a tekintetét. De valami csendesen, jóltevően lefogta a fejét.
Az anyja keze jutott eszébe, az ő hűvös, türelmes kis keze és a
gyerekkora, mikor még volt, aki megfogja a fejét, hogy ne lásson olyant,
amitől félni lehetne. Aztán egy másik kezet érzett az arcán… Ennek az
érintése gyönyörüen sajgott át a testén. Ez a kéz forró és türelmetlen
volt és erővel fel akarta nyitni a szemét. Fájdalmat okozott neki és ő
mégis utána nyújtotta az ajkát, hogy belecsókoljon a tenyerébe. De
ágaskodó szája csak egy viaszarchoz ért… Félálomban emlékezni kezdett
rá, hogy azt az arcot valamikor a saját szívéből vette ki. Hogyan került
a szívébe? Pedig bizonyosan tudta, hogy azelőtt ott volt, hiszen onnan
vette ki a két kezével és beletette a viaszba. És azóta mindent bele
tudott tenni a viaszba, ami fájt.
Kis vártatva elmúltak ezek a gondolatok is. Úgy tetszett neki, hogy a
kovács ott áll a kürtőköpönyegnek dülve és egy csiptetőfogóval vasat
hevít a parázsban. Tagbaszakadt nagy árnyéka rávetődött a tűzre… A
műhely elsötétült és az ő homloka mögött is kialudt, ami világos volt.
Mikor másnap reggel felébredt, lelkendező sietséget érzett magában;
mintha küszöbön állt volna, mintha a küszöbön túl várnák esdekelve az
emberek, hogy odaadja nekik a Szépséget. Bőkezűen, ingyen, egészen
ingyen fogja adni és az emberek hálából majd elviszik a hírét, messzire,
túl a városon… ahhoz is, aki elment és nem tért vissza…
Ijedten bámult a levegőbe. Hát ezért jött volna ő ide az erdőkből?
Azért, mert az erdők hallgatnak és a városok elmondják egymásnak, amit
tudnak?
Az ajtó felé fordult. Megrázta a fejét… Másért jött. Nem kapni, – adni
akart: szépséget akart adni a többieknek. Mialatt adakozó büszkeséggel
erre gondolt, észrevette, hogy a ház előtt emberek állnak és kiváncsian
leselkednek a kovácsmühely ajtaja felé. A lámpatisztogató, aki létrával
a vállán, fütyölve jött lefelé az utcán, egyszerre abbahagyta a
fütyölést. Szétvetett lábbal megállt a kovácsműhely előtt és hetykén
bekiáltott az ajtón.
– Hát itt ki bújt meg?… Kitől vették bérbe ezt a gazdátlan házat?
– A kovácstól! – hangzott ki a műhelyből és akár csak a régi gazda
idejében, a félszertető alatt leereszkedett a falüreg deszkatáblája. A
boltíves nyílásban az emberek egy fiatal fejet pillantottak meg. Az
idegen haja szőke volt, a szeme pedig mintha összebeszélt volna az
éggel. Ha felfelé nézett, egészen kék és ragyogó lett és hideg és
acélszínü, valahányszor az emberek tolakodó tekintetével találkozott.
A lámpatisztogató kényelmetlen mozdulatot tett a fejével, mintha le
akarna rázni magáról valamit, ami gúzsba kötötte. Nem kérdezősködött
tovább és gyorsan odébb ment.
Ettől kezdve nem zavarta senki a kovácsműhely csodálatos lakóját. A
szomszédok megszokták, hogy ott van, az utcabeli gyerekek pedig nem
féltek többé a kisértetes háztól. Szerették látni az idegent, aki
reggelenkint, mint egy polcot, kifeszítette a félszer alatt a boltíves
falüreg deszkatábláját és viaszfigurákat állított reá. Azt is szerették,
hogy mindig olyanfélén pillant ki az utcába, mintha várakoznék.
Utóbb aztán, mikor látták, hogy sohasem áll meg senki a műhely előtt,
elunták az ácsorgást és ők is odébb mentek.
