– Jer fel a hídra szívecském…
A gyermek fürkészően nézett az idegenre.
– Hát nem tudod? Hiszen itt víz van. Az ott a híd, az a fekete csík, –
suttogta ő, mialatt gyöngéden, meggyőzően hajolt le a gyermekhez. A
fejük olyan közel volt, hogy a homlokuk összeért és nem láthatták
egymást. Mind a ketten kacagni kezdtek.
– Felmegyek a hídra, – mondotta a gyermek megértő bizalommal és billegő
léptekkel indultak el egymás mögött a keskeny árnyékon. Sokszor végig
mérték. Mikor elfáradtak, pontosan leültek az árnyék csíkjára és olyan
óvatosan nyujtották előre a lábukat, mintha nem akarnák, hogy vízbe
érjen a cipőjük.
Az idegen sugdosódva, sebesen beszélt. A gyermek bólintgatott és mindent
egészen természetesnek talált. Örült, hogy új barátja, aki már nagy
volt, mint az öregek, mégis elhitte és komolyan vette a játékot.
Tetszett neki, hogy a rét egy tó, melyben el lehet merülni és az árnyék
palló, melyről nem szabad lelépni. Ő is mesélni kezdett, mind a ketten
meséltek és időnként együttérzően összekoccantották a fejüket.
– És a tóban, ugy-e, halak is vannak és úszni is tudnak, mint az igazi
vízben?
A férfi meghökkent. Kezét végighúzta a homlokán: a lyukon át megint
kieshetett valami a fejéből. Egy ideig merően nézett az erdő felé.
– Onnan jön ki a sötétség, – mondotta hirtelen szorongással, – már
készülődnek az árnyékok.
A gyermek szeme érdeklődve követte a tekintete irányát.
– De ugy-e, azért ott tündérek is vannak? És törpék is vannak az erdőben
és ezüstöt ásnak a holdvilágnál?
– És óriások is vannak, – felelte az idegen komoran, – azok igazán
vannak. Én is óriás vagyok… Lehajtotta a fejét és alulról, kutatóan
pillantott a gyermek arcába. Mikor látta, hogy nem kételkedik a
szavában, diadalmasan felcsillant a szeme: életében először érezte
azoknak a boldogságát, akikben hisznek… Óriás vagyok, mormogta, mintha
önmagának beszélne, – hiába tagadják a szigorú házban a vászonkabátosok.
Nyomorultak! Rázzák a fejüket, amíg dühbe hoztak, aztán megijednek és
teszik magukat, mintha hinnének. De én átlátok rajtuk, – homlokára
mutatott és mintha valaminő hiányt jelezne, sebesen mozgatta kezét a
levegőben, – igen ám, ezt tartják ott rólam, pedig… óriás vagyok.
A gyermek szepegő elragadtatással nézett fel rá. Hangja vékony és remegő
volt, mikor megszólalt:
– De ugy-e, az óriások nem bántják a gyerekeket?
Az idegen szeliden rázta meg a fejét és a gyermek megnyugodva simult
hozzá és úgy csüggött az ajkán, mintha újabb mesét várna.
– Még… még, különben elmegyek…
– Elmégy? Én is megyek, – mormogta a férfi sajátságos hangon. – Az
árnyékok elől megyek el, oda túlra, ott mindig világos van…
– Hol? – kérdezte a gyermek érdeklődve. Ő sem szerette a sötétséget.
– Odaát, – és az idegen vértelen keze, mint egy reszkető, sápadt folt
emelkedett a levegőbe… Egyszerre nem reszketett többé a keze. A hangja
erős és biztos lett és a szeme fénylett, mintha messze ragyogás
tükröződnék benne. – Odaát mindig világos van és én elvezetlek a
világosságba, mert tudom az utat…
A gyermek az erdőn túlra gondolt. Túl az erdőn, túl a szakadékon egy
búcsújáró kápolna állt a dombon. Mikor tavaly oda zarándokolt
processiókor az édes anyjával, a kápolnaajtóban egy öreg anyóka előtt,
egy asztalkán, sok viaszgyertya égett. Sok viaszgyertya, hosszúak,
rövidek, tövig leolvadt gyűrűk, lábon maradt fekete kanócvégek. A
lefolyó viasz egész napon át csepegett az asztalról és kemény tócsába
dermedt a lépcső hideg kövén… Este lett, mire anyjával hazafelé indult.
A búcsúsok hangosan imádkoztak, míg a szakadékot megkerülték, ő pedig
titokban megette a mézeskalácsos szívet és vissza-vissza nézett a sötét
erdőből és mindig újra látta a lángoló kis asztalt a kápolna kapujában…
Erre gondolt most is és a mézeskalácsos szívre, mely enyvízű volt a
tükördarab körül, de különben jó volt. Szerette volna újra megenni.
– Menjünk, – mondotta a gyermek éhes vágyódással.
A férfi annyi céltalan tűztől kiégett szeme könnybelábbadt a hálától,
mikor a fenntartás nélkül odaengedett kis kezet megfogta. Valaki hitt
benne, valaki rábízta magát…
– Te velem jösz és a többiek követnek, – mondotta ünnepélyesen. Aztán
sebesen indultak el a növekvő alkonyaton át. A gyermek a meséi, a férfi
a valósága felé ment és közben mind a ketten végtelen elragadtatással
mosolyogtak. Csak mikor a rét közepébe értek, jutott eszébe a gyermeknek
az eredi szakadék.
– Azon a szakadékon nincs híd, mint a tavon…
– Mindenütt van híd, – felelte a férfi rajongó, lázas hangon, –
mindenütt van híd, még ha nem is látszik és mindenen át lehet menni. Az
óriás átmegy a szakadék felett…
– Átmegy… suttogta a gyermek és tudatlan szemében az a hívő, áldozatkész
feltétlenség tükröződött, melyet csak a kinyilatkoztatók bírnak a
követők tekintetéből kiváltani.
Az idegennek varázslatos szavak jutottak eszébe a világosságról, az
erdőn túlról, szavak, melyeket a gyermek ellenőrizetlenül szívott föl
magába, szavak, melyekkel csak ködszerű igéreteket és meséket és
látomásokat lehet elmondani. Kimondta valamennyit, mámoros lett tőlük és
szenvedő arca rejtélyesen átszellemült. Nem gondolkozott, egy belső
áradás törte át lelkében a gátakat és sejtelmes kinyilatkoztatásokat
sodort az ajkára…
Csak utóbb eszmélt rá, hogy beszélt, csak utóbb fogta föl a hangja
értelmét. Ebben a pillanatban vette észre, hogy a fa árnyéka már eltünt
a fűről. Az estszürkületben színtelen és halott tóvá lett a rét és
elöntötte egyformaságával a pallót. Nem volt többé híd a tavon… Ott
pedig, ahol az előbb élő, zöld erdő állt, egy sűrűsödő fal tömörült
össze.
A vezető összeborzadt. Úgy rémlett neki, hogy utána jött és most elébe
került az a szomorú, szörnyű fal, melytől elmenekült. Lenyügözött, régi
kétségbeesések, alaktalan vad rémlátások, elmúlt sötét haragok emlékei
szálltak a mélyből a felszínre. Tudatán fátyolszerűen átsuhant a csendes
szigorú ház létezése és a világosság, melyet mások számára akart
messze-messze valahol megtalálni, torzan, kisértetiesen derengett föl
egy pillanatra a saját homloka mögött. Irtózva húnyta le a szemét. Mi
történt? Hiszen az előbb még olyan egyszerű és biztos volt az út… A
lépte akadozott, mintha földi indák között járna és szinte
elviselhetetlenül nyugtalanítani kezdte az a nyugodt gyermekkéz, melyet
a tenyerében tartott. Nehéz lett neki, túlnehéz volt neki a mindenre
kész hit, mely tőle várta a világosságot és a beteljesülést.
– Vezessen hát, siessünk, – suttogta a gyermek türelmetlenül.
De a vezető tétovázott és minden elmúló pillanattal vesztett az
erejéből. Kínlódó agyából akadályok jöttek elő és elállták az utat.
Hasztalan küzdött ellenük, nem bírta őket félrelökni, mert nem hitte
többé önmagáról, hogy óriás.