Visszafordult az ablakából. És mialatt a gondolatai elindultak
tömjénszagú, orgonás, régi templomok alatt, egy lehelet könnyű
viaszréteggel, mint egy földig omló zarándokköpennyel, ájtatosan
eltakarta a pogány istenasszony mezítelenségét. Gyöngéden összekulcsolta
két halvány kis viaszkezét, szép fejére aureolát tett. Boldogasszony
szobrot formált belőle az ünnepre…
Odaállította a fehér Madonnát is a többi viaszfigura mellé és mint
tegnap és mint azelőtt, várakozó nagy tekintetével kinézett az utcába.
A búcsúsok lépése sietve kopogott odébb a kövezeten. A sikátorokból
mellükre szorított imádságos könyvvel asszonyok jöttek elő.
Összefogódzkodva gyerekek haladtak az utca közepén. Szemközt, az üres
háztelken, mintha magától nőtt volna, ernyős ponyvasátor ütötte föl a
fejét. A sátor alá egy sebesen mozgó, lármás emberke fehér abroszos
asztalt állított. Mézeskalács-szíveket és huszárokat, ehető
szemüvegeket, rikítóra festett viaszgyümölcsöket rakott rá sorban és
hosszú kanócuknál fogva, sok piros és sárga viaszgyertyát akasztott fel
a sátor oromrúdjára.
A kovácsműhely boltozott falüregén kihajolt a viaszfigurák fölött a
mester arca. Ugyanazok, akik az ő szobrai mellett mindig elmentek, most
zsivajogva álltak meg a mézesbábos ponyvája előtt… Csődület támadt. A
mozgékony emberke rikácsolva kínálta az asztal mögül a holmiját. A
vásárlók tülekedtek, kiabáltak és elkapkodtak a fehér abroszról mindent.
Aztán vitték az ablakok alatt, a viaszfigurák előtt a nefelejtskoszorús,
angyalfejes, rózsabimbós vásári gyertyákat, a szentképes
mézeskalács-sziveket és hazug színű viaszgyümölcsöket…
Ő pedig elfordult és lehorgasztotta a fejét. Nem irigység volt, amit
érzett, nem csúnya hirtelen marást érzett a lelkén, hanem olyasfélét,
mintha tudatlan kezek odakintről lassan, kínzón letördelték volna róla
azt, ami fénylett.
Ezekben a percekben szürkébb lett a lelke. De ő nem tudta ezt. Éppen
ekkor vette észre, hogy a szeme egy világos kis foltot néz, mely a
kürtőből kereken és kéken esett le a tűzhely hamújára, mintha
leszálltában szétterülő szoknyácskával egy csillámló kis tündér repült
volna oda. A déli nap sütött le a kéményen át. És ő valami könnyű és
friss örömet érzett ennek a színes libegésnek a láttán. Olyan szép és
csodálatos volt: a nap a hamúban…
Egyszerre megsajnálta a ponyvasátor vevőit, amazokat odakinn, akik nem
látják a szépséget… Csupa szánalomból megint szeretni kezdte őket.
Szívesen adott volna nekik a viaszfiguráiból, ingyen, most mindjárt, ha
véletlenül megállnának az ablaka alatt. Arra fele nézett félénken,
szégyenben. Hirtelen úgy tett, mintha ez csak véletlenül történt volna.
Elfordult. Úgy sem áll ott senki. Soha, senki…
Az emberek között, csak a kiválasztottak látják a szépséget. De ők sem a
szemükön át… a sebeik nyilásán át látják. És azután ők tanítják meg
látni a többieket.
Most már világos lett előtte, hogy amióta a városban élt, itt a többiek
között, erre a látásra akarta őket megtanítani. Idő kell hozzá. Talán
majd később. Talán korán jött… még várni kell.
És mialatt ő várt, a ponyvasátoros nyomában elözönlötték az utcát a
mézesbábosok és gyertyaöntők. Egyiknek a szerencséje csábította a
másikat. Végre is annyian voltak és olyan lármásak, hogy a magisztrátus
róluk nevezte el „Gyertyaöntők utcájának“ az utcát. Ettől a nagy
tisztességtől még merészebbek lettek a hírverő, élelmes bódésok. Rikító,
hangos cégtáblák alatt jó pénzért már hamisított viaszból gyártott
portékát árultak. És ha maguk között csunyán marakodtak is, a vevőikkel
szemben összetartottak. Nem árulták el egymást és boltzárás után együtt
ittak a „Három lúdtoll“ vendégfogadóban.
A viaszfigurák magányos, hallgatag mestere nem járt közéjük. A bódésok
ezt nem tudták megbocsájtani és kárörömmel nézték, hogy mialatt nekik
minden sikerül, a másik hasztalan állítja ki nap-nap után a kovácsműhely
boltozott falnyílásába a szobrait.
Az emberek még mindig elmentek mellettük. Bár ekkoriban már nemcsak a
külvárosi nép és a búcsúsok vásároltak az utcában. Előkelő urak is
jártak arra, akik gyertyát vettek a bódésoknál, hogy a bűneikhez
világítsanak és finom hölgyek, akik a bűneik fejében égették el a
gyertyát az oltár előtt, a leimádkozós koldusasszonyok asztalkáján.
Ezek sem álltak meg… Pedig annak, aki a kovácsműhelyben lakott, már
őszülni kezdett a haja és mindennap fáradtabb lett a lépése, mikor este
hiánytalanul beszedte az utcára nyíló falüregből a viaszfiguráit.
Fáradt, fáradt volt a mozdulata és a szeme is, az ő várakozó tekintetű
szomorú szeme.
Aztán egy késő őszi estén történt. Aznap korábban szedte be a szobrait a
falüregből, mint különben. A „Gyertyaöntők“ utcáján hideg szél fújt
végig. Elfújta a lámpákban a lángot és az üvegek úgy zörögtek tőle a
magasban, mintha a lámpák is vacogtak volna.
Bereteszelte a kovácsműhely ajtaját és tüzet gyújtott a kohóban. Leült a
szőnyegre és mert fázott, a térdére hajtotta a végét. Szemébe ötlött,
hogy amióta megfoltozta, megint csak elszakadt. Szinte gépiesen kotorta
elő a rozsdás vasdarabok közül a zsákvarrótűt. A fonalat is megtalálta.
Befűzte és megint visszakuporodott a szőnyegre, de azért nem csinált
semmit. A lángba nézett. Minden egyéb hideg és sötét volt.