A viaszfigurás szomorúan tekintett utánuk. Miért mennek el? És miért nem
állnak meg a többiek sem? Ettől a gondolattól izgatott lett. Kifutott a
ház elé: úgy nézett a szobraira, mintha az utcán elhaladó emberek
futólagos, idegen tekintetével akarná őket nézni. Valami vak
nyugtalanság lepte meg. Kételkedni kezdett. Onnan az utcáról nézve már
nem tetszettek neki az ő kedves kis szobrai… már egyáltalán nem
tetszettek neki. Úgy érezte, teljesen kihült rajtuk a keze melege,
megszünt közte és köztük az összetartozás és ő eltávolodott tőlük, odébb
ment, előbbre… sokkal előbbre.
Zavarba jött. Szinte szégyelte a szobrait. Visszaugrott a házba és
hirtelen belegyűrte egyiket a másik után a termésviaszba, melyet az
erdőkből hozott magával a tarsolyában.
Más figurákat fog formálni, egészen másokat, egyszerübbeket,
igazabbakat, olyanokat, mint az élet… És mialatt önmagában mindent
megtagadott, amit eddig teremtett és mindent attól várt, amit ezután fog
teremteni, átsuhant a lelkén valami, ami talán a művészek imádsága volt:
„Uram, add meg nekem mindennapi gondolatomat és bocsásd meg a tegnapit…“
Ebben a pillanatban öntudata alatt kifejezhetetlen szépségben fogant meg
egy új alkotás sejtése. Elragadottan, szinte testi gyönyörűséggel hagyta
átremegni magán a sejtés álomszerü, illanó varázsát, a keletkezés
névtelen boldogságát. Aztán, mintha az új élet első mozdulása rázta
volna meg, felriadt és öntudata egy felette álló kényszerben, utána
kapott a sejtésnek. Meg kellett fognia, alakot kellett adnia neki, ki
kellett hoznia magából a létbe. Felelőtlen elragadtatásából egyetlen
perc alatt vajudó küzdés lett.
Két tenyere közé szorította fejét és üldözötten járkálni kezdett körben,
a fal mentén. Soká járkált igy nem tudva a saját teste mozgásáról, míg
végre a célhoz érők mozdulatával megállt.
A kohó előtt állt. Kezébe vette az összegyömöszölt nagy viaszgöröngyöt.
Letérdelt vele a rongyos szőnyegre és néhány percig mozdulatlanul
tartotta bele a tűz melegébe. Mikor lágy és engedelmes lett, kivájt
belőle egy darabot. Formálni kezdte.
A világ fiatalságának a szobrát kezdte formálni: egy görög
fuvolásleányt…
Feszült, halvány arccal, fegyelmezetten, mámortalanul dolgozott órákon
át és közben egy-egy pillanatig szinte kivülállóan figyelte magát.
Hirtelen változón gyönyörködött és félt. Olykor úgy érezte, agyában
izmok játszanak és mindent bírnak és mindent felemelnek, aztán nem tudta
miért, lankadtan elejtik amit markoltak és megalkuvásra készen már-már
beérnék egy gyönge félig-meddiggel. Homlokán verejték gyöngyözött.
Kényszerítette magát az akarásra. És néma diadalujjongások, gyermekes
csüggedések, ijedt alázatok között, fel-fellobbanó szertelen vad gőgben
két teremtő kezével kiszabaditotta a viaszból a szépséget.
A győző önmaga felett érzett borzongása futott rajta végig. Aztán
elszomorodott. A forma születésével benne halt meg valami. És ő kicsiny
és magányos lett megint.
Esteledett a kovácsműhelyben. Fáradt volt. Ekkor eszmélt rá, hogy éhes.
Az üresség ásta a gyomrát és kellemetlen gondolatokat kergetett a
fejébe. Eszébe jutott, hogy talán még sem fogja a viaszfiguráit
elajándékozni. Most még volt miből élnie, de később, ha majd mindene
elfogyott? Az a lehetőség, hogy valamikor árú lesz a művészetéből,
megalázta. Árú… ez a szó úgy hangzott, mintha valami tompa csattanással
a magasból a földre esett volna. Meg akarta magát vigasztalni.
Erőszakosan másra gondolt. Pénze lesz, sok pénze. Az emberek hihetetlen
árakat fognak fizetni a szobraiért és ő fehér viaszt vásárolhat a
munkájához, hótiszta fehér viaszt. És télen, ha az utcaszegleten a kicsi
öreg asszonyok sebesen pislognak és kinyújtják felé kéregető aszott
kezüket, nem kell majd zsebredugott kézzel félre néznie, rettenetesen
mindig félre nézni és úgy tenni, mintha nem látná őket.
Adni fog nekik… mindenkinek. És ha majd gazdag lesz, a szobrait is
odaadja ingyen, csak úgy mosolyogva, könnyedén. Aztán inteni fog, hogy
ne köszönjék meg, mert hiszen ilyesmit úgy sem lehet megköszönni. Azt
sem lehet megköszönni, ha valaki szeretetből odaadja magát egy másik
embernek.
Megint érezte, hogy éhes és elindult, hogy kenyeret vegyen magának.
Megbotlott a rongyos szőnyegben. Az éhség dühössé tette, türelmetlenül
rugott rajta egyet. Már megbánta. A szőnyeg mindig barátságos volt
hozzá.
A boltban, ahol kenyeret vett, lisztet és zsákokat is árultak.
Megkérdezte, nem kaphatna-e egy zsákvarró tűt meg puha gyapotfonalat?
Úgy rémlett neki, hogy valami durvaságát kellene jóvá tennie.
A boltos közömbösen rakta ki eléje, amit kivánt, és nem törődött vele
többet.
Hazament. Lángoló tüzet rakott a kohóban, aztán elalvás előtt ügyetlenül
igyekezve soká foltozgatta a hosszú zsákvarró tűvel a rongyos szőnyeget.
Fenn a falipolcon pedig ott állt holnapot igérően a kis fuvolás leány és
tiszta mezítelenségéből szétáradt a szépség a kormos műhelyfalak között.
A mestere mosolygott, mikor elaludt. Csak nagyon rövid ideig aludt.
Valami lázas nyugtalanság verte föl álmából. Végtelenül fiatalnak és
újnak érezte magát.
Az ablakkereszt apró üvegkockáin kéken, hűvösen virradt. Az üres utcában
még csak a reggeljáró ember lépései kongtak, aki mindig éppen annak az
ablaka alatt megy el, aki korán ébred. Kis vártatva a külvárosi
napszámosasszony jött: a sötéttel kelő, a befelé igyekvő, az örökké
fáradt; aztán a vacogó kisleány, akit odabentről, a meleg szobából
sajnálnak…
Hirtelen fölült a szőnyegen. Dolgozni akart. A Sorsnak a képét akarta
megformálni: egy rejtélyes öreg kalmárt, akinek az arca érzéketlen és
mozdulatlan és mégis mindenkinek mást mutat…
Mikor elkészült vele, úgy hitte, ez lesz az a viaszfigurája, mely
megállítja az odébb menőket. Később még sokszor, nagyon sokszor, –
minden legutóbbi szobráról hitte ugyanezt. A tengerjáró ifjú halász… A
vén tudós, a gyöngyös egyiptomi királyasszony… Kalitkáival két kezében a
gondtelt kis madárkereskedő. De az emberek nem álltak meg. Talán
erősebben kellene hozzájuk szólni, hogy fölnézzenek?…
Ekkoriban formálta meg a dühös, konok vitézek dulakodó csoportját; a
hegyipásztort, akinek vad haja szinte lobogott a viaszban, mintha
viharban állna, magasan fenn a hegytetőn és az őrült szobrát, aki a
szakadék partján gyermeket vezet…
Egyszer karácsony éjjelén, mikor jobb volt és elhagyatottabb, mint
rendes hétköznapokon, a Megváltót hívta el magához a viaszból. Nem a
mennybeszállót, a dicsfényest, hanem a daróckaftánost, őt, aki ismeri a
járást a szegények között.
Tavasszal olykor mesélő kedve támadt. Ilyenkor kicsinyke hercegnőről
mesélt a viasszal, pávatollas lovagról, boszorkányról. Nyárban pedig,
mikor az erdőkre gondolt, nymphákat és fiatal faunokat formált. És a
keze úgy nyúlt a viaszhoz, mintha hűvös lombokat hajlítana, mintha erdei
forrásba merülne.
Egy mezitelen gyermek Eros, karcsú és ragyogó, mint egy tiszta láng és a
végzetes íjj a kezében, olyan hullámos, mint az anyja ajka… Egy kicsiny
Aphrodite szobor…
Ezen a vaszfigurán sok napon és sok éjszakán át dolgozott. Már jóformán
elkészült vele, mikor egyszer nagy harangzúgásban virradt a reggel a
város fölött. A szoborral a kezében kihajolt az ablakon, hogy megtudja,
miért harangoznak.
Fehér ünneplő ruhában leányok mentek misére a műhely előtt a nagy
templom felé.