A gyermek, mint egy szimatoló kis állat, megérezte az erősebbiknek a
nyugtalanságát és ösztönszerűen eleresztette a kezét. Ő pedig a félúton
megállók reménytelenül kettétörött mozdulatával megállt az erdőszélen.
Nem létezett többé számára híd sehol… Verejtékes lett a homloka. Félteni
kezdte saját magától azt, akit az előbb még vezetni akart.
– Eredj innen, – suttogta megalázkodva. – eredj, amíg nem késő.
A gyermek csodálkozva, csalódottan pillantott rá. A rajongónak átengedte
magát, az elvihette volna őt még a szerencsétlenségbe is, de a
kételkedőnek ellene fordult. Egyszerre megvető lett az arckifejezése.
– Hát csak igérgetni tudtál?… – kérdezte ellenségesen. – Hát
mézeskalácsot sem kapok?
Kihívó csúfolódással vetette hátra a fejét:
– Ugy-e, nem mersz átmenni a szakadék felett! Ugy-e, nem bírsz elvezetni
a világosságba?
– Nem viszlek oda…
– Miért nem? – feleselt a gyermek ingerülten.
– Mert… nem tudom… nem tudom többé az útat, – és azoknak a lemondásával
sóhajtott, akik csak akkor fogják fel a lehetetlent, mikor elindultak
feléje.
– Megcsaltál! – rikácsolta a gyermek hirtelen gyűlölettel. Felemelte az
öklét és a testtartása egyre fenyegetőbb és vadabb lett.
A férfi felordított.
Ettől a hangtól megtorpant a gyermek. Ingadozott… hátrálni kezdett és
folytonosan szemmeltartva a másikat, alattomosan, baljóslatúan
belekúszott a sötétségbe.
A kínlódó ember arca eltorzult és az alakja ugrásra készen hajolt előre.
Iszonyodva eszmélt a saját mozdulatára és karját keresztbe csapta a
mellén, mintha gúzsba akarta volna kötni a testét, hogy ne tegyen kárt
senkiben.
Ebben a pillanatban egy nehéz, sebes madár suhogott el a feje felett.
Még egy… még egy… Kövek suhogtak a levegőben, seregestől repültek,
mintha temérdek kéz hajította volna őket… mindazoknak a keze, akikről
azt hitte, hogy hinni fognak benne. Most… ez a homlokát érte: egy kő a
szeme közé csattant. Mint egy szétáradó, meleg kéz, valami elborította
az arcát és lefelé nyomta. Felhördült, aztán tompa zuhanással elbukott.
És a sötétben kegyetlenül, bosszúállóan nevetett a gyermek.
Az erdei visszhang felkapta a nevetést, futva magával vitte.
Megismételte itt is, ott is és megszámlálhatatlan nevetés támadt
köröskörül, mintha bosszúállóan, kegyetlenül egy kijózanodott tömeg
nevetett volna megkövezett apostolán.
Aeterna Hungaria.
A csend roppant boltozata alatt, a nagy sík földből, csak az öreg csárda
ütötte fel a szalmasüvegét. Vedlett homlokába, bozontos üstökben,
gyalúforgács lógott. A kapuja nyitva volt, mintha kiáltani akart volna
valamit a gémeskútnak. Leselkedő két kis ablakszeme ferdén nézett a
vörös alkonyatba.
A szemhatár tüze előtt apró fekete lovasok csapatai vonúltak el a Duna
irányába. Kopják mozogtak az ég alján, mintha a nádas indult volna
útnak. Szélhordta tülkölés hallatszott. Buda felől egy kartács bőgött le
a síkra.
A zsombékosból fölrebbentek a vízi madarak. Ezüstös kócsagok szálltak át
az égen. A gémeskút körül nyugtalanul nyerítettek a kipányvázott lovak.
Csend lett megint. Halkan, halkan csak az őszi szél ballagott a
zsoldosok országútján, csak a csárda homlokán himbálódzott a
gyalúforgács fürtje. Egyszerre szokatlan külsejű ember állt az ajtóban.
Mintha szimatolna, magasra emelte az orrát és a szemhatárt kémlelte.
Kopott violaszín zekéjén piszkos csipkegallért viselt. Hosszú, egyenes
kard lógott az oldalán. Széles, puha kalapjáról esőverte, színehagyott
tollak fityegtek a nyakszirtjébe. Az arca keskeny és zöldes volt, a haja
pedig kéken fekete, mint a hispánoké.
Egy darabig még állva maradt, aztán megint visszabújt az ajtón.
– Már ágyúznak Buda alatt, – dörmögte és felült az ablakdeszkára.
A mozdulatától hirtelen sötétebb lett a csárda. A kemence tűzfénye
megéledt. A tűznél két trevisói ember szárította a gunyáját. A szoba
tulsó végében brandenburgiak ültek az asztalnál. Az innenső szegletben
egy vallon úr fizette az italt. Körülötte veszedelmes arcú kalandorok
könyököltek a cinkupák között. Minden nemzetségű idegenek voltak. A
római császár ő majesztásának a zsoldosai. Afféle nyúzó-fosztó
katonanép, melytől jobban félt, akit megvédtek, mint aki ellen
hadakoztak.
A spanyol odaszólt az ablakdeszkáról a trevisóiaknak. Az arca
klastromias kifejezést öltött.
– Tudjátok-e, hogy a római pápa ő sanctitása bűnbocsánatot hirdet annak,
aki a török ellen megy?
– Bűnbocsánat neked… szabad zsákmányolás nekem! – kiáltotta a vallon
gúnyosan.
Akik értették a beszédüket, nyitott szájjal röhögtek.
A spanyol dühösen belevágta sarkantyúja taraját a vakolatba, de azért
keresztet vetett magára.
A trevisóiak összenéztek.
– Temérdek kincs van ám még Budán…
– És szép török asszonyállatok…
Nagyot horkant erre a szóra a bajor muskétás, aki hanyattfekve aludt a
szoba közepén egy lócán. Termetes formája kétoldalt lebuggyant a padról,
óriás flintáját magához ölelte, mintha asszonyt szorongatna.
A férfiak nyaka vörös lett, mint a nyershús, a szemük fehére nedves.
Trágár vágyakozás csattant ki a beszédjükből. Szennyes mozdulatok között
koccantak a cinkupák.
Egy flandriai ember ezalatt parazsat kotort ki a tűzből és a tenyerén
táncoltatta. Pipára gyújtott. Vékonyszárú, kis cseréppipát szívott,
melynek olyan volt a formája, mint a makk csészéje. Aztán oldalt nézett.
A szomszédja előrelógó fejjel szunyókált a lócán. Belefordította a
parazsat a nyakába.
Az ember szinte vonított a fájdalomtól. A többiek veszettül nevettek. Az
asztal végében abbahagyták a brandenburgiak a kockajátékot. Nem látták
már a kockát. A pipafüst sem látszott többé, csak nehéz, karcos szaga
érzett a homályban.
A szurtos ablakokról régen elapadt a napvilág. Kívülről egyre sűrűbben
hallatszott lódobogás. Éjjeli szállásra egyre többen tértek be a pusztai
csárdába. Zsoldba szegődő zsoldosok, kóbor szabad katonák. Többnyire az
ausztriai hercegségekből vetődtek át Magyarországba és mint az egyéb
gyülevész hadinép, a Lotharingiai úr táborába igyekeztek, a pogány
ellen, Buda ostromára.
Furcsa, idegenszerű alakok töltötték meg a csárdát. Az emberek alig
fértek egymástól. Öklelődzés támadt a sötétben.
A korcsmáros, egy sunyiképü sváb, a pajtába, meg a padlásnyílás létrája
felé terelte a jövevényeket. Aztán letette a mécsesét az asztalra. Az
öreg asszony bort hozott.
Odakintről ismét lódobogás hallatszott. Egetverő káromkodás rázta meg az
ablakokat.
– Korcsmáros! Hej, ide!…
A katonák figyelni kezdtek. A korcsmáros megismerte az új vendég
hangját. Hírtelen lekapta fejéről a bojtos sapkát és mialatt remegve
futott a ház elé, csupa tiszteletből, féloldalt, a nadrágja korcába
gyűrte a kötényét.
– Mit hallani Budáról? – hangzott be odakintről.
– Oh, mein Gott, – tördelte a szepegő sváb hang – tiszta időben olykor
ágyúzást…
– Marha!… Azt kérdeztem, mit tudsz róla, mikor lesz az ostrom?
A korcsmáros rémületében most már éppen semmit sem tudott. A jövevény
félrelódította a küszöbről.
Az ivóban kíváncsi csend támadt. Az új vendég sarkantyúja csengett.
Rengeteg szablyája, láncos buzogánya zörrent, ahogy mozdult.
Mindenki ránézett. Hatalmas szál ember volt őkegyelme.
Süvegje alól a szemébe lógott az üstöke. Araszos bajusza mellett,
ösztövér arcán, rosszul beforrott sebhelyek nyoma látszott. A vállán
akkora medvebőrt viselt, hogy amint járt, itt is, ott is, kiverte a
cinkupát a katonák kezéből. De azért rászólni senki sem mert.
Néhány végbeli német talpas mindjárt felismerte. Szájról-szájra adták a
nevét. Aki tehette, menten félrekotródott az útjából.
– Guzon Gejza… – mormogták tisztelettel. És mindegyik hozzágondolta a
másik nevét, amelyet kimondani nem mertek: A „Gézengúz…“ Veszedelmes
kuruc híre volt őneki, félt tőle jóbarát, ellenség egyaránt.
Most is úgy állt a csárda közepén, mint egy büszke pusztai bika.
Haragosan jártatta körül a tekintetét. Rangos helyet keresett. Végre is
a muskétás lócáját szemelte ki magának.
Félkézzel megbillentette a padot. A muskétás, flintástul legördült a
földre. Az ember nagyot nyekkent estében. Guzon uram pedig letelepedett
a lóca kellő közepére és bort rendelt.
Egyideig, mint valami trónuson, magányosan ült a többiek feje felett,
közben dörmögött és szidta a labanc mindenségét: úrnak érezte magát! De
egyszerre felhorkant. Váratlanul, nagykevélyen, helyet foglalt valaki
mellette. Dühösen nézett a tolakodóra.
Szélesképű, hajdúviseletű ember volt. Fején akkora rókabőr kényeskedett,
hogy az orra is alig látszott ki alóla. Deresedő haját megnövesztve
hordta, a bajuszát meg bécsiesen beretválta… Néhány percig csak
dölyfösen állta a kuruc tekintetét, aztán mintha megúnta volna a dolgot,
tempósan hátat fordított.
Guzon uram rárivallt:
– Hallja-e kegyelmed, azt proponálnám, hogy a képit fordítsa felém!
– Nemes, nemzetes és vitézlő Bató András vagyok, hát ne kommandérozzon
nekem!
A kuruc összeráncolta a homlokát.
– Bató András?… A lipótvári végek katonája? Igaz a, most már ráeszmélek!
Kegyelmed a Spankau generális cselédje volt, vagy mi a nyavalya…
Ez a beszéd megszúrta a Bató András úri máját. Nagyot szisszent
haragjában.
– Nem voltam én senki cselédje! Nemes ember vagyok, katona, csak úgy,
mint kegyelmed, de még valamivel különb is!…
– Eb ura a fakó! Én a Thököly uram katonája voltam. Magyar vagyok, hát
labanc létire ne mérje magát össze velem.
– Végtére, úgy látom, mégis csak hozzánk állt! – Bató András még mondani
akart volna valamit, de aztán nem mondta. Tenyerébe törölte a száját és
nagyot nyelt, mintha vastag ételt evett volna.
A császári emberek, ausztriai hercegségbeliek, meg morvák és csehek csak
egyre emelgették a fejüket a két magyar mögött. Alattomos kárörömmel
hallgatták, mint piszkolja envérét ez a dölyfös ázsiai náció és
összeintettek a szemükkel.
Guzon uram hangosat ordított:
– Korcsmáros, hej! Valami jófélét!
A vén svábot közelről érte az ordítás. Riadtan kapta füléhez a kezét és
hirtelen elugrott a hallgatódzva ólálkodó császáriak mellől.
– Jobbat nekem! Hatputtonyost! – parancsolta Bató, hogy le ne maradjon.
A sváb hanyatt-homlok rohant italért. Ahogy futott, lefonnyadt sapkája
kinyúlt a feje mögött és a bojtja lobogva fickándozott a levegőben. A
császáriak összesúgtak:
– Csak két magyar van a korcsmában, mégse férnek egymástól…
– Hál’ Istennek, mindig így volt, – dünnyögte ásítva egy horgasorrú
strázsamester. Aztán elnyújtózott a fal mellett és a fülére húzta a
köpönyegét. A többiek is szalmát hintettek a földre. Akinek nem jutott
hely, az asztalra vagy az asztal alá feküdt. A brandenburgiak, mintha
fűrészeltek volna, egyenletesen horkoltak a szegletben… Lassan-lassan
elcsendesedett a csárda. A mécses is álmos lett. Alig-alig lobbant.
De Guzon Gejza nem hagyta ennyibe:
– A madárijesztő teremtésedet, sváb patkány, olajat ide! Nem vagyok én
vakand, hogy sötétben üljek. Látni akarom a Bató András labanc
fiziognómiáját!
– Én meg azt rekommendálnám kegyelmednek, – tódította Bató uram, aki
csak félig ült a lócán, – hogy ne tanyázzék olyan terebélyesen, mint
valami boglyakemence.
A mécses megint életre kapott. Guzon egy kis helyet engedett maga
mellett, de nem állhatta szó nélkül:
– Ne olyan fennen! Megfért már kegyelmed kisebb helyen, – a vacakban is,
hisz onnét rántja elő a császár, mikor szüksége van rá.
– Hát kegyelmedet, meg Thököly uramékat honnét rángatta elő a török, meg
hová lökte vissza, ha nem a vacakba? Pedig ugyancsak udvarolták,
venálták azt a kutyafejű népet?
Guzon szomorúan csüngesztette le a fejét.
– Való igaz, hogy megcsaltak minket a Portán, de százszor inkább
megcsalják kegyelmeteket Bécsben.
– Az régen volt, – mondotta Bató András becsületes hittel. – Most minden
másként lesz. Nem fognak többé megcsalni. Megigérte a császár! Maga a
hatalmas Leopold!
– Sokszor megigérte, sohase tartotta! – Guzon súlyosan legyintett a
kezével. – Ez a mi bajunk. Másnak mindig hiszünk, magunk között meg,
tudja Isten, hogy van…
– Nem mondom, hogy jól van. De majd csak másként lesz. Gyöngék,
állhatatlanok voltak a mi kegyelmes bécsi-magyar uraink. Idehaza
egymáson akartak hatalmaskodni, odafenn meg kapkodtak a donációk, rangos
titulusok után, míg mi a sok ellenséggel verekedtünk. Hej, ezért is
hízott el a vérünkön az a pogány nadály.
– Úgy ám! De mit várhattunk a pogánytól, mikor a keresztény császár is a
mi vérünket szívja. Istenigazában, úgy meghízott rajtunk a török, meg a
német, hogy nincs tőlük helyünk a tulajdon hazánkban.
Egyszerre sóhajtottak mind a ketten. Guzon uram meglóbálta a fejét.
– Biz’ Isten, azt kell hinnem, már csak sóhajtani tudunk mi magyarok egy
szívvel.
Aztán… Bató uram, meg a kuruc Guzon, mert egy harmadikat szidtak,
megbékéltek egyidőre. Elkeseregtek a haza sorsán. Sóhajtoztak,
hallgattak, olykor köptek is egy nagyot. Közbe gondűzőnek, a kupa
fenekén keresték az igazságot.
Mind a kettőjüknek fejébe szállt a bor. Megint hangosabbak lettek. Nem
vették észre az idő mulását. Egyszerre csak odatapasztotta szürke arcát
a hólyagos ablaküvegre, a lucskos októberi virradat.
Kinn, az ólmos ködben, huszárok ügettek a katonák feneketlen
országutján. Egyik-másik bezörgetett a csárda ablakán. Nyeregből
kihajolva ittak, megint tovább poroszkáltak. A sövényen kakas
kukorékolt. Mindennyelvű káromkodással ébredeztek a katonák. Fázósan
ődöngtek elő a pajtából, ásítozva nyújtózkodtak. Néhányan már itattak,
nyergeltek a gémeskútnál.
Bató uram az ablak felé nézett.
– Hadd menjenek, – dörmögte gőgösen – megvárom, amíg magányosan mehetek.
– Hát ugyan ki keverednék az ilyen jött-ment néppel, – felelte a kuruc.
– Aztán meg, még ha utolsónak mennék, akkor is elsőnek érkezném. A
kegyelmed parókás bécsi gazdái, ha máskor nem, ostromkor előre eresztik
a magyart…
Most már benn az ivóban is feltápászkodtak az emberek. Ki a kardját, ki
a flintáját tisztogatta. A spanyol az ablaknál állt és az üvegbe
tükrözte magát. Beletörölte arcát szennyes csipkegallérjába. Visszarázta
homlokából a haját és kerek mozdulattal fejére tette a tollas kalapot.
A trevisóiak tisztelettel nézték.
– Mégis előkelő ember lehet, mennyit tisztálkodik!
Ezalatt egyenkint másztak le a padlásról a vendégek a létrán. Aki
tehette, fejberúgta az előttejárót. A csárda körül csapatosan keltek
útra a katonák. A korcsmáros orditozott: a bor árát kérte. Az emberek
hátbavágták, fizettek is valamicskét és kurjongatva mentek odébb a síkon
elvonúló magyar huszárok után.
Bató András várt még egyideig. Közben kiitta a borát. Guzon uram is
fölállt. Hatalmas teste egyetlen ránditásával helyrelökte vállán a
medvebőrt. Egész tenyerével nyomta fejébe a süvegét. Az arca egy
pillanatra felfúvódott a visszatartott szótól, aztán – mégsem állta a
hallgatást.
– Ne kezdjük újra a beszédet, – dörmögte félvállról, – mert akárhogy is
fontolgatnók, búcsúzóúl mégis amondó lennék, hogy csakis a kegyelmetek
jezsuita, labanc praktikája hajtotta ezt a szerencsétlen nációt a török
karjába. Adjon Isten! De ezért a bűnükért verje is meg kegyelmeteket!
Bató András fölfortyant:
– Fogja be a száját, Guzon uram, ha bölcsebbet nem tud. Úgyis hiába keni
ránk. Tudjuk mi jól, hogy a kálomista kurucok adták el az országot a
töröknek.
Guzon, aki már indult volna, fenyegetően visszafordult.
– Dehogy adtuk, – rivalta dühödten, – vették ők maguktól, egyenesen a
császár kezéből. Ami pedig igaz, legyen igaz! Kollonich úr, az a hóhér
cardinális, kerékbe törette a papjainkat; kinzókamráiban akart német
szóra édesgetni minket. Pogányabb volt a pogánynál! A basák pedig
megengedték, hogy magyarul beszéljünk, hogy a magunk módja szerint
imádjuk az Istent.
– Be is hódoltak ezért a gráciáért szépen a töröknek… Protestáns törökök
kegyelmetek! Az üstökük helyébe kontyot növesszenek!
A kurucnak szikrázott a szeme.
– A labanc rézangyalát, hát kivel beszél itt kegyelmed? Én a hazámért
verekszem, a hazámra esküdtem! Kegyelmed meg a miatyánkos császárra
esküszik. Bitang zsoldért ontotta a vérét!
– Én… zsoldos! – hörögte Bató András és belekékült az ajka. – Thököly
volt az, meg az ő szegénylegény ármádiája, meg te… te Gézengúz!
Guzon Gejza elbődült, mintha tagló érte volna a homlokát. Láncos
buzogánya fütyölve repült elő a medvebőr alól. A szeme vérbe fordult.
Bató András is megcsóválta a maga buzogányát. És a két magyar lihegő,
sötét gyűlölettel egymásnak rohant…
A korcsmáros, aki már jóideje csak az ablakon mert belesni, úgy
elrémült, hogy élete párjával együtt a tyúkólba menekült. Az asszony
valamennyi szoknyáját a fejére borította, a sváb meg behúnyta a szemét
és ha egy-egy vad ordítás kihallszott a csárdából, bedugta az újját a
fülébe.
A nap megjárta az eget, mire a korcsmáros nagy óvatosan elő mert mászni
az ólból. Hosszú orrán pókháló lógott. Kék mándlija csupa piszok volt.
Köröskörül hallgatott a tájék. A nagy, nedves őszi csend ráfeküdt a
földre. Buda felől nem bőgtek már az ágyúk. Csak a boltozat égett a
Mátyás király vára felett, mintha túl a Dunán tüzet raktak volna
éjszakára.
Errébb, a zsoldosok úttalan országútján egy csapat lovas poroszkált.
Ausztriai hercegségbeli emberek voltak javarészt, meg vegyesen csehek,
morvák, szerviánusok. A csapat élén egy nagyparókás császári tiszt
ügetett a csárda felé.
A katonák kiabáltak. Hívták a korcsmárost. Sietős volt az útjuk. A budai
győzelem hírével őket küldték világgá, ha nem is szagolták a puskaporát.
Az emberek sebtiben csutakoltak a vályunál. A császári tiszt úr már
indult volna a csárdába. De a küszöbön szitkozódva visszahőkölt. Egy
szempillantás alatt mögötte tolongtak az emberei. A horgasorrú
strázsamester előre dugta a fejét. A csehek, a szerviánusok bámészan
néztek be a válla fölött a szobába.
Odabenn veszett fölfordulás látszott. A kemence oldalában egy nagy lyuk
tátotta a száját. Az asztalok, a lócák deszkája laposra hasalt a földön.
És a romok között, egymás mellé bukva, véresen, eszmélet nélkül ott
hevert a két magyar.
A csehek és szerviánusok röhögve hunyorgattak össze. A sváb korcsmáros a
füle tövét vakarta. Az asszony hangosan sírt és a kezét tördelte